Boldog karácsonyt mindenkinek! :)))
Július első hétvégéjén megtartottuk
anyu névnapját, amire már napokkal előtte elkezdtünk készülődni a fiúkkal.
Először is megbeszéltük, hogy levesszük az adott hétre a háztartási terheket a
válláról (és ennek köszönhetően Attila körbeporszívózta a házat, ami szerintem
az egyik létező legjobb hang a világon), másrészt meglepjük egy finom vacsival
is. A bátyám inkább a pakolást, portalanítást vállalta, ami elég fura,
tekintve, hogy cukrásznak készült az érettségi után. Na, mindegy.
Az uborkasalátát készítettem, miközben
Attila befejezte a porszívózást, és fel-alá rohangászott a lakásban, keresve a
portörlőt. Hiába mondtam neki, hogy nem jó sorrendben csinálta, ugyanis a
takarításban felülről kell haladni lefelé, nem igazán foglalkozott velem. Csak
a portörlőszörny érdekelte.
Laci, miközben kötényben sütögette a
flekkeneket, úgy vezényelt, mint egy szimfonikus zenekar karmestere. Minden tíz
percben az órájára nézett, és bejelentette, hogy „még egy óra, ötven perc van
anyu érkezéséig”. Direkt hamarabb hazajött az irodából, csakhogy mindent
előkészíthessen, ez rettenetesen aranyos volt tőle. Belsőépítészként sokat
dolgozott, keveset volt itthon, és általában akkor is a szobájába zárkózott a
terveivel. De a különleges napokra mindig odafigyelt, legyen szó
akármelyikünkről, ez már hozzátartozott az életünkhöz. Anyu az IKEÁ-ban
dolgozott mint osztályvezető, két műszakban, ezért minden héten más időpontban
tartózkodott otthon, de akkor ránk mosolygott a szerencse, mivel délelőttös
volt.
Nevelőapám húsforgatás közben újfent
megérdeklődte, hogy Olivér érkezése mikorra várható. Mondtam, hogy háromra
ígérte, ezért ő újra ránézett a karórájára, és közölte, hogy „még fél óra
Olivér érkezéséig”. Ő is fontos szerepet kapott a meglepetésben, merthogy neki
kellett elhoznia a virágot. Próbáltam megnyugtatni Lacit, hogy Oli pontos, ne
aggódjon, de nem hiszem, hogy elértem vele bármit is. Azért félt ennyire, mert
anyu imádta a virágokat, olyan szeretettel és törődéssel gondozta őket, mintha
a tizenhetedik és tizennyolcadik gyerekei lennének.
Attila bejelentette, miután nem találta
meg a szőrős portörlőt, hogy elmegy a tortáért. Egy haverjával készíttetette,
aki végzős ott, ahová ő szeptembertől járni fog, és gyakorlaton egy neves
cukrászdában tanult. Nem szóltam bele a torta-kérdésbe, én a virágért feleltem,
ezért történhetett meg, hogy egy nagy Gréta felirat lett az egész, öt betű,
színtiszta tortából. Nem valami kreatív, de a fiúk emellett döntöttek, nekem
meg el kellett fogadnom.
Attiláék ajándéka a torta, Lacié a
vacsi, a virág közös, a mienk Olival pedig egy bekeretezett fotómontázs, amit
közösen készítettünk. Helyet kaptak rajta anyu és Laci közös, ősrégi
fényképeinek másolatai, a mi gyerekkori képeink a bátyámmal, valamint a tavalyi
karácsonyi fotó, és egy-egy megörökített pillanat a Niké-Attila, Olivér-Blanka
párosról. Szerintem jól nézett ki, Oli sokat segített a pontos
összeszerkesztésben – jól jött egy kocka a családban. Habár állítása szerint ő
egyáltalán nem volt az, egyszerűen csak felkészült a tanulmányaira, de
szerintem meg az volt.
Miután bevágtam a krumplit a sütőbe,
gyorsan kiteregettem, hogy még erről is le legyen a gond, aztán mire
letusoltam, megjött Olivér, és... és... és eszméletlenül festett. Fekete ing
volt rajta, manapság nagyon divatos vékony, fehér nyakkendővel, és szűk, sötét
nadrág. A haja most még sötétebbnek és kócosabbnak tűnt, mint máskor, de nem
lógott a szemébe, a bőrének fehérsége egyenesen vakított a sok sötét
ruhadarabban. Egy gyönyörű, fehér kálacsokrot tett le az asztalra, a megbeszélt
kártyával a közepére tűzve, mert ez volt anya kedvenc virága. A sok szál kála
között valami zöld is megbújt, számomra felismerhetetlen növény, de olyan
harmóniát alkottak együtt, hogy elég volt ránézni, és az embernek örült a
lelke. Nem is vettem észre, hogy Olivér a háta mögé rejtett egyetlen szál
rózsaszín szálat, amit csak akkor nyújtotta felém, amikor elléptem a zöld-fehér
csokorcsodától.
– Ezt csak azért kapod, hogy ne érezd
magad elhanyagolva – mondta egészen halkan, mielőtt lágyan megpuszilt volna.
Mosolyognom kellett a hazugságán, mert természetesen
tudtam, hogy nem azért, de ő mindig ilyen volt. Végigsimította az ajkát
az állam vonalán, így hajolva óvatosan a fülemhez, majd azon a tipikus, mély és
rekedt, érzéki hangján ezeket a szavakat suttogta:
– Észbontó illatod van. Mikor is lesz
vége ennek a családi banzájnak?
Mielőtt bármi hasonlót válaszolhattam
volna a perzselő szavakra, Laci érkezett meg, ezzel félbeszakítva kis
játékunkat.
–
Olivér! Látom, épségben ideért a csomag, ennek örülök. Ezt legközelebb is rád
bízom.
– Bármikor. A nők imádják a virágot.
Tudod, hány házassági ajánlatot kaptam csak idefelé? A kedvencem az „anyagi
szolgáltatás ellenében...” kezdetű volt.
Lacival hangosan nevettünk, aztán
vállon veregette Olivért, hogy biztosítsa humorosságáról, majd eltűnt a
nappaliban. A roppant népszerű kedvesem felé fordultam, és az ujjammal
fenyegető mozdulatot tettem, miközben azt tátogtam, hogy ezért még számolunk.
– Már alig várom! – Kacéran rám kacsintott,
aztán rácsapott a hátsó felemre, és ezt mielőtt bármivel viszonozhattam volna,
Attila is megjelent a látókörünkben. Miután kezet fogtak Olivérrel, felém
fordult, és kérte, hogy hozzam ide a montázst, mielőtt elfelejteném. Na,
persze. Mert én olyan elfelejtős típus voltam.
Niké és Kriszti egyszerre jöttek meg,
egy busszal utaztak. Kiderült, hogy nem laktak messze egymástól, de még azt sem
tudták a másikról, hogy ugyanabba a suliba járnak. Vagyis csak jártak, mert
Niké is elballagott a bátyámékkal együtt.
Anya félórával azután érkezett haza,
hogy mindennel elkészültünk. Hullafáradt volt, de amikor meglátta a
meglepetéseinket, újra visszatért belé az erő és az életkedv. Leültünk késői
ebédelni/korai vacsorázni, miközben régi ünnepekhez köthető sztorikat és
bakikat meséltünk, és Oli keze fáradhatatlanul simogatta a combomat az asztal
alatt. Nem győztem viszonozni a pajkos pillantásait, bár féltem, hogy a többiek
észrevesznek belőle valamit, ezért látványosan visszafogtam magam.
A torta után átnyújtottuk az
ajándékainkat, anyu pedig elmorzsolt egy-két könnycseppet. A virágnál majdnem
felsikoltott, annyira tetszett neki, egyébként tényleg gyönyörű volt a csokor.
A fotómontázsnál pedig láttam, hogy legszívesebben elsírná magát, de
mindannyian figyelmeztettük, hogy ne tegye, inkább mosolyogjon. Általában az
történt, ha anyu elsírta magát, hogy mindannyian ellenállhatatlan késztetést
éreztünk arra, hogy mi is úgy tegyünk. Egy szép, nagy családi sírás, nincs is
annál jobb.
Készítettünk néhány fotót (áh, csak úgy
százötven darabot), majd pezsgőztünk, aztán Laci moziba vitte anyut, merthogy
azóta nem voltak, amióta megjelent az első Harry Potter film, és az nem
mostanában volt. Én, hogy őszinte legyek, nem is vártam haza őket holnap
reggelig. Krisztivel és Nikével elpakoltunk, még elmosogatni is segítettek,
pedig ellenkeztem. Azzal érveltek, hogy ők is utálják, ha rájuk marad minden,
miután vendégeket fogadtak. Nos, igen. Jól kell tudni barátokat választani.
Haha.
Először Kriszti távozott, mert felhívta
az anyukája, hogy valamiben sürgősen segítenie kell a dédiének, ezért sűrű
bocsánatkérések közepette hazarohant. Aztán Niké kezdett szedelőzködni, végül
Attila is csatlakozott hozzá.
– Hazajött... néhány haver. Beülünk
valahova. Nem akartok csatlakozni? – kérdezte.
Olivér mögöttem állt, és a kérdést
hallva finoman megszorította a csípőmet. Majdnem elvigyorodtam. Értettem a
célzást, így előadtam egy hantát arról, hogy nincs kedvem zajos, füstös, hangos
helyre menni egy csomó idegen közé.
– Nem lesz csomó idegen. Hunorék is
jönnek. De ha nem, hát nem.
– Bocs, haver – szólalt meg Oli is. –
Pedig én szívesen mennék, de ha az asszony nem, hát akkor...
Attila felnevetett, megigazította a
haját az előszobai tükörben, gyorsan megcsókolta Nikét, és a következő
pillanatban már csak az ajtócsapódás maradt utánuk.
– Te aljas! – fordultam hirtelen Olivér
felé. – Még, hogy az asszony! – Hátrálni kezdett, én meg a mellkasát bökdöstem,
aztán megragadtam a fehér nyakkendőjét, így rántva közelebb magamhoz.
– Most miért? Hiszen így volt hihető.
Még a végén gyanút fogott volna.
– Így inkább rám kented. – Közvetlen
közelről néztünk egymás szemébe, így az ajkunk majdnem súrolta a másikét, de
akárhányszor próbált elérni, elhúzódtam.
– Igen – sokkal halkabb,
szenvedélyesebb lett a hangja. – De ígérem, kárpótollak érte!
Amikor hajnalban felébredtem, pontosan
hat óra tizenhárom perckor (láttam az éjjeliszekrényen álló digitális órán),
csak arra tudtam gondolni, hogy majd’ megőrülök, úgy fáj a hasam, és azonnal be
kell szednem egy fájdalomcsillapítót. Ez volt jellemző rám, általában csak mielőtt
megjött a menstruációm, fájt a hasam, aközben ritkán.
Óvatosan kimásztam a békésen alvó
Olivér mellől, és csendben, nehogy bárkit is felkeltsek, kislattyogtam a
konyhába. Elővettem a hűtőből a megfelelő rózsaszín pirulát, töltöttem magamnak
egy pohár vizet, és amíg lenyeltem, a hasamra szorítottam a kezem. Iszonyatosan
görcsölt.
Lépteket, halk neszezést hallottam
magam mögül, és biztosra vettem, hogy anya kelt ilyen korán. Anélkül, hogy
megfordultam volna, kértem bocsánatot, amiért ilyenkor felkeltettem. Majdnem el
is meséltem, hogy csak egy kis havi hasfájás űzött ki az ágyból, amikor
megköszörülte a torkát mögöttem. De nem édesanyám volt az. Majdnem kiesett a
pohár a kezemből, ahogy megugrottam ijedtemben.
– Úristen! – sziszegtem rémülten,
dühösen és meglepetten egyszerre, miután megfordultam. – Mi a francot művelsz
te itt?
Robi mélyen a csípőjére tolt
farmernadrágban állt előttem, póló nélkül, összeszűkült szemmel és nagyon álmos
tekintettel.
– Felkeltettél. Halálra idegesít a
csoszogás, nem tudok tőle aludni.
– És miért kellett a hátam mögé
sunnyogni?
– Én nem sunnyogtam, csak csendben
osontam.
– Az más!
Kínos csend következett. Akkor, és
csakis akkor fogtam fel, hogy Olivér egyik punk bandát népszerűsítő pólóját
viseltem, ami még a fenekemet is éppen, hogy eltakarta. Robin pedig nem volt
póló. Kínomban levágtam a poharat a pultra, és lejjebb ráncigáltam magamon a
felsőt, ő meg összefonta a mellkasa előtt a kezét. Istenem, add, hogy
megnyíljon alattam a föld, mint a Totally Spies!-ban! – pillantottam fel
a plafonra.
– Amúgy meg, szia.
Ennél aztán nem is lehetett volna a
helyzet zavarba ejtőbb. Félmeztelen, kedélyes beszélgetést fogunk folytatni az
új életünkről? És aztán, mint régi, jó barátok, összeborulunk, és elsírjuk a fájdalmainkat?
Túl abszurd volt a helyzet az én kora reggeli agyamnak.
– Kérsz egy kávét? – kérdeztem, hogy
oldjam a feszültséget. – Szia.
– Inkább egy teát innék. Szétrobban a
fejem, rengeteget ittunk tegnap, ezért is vagyok itt, Attila ragaszkodott
hozzá. Ha jól emlékszem.
Szerintem látta, hogy mennyire nehéz
helyzetben voltam, ezért pozíciót váltott, és leült kint az ebédlőasztalhoz.
Valahogy megkönnyebbültem, miután nem éreztem magamon a pillantását. Halkan
kiszóltam neki, hogy epres jó lesz-e.
–
Tökéletes.
– Kérsz egy fejfájás-csillapítót is?
– Kettőt is.
Miután beízesítettem a két bögre teát,
kislisszoltam hozzá az ebédlőbe, ő meg addig tapintatosan nem bámulta meg
hiányos öltözékemet. Még a görcsökről is elfeledkeztem a meglepetéstől, volt
legalább valami jó is benne. Átnyújtottam neki a gyógyszereket meg a bögréjét.
A tekintete egy pillanatig fogva tartotta az enyémet.
Azt mondta, amit oly kevésszer
hallottam tőle rövid ismeretségünk alatt. Azt mondta, „köszönöm”.
– Ne köszönd meg, akkor nem hat. – A
spanyolzászlós bögrémre meredtem. Még tizenkét évesen kaptam Lacitól, mert
tudta, hogy szerelembe estem az országgal. Minden egy világbajnoksággal és a
focival kezdődött. Szándékosan nem néztem fel Robira, mert nem akartam és nem
is bírtam volna.
–
Nem azt.
Ő is bögréjére fonta a kezét, áthatóan
nézett a szemembe, persze csak az után, hogy összeszedtem a lelkierőmet, és
felemeltem a fejem. Az egész helyzet elcseszett volt, és semmi kedvet nem
éreztem ahhoz, hogy meséljek magamról, majd végighallgassam az ő történetét.
Most nem. Így nem. Már nem.
– Amúgy?
– Minden oké. Veled?
– Velem
is.
Hát ennyi. Ott voltunk egymással
szemben, annyi idő után, és ezeken a szavakon kívül nem volt semmi, amit a
másiknak mondhattunk volna. Szomorú történet, de mi írtuk. Nem más fogta a
tollat, nem más találta ki a csavarokat, a drámákat, a befejezést. Mi voltunk, és
ezt csak magunknak köszönhettük. Én viszont már letettem a tollat. Többé nem
érdekelt.
– Figyelj, nekem most... Nem akarom,
hogy felébredjen, és...
– Ó! – nézett nagyon meglepetten és
nagyon furán.
– Akkor majd...
– Persze, szia. Jó volt látni.
Bólintottam, és nem mondtam, hogy téged
is, nem mondtam semmit, még a bögrémet sem vettem fel az asztalról, egyszerűen
csak hátat fordítottam neki, és reménykedtem abban, hogy nem bámulja a lábamat
és a fenekemet, miközben próbáltam méltóságteljesen elsétálni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése