J.É.G. - Első részlet

Sziasztok!

Ezennel hivatalosan is megnyitom a blogot az első részlettel, amivel ugyan már találkozhattatok a Facebookon, de itt is méltó helyet érdemel. Minden infót megtaláltok az oldalsávban erről az új projektről, de a blogon semmi sem változott, a régebbi sztorik ugyanúgy fellelhetőek a Tartalomjegyzék fül alatt.

Remélem, hogy ezekből a rövid részletekből is elkaptok pillanatokat, és talán felébreszti a kíváncsiságotokat a teljes sztori iránt? ;) Igyekszem friss infókkal is szolgálni munka közben, figyeljétek az oldalt!

Hamarosan újra jövök,

N.

"Kislánykorunkban a nyarat a nagymamánál töltöttük. Emlékszem, nem akartunk elmenni, azután pedig hazajönni sem. A nyarak a Bükkben forróak voltak, az éjjelek melegek, az erdők mohaillatúak, a fiúk pimaszok. A görögdinnye mézédes, a folyópart szúnyogos, a nagymama csendes. Halk szavú asszony volt, dolgos, aki sosem hordott otthonkát. Korán kelt, piacra ment, ebédet főzött és a harmincfokos alkonyati hőségben is ápolta a kertjét. Fagyit evett velünk a parasztház tornácán, és apáról mesélt történeteket. A nővéremet állandóan kispiszoknak nevezte: „no, nézd meg, az a kispiszok már megint a szomszéd biciklijét kötötte el”, mondta fejcsóválva, mialatt én arcomat a tenyerembe rejtve kuncogtam. Azzal, hogy Janka valami illetlen dolgot művelt, és mi tudtunk róla, a részesévé váltunk. Legalábbis a nagymama elérte, hogy így érezzem. Neki még az is sikerült, hogy cseresznyemagozás közben a világ legboldogabb tízévesének érezzem magam.

Állt egy ütött-kopott zománckád a hátsó udvaron, éppen akkora, hogy elférjünk benne Jankával ketten, de minden mozdulatnál megérezzük egymás kiálló térdét-könyökét. Amikor elviselhetetlennek véltük a hőséget, a kádban pancsoltunk, és dinnyemagokat köpködtünk a fűbe. Vagy egymás hajába, mikor hogy sikerült. A nagymama esténként fél órát könyörgött, mire engedtük kifésülni gubancos tincseinket. Madártejet ettünk, nagyokat borultunk biciklivel és futóversenyt rendeztünk a réten, amit én rendszerint elveszítettem; már akkor is utáltam szaladni. Hűségesen töltöttük fel újra és újra azt a régi kádat, krumplit pucoltunk, amikor pedig eljött az ideje, könnyeket hullajtva hagytuk ott a tornácon az integető nagymamát. Láttuk, hogy szomorú, és azt gondoltuk, biztos azért, mert nekünk olyan messzire kell utaznunk a kis faluból.

Csak felnőttfejjel jöttem rá, nagymama miért búsult. Noha akkor is sejtettem valamit, amikor eljött a következő nyár, és mi nem mehettünk többé a Bükkbe – nagymama sem volt már ott."