2017. március 19.

HAT (MÚLTUNK DARABKÁI)

Sziasztok! Meghoztam az új részt, remélem, tetszeni fog nektek!
Jó olvasást, nemsokára megint jövök,
N.


Kihasználtam a – végre – nevanmentes napomat, és kipihentem magam. Fizikailag és lelkileg egyaránt feltöltődtem, ami kellett is, miután úgy éreztem, véres cafatokban lógnak az idegeim. Még akkor is, ha éppen nem volt puskaporos köztünk a hangulat a szöszivel, a közelsége kicsinált. Azt sem tudtam, hogyan érzek, és ez az érzés jó-e egyáltalán. Visz valamerre? Használ? Azon kívül, hogy túlságosan erős hatással bírt rám, semmit sem tudtam. És ez kiakasztó volt.
Ian a kocsmában melózott egész nap, amit sajnáltam. Jó lett volna összebújni vele egy kicsit, és a karja közt megnyugvásra lelni. Semmi sem tűnt olyan nehéznek, amikor ketten néztünk szembe vele. Bár nem tudtam elképzelni az arcát, ha elé állnék, és bevallanék mindent.
Helló, drágám. Az új legjobb barátod és én jártunk annakidején. Sőt, nemcsak, hogy jártunk, hanem odavoltunk egymásért. Jó, mi? Csakhogy elhagyott, hogy megvalósítsa az álmait, és magával vitte azt a lányt, aki voltam. Nevan most visszatért, és nem tudom, hogyan kéne éreznem magam a közelében. Sajnos arra emlékeztet, aki voltam, és ez sanyargat belül.
Ugyan már! Még gondolni is nevetséges volt erre.
Úgyhogy maradt egy film meg a fagyi. Kellően megvigasztaltak, nem panaszkodtam. Még a hétvégén elmaradt dolgozatjavítást is megejtettem, örömmel osztogattam jó jegyeket. Tényleg igaz, hogy a munkádat nem is munkának érzed, ha szereted.
Egész este az ágyamban lustálkodtam, meg sem akartam mozdulni, amikor Karola hívása mégis erre kényszerített. A telefon persze a nappaliban, úgyhogy átvágtam az egész lakáson érte.
– Mi újság? – vettem fel.
– Ugye nem felejtetted el a jövő heti bulit?
A szememet forgattam. Csakis ő képes ilyen indokkal felhívni.
– A születésnapodat? Ja, várj, az most lesz?
– Sage!
– Nem, persze, hogy nem. Mit szeretnél beszélni róla? Már megint?
– Kitaláltam a témát. Igazi kerti grillparti lesz!
– Rendben.
Vártam valami slusszpoént, ami magyarázná az izgatottságát, de semmi.
– Ennyi?
– Igen! Miért, ez nem elég?
– Ja, de.
Mindketten hallgattunk vagy egy percig. Simán magam elé képzeltem, milyen fejet vág.
– Ahh – sóhajtotta. – Nem jó?
– Dehogyisnem. Imádni fogjuk, mind az az öt vendég, akiket meghívtál.
– Hát...
Jelentőségteljes hallgatás következett.
– Karola? – kérdeztem rá.
Amikor nem válaszolt, csak felszisszent, kezdtem kijönni a sodromból.
– KAROLA!
– Jól van, telefonáltam még pár embernek, ha már egyszer bulit tartok, legyen nagyobb egy kicsit, nem?
– Mennyire nagy?
Rosszat sejtettem. Kifejezetten rosszat. Horribilisen rosszat.
– Még úgy tíz, tizenöt ember pluszban.
– Nincs is ennyi ismerősöd!
– Dehogy nincs, nekem mindig is voltak – védte meg magát. Noha hiába, én úgyis tudtam az igazat. Mostanában ő volt még a nálam is magányosabb.
– Jól van – hagytam rá. – Szeretnéd valamiben a segítségemet?
– Nagyon jó lenne, ha szereznél egy projektort, és valami ütős hangtechnikát.
– Öhm...?
Karola felkacagott.
– Majd meglátod. Tuti el leszel ájulva tőle!

2017. március 12.

ÖT (HÍRESSÉG)

Hahó! Mindenkinek aki kíváncsian várja Sage életének alakulását: itt az új fejezet. És akik szeretik Nevant, remélem, nem fognak csalódni ;)
Jövő héten találkozunk ugyanitt valamint a Wattpaden is, szép hétvégét!
N.


Sejtettem, hogy kicsit késni fogok, mert már kettő is elmúlt, és én még az osztályteremben ültem, egy fiúcskának próbáltam segíteni a házi feladatával. Félve kérdezte, elmagyaráznám-e neki még egyszer az órai anyagot, mert nem igazán érti. Láttam, hogyan pislákol a kíváncsiság a szemében, és a zavar helyét lassan átvette a tudás. Imádtam ezt az érzést.
Egy lapra írtam neki néhány plusz feladatot, amit hálásan megköszönt. Összekócoltam a haját, hogy érezze, nem csak a tanára, de a barátja is vagyok.
– Sage – kopogott be az egyik kolléganőm, Rahel. – Ráérsz egy percre?
– Persze, gyere be nyugodtan.
Abból, ahogy somolygott, sok mindenre következtettem.
– Itt van egy fiatalember, és téged keres.
– Óh.
– A tanárinál vár.
– Mindjárt megyek.
– Megmondom neki. Egyébként nagyon... sármos.
Az hát.
– Úgy gondolod? – mosolyodtam el.
Rahel megvonta a vállát, és szinte már-már táncoló léptekkel vonult el. Martin közben összepakolta a táskáját, és az ajtó felé indult.
– Viszlát holnap, Miss Sanders!
– Szia, Martin!
Összepakolásztam a dolgaimat, kezembe vettem az osztálynaplót, és komótosan elindultam a tanári irányába. Ettől függetlenül majd’ kiugrott a szívem a helyéről.
Nevan tényleg a folyosón várt rám, a tablókat nézegette. Már értettem, miért ájult el tőle úgy Rahel: a szöszi a szokásosnál is dögösebben festett. Koptatott nadrágot, pólóján farmeringet és magas szárú tornacipőt viselt. A haja oldalt felnyírt és barna színű, de a tetején szőke, kócos és...
Sage, fejezd be! Kit érdekel, hogy milyen jó lenne beletúrni azokba a tincsekbe? Ekkor értem mellé.
– Mindjárt jövök – közöltem cseppet sem barátságosan, bevezető nélkül.
Amikor megjelentem, a tanáriban a nők egy emberként engedték ki a lélegzetüket. Hirtelen túl nagy figyelmet szenteltek nekem. Amíg a helyére csúsztattam a naplót, lyukat égettek tekintetükkel a hátamba.
– Sziasztok. Holnap találkozunk.
Vigyorogva csuktam be magam mögött az ajtót. Ennek visszhangja lesz, holnap mindenkit ez fog érdekelni. Sebaj, most valahogy egyáltalán nem bántam.
– Szia – köszönt rám Nevan. Biccentettem. – Remélem, nem bánod, hogy bejöttem, de sehol nem találtalak.
– Semmi gond. Attrakciónak számít az ittléted, mostantól mindenki tudni fog róla.
Elhúzta a száját, nem tetszett neki a dolog.
– Sajnálom.
– Ugyan. Azt hiszem, ezzel jár, ha az ember világszerte ismert híresség, nem?
– Ez vagyok neked most? Egy híresség? – kérdezte halkan, miközben elindultunk a csendes folyosón.
Jó kérdést tett fel. Sikerült mélyen elgondolkodtatnia vele.