Tizennyolc (Lángok a bőrön)

Nos, most én is azt kérdezem, mint Sage: mit mondhatnék? Nem gondoltam volna, hogy ennyien fogjátok szeretni és várni ezt a történetet, iszonyú hálás vagyok nektek, amiért figyelemmel kíséritek a soraimat. Köszönöm, hogy írhatok nektek!
Minden utolsó fejezetnél ejtek pár szót a jövőről, hogy nagyjából milyen történet várható és mikor - na, ez most elmarad, ugyanis erre még nem tudok felelni. Lehet majd tőlem friss írást olvasni itt, de hogy pontosan mit és mikor, még a jövő zenéje. Úgyhogy szokás szerint arra kérlek titeket, ne feledjétek a blogot, hisz sok-sok befejezett történet vár még felfedezésre, a "Befejezett regények" fül alatt kedvetekre válogathattok.
Jó olvasást kívánok mindenkinek az utolsó fejezethez, és remélem, nem okozok csalódást!
Puszilok mindenkit,
Nilla


Szombat reggel lévén első utam a zöldségpiacra vezetett. Szerettem volna főzni egy finom ebédet anyának és Nevnek, és egyszerűen csak beszélgetni velük, élvezni a társaságukat. Hiányzott már egy normális, hétvégi ebéd, a nyugi, a pihenés. Hogy azokkal lógjak, akiket szeretek. Hiába hívtam Karolát is, azt mondta, kirándulni mennek a családdal, és csak holnap este érnek vissza a városba. Volt egy pillanata a telefonbeszélgetésünknek, amikor úgy éreztem, Karola elhallgat valamit előlem. Más lett a hangja, még a szavait furcsának találtam, egyszerűen nem olyan volt, mint bármikor máskor.
– Történt valami? – kérdeztem rá.
– Miért? – dobta vissza a labdát. Sóhajtottam, és vászontáskát húzva a vállamra elindultam a parkolóból a piac felé. Hétágra sütött a nap, legalább huszonhárom fok volt, és a meleg percről percre növekedett. Feltettem a napszemüvegemet, és próbáltam kitalálni, hogyan válaszoljak Karolának.
– Nem tudom. Mondd meg te.
Mély csönd költözött a vonalba. Kikerültem két szaladó kisgyereket, meg a mögöttük loholó, szatyrokkal felpakolt anyukát. Karola továbbra is hallgatott. Amikor megszólalt, hangja halkan csengett.
– Szeretem őt, Sage. Nagyon. Nem bírok elszakadni tőle.
Ezt az érzést én is jól ismertem.
– Nem akarom, hogy megint összetörj.
– Én sem. De tudom, hogy bánni fogom, ha eltaszítom magamtól. Tudom, hogy végződhet ismét rosszul, és óriási vesztenivalóm van, de a boldogságomról van szó. Nem dobhatom el magamtól. Nem bírnám ki.
– Hmm.
Nézegettem a dinnyéket és a paradicsomokat egymás mellé pakolva egy öreg néni standjánál, miközben Karola szavai vágtak szíven. Ugyanabban az átkozott cipőben jártunk. Megint.
– Azt hiszem, igazad van – mondtam rekedten. – Ragadd meg a boldogságodat, mert ki tudja, másként talán elillan.
– Most melyikünkről is beszélünk? – nevetett. Én is elmosolyodtam.
– Vigyázz magadra, majd később hívlak.
– Minden rendben van?
– Persze. Csak el kell intéznem valamit.
Elköszöntem, leraktam a telefont. Ragadd meg, basszus, ragadd meg! – üvöltött bennem a gondolat. És a saját szavaim is ott suttogtak: mert talán elillan.
Nem, döntöttem el. Többet nem hagyom elmenni.
Elszakítottam a tekintetem a dinnyéktől, lendületesen megfordultam, és egyenesen beleütköztem valakibe. A répák kiestek a lány kezéből, ő maga pedig felnevetett, ám a nevetése ismerősen hangzott. Levettem a fejemről a napszemüveget, és megnéztem, kit ütöttem el.
– Kitty? – lepődtem meg. Lehajoltam, hogy felkapjam a répáit. – Ne haragudj, annyira sajnálom! Telefonálni és bámészkodni nem a legjobb párosítás.
Kitty továbbra is nevetett, kecses mozdulattal megvonta a vállát. Szőke haja hosszú copfban himbálózott a tarkóján, bőre napbarnítottabb, mint amire emlékeztem.
– Ugyan, semmi gond. Én sem figyeltem valami kifejezetten. Örülök, hogy te vagy az, Sage. Régen láttalak – mosolygott rám. Kissé elszorult a torkom, a lány ugyanis a Leprechaunban volt az egyik csapos.
– Hát, igen – motyogtam. – Nem mozgok már arrafelé.
Kitty elhúzta a száját, és elvette tőlem az összeszedett répákat. Bevágta a táskájába, miközben félrenézett. Felismertem egy szánakozó pillantást, ha láttam egyet.

Tizenhét (Mit mondhatnék)

Sziasztok! Utolsó előtti fejezet, nagyon kellemes olvasást kívánok, és köszönöm szépen a visszajelzéseket! <3


– Mi a fasz – motyogtam kiszáradt torokkal, amikor felébredtem. A saját ágyamban hemperegtem, fél zoknim hiányzott, és a fejemben úgyszólván égi háború dúlt, de... Minden a helyén volt. Ismerősen.
Akkor miért káromkodtam?
Aztán eszembe jutott minden. Az egész tegnapi nap, a szívfájdalom, a kocsmabuli, a táncolás és természetesen Harper. Hogy a késdobáló előtt megcsókolt, amíg szoborrá dermedve el nem toltam magamtól.
Kimásztam az ágyból, azonnal innom kellett egy pohár vizet. A konyháig jutottam, ott megtorpantam. Az asztalnál maga Harper ült. Anyám már nem volt otthon, a kocsiját sem láttam a felhajtón. A fürtöske véreres szemmel kortyolgatott egy óriásoknak szánt adag kávét.
Mielőtt megszólaltam volna, a mosogatóhoz mentem, és sietve ittam, amennyi csak belém fért. Nagyot sóhajtva fordultam vissza Harperhez.
– Szia.
Ő szégyenlősen, sőt, félve lesett felém.
– Szia.
Kihúztam a széket, leültem. Harper feltűnően kerülte a pillantásomat, a feszültséget tapintani lehetett a levegőben. Nehéznek tűnt belekezdeni. Mint sötét örvény, kavarogtak bennem a szavak.
– Mi történt... tegnap? – jobbnak láttam a lényegre térni, amint meg bírtam szólalni.
Harper hosszan fújta ki a levegőt.
– Iszonyatosan szégyellem magam. És... zavarban is vagyok.
– Látom – beharaptam az ajkamat. – Mondjak valamit? Én azon már túl vagyok. Még részegen túllendültem rajta.
A fürtöske rám nézett, tekintetében ezúttal kemény megdöbbenéssel.
– Nem akadtál ki?
Elgondolkodtam.
– Nem. Be voltunk nyomva. Legalábbis erről van szó, ugye? – kaptam a szám elé a kezem. – Mondd, hogy nem zúgtál belém, vagy ilyesmi!
– Mi a...? Nem! Mégis miből...
– Hál istennek. Akkor meg jól értelmeztem a helyzetet. Egy botlás volt, amit felnőttként kezelünk. Nem csinálunk belőle nagy ügyet, mert nem az.
– Igen... Mármint, persze, igazad van.
– Szuper – felálltam. – Reggeli?
– Ja, az jól jönne.
Mindent elmondtam, amit terveztem, Harper mégis távolságtartó maradt. Túl feszült. Túl zavart. Miközben palacsintákat melegítettem, fáradt hangon szólt közbe:
– Már csak azt kell eldöntenünk, ki mesélje el Nevannek.
Tejszínhabos flakonnal a kezemben megfordultam, összehúztam a szemem.
– Hogy zajlana az a beszélgetés, mit gondolsz?
Harper a fejét vakarta.
– A „bocs, Nev, hogy sakál részegen lekaptam életed szerelmét, ígérem, többet nem fordul elő” nem hangzik túl jól.
Megdermedtem.
– Mi?
Harper felvonta a szemöldökét.
– Mi mi? – értetlenkedett.
– Mi az, hogy élete... – csíptem le a mondat végét, mert a hajam tövéig elpirultam.
– Ah, franc – sóhajtotta a göndörke. – Újat mondtam?

Tizenhat (Csók, pont rosszkor)

Másnap reggel Nevan SMS-ére ébredtem, még hajnalban írta.
„Rövid időre el kell mennem a városból, de sietek vissza. Nagyon vigyázz magadra. Később beszélünk. N.”
Ennek azért nem örültem annyira. Megragadtam a mobilt, hogy azonnal válaszolhassak neki.
„Minden rendben?”
Heves szívdobogás kísérte a perceket, mialatt a válaszra vártam. Már csak egy olyan hír hiányzott a lelkivilágomnak, miszerint Nevannek valami baja esett.
„Igen. Nem személyes.”
Hosszasan fújtam ki a levegőt, és nyújtózkodva fordultam át a másik oldalamra. Az előbbi, hirtelen jött aggódást leszámítva mosoly suhant át az arcomon, és minden porcikámban éreztem a derűt. Végre nem úgy keltem fel, hogy sötét gondolatok tomboltak a fejemben.
„Akkor jó reggelt! :)” – küldtem még egy üzenetet a szöszire. Nem számítottam rá, hogy egyhamar válaszolni fog, arra végképp nem, hogy szinte azonnal.
„Ez egy mosoly volt?”
„Aha, egy igazi!” – vigyorogtam. – „Itt fekszem egyedül, és mosolygok, mintha lenne min. Jó érzés!”
„Az ágyban vagy. Egyedül. Pizsamában?”
A szám elé kaptam a kezem, kuncogtam. Bár Nevan csak üzeneteket írt, mégis éreztem a pimaszságát minden egyes szóból.
„Nem. Pizsi nélkül” – írtam vissza, mert kíváncsi voltam a hatásra. És mert átkozottul jólesett egy picit rossznak lenni.
„Te most szórakozol?”
Tovább nevetgéltem. Ennél kellemesebb ébresztőről nem is álmodhattam volna.
„Kérsz egy képet?”
Meg sem vártam a választ, kidugtam a takaró alól a lábamat, és felhúztam a combomra a hálóingem alját. Készítettem egy fényképet úgy, hogy sejtelmesen csak az összegyűrt ágynemű, meg a lábam fele látszódjon rajta. Még az én béna ítélőképességem is szexinek tartotta. Tanár nénisen szexinek.
„UHH, SAGE, kiakasztasz.”
Eljött az ideje, hogy befejezzem a műsort, úgyhogy miközben a fürdőszobába indultam, írtam még egy, reményeim szerint kellő hatással bíró SMS-t.
„Ne reagáld túl, szigorúan barátként kapod a fotót.”
„Akkor mint a barátod kérlek, ne játsszunk ilyet.”
Meglepődtem.
„Szerinted ez egy játék?”
Lélegzet-visszafojtva vártam a feleletet. Elszorult torokkal.
„Mondd meg te, Sage, ez egy játék?”
Egyszer ebben a tetű életben akartam incselkedni vele, és mi lett a vége!
„Mennem kell. Később írok.”
Ahogy sejtettem, erre már nem jött semmi.
Még hogy játék! Egész délelőtt ezen puffogtam magamban. Vajon minek nézett Nevan engem? Csingilingnek? Cuki, sárga minyonnak, akit csak a csíntevés érdekel?
Azért fájt ennyire néhány szó, mert azt hittem – úgy éreztem – végre jó úton haladunk, és közel kerültünk egymáshoz. Igazán közel. Ahogy korábban nem volt alkalmunk a viharos távozásunk miatt. Most pedig volt időnk, csak talán már elbeszéltünk egymás mellett.
Lebeszéltem magamat arról, hogy írjak neki. Hadd főjön ő is egy kicsit a levében! És titkon azt akartam, hogy ő keressen először.
Suli után még vásárolni sem tudtam elmenni, Harper olyan gyorsan érkezett meg. Felhívott, hogy bérelt egy autót, és hol találkozzunk. Anya melózott, egyedül lehettünk otthon, így jobb helyet keresve sem találtam volna. Amikor megpillantottam a küszöbön szobrozva, vissza kellett nyelnem a mosolyomat. Napszemüvegben, félrecsúszott, pici copfba fogott hajjal, bő ingben és tapadós farmerben ácsorgott, tetovált karját semmi sem fedte. Egy bőröndre támaszkodott, miközben várta, hogy beengedjem.
– Helló! – robbantam ki az ajtón, és gyorsan megöleltem. Harper elvigyorodott.
– Azt hittem, már sosem engedsz be. Mit csináltál?
– Semmit – legyintettem. – Kerülj beljebb! Hogy utaztál?
– Majdnem végig aludtam. Marha jó formában vagyok – nevetett. – És te? Diana?
– Munkában van, de azt mondta, este készít neked a híres pitéjéből.
A fürtöske szeme felcsillant, olyan vidáman nézett rám, mint egy ovis a fagyijára.
– Tökéletes.
Nem kért engedélyt – és imádtam ezért –, betrappolt a nappaliba, ami utolsó látogatása óta sem változott sokat, és lezuttyant a kanapéra. Hosszan felsóhajtott, majd megpaskolta a helyet maga mellett.
– Gyere ide.
– Hú, most olyan vagy, mint valami cukros bácsi – röhögtem. – Ebben az ingben úgy is nézel ki.