Búcsúzóul örökké (3. rész) - 12. fejezet

Sziasztok!

Az utolsó fejezettel érkeztem. Kicsit szomorú is vagyok, noha nem most fejeztem be - nem most engedem el. Csak mégis... Tavaly nyár óta minden egyes héten részévé váltunk Blanka életének, én is, újra. Szeretem ezt a lányt, szeretem ezt a regényt... *sóhaj*

Köszönöm nektek, hogy itt voltatok. Hétről hétre olvastatok. Biztattatok. Kedves üzeneteket írtatok. Őszinték voltatok velem. Köszönök mindent! (Erről egyébként a napokban a blogomon posztoltam is, itt tudjátok elolvasni. Sőt, kérlek titeket, tegyétek meg!)

Nincsenek nagyon szavaim. Azt hiszem, egyszerűen hagynom kéne, hogy a történet beszéljen helyettem...

Mint azt bizonyára tudjátok: április elsejétől új történet indul majd itt, és egy hét múlva a blog is átalakul! Ne feledkezzetek meg rólam ;)

Köszönöm, hogy leírhattam ezeket a sorokat, és a blog gazdagabb lett több mint száz rendszeres olvasóval.

Utoljára is jó olvasást kíván a Búcsúzóul örökkéhez:

Nilla

Anya elsírta magát, sőt még Laci is könnyezett, amikor megálltam a nappaliban, magam után cincálva a szobámból a batár bőröndömet. Indulni készültem. Nem terveztem, hogy előttük fogok sírni, pláne nem velük, de bennem is megtört valami, ahogy azt néztem, hogyan ölelik egymást, hogy támogassák a másikat. Nehéz helyzet volt, hisz egy újabb fél évet szándékoztam tőlük távol eltölteni. Egy nagy családi összeborulás után végül kiléptünk Lacival és a csomagjaimmal az ajtón, hogy a főváros felé vehessük az irányt. Mert Európa másik felén tárt karokkal várt rám egy másik főváros...

Vettem magamnak egy magazint, és mielőtt felszálltunk volna, azt lapozgattam. A tippeket gyors fogyáshoz, hatékony diétákhoz rögtön elolvastam, vagy inkább azzal kezdtem, sőt fokozom: csak azért vettem meg. Kiszúrtam a kulcsszavakat a címlapon, és gondoltam, valami isteni ötletet adnak, de csalódnom kellett. Csak olyasmit olvastam, amit már amúgy is tudtam, úgyhogy egy kicsit kedveszegetten lapozgattam tovább. A számomra ismeretlen sztárokról/filmekről szóló részeket lendületesen átugrottam, aztán egyszer csak szembe találtam magam egy hirdetéssel. Meg sem kellett volna, hogy akadjon a szemem azon a reklámon, de amint rápillantottam a főcímre, elborult az agyam. Az állt hatalmas, aranyszínű betűkkel az oldalon (parfümhirdetés volt egyébként), hogy: megtaláltuk az örök szerelem titkát. Hah! Az örök szerelem titka! Meg a frigyláda is ott volt mellette, nem? Először dühös lettem, aztán még dühösebb, végül csalódott. Hogy lehetséges, hogy a mai világban a szerelem a legnagyobb reklám? A hirdetés szerint az örök, de én tudtam, hogy olyan valójában nem létezett. Csak múló fajtája volt. Hogy létezhetett, hogy valaki meglátta ezt, rohant megvenni, magára fújkálta, és azt gondolta tőle, hogy az első vele szembejövő férfi örök szerelemre lobban iránta? Pláne, hogy az kölcsönös lesz? Arra gondoltam, hogy felháborodásomban kitépem az oldalt, összegyűröm és lenyelem. Na, jó, vagy azt talán nem, de minimum apró darabokra szaggatom. A szerelem nem vicc! Nem egy reklámfogás! Amibe millió szív szakadt bele nap mint nap, minden egyes percben, az nem lehetett nevetség tárgya. Aki annyi fájdalmon, keserűségen és csalódáson volt túl, mint például én, nem etethették azzal, hogy megvan az örök szerelem eszenciája! Ez vétek az emberiség, az érző szívek ellen.

Felháborodásomban odafordultam a mellettem ülő fiatal sráchoz, megütögettem a vállát, mire letolta a fülhallgatóját a fejéről. Kedvesen nézett rám, de nem értette, hogy miért zavartam meg, mire felmutattam neki a reklámoldalt, és közben beszélni kezdtem.

– Szia. Először is, ne haragudj, hogy így, ismeretlenül megszólítalak, viszont lenne hozzád egy nagyon fontos kérdésem. – Rám nézett a zöldes barna szemével, amibe ha belesütött a nap, egyértelműen zöldnek tűnt, kicsit távolabbról pedig világosbarnának. Gyönyörűen tekeregtek benne a színek. Kedvesen pillantott rám, ferde mosollyal, és várta, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége. – Arra kérnélek, hogy nézd meg ezt a pofátlan, szemtelen és... Bocsánat, szóval ezt a reklámot.

Majdhogynem az orra alá dugtam az oldalt, ő pedig hosszú másodpercekig nézte, összevonta a szemöldökét, hümmögött egyet, és visszatolta a kezemet. Óvatosan ért a csuklómhoz, alig éreztem, de finom volt a bőre, és ahogy mozdult, megéreztem az illatát is. Megszólalt, és ezt mondta:

– Sorry, but I don’t know what you’re talking about.[1]

Óóóóó, jaj. Még szerencse, hogy mondjuk nem németül vagy franciául szólalt meg, az lett volna csak az igazán ciki.

– Oh my god, I’m so sorry! – néztem rá teljes zavarban. Régen égtem be ennyire utoljára. – I just asked you about this... Nevermind.[2]

Megpróbáltam bűnbánóan, kedvesen rámosolyogni, de elég nehezen ment, mikor legszívesebben kiszaladtam volna szégyenemben a világból. Utoljára ő is elmosolyodott, majd visszahúzta a fülhallgatóját a fülére, én pedig az ablak felé fordultam. Legközelebb majd tudni fogom, hogy nem tárgyalunk az anyanyelvünkön idegenekkel egy repülőn, mert nagy valószínűséggel nem fogja érteni. Legközelebb, aha. Addig meg üldögélek még egy kicsit teljes megszégyenülésben.

Az út felében erőteljesen kibámultam az ablakon, a felhőket szemléltem, mert imádtam őket megfigyelni. Földről is, levegőből is. Mindenki gondolt már arra, legalább egyszer, hogy milyen érzés lenne hemperegni bennük, ugrálni rajtuk, takarózni velük, de én azok közé tartoztam, akik állandóan erre gondoltak. Imádtam a felhőket. Felhő-mániás voltam.

Egyszer csak, amikor nem figyeltem, megszólalt egy hang, közvetlen a hátam mögül. Ráadásul ismerős is volt, ami csak azt jelenthette, hogy újdonsült, szép szemű ismerősöm beszélhetett hozzám, csakhogy amit mondott, az magyarul volt.

– Én hiszek benne. – Olyan gyorsan pördültem meg, hogy neki hátra kellett húzódnia. Most már határozottan bátran, széles mosollyal nézett, a szeme ebből a szögből barnának tűnt. – Ne haragudj rám, nem akartalak átejteni, de nem hagyhattam ki a helyzetet.

A kezembe temettem az arcomat, oda rejtettem a nevetésemet. Ez egy olyan sztori lesz, már előre éreztem, amit évekkel később is mesélni fogok, nevetve. Felemeltem a fejem, az idegen meg tovább mosolygott, aztán felém nyújtotta a kezét.

– Patrik vagyok.

– Én meg Spongyabob. – Kezet ráztunk, miközben megremegett a válla a nevetéstől. Nem akartam visszaadni neki az előbbi húzását, de amint eszembe jutott a bugyuta, kedves kis tengeri csillag, én sem hagyhattam ki a helyzetet.

– Megérdemeltem, ez jogos volt – bólintott egyet. – Nos, kedves Spongyabob, örülök, hogy megismerhetlek. Merre tartasz, ha nem vagyok túl személyes?

Stílusosan rávágtam volna, hogy a Rozsdás Rákollóba, de inkább felhagytam a humorizálással. Mielőtt válaszoltam volna, magamban megállapítottam, hogy nemcsak a szeme gyönyörű, de a haja is jó, szőkés barna, se nem hosszú, se nem rövid, kicsit kócos, de nem lóg a szemébe. A kockás ing, amit fekete pólóval viselt, jól állt neki, és Converse-t hordott. Ezt mondjuk már korábban észrevettem, de nem kukkoltam!

– Madridba utazom vissza, itthon voltam látogatóban. Fél éve élek kint, ez volt az első, hogy hazajöttem.

– Madridba? – csillant fel a szeme. – Akkor tuti biztos, hogy látjuk még egymást. Én is oda tartok.

Megtudtam, hogy ő már két éve élt kint, de csak két hónapja költözött Madridba, miután szétmentek a barátnőjével. Grafikusként dolgozott, huszonhat éves, és otthon egy kisebb garázsbandában énekelt, amit a barátaival alapított. Nem is rossz arány ahhoz képest, hogy ő még a valódi nevemet sem ismerte. Szemmel láthatólag ez a tény nem is zavarta, ugyanis inkább arról érdeklődött, hogy mit csinálok kint, meg hogyan boldogulok egyedül. Röviden, tömören elmeséltem, hogy szerencsére ott voltak a barátaim, így viszonylag könnyebb dolgom volt. Tényleg, nélkülük elképzelhetetlenül vészes lett volna az indulás, de a Bea az első pillanatoktól kezdve mindenben támogatott, minden segítséget megadott, Eve szintén. Jó, amikor ki akarta vágni a ruhatáramat, az nem volt valami segítőkész, de megértettem az okát.

Úgy nőttem fel, hogy belém nevelték a „hogyan kell helyesen viselkedni?” szabályokat, de az új énem előszeretettel rúgta fel a benne leírtakat. Például az is szerepelt ezen a listán, hogy nem barátkozunk idegenekkel egy repülőn/buszon/vonaton, és aztán nem mesélünk magunkról, végül pedig nem cserélünk e-mail címet, hogy a későbbiekben is kapcsolatban tudjunk maradni. Neeem, hát persze hogy nem. Ha nem szegjük meg néha abban a nagykönyvben leírt szabályokat, akkor hetvenhat évesen tizennégy macskával fogunk együtt élni, és ők lesznek az egyetlen szeretetforrásaink. Mert útközben minden jóról, tapasztalatról le lehet így maradni. Sok sztori kezdődött úgy, hogy „amikor a rossz ember leült a jó mellé”. Ezek a példák elrettentők, és sok esetben megestek, az igaz, de létezett olyan történet is, ami úgy szólt, hogy „amikor a jó ember leült a jó mellé.”

Spanyolországban megtanultam nyitottan hozzáállni a dolgokhoz, befogadni, a jót keresni és a jót meglátni, a lehetőséggel élni. Nem terveztem. Semmit sem terveztem el előre, minden csak megtörtént. Nem agyaltam, nem bonyolítottam túl. Ettől függetlenül, közel sem alakult úgy minden, ahogy szerettem volna. Sokszor kellett nehéz döntéseket meghoznom, amelyek egyáltalán nem fakasztottak mosolyra, sokszor kellett búcsút intenem számomra fontos embereknek, sokszor nem azt történt, amit szerettem volna. Valaki sokszor hiányzott, más meg egyáltalán nem. Sokszor kellett összeraknom magam, aztán megint szétestem. Sokszor ez, sokszor az... Ebből áll az élet: csupa sokszor. De nem volt unalmas, sosem volt az, valami mindig történt, ami felkavarta az állóvizet. Aznap a repülőn például az, hogy megszólítottam Patrikot, ő pedig válaszolt. Csak egy újabb állomás volt, egy megálló, ahol eldönthette az ember, hogy leszáll-e vagy továbbmegy. Kockáztat, vagy kockázat nélkül él.

Én kockáztattam, ő is kockáztatott. Végignevettük- és beszéltük az utat, anélkül ismertük meg egymást, hogy igazából, valóban megismertük volna. Paradox, mert nem tudtam róla szinte semmit, de rövid idő alatt kiismertem a stílusát, a kedves, viccelődős stílusát, és mintha a lelkébe láttam volna. Megnyugtatott a közelsége, áradt belőle a jóság, és hiába egy órája ismertem csak, valami kötött hozzá. Én, az örök nem-romantikus lélek, azt gondoltam magamban, hogy mintha két fél találkozott volna.

Miután leszálltunk a gépről, előkerítettük a csomagjainkat, és kissé ügyefogyottan, tanácstalanul álltunk a reptér fotocellás főbejárata előtt, egymással szemben. Illett volna valamit mondanunk, de mintha elfogytak volna a szavak. Csak néztük a másikat, egészen addig, amíg meg nem érkezett a taxim. Segített bepakolni, aztán elköszöntünk, és mielőtt teljesen eltűntem volna az autóban, még utánam kiáltott.

– Legalább a nevedet áruld el!

Visszafordultam, és mielőtt megadtam volna a választ a kérdésére, gondolatban lefényképeztem, ahogy ott állt a fekete bőröndje mellett, hanyagul lóbálva a karját, kockás ingben és tornacipőben, a nyakában lógó, méretes fülhallgatóval.

– Blanka – mosolyogtam rá, Patrik pedig viszonozta a gesztust. Biccentett és intett egy utolsót, én pedig beszálltam a taxiba.

Miután elhajtottunk, nem fordultam hátra. Csak előre néztem, ugyanis ha még fel fog bukkanni az életemben, az a szemem előtt fog történni, nem a hátam mögött. Belenyúltam a farzsebembe, ahová begyűrtem a cetlit az elérhetőségével, amit egyébként a „kedvenc” parfümreklámomra írt fel. Csak kitéptem végül, aztán félbe, ráírtuk a saját e-mailünk, és cseréltünk.

Halk sóhajjal nyugtáztam, hogy a cetli ott lapult a hátsó zsebemben, biztonságban.

III.

Az utolsó sorok elolvasása után ránézek a nagymamámra. Nézem őt, a legfontosabb embert az életemben, aki akkor vett magához, amikor a szüleim eldobtak. Ő nevelt fel, ő gondoskodott rólam, ő tanított meg az életre, és ezer év is kevés lenne, hogy ezt megháláljam neki. Lepillantok a kezemben szorongatott kincsre, összeszedem minden erőmet, és megkérdezem:

– Ott ér véget a napló, hogy megismerted a nagyapát?

Amikor hatéves voltam, a papám autóbalesetben meghalt, nem nagyon emlékszem rá. Kósza emlékeim maradtak csak róla, az arca fotókról él a fejemben. Biztos, hogy olyan csodálatos ember volt, mint a mamám, ezt így is tudom.

– A napló ott ér véget, igen. De a történet nem.

Hirtelen nézek fel rá, a szavai teljesen meglepnek. Várom, hogy folytassa, de hosszú percekig meg sem szólal, nézi az ölében összekulcsolt kezét. Szeretnék mondani valamit, de képtelen vagyok, nem érzem megfelelőnek a szavaimat. Vesz egy mély lélegzetet, majd halkan hozzáfűz valami olyasmit, amitől kis híján leáll a szívverésem.

– Nyisd ki leghátul, egy beragasztott fülben ott van egy boríték.

Azonnal így teszek, olyan gyorsan lapozom hátra, mintha az életem múlna rajta. Óvatosan szétnyitom a plusz oldalt a hajtásnál, mire a kezembe pottyan egy sárga boríték. Leteszem a naplót, majd tanulmányozni kezdem keltezést rajta: öt éve adták fel. Amerikában. Ahogy elolvasom a feladó nevét, megjelenik a fejemben egy szőke hajú, tengerkék szemű fiú képe, és hirtelen elszorul a torkom.

– Hol van ő most? – kérdezem, amikor támad egy nagyon rossz előérzetem.

Óvatosan megvonja a vállát.

– Amerikában telepedett le, harminc évvel ezelőtt. Azóta – bök a fejével a boríték felé – nem tudok róla semmit. Még az is lehet, hogy... – hallgat el hirtelen.

Vet egy hosszú pillantást a kezemben tartott levélre. Én pedig nézem őt, a megtört asszonyt, aki kiállta az élet összes próbáját, teljes szívéből szeretett, még akkor is, amikor gyűlölnie kellett volna. Nézem, amint elmosolyodik. Így tesz, holott bőven lenne oka a sírásra. Mosolyog, és ezzel a gesztussal, szavak nélkül, tanít engem. Tanít az igazi életre, a csodára. Az ő története azt sugallja nekem, hogy a szeretetet sosem lehet megbánni. És sosem lehet megfosztani tőle a másikat.

Megzörren a kezemben a boríték, ahogy akaratomon kívül megszorítom. Ő is felkapja a fejét a hangra, feláll mellőlem, és magamra hagy. Bentről még hallom, hogy megkéri Miguelt, teregesse ki a ruhákat. A szennyeskosár-robot kissé vontatott hangon válaszol neki, biztosítja afelől, hogy azonnal megcsinálja, és már hallom is, ahogy a kerekei surrogva megindulnak a parkettán.

Visszanézek a borítékra, és egy másodpercre megint elfog a rossz érzés, ahogy kiveszem a levelet, de igyekszem lenyelni. Legyűröm, mert tudni akarom ennek a fájó történetnek végét, amit nem a nagyi, nem Robi, nem Olivér és nem a nagyapám írt, hanem az élet.

Kicsi Blanka!

Először is engedd meg, hogy így hívjalak. Berögzült már.

Most lehetnék újra ugyanaz a tizenéves, tudatlan kölyök, aki voltam? És te leszel megint az a gyönyörű lány, aki, amikor boldog volt, egészen feketén csillogott a szeme? Emlékszem a mosolyodra, elbűvölt, ahogy kivillantak a fogaid, de mindig csak a felsők.

Sok dolog történt velünk azóta, ugye? Felnőttünk, családunk lett, megkomolyodtunk. De nem azért akartam írni neked, hogy nosztalgiázzak. Más okom volt. Válaszokkal tartozom, és most igyekszem leróni, ha ez egyáltalán lehetséges.

Ott voltam a repülőtéren, amikor először elmentél, Blanka. Én is ott voltam, bár későn érkeztem, így nem tudtam elköszönni, bevallani vagy tenni egy kísérletet arra, hogy megállítsalak. Öt percet tölthettem azzal a lánnyal, akinek öt perce volt, hogy maradjon.

Amikor elkezdtem megöregedni, rájöttem, hogy az idő nagyon fontos. Hogy folyamatosan peregnek lefelé azok a bizonyos homokszemek, és egyszer el fog jönni az utolsó is. Nem pótolhatom, ami elmúlt, pedig megtenném. Nagyon szívesen megtenném, mert mostanra már rájöttem, hogy mit és hol rontottam el. Mindent. Mindenütt. Nem érdemelted meg azt, amit a büszkeségem kényszerített ki belőlem. Létezik erre bocsánat? Hogy időt vettem el tőled? Csak egy kissrác voltam, aki úgy gondolta, hogyha nem enged közel magához téged, megúszhatja a csalódást. Aztán felnőttem, és rájöttem, hogy ezzel okoztam magamnak a legnagyobb fájdalmat. És neked is.

Sajnálom. Egészen a mai napig, életem utolsó szakaszáig, minden egyes nap, ezt ismételgetem magamban. De nem hiszem, hogy segítene. Erre nincs megoldás, mert elmúlt. Talán ezért zavar ennyire? Mi lehetett volna belőlünk, Kicsi Blanka? Meghódítottuk volna a világot, vagy egymás agyára mentünk volna? Egy biztos: amikor együtt voltunk, nagyon jó volt.

Szeretet vagy. Különösen az én életemé – amit tőled kaptam, azt azóta sem tudta megadni senki. Lobogó, erőteljes, vitathatatlan szeretet vagy te, maga a nagybetűs. Ezt mindig nagyra értékeltem benned, hogy oda tudod adni valakinek a lelkedet, és nem kérsz érte cserébe semmit. Sose változz meg.

Fontos voltál. Fontos vagy.

Ölellek, várlak, gondollak és búcsúzlak. Örökké:

A fiú, aki egyetlenszer merte átölelni a válladat

V É G E

---

[1] Sajnálom, de nem tudom, hogy miről beszélsz. (angol)

[2] Ó, te jó ég, bocsánat! Csak megkérdeztelek erről a... Nem számít. (angol)

Búcsúzóul örökké (3. rész) - 11. fejezet

Sziasztok!

Köszönöm a látogatásokat és a véleményeket először is! Válaszoltam rájuk. :)

Közben pedig, utolsó előtti fejezet... Hát, mit is mondhatnék? Egy kis bevezetés, vagy amolyan "akció előtti csend"? Talán. Mindazonáltal szívből remélem, hogy tetszeni fog nektek, és talán felmerül bennetek a kérdés: na, de mi lesz itt még a végén?

Sokatokat érdekelt a következő történet - előzetesen annyit árulhatok el róla, hogy most egy Teen Wolf fanfiction költözik az oldalra, de rögtön ezután egy újabb saját, gimis történetet olvashattok majd! :) Örülnék, ha velem tartanátok.

Jó olvasást, szép vasárnapot:

Nilla

Hatalmas pólóban, rövidnadrágban, ezerfelé göndörödő, kócos hajjal és felemás zokniban nyitottam ajtót ébredés után. Este későn értem Győrbe, és utána hajnalig tartó traccspartin vettem részt anyával és Lacival, akik reggel ugyanúgy dolgozni mentek. Szegénykék. Fel kell őket hívnom.

A nem teljes Csapat állt az ajtóban, ugyanis Ádám régóta Londonban élt: Hunor, Robi, Kristóf és középen az én eszeveszettül vigyorgó bátyám, Attila.

– Hola[1], hugi! – kiáltotta átszellemülten, majd felkapott, és miközben összevissza szorított, jól megforgatott. – Épségben hazaértél. Nem kell kinyírnom senkit.

Miután mindenki megszorongatott és puszival üdvözölt (igen, még Robonisz is), beültünk a nappaliba, és Attila kiadta parancsba, hogy most azonnal meséljek el mindent, a fél év összes történését, aztán főzzek spanyol ebédet. Nagyon kedves. Miután odaadtam a szuveníreket a srácoknak, alig jutottam szóhoz, mert azzal voltak elfoglalva, hogy a tőlem kapott focis relikviáikat versenyeztették.

Első ránézésre minden teljesen átlagosnak tűnt, azaz összeült egy baráti társaság, akik régen nem látták egymást, sztorizgatnak, röhögnek, jól érzik magukat. Csakhogy a felszín alatt ennél sokkal több rejtőzött, azaz egy egyáltalán nem átlagos kapcsolat egy fiú és egy lány között, akik megtanultak kitűnően színészkedni az évek alatt. Így nem láthattam Robin semmi különöset, és ő sem rajtam. (Az öltözékemen és a hajamon kívül.)

Hunor és Kristóf nem maradtak ebédre, állítólag valami családi programjuk volt, de nem nagyon akartam elhinni. Pedig már rég felnőttem, képes voltam eltartani magamat, és ők továbbra sem vették komolyan, hogy tudtam főzni. Féltek, mert Attila bemagyarázott nekik valamit. A spanyol ebédből amúgy nem lett semmi, rakott krumplit választottam végül, és amikor a konyhában készülődtem, Robi besunnyogott mellém. Aha. Szerette ezt a módszert.

– Aranyos a zoknid – mondta lazán, aztán felkapott egy kést a pultról, és segített nekem krumplit hámozni.

– Ez kint az új trend. Csak itthon még nem nagyon ismerik.

Elgondolkodva bólintott, aztán újra a kezében tartott krumpli felé fordult. Én is így tettem, hisz ha nem beszélgetünk többet, hát nem. Elmúltak már azok az idők, amikor görcsösen kerestem valami témát, hogy megtörjön a csend, hogy hallhassam a hangját... Most más helyzet állt elő. Ha nincs mit mondania nekem, akkor hát nincs.

– Soy feliz, que has vuelto.[2]

Elképedve fordultam felé, de ő továbbra is a kezét nézte, eszébe sem jutott rám pillantani. Gondoltam, hogy zavarba hozom, és spanyolul válaszolok neki (mert a kiejtésén hallatszott, hogy a webfordítóból tanulta meg ezt az egy mondatot), de annyira meglepett, hogy még gonoszkodni is elfelejtettem.

– Gracías.[3] Örülök, hogy itthon lehetek.

Többet nem szóltunk a másikhoz, annak ellenére, hogy még vagy tíz percet toporogtunk egymás mellett, és együtt töltöttük a fél délutánt. Ez teljesen hétköznapi dolog nála, az ilyeneken már fent sem akadtam, sikerült az évek alatt kiismernem. Ő ilyen fura volt, és kész.

Mire hazaértek anyáék, már csak ketten maradtunk Attilával, és olyan jó volt rájuk nézni, egyszerűen sugárzott róluk az öröm, hogy mindketten itthon voltunk. Laci meg is jegyezte, hogy most minden olyan, mint régen, amikor még gimibe jártunk. Nos, igen. Hasonló. Csak időközben felnőttünk.

Két hétre látogattam haza, de már az elején tudtam, hogy túl gyorsan fog eltelni. Igazságtalanság. Fél évig erre a két hétre vártam, gusztustalan dolog, hogy túl hamar elfogyjon!

Krisztivel egy egész napot együtt lógtunk, és szemtelenül örültünk annak, hogy újra találkozhattunk. Barátnőm sosem volt az az ölelkezős fajta, de mikor megpillantott, percekre a nyakamba borult. Én is nagyon örültem neki.

Az első napok őrültek voltak, mert délelőtt aludtam, este összefutottam a többiekkel, mivel a meló miatt csak ekkor értek rá, aztán vagy késő éjjelig, vagy kora hajnalig beszélgettünk, buliztunk, egyszer még sikerült berúgnom is. Hú. Kellemetlen emlékek.

Aztán eljött a lelki mumus ideje, a találkozás Olivérrel. Ő keresett meg, hogy szeretne látni, én pedig nem ellenkeztem. Nem váltunk el rosszban, még mindig egy nagyon fontos szerepet töltött be az életemben, annak ellenére, hogy már nem volt aktív résztvevője. Szerettem még. Hát persze hogy szerettem: ő volt az első, így mindig szeretni fogom. Továbbra is összerándult a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy hogyan vesztettem el a hitem a kapcsolatunkban, magamban, a szerelemben, de mindezek ellenére már nem taszított lelki mocsárba, már nem nyilallt belém fájdalom a neve hallatán. Minden, ami köztünk volt, elmúlt, a szerelem és a kínok is.

Egy kávézóban futottunk össze, ő javasolta a helyet, és amikor megérkeztem, ő már ott várt. Megtorpantam, ahogy megláttam, ugyanis teljességgel lehetetlen és felesleges volt tagadni a vonzerejét. Puszival köszöntöttük egymást, de hosszú percekig meg sem szólaltunk, csak néztük a másikat. Ittam a látványát, piszok jó érzés volt újra vele lenni, és még jobb volt azt érezni, hogy nem fáj, hogy nem rándít össze egy sírógörcs, hogy nem akarok belehalni egy pillantásába. Az idő... az idő csodákat tett.

Hosszan diskuráltunk, szóba került a kapcsolatunk, a szakításunk, az együtt töltött éveink, és végre képesek voltunk felnőttek módján látni a dolgokat, úgy beszélgetni erről az egészről, hogy meglássuk a miérteket, elfogadni. Ez volt a legfontosabb. Nem változtathattunk már rajta, hisz ami történt, megtörtént. Nekünk ez volt megírva. Vagy mi csináltuk saját magunknak. Teljesen mindegy. Nem mehettünk vissza, és nem írhattuk át a történetet: ez már örökre így marad meg bennünk. Azt mondta, hogy bármikor, bármelyik életében újrakezdené. Hát én is. A tekintete a csuklómra siklott, aztán, ahogy meglátta a tőle kapott búcsúajándékot, elmosolyodott.

– Veled vagyok – mondta.

Óh, igen, nagyon jól tudtam, hisz mindig velem volt. És velem lesz.

– Ebben, meg egy másik életben is – biccentettem mosolyogva.

Olyan szorosan öleltük meg egymást, ahogy ilyen múlt nélkül senkinek sem sikerült volna.

– Látlak még? – kérdezte Oli suttogva.

Nem kellett semmit sem mondanom, az arcomra volt írva a válasz. Látni fog. Találkozni fogunk. Amikor szüksége lesz rám, amikor szükségem lesz rá. Mikor még együtt voltunk, elvesztettük egymást. És miután elváltunk, újra rátaláltunk a másikra.

Aznap este, az ágyamon ülve, megint Olivérre gondoltam, de már nem keserűen. Elsírtam magam, az igaz (na, jó, ezt még mindig nehéz volt kontrollálni), de már nem bánatcseppjeim folytak. Elsirattam életem egy korszakát. Egy fájdalmas-gyönyörű korszakát. És Olivért. Meg talán egy kicsit a régi önmagamat.

Olyannak éreztem az életem abban a két hétben, amíg otthon voltam, mintha még gimis lennék, és csak szünet lenne. Pontosan olyan gondtalanul, szabadon és kicsit gyerekesen töltöttem a napjaimat, mint akkoriban. Először is, délután keltem fel. Rengeteget aludtam, de ebben az is közrejátszott, hogy általában reggel, vagy hajnalban feküdtem le. Szinte minden este csavarogtunk Krisztivel vagy Attiláékkal valamerre, de délutáni programokat szintén szerveztünk. Például egy hétfőn kivettek mindketten egy szabadnapot, és felmentünk Pestre, a vidámparkba. Újra gyereknek éreztük magunkat, a hullámvasúton egymás után három kört lenyomtunk, a szellemvasúton meg hülyegyerekek módjára sikítoztunk (igen, mindhárman), hiába ismertük már a fordulókat, a félelmetesnek szánt szobákat. Az Elvarázsolt kastély hordója akkor is, mint addig minden egyes alkalommal, kifogott rajtam. Én csak azt a technikát ismertem a kijutásra, hogy lehasaltam és végigkúsztam, még jó, hogy nem fehéret vettem fel. Attila és Kriszti a térdüket csapkodva röhögtek rajtam, miközben fényképeket sem felejtettek el készíteni. Még az sem érdekelt, hogy a Facebookon fog kikötni a beégésem, annyira jól éreztem magam. Viszont utána kizsaroltam a bátyámtól a csúnya viselkedésért (nem ér kiröhögni azt, aki a földön fekszik), egy hatalmas, lila vattacukrot. A tömény cukorbombától újra úgy éreztem, helyreállt a világ rendje.

Egy este még Robival is összefutottam. Nem sokkal előtte rám csörgött (életében nem csinált még azelőtt ilyesmit), hogy nem lenne-e kedvem találkozni vele. Természetesen volt, mert a múltkori közös napunk kalandja még élénken élt az emlékezetemben. Hatalmasat dobbant a szívem, és mintha hirtelen kiszorítottak volna minden levegőt a tüdőmből, amikor megláttam. Egyetlen pillanatra bukfencet vetett a világ, perdült, fordult, beleszédült. Én is, a látásába. A hajdani fájásába. Minden megváltozott köztünk, az égvilágon minden, mi is, csak az maradt biztos, hogy ő egykor fontos volt, nagyon fontos, és az is maradt. Már nem úgy, máshogy, de fontos. Beültünk egy kávézóba, és órákig beszélgettünk egymással szemben ücsörögve, a lelkem boldog volt közben. Hiányzott a szőke srác, akiről már annyiszor gondoltam rosszat, mégis képes volt mosolyt varázsolni az arcomra a letargia közepette. Nem tudtam, hogyan csinálta, de ügyes volt. Annyi jegeskávét megittam (és annyi fagyit ettem rá repetaként), hogy félő volt, másnap nem lesz hangom, de képtelen voltam ellenállni az édességnek. Fel is szedtem két kilót, egyetlen hét alatt! Kezdtem visszanyerni a „töltött galamb” alakomat, ezért elhatároztam, hogy miután visszamegyek, súlyos diétára fogom magam.

Robi éjfél körül hazavitt, két puszival elköszönt, és megint magamra hagyott. Ingattam a fejemet, miközben felbaktattam a szobámba. Ennek egész egyszerűen így kellett lennie.

---

[1] Szia (spanyol)

[2] Örülök, hogy megjöttél. (Spanyol)

[3] Köszönöm (spanyol)

Búcsúzóul örökké (3. rész) - 10. fejezet

Sziasztok! :)

Boldog nőnapot kívánok mindenkinek! Akit persze érint :)))

Köszönöm azt a rengeteg sok látogatást, amit mostanában kapott az oldal, az új olvasókat és minden érdeklődést! Hihetetlenül jólesik. A kommentekre, amelyeket nekem írtatok a múlt héten, máris válaszoltam. :)

A fejezet ezúttal kicsit hosszabb, fogadjátok szeretettel! A teljes regényből még két fejezet van hátra.

Jó olvasást kívánok mindenkinek ezen a gyönyörű, napfényes vasárnapon,

Nilla

Az egyik legmeghatározóbb élményemnek, ami Nyugat-Európában ért, bár furcsa, de szinte semmi köze nem volt Nyugat-Európához, csakis egy bizonyos színésztársulathoz. Amint – teljesen véletlenül – a tudomásomra jutott, hogy kedvenceim Madridban fognak előadást tartani, rohantam a legközelebbi jegyirodába, és vettem két jegyet. Evelyn ki nem állhatta a (szerinte) ilyen, és ehhez hasonló nyálas dolgokat, viszont Bea, velem együtt, élt-halt érte. Felhívtam, és egy tizennégy éves tinilányt megszégyenítő visongással adtam számot arról, hogy megyünk a Romeo és Júliára! Vigyázz, Damien Sargue, jövünk!

Körülbelül nyolcadikos lehetettem, amikor a rajongásom elkezdődött a fiatal, sármos színész iránt. Először elolvastam a könyvet (kétszer), aztán megnéztem magyarul a musicalt (vagy ötször), Bereczki Zoli teljesen levett a lábamról, hetekig, hónapokig énekeltem a dalait, utánoztam a mozdulatait a nappaliban, amikor senki sem látott. Aztán megnéztem a világhírű francia feldolgozást, ami alapján a magyar változat is készült. (Tizenháromszor.) És akkor megtörtént a varázslat: őrült, plátói szerelemre lobbantam a hosszú hajú, francia szívtipróval. Teljes Romeo és Júlia lázban égtem, kívülről megtanultam a dalokat, hablatyoló franciasággal nótázgattam, és azt képzeltem magamról, hogy én is sikeres és gyönyörű színésznő vagyok. Ez a korszak nem tartott sokáig, és utólag nem is voltam rá túl büszke. Talán ezért történhetett, hogy az ízlésem ezután gyökeresen megváltozott, de azért Damien megmaradt nekem. Most pedig jegyeket szorongattam a kezemben! Élőben láthattam azt, akiért hajdanán tiniszívem repdesett!

Evelyn, amikor délután átjött hozzánk, szépen mondva is körbe röhögött minket. Beával az ágyon ültünk, a jegyek előttünk pihentek szertartásos pozitúrában, és mindketten azon morfondíroztunk, vajon mit fogunk felvenni? Egy különleges alkalomnak meg kellett adni a különleges öltözetet, csakhogy farmeron és pólón kívül mi nem igazán hordtunk mást.

– Ó, egek – pillantott a plafonra Eve. – Hányszor mondtam már nektek, hogy hallgassatok rám? Ha megtettétek volna, nem kellene zavarodottan, révetegen arról lamentálnotok, hogy mit vegyetek fel a szép, barna hercegeteknek.

– Romeo! – pontosítottam.

– Még jobb. – Egy rövid szünetet tartott. – Na, jól van, de csak azért, mert nem bírom nézni a szenvedéseteket. Holnap délutánosok vagytok, ha jól tudom, szóval reggel kilencre legyetek nálam.

– De én holnap könyvtárba... – kezdte volna Bea, de Evelyn olyan csúnyán nézett rá, hogy inkább nem fejezte be a mondatot. Gyorsan mérlegelt: melyik a fontosabb? Romeo élőben, vagy Romeo a lapokon? – Oké, ott leszünk.

Így történt, hogy másnap tíz perccel a megbeszélt határidő előtt már Eve-nél voltunk, és vártuk a varrónőjét, aki a ruhái nagy részét tervezte. Természetesen Madridban is lehetett dizájner cuccokat kapni, de Evelyn nem volt nagyképű, hogy nézzétek, itt van a Valentinóm, sem felvágós, így inkább keresett egy megbízható, jól dolgozó varrónőt, és egyedi, de megfizethető ruhákat terveztetett és kiviteleztetett vele. Középkorú, csinos svéd nő volt, akinek a férje Barcelonában született, de évek óta itt élt. Egy nyaraláson találkoztak, két hét alatt szerettek egymásba. Miután levette a méreteinket, és lefestettük, hogy nagyjából mit szeretnénk (pontosabban Evelyn festette le, mi meg helyeslően bólogattunk), megtárgyaltuk az anyagiakat, és egy hét múlva mehettünk a ruhákért. Bea egy borvörös, rövid, testhez simuló ruhát vehetett át, amely a fél vállát szabadon hagyta, másikat viszont egy rózsával díszítette. Napbarnított bőrével és sötétbarna hajával úgy festett benne, mint az ördög jegyese, de amikor megszólalt vékony hangján, angyali hatást keltett. A latin férfiak hozzászoktak a feltűnő, pezsgő szépségek látványához, de az biztos, hogy Bea is fel fogja kelteni az érdeklődésüket.

Izgatottan bontottam ki a ruhazsákból a saját darabomat, ami egy földig érő, elefántcsontszínű, mellrész alatt meghúzott, onnantól a testem ívét puhán, közelről követő, a hátamat félig szabadon hagyó csoda volt. Nem létezett rá jobb szó, amikor felvettem, én voltam benne Sissy.

– Óh, Júlia... – sóhajtott Evelyn, miközben végigmérte Beát, majd egyenesen rám nézett. – Óh, Júlia...

Két hét múlva elmentünk a teltházas előadásra. Azt kellett mondanom, hogy nemcsak a színészeknek volt nagy sikerük a darabbal, hanem nekünk is, a ruháinkkal. Úgy fordultak utánunk a férfiak (és olykor a nők), mintha meg akarnának győződni arról, hogy nem csalt a szemük. Valójában nem, ugyanis nem délibábok, nem lidércek voltunk, csak két fiatal nő, akiket nem kaphattak meg. A ruha csak a hab volt a tortán, nem az számított, hanem, hogy mindenkinek mindenre nemet mondtunk.

Az első felvonás utáni szünetben, amikor kitopogtunk a büfébe, hogy üdítőt vegyünk magunkhoz, majdnem elsírtam magam a gyönyörűségtől. Rám törtek a régi emlékek, még a dalszövegeket is (halandzsául) sikerült felidéznem, a hangulat és a látvány pedig döbbenetes volt. Látni a hús-vér embereket, a korhű, gyönyörű ruhakölteményeket rajtuk, élőben hallani a hangjukat, érezni a színházillatot... Ez mind-mind felért egy csodával a musicalkedvelő emberek számára.

Mercutio halálánál nem tudtam visszafogni a könnyzáport, a cseppek óvatosan csordogáltak lefelé az arcomon, Romeónál pedig valósággal ömlöttek! Damien lenyűgözően játszott, meseszépen énekelt, feltétel nélkül elhittem neki, hogy ő tényleg egy szíveszakadt szerelmes, aki képtelen elviselni a mély fájdalmat. Hát, igen. Ebben, mondjuk, meg tudtam érteni. Az tényleg piszok nehéz.

Teljesen gyanútlanul indítottam el az internetes rádiót, aztán amikor meghallottam, hogy melyik szám szólt éppen, hátrahőköltem.

To Be With You.

A bal kezemen lévő fekete, fonott karkötőre pillantottam, amibe ezt a négy fehér szót csomózták bonyolult technikával. Ez volt Olivér búcsúajándéka. Még a gépen feltettem a kezemre (eléggé megszenvedtem vele), de sikerült, és azóta nem vettem le, sőt nem is fogom. Sokat jelentett, vagy inkább rengeteget, közös életünk miriádnyi emlékét kötöttem hozzá.

Olivér emlékezett arra, hogy mennyire szerettem hallani, amikor ezt a számot gitározta, milyen szerelemmel néztem és hallgattam, közben pedig mennyire átkozottul büszke voltam rá. Ezt a dalt azóta kínosan elkerültem, nem hallgattam meg, amikor kedvet kaptam hozzá, nem nyitottam meg a linket, amivel kiposztolták közösségi oldalakra, illetve, ha meghallottam felcsendülni, azonnal cselekedtem. Ha volt lehetőségem, kikapcsoltam, de ha nem, akkor nagyon gyorsan leléptem a helyről. Most viszont élvezettel emlékeztem, és miközben tekergettem a csuklómon az ékszert, lehunyt szemmel dúdoltam. Nem semmi. Mikor véget ért a szám, bezártam a rádió oldalát, azonnal a videómegosztóra klikkeltem, és folyamatosan újrajátszottam. Nincs mese, sokhónapos megvonás után kaptam rá újra, és egyszerűen hagytam, hogy elvarázsoljon. A zenébe temetkezni elég jó megoldás – hogy miért nem jöttem rá előbb?

Később már hárman meditáltunk a sokat játszott dallamra: Bea, Evelyn és én. Mindhárman máson rágódtunk közben, de a szomorúságunk közös volt. Bea ma délután tudta meg, hogy az utolsó barátja, akit még mindig teljes szívéből szeretett, új barátnőt szerzett magának. Eve Curtis miatt volt maga alatt, de hogy pontosan mi történt, azt nem tudtam meg, mert nem akart róla beszélni. Megértettem. Már hogyne értettem volna! Hisz ismertem, milyen ez. Túl jól is. Én meg... Hát, én egyszerűen csak Blanka voltam. A szokásos.

Sokáig feküdtünk az ágyamon, keresztbe, kasul, ahogy éppen jólesett, egymáson és egymás mellett, miközben végtelenített dallamként szólt A ZENE, így neveztük egy idő után, mert egyszerűbb volt. Egyszer csak felültem, és körbepillantottam a társaságunkon: három csinos, életre való, szerény lány sírt egy nagyon szerelmes dalra egy forró nyári napon, egy pezsgő városban, miközben a fiatalságuk kint grasszált valahol az utcán, és boldog életet élt. Ühüm. Ez így teljesen rendben volt. Felugrottam, és kinyomtam A ZENÉT, mire a csajok olyan metsző pillantásokkal feleltek, hogy azt hittem, menten kettészelnek.

– Nem. Többször nem.

Eve és Bea összenéztek, aztán egyszerre mozdultak felém, hogy félrelökjenek, és tovább zokogjanak. Nem hagytam.

– Töröljétek le a könnyeiteket, mert kimegyünk az utcára.

– Nem megyünk! – vágta rá hisztérikusan Bea.

– Te mehetsz. Viszlát – tódította Evelyn is.

– Jól van, akkor felvázolom a helyzetet. Mit csinálhat most vajon Alex? – intéztem a kérdésem Beához. – Úgy saccolom, most ébredezik a reggelig tartó buli után, aztán vesz egy jó kis frissítő zuhanyt, belövi a bongyor séróját, összeszedi a csirkéjét valahol, és újra belecsap az éjszakába. Reggelig újra haza sem megy. Nem ül depressziósan egyedül, eszelős arckifejezéssel meredve maga elé, hanem éli tovább a nem túl tartalmas életét, de ez most mindegy, mert tudja, hogy az éppen most zajlik. – Bea komoly arccal nézett rám, elgondolkodtatták a hallottak, aztán a szája szélét rágcsálva bólintott. – És mi lehet Curtisszel, lássuk csak. – Eve riadtan nézett rám, de nem gátolt meg a pillantása. – Ha jól tippelem, már a reptéren van, tehát egy-két óra múlva ideér. Este hivatalos egy gigamega partira a menyasszonyával, és ha az nem tart vele, ő akkor is elmegy, mert muszáj neki. És ott rengeteg fiatal, roppant tehetséges lány van, ha értitek, mire gondolok. Eszembe sem jutna azt feltételezni róla, hogy bármi olyat tenne, amivel csalódást okoz, de azért mégis, tudják már a nem kívánatos személyek, hogy hol a helyük.

Evelyn felszegett állal, dacosan nézett rám. Már akkor tudtam, hogy őt nem fogom egyszerűen meggyőzni, amikor ránéztem. Ő nem az a fajta lány volt.

– Mi a helyzet Olivérrel? – kérdezte.

Erre a kérdésre már régóta megvolt a válaszom. Pont ezen a helyen jöttem rá, nem is olyan régen.

– Biztos vagyok benne, hogy jól van. Szerintem még otthon marad egy darabig, csak később szokott elindulni. Nagy valószínűséggel meg tudnám mondani azt is, hogy hová megy és kikkel, de ez már nem az én dolgom.

– Ne altass ezzel a szöveggel, Blanka – mosolygott rám Evelyn, de ez nem a kedves, meleg mosolya volt, hanem a vészjósló. Még az sem enyhített a helyzet komolyságán, hogy a teljes keresztnevemen szólított, amit nem volt egyszerű kimondania, így mindig aranyosan, kissé idegenül hatott tőle. Általában csak B-nek becézett, az egyszerűbb volt. – Hónapok óta nézem a világfájdalmas arcodat, és nem győz meg, hogy most még őrülten csillog mellé a szemed is. Egyébként meg igazad van a ma esti bulival kapcsolatban. Elmegyek, és csak azért is megmutatom, hogy én vagyok a... – kereste a kifejezést, mire hirtelen Bea rávágta mögüle, hogy:

– A fasza gyerek.

Röhögtünk. Borzasztóan hangosan és jóízűen. Jó volt, hogy elengedhettük magunkat, nem gondolva a bánatra, meg semmi rosszra. Nem sokkal később Eve lelépett, mert észbekapott, hogy még el kell készülnie az esti bulira, és az nem éppen egy félóra, és mi is úgy döntöttünk Beával, hogy tevékenyen töltjük el a nap hátralévő részét. Miközben ruhákat válogattunk a még el sem döntött programhoz, a közeledő hazautazásom került szóba. Bea irigykedett, szeretett volna ő is velem utazni, de sajnos neki maradnia kellett.

– Olyan régen nem ettem már Túró Rudit! – sóhajtott fel. – Komolyan, rettenetesen hiányzik.

Megígértem, hogy feltétlenül hozok neki néhányat, bár azon még nem gondolkodtam el, ezt hogyan is kivitelezem majd. Mindegy. Maximum improvizálok.

Madrid egyik divatos szórakozóhelyét választottuk a kikapcsolódásra, az Evát, amiről egyik nap az étteremben hallottunk. Őszintén megmondom, nem volt túl sok kedvem elmenni, de próbáltam a jó oldalát nézni a dolognak: ez is jobb, mint otthon ülni egyedül! A bárpult felé menet aztán nagyon gyorsan sikerült meggondolnom magam, mivelhogy egy igen illuminált állapotban lévő fiúcsapatba botlottunk. Ez még önmagában nem jelentett volna bajt, hogyha nem kötnek belénk. De megtették.

Beához fordulva, az egyik fekete hajú srác ezt kérdezte angolul, persze ordítva, hogy hallja mindenki: mennyi a tarifád? Egy másik addig hozzám fordult, és roppant kedvesen az iránt érdeklődött, hogy „hogyan szeretném csinálni?”

Megijedtünk. Védtelenek voltunk, ők meg részegek, körbeálltak, horror volt az egész. Aztán néhány helyi srác, felkapva a fejét az ordítozásra, a segítségünkre sietett. Többen voltak, józanabbak voltak, és egyre többen gyűltek körénk, úgyhogy megnyílt előttünk az út feléjük, és Beával egymás kezét szorítva, hevesen dobogó szívvel lépkedtünk melléjük. Elég volt csak a fiúkra nézni, látszott, hogy bármelyik pillanatban kitörhet a verekedés, szóval gyorsan arrébbslisszoltunk.

Percekkel később, amikor sikerült megnyugodnunk, óriási köszöneteket hebegtünk el a megmentőinknek, de én úgy éreztem, még spanyolul is elfelejtettem, és összevissza locsogtam értelmetlenségeket.

– Néhány ilyen szerencsétlen nehogy elrontsa az estéteket – mondta komolyan az egyikük, egy félelmetesen széles vállú, de nagyon kedves mosolyú srác. – Majd mi vigyázunk rátok.

Én még az ajánlat ellenére is elbúcsúztam volna tőlük, de Bea maradni akart, így én is rábólintottam. Kicsiként belém verték, hogy mit nem szabad tenni idegenekkel, és én mindennek az ellenkezőjét csináltam, de mégiscsak egy nyilvános helyen voltunk, tele emberrel! Majd odafigyelek a későbbiekben, és ha gáz lesz, lelépünk. Odamentünk velük az asztalukhoz, leültettek középre, aztán sorban mindenki elharsogta a nevét, de én csak annyit jegyeztem meg belőle, hogy Tobías meg Javier. Őket is csak azért, mert az előbbi volt a hihetetlenül széles vállú fiú, aki azonnal megtalálta a közös hangot Beával (már értem, miért ragaszkodott a maradáshoz), az utóbbi pedig... Nos, ő az én figyelmemet vonta magára. Rosszfiús volt, szemtelen mosollyal. Nagydumás. Az ilyenek szokták összetörni a szívemet, rossz ómen. Elszakítottam tőle a tekintetemet, és bekapcsolódtam Beáék beszélgetésébe, éppen arról folyt a szó, hogy mióta éltünk itt, és hogy tetszett. Bár bizalmatlan voltam velük szemben, hiszen mégis egy vadidegen társaság voltak egy diszkóban, hamar meggyőztek arról, hogy aggodalomra semmi ok, „ők nem olyanok”, ahogy azt később szállóigeként hangoztatták is.

Az együtt töltött este egésze alatt egyikőjük sem volt tiszteletlen, nem tett olyat, ami miatt felháborodhattunk volna, és miután csatlakozott hozzánk két barátnő, akikkel feltűnően jól elbeszélgettünk, az én lelkem is megnyugodott. (Nem Tobías és Javier barátnői voltak.)

Egy-két kedvenc számomra táncoltam Beával, ő amúgy folyamatosan ropta, teljesen kikapcsolt, vigyorgott, régen láttam már ilyennek, mert Alex rendesen a padlóra küldte. Meg tudtam volna fojtani azt a szörnyeteget, aki szívtipró macsónak érezte magát, és közben nem volt több egy felfuvalkodott majomnál.

Evelyn írt egy üzenetet, hogy fantasztikusan érzik magukat, és örül, hogy végül meggyőztem, menjen el, mert vétek lett volna kihagyni a bulit. Vigyorogva visszaírtam neki, hogy örülök, és jó szórakozást, aztán, amikor a zsebembe csúsztattam a telefonom, Javier megszólított. Egy ideje már csendesen figyelt, éreztem, de igyekeztem elkerülni még azt is, hogy rá kelljen pillantanom.

– Ennyire unalmas? – biccentett az smsezésre utalva.

– Nem, csak a barátnőm írt – válaszoltam halvány mosollyal.

– Áh, ez olyan csajos dolog. Ha az egyik ír egy extrafontos üzit, a másik azonnal válaszol.

– Most gúnyolódsz? – néztem fel a szemébe. Nem kellett volna, vuh, de még mennyire, hogy nem, de megtettem. Ez van. Ettől még nem kellett a kardomba dőlnöm! Ura voltam a helyzetnek, az történt, amit én akartam, és ennél több semmi nem fog.

– Áááá, dehogyis – vágott ártatlan, „én-aztán-nem-csináltam-semmit” arcot.

Bólintottam, mert erre nem tudtam mit mondani, aztán a tömeget pásztázva néztem újra és újra körbe, hátha kiszúrom valahol Beát.

– Kíváncsi lennék – szólalt meg újra Javier –, hogy miért vagy ilyen passzív.

Hoppá. Erre egyáltalán nem számítottam. Nyilván észrevette rajtam, hogy nem az a lány vagyok, aki ugrott a jelekre, de hogy rögtön érdekelte az oka! Mondtam volna azt, hogy azért, mert korábban egy hozzá nagyon hasonló fiú megmérgezte a szerelemmel szeretni való tudásomat?

Vettem egy nagy levegőt, aztán szólásra nyitottam a számat, hogy mondjak valami vicces baromságot, de hirtelen semmi sem jutott eszembe, így gyorsan be is csuktam.

– Ismerem az érzést – mondta hosszan rám nézve.

Ennél a mondatnál megszűnt a „nagyon rosszfiús, nagyon Olivérre hasonlító fiú” varázsa, és elkezdődött helyette a „minden embernek megvan a saját lájfsztorija, és olykor ezek hasonlítanak egymásra” nevű.

Az első hazautazásom előtti napok voltak a legjobbak, és a legrosszabbak egyszerre. Jó volt, mert rettenetesen hiányoztak már az otthoniak, ha anyával beszéltem telefonon, képtelen voltam megálljt parancsolni a könnyeimnek. Kriszti teljesen ki volt már bukva, hogy ezer éve nem látott, Attila pedig azzal leplezte az izgatottságát, amit a közelgő időpont váltott ki belőle, hogy állandóan azt kérdezgette, megvettem-e már az ajándékait. Az utolsó napokra halasztottam ezt a teendőmet, de legalább egy délutánt töltöttem el vele, mire mindenkinek megtaláltam a megfelelő meglepetést.

A másik irányból nézve a dolgokat pedig kegyetlen rossz volt. Ugyanis a honvágyam ellenére nem vágytam haza, a szeretteimen kívül nem húzott Győrbe semmi. Már nem ott volt az életem, nem oda kötődtem, nem ott éltem a mindennapjaimat. Néha ölni tudtam volna egy túrógombócért vagy mákos gubáért, de annyira nem hiányoztak, hogy azért vágyjak haza. Valójában féltem, hogy mi minden fog felszakadni, ha visszatérek az emlékekhez, a közös helyekre, vissza abba az életbe. Túl voltam a fájdalmon, elmúlt a szenvedés, de ettől függetlenül sejtettem, hogy történhet otthon olyan dolog, ami újra földhöz vág majd. Nem akartam mindent elölről kezdeni. Felépítettem az új világomat, és élveztem a munkát, de ez nem azt jelenti, hogy gyerekjáték lett volna. Nem. Egyáltalán nem volt az. Sokszor sírtam bele a párnámba a kis szobám néma csendjében, sokszor éreztem azt, hogy majd’ elsorvadok egy ölelésért. Máskor kiáltani tudtam volna, de csendben maradtam. Valahogy kibírtam, idővel könnyebb lett. Majréztam, hogy fél év őrülten kemény munkája tönkremehet néhány perc alatt.

Mégis felszálltam a Budapestre tartó repülőre, és a szívemet jóleső bizsergés környékezte. A gyomromban felébredt hosszú, nyári álmából az idegességszörny, de jó ismerősként köszöntöttem. Mire megkezdte a gép a leszállást a kis ország fölött, ahol születtem, ahol felnőttem, már egy merő görcs volt az egész testem, folyamatosan a kezemet tördeltem. Ki-kibámultam az ablakon, totál idiótának érezve magamat a gondolattól, hogy bárkit megláthatok az üveg túloldalán. Fizikailag lehetetlen lett volna, de én mégis kapaszkodtam belé, abban a különös, izgulós „na-mi-fog-történni-a-következő-pillanatban” állapotban.

Új ember lettem, egy új helyen váltam azzá, de ez természetesen nem jelentette azt, hogy a régi helyeken a régi énemnek maradnom. Soha többé nem leszek az a gyenge lány, aki voltam, már bátran néztem előre és nem pillantottam hátra.

Búcsúzóul örökké (3. rész) - 9. fejezet

Sziasztok!

Hivatalosan is, meteorológiailag legalábbis tavasz van! Ez a nap, bár erről egyszer sem írtam a történetben, külön jelentéssel bír számomra. Ezúttal azonban, egyáltalán nem fáj. Jólesik valami régire, valami kékre visszagondolni...

Köszönöm a véleményeket, válaszoltam rájuk. Ahogy ott is említettem már, ne feledjétek a blogot, mert hamarosan egy teljesen új történettel szolgálok majd. :)

Jó olvasást, szép hétvégét,

Nilla

Az első dolog, amire rájöttem, miután a gépem landolt a Barajason, hogy a spanyol ritmus teljesen más, mint a magyar. Össze sem lehetett, és nem is volt érdemes hasonlítani a kettőt.

Bea kijött elém, megöleltük egymást, aztán eltaxiztunk az albérletbe, ahol két másik lány lakott rajtunk kívül, akik szintén az étteremben dolgoztak. Hatalmas, régi építésű kőház volt, tornáccal, amibe rögtön beleszerettem. Csak úgy, mint Madridba, ami pezsgett, égetett, minden négyzetmilliméterében ott lobogott az élet, a szenvedély, a zene. Mélyen beszívtam a forró, párás levegőt, amitől a csontjaimig hatolt a felismerés, hogy megérkeztem, méghozzá álmaim városába, álmaim országába.

Már a repülőn eldöntöttem, hogy kidobom a régi életem fájdalmas kacatjait. Nem fogok egy két lábon járó fájdalomfantommá alakulni, nem szívom el a környezetem energiáját, inkább táplálom őket, és megpróbálok úgy élni, ahogy addig nem sikerült. Érezni akartam, megremegni, felsóhajtani, mosolyogni. Tökéletesebb helyet keresve sem találtam volna az új életprojektem megvalósításához, és minden erőmmel azon voltam, hogy meggyógyuljak, hogy felálljak a padlóról. Mindenem megvolt hozzá, ami kellett: az elhatározásom és az akaratom. A többi jött magától.

Élveztem az új életet. Imádtam az új életet. Bár hiányzott az otthonom és a családom, a régi énem egyáltalán nem. Sokszor elfogott a honvágy, és még többször akartam felszállni egy Budapestre tartó repülőre pillanatnyi elkeseredésemben. Amikor pedig sikerült lebeszélnem magam róla, valami őrültséget kellett tennem, amit otthon sosem csináltam volna meg, mert így éreztem leginkább a súlyát a Madridban eltöltött időnek. Újdonsült barátaim (és egyben munkatársaim a jól menő, drága étteremben), így nyilatkoztak rólam egy-egy ilyen pillanatom után: dilis nőszemély, felszabadult lélek, energiabomba, abszolút idióta, és még sorolhatnám. Mit tettem azért, hogy kiérdemeljem ezeket a megtisztelő jelzőket? Például mezítláb táncoltam az esőben egy főtéren. „Ingyen ölelés” táblával ácsorogtam hosszú délutánokon keresztül. Hozzácsapódtam egy utcai zenekarhoz, és magyar dalokat fordítva spanyolra énekeltem velük. Óriási banánnak öltözve mentem bevásárolni. (Az a plüssjelmez egyébként szörnyű volt!) Nadrágkosztümhöz napocskás gumicsizmát vettem fel, és végül, íme a legelképesztőbb, leghajmeresztőbb cselekedetem: mertem mindenkit szeretni. Többé nem zárkóztam el az emberek elől, nem vegetáltam, nem töltöttem órákat azzal, hogy befordulva ücsörögtem az ágyamon, a múlton merengve. Nem. Itt ezt elképzelhetetlennek tartottam. Kedves voltam mindenkihez, különösen azokhoz, akik hozzám nem, állandóan mosolyogtam, mosolyogtam és mosolyogtam. Hamar átvettem a spanyolok szabad szájú, őszinte stílusát, így mertem merészségeket, pimaszságokat, vagy ha a helyzet úgy hozta, perverzségeket kiejteni a számon. A durva káromkodásokat továbbra is kerültem, de használtam vad jelzőket, szavakat, amelyek az otthoni környezetbe nem illettek volna bele, Madridban viszont találó volt. Kifejezetten megszerettem egy-két trágár kifejezést, és amikor a csajokkal egy-egy késői borozgatás után túl jól éreztem magam, előfordult, hogy azt kiabáltam vagy énekeltem, különböző zenei alapokra képzelve. Nem fogtam vissza magam. Éltem, ahogy jólesett.

Hamar összebarátkoztunk Beával, aztán rövid időn belül összeköltöztünk csak mi ketten, magyar csajok. Hetekig kerestünk egy pici, de hangulatos albérletet, amelyet meg tudunk fizetni, de megérte annyi időt eltölteni vele, mert a narancssárga falú, szűk utcában álló kis lakás azonnal belopta magát a szívünkbe. A költözésünkben az is közrejátszott, hogy az egyik angol lány, aki velünk lakott, felmondta az albérletét, mert visszaköltözött Manchesterbe, így mindannyian otthagytuk a barátságos, borostyánnal körbefuttatott kőházat. Igaz, hogy Beával a munkaidőn kívül nem sokat láttuk egymást, de mégis jól összeszoktunk. Az újonnan szerzett életkedvem rá is átragadt, nem húztuk le egymást, sőt. Azt mondta, szeret mellettem lenni, mert pozitív energiák áramlanak belőlem, és ezt rettenetesen élvezi. Akkor sem, azóta sem jöttem rá, hogy honnan merítettem az erőmet. Talán átalakítottam valami mást.

Egy forró, augusztusi délutánon, amikor kivételesen szabadnapos voltam, találkozót beszéltem meg Evelynnel, akit az étteremben ismertem meg. Kábé egy hónappal az idekerülésem után hozzánk jöttek vacsorázni Curtisszel, a vőlegényével, és az én asztalomhoz ültek le. Mivel akkor még elég kezdőnek számítottam, hisz sosem voltam felszolgáló, félve vettem fel minden rendelést. Ez velük sem volt másként, de azért próbáltam magabiztosnak tűnni, szélesen mosolyogva megkérdeztem, mit szeretnének. Curtis, a srác, rögtön visszakérdezett egy rejtélyes félmosollyal, hogy honnan jöttem, mert szerinte borzalmasan a spanyol kiejtésem. Ez akkor eléggé letaglózott, teljesen zavarba jöttem, mire a lány felnevetett, de nem gúnyosan, hanem barátságosan, mint aki tökéletesen tisztában volt a partnere stílusával.  Elnézést kért a barátja faragatlansága miatt, de olyan közvetlen volt a mosolya, az egész lénye, hogy kerek fél perc elteltével már én is vigyorogtam, mint a vadalma. Elmondtam, hogy magyar lány vagyok, nemrég kezdtem itt, és a főnököm ki fog nyírni, ha azt látja, hogy lógok a melóból. Curtis erre megint rávágta, hogy annyi pénzt fog neki fizetni, amiért igazán belefér ennyi, Evelyn pedig a szemét forgatta megjátszott unottsággal. Képes lettem volna tovább figyelni az érdekes párost, de hívott a kötelesség, úgyhogy elbúcsúztam tőlük. Amikor lejárt a műszakom, valamivel tizenegy után, még egyszer összefutottunk az étterem előtt: ők is távozni készültek. Figyeltem őket, ahogy egy fekete, régi típusú Mustang mellett szobroztak, és arra gondoltam, hogy rátaláltam a madridi Barbie-ra és Kenre. Csakhogy ez a lány nem szőke, hanem vörösesbarna, hosszú, hullámos hajú, mogyoróbarna szemű természetes szépség, elegáns, visszafogott, de csinos ruhákban. Egy olyan krémszínű koktélruhát viselt, amiért odaadtam volna a fél ruhatáramat! Ken-Curtis pedig... Ahogy otthon szokták mondani: megért egy-két ajtócsapkodást. Barnább volt a bőre néhány árnyalattal, mint a lánynak, így olyan érzést keltett, mintha most érkezett volna a Copacabánáról, ehhez párosult elképesztően világoskék szeme, ami vakított az arcában. Állandóan magabiztos, de titokzatos mosoly játszott az ajkán, a haja pedig világosbarna, napszítta, mesterfodrászi pontossággal beállított. Sötétkék farmert, magas szárú tornacipőt és egyszerű, fehér pólót viselt. Csak azért figyeltem meg őket annyira részletesen, mert odabent megnyertek a közvetlenségékükkel. (Természetesen az egyáltalán nem játszott közre, hogy olyan jól festettek egymás mellett, hogy alig bírtam levenni róluk a szememet.)

Evelyn hevesen integetni kezdett, amikor meglátott befordulni a kávézó teraszára. Egyből lerakta az addig lapozgatott magazinját, és tetőtől talpig végigmért. Jaj. Szörnyen zavarba jöttem, mert mérföldes különbségek voltak köztünk.

– Azon gondolkozom – mondta köszönés nélkül –, hogy honnan szerezted be ezt a ruhát? – Gyorsan végignéztem a kantáros rövidnadrágomon, a sarumon, a kis virágos oldaltáskámon meg az egyszerű kék, feliratos pólómon, de semmi kivetnivalót nem találtam benne.

– Miért?

– Nem csodálom, hogy ezzel az alsós kislány stílussal nem találsz egy normális fiút sem magadnak – jelentette ki kíméletlenül őszintén. – Már csak a két copfod hiányzik.

Elnevettem magam. Ő volt a megtestesült elegancia, egyáltalán nem csodálkoztam már egy-egy ilyen megszólalásán. Egyszer, amikor átjött hozzám, ki akarta vágni a ruháim nagy részét az ablakon, és ez nem vicc, merthogy szerinte a múlt évszázadban hordtak olyanokat. A férfiak. Megtanultam elengedni a hasonló megjegyzéseit a fülem mellett, egyáltalán nem sértődtem meg, ellenkezőleg, kitűnően szórakoztam rajtuk.

– Azért nincs fiúm – feleltem sokadszorra –, mert nem szeretnék, nem pedig azért, mert nem találok.

Csak mióta Madridban éltem, több ajánlatot utasítottam vissza, mint amennyit egész addig összesen kaptam. Ez nem a fiúk hibája volt, hanem az enyém. Itt megtanultam szeretni az embereket, de nem akartam újra szerelembe esni. Úgy éreztem, nem tudnék még egyszer úgy kötődni egy férfihoz, ahogy Olivérhez tettem. Illetve, nem is akartam annyira közel engedni magamhoz senkit. Ez az időszak az életemben nem a szerelemé volt, hanem az öngyógyulásé.

– Persze, tudom – bólintott kurtán barátnőm, aztán leintette a pincért, és rendelt két koktélt. – Megnézném magamnak azt a srácot.

Óh, igen, megint Olivérnél tartottunk. Mióta összebarátkoztunk, nem hagyott békén vele, azt akarta, hogy meséljek neki róla, hogy hívjam fel telefonon, és ő majd beszél vele (!), meg még egy sor képtelenség. Egyrészt kíváncsi természet volt, másrészt nekem akart segíteni. Nagyra értékeltem a gesztust, és imádtam érte, komolyan, de nem akartam Olivérről hallani.

– Curtis?

– Ne is mondd! – sóhajtott fel. – Az agyamra megy. Ma egész nap valami angol fiúbanda zenéjét dúdolta, akiket az anyja szerződtet. Mivel ő fogja átvenni a kiadót, nem akar kimaradni semmiből.

Evelynnel töltöttünk ébren jó néhány éjszakát Curtis miatt. A fiú sokat volt távol, sokat utazott, emiatt Eve pedig sokat idegeskedett. Curtis anyai ágról angol, rengeteg időt töltött a kontinensen az anyja lemezkiadójánál, amit néhány éven belül át fog venni. Viszont amikor hazajött (és igyekezett minden héten meglátogatni Evelynt), szét sem lehetett robbantani őket. Én is voltam szerelmes, de ilyen párt, mint ők, még az életben nem láttam. Egy éve jártak jegyben, három éve voltak együtt, de úgy imádták egymást, mintha minden nap az első lett volna.

Miután kihozták a színes, napernyős koktélcsodáinkat, belemerültünk a csajos témákba, volt szó többek között hajápolásról, Channing Tatum új filmjéről (mindketten odáig voltunk érte), és annyira fellelkesültünk, hogy meg is beszéltük, vasárnap filmmaratont tartunk, egész délután őt bámuljuk tíz liter vaníliafagyi társaságában.

Ücsörögtünk még egy órát a teraszon, és miután az első képkockától az utolsóig kiveséztük a Kedves Johnt, én áradoztam a könyvről, ő megígérte, hogy elolvassa, beültünk egy mekibe vacsorázni – szigorúan miattam, mert a szabadnapomon egyetlen pincért vagy pincérnőt sem akartam látni.

Hazaérésem után az ölembe húztam a számítógépemet, válaszolgattam a hat levélre, ami az otthoniaktól jött, illetve reagáltam az összes bejegyzésre az üzenőfalamon. Eve például másfél órája jelölt meg egy állapotában, ezt írta: „Ha összekerülök a barátnőmmel, akkor egyetlen hímnemű társasága sem hiányzik.” Ezt a finom célzást természetesen Curtisnek szánta, sokat csipkelődtek egymással, ez már hozzájuk tartozott. Egyértelmű, hogy Curtis sem hagyta szó nélkül a dolgot: „imádlak titeket, lányok!” írta vissza, amin jót mosolyogtam.

Rutinból felnéztem Olivér adatlapjára is, de semmi változás nem történt (mármint, nem jelezte, hogy új barátnője lenne), aminek azért örültem. Elszorult a torkom, amikor megnéztem a két új feltöltött fényképét. Az egyiken néhány haverjával pózolt egy asztalnál, egyet-kettőt ismertem közülük, a másikon pedig egyedül ült egy padon (nem ismertem fel a helyet), a térdén támaszkodott, a kapucniját lazán, félig lógva viselte, és óvatos, halovány mosollyal nézett bele a kamerába. A szeme nem csillogott úgy, mint régen, az egész lénye megváltozott. Gyorsan bezártam a fotót, mert már így is majdnem elsírtam magam, annyi idő után először, és azt nem hagyhattam.

Meglepett, amikor felvillant Robi neve a képernyőn, hisz egyáltalán nem számítottam rá, hogy keresni fog. Kíváncsian írtam vissza neki, hogy „szia”, és kivételesen nagyon örültem az időzítésének, mert a lehető legjobbkor jött. Bár ezer éve nem beszéltünk, még mindig képes volt elterelni a figyelmemet. Elkerekedett a szemem, amikor megláttam, hogy milyen emeletes ökörséggel állt elő.

Robi Majoros: csak találtál egy helyi vagányt. Örülök. :D

Blanka Vaskúti: Curtisre gondolsz?

Robi Majoros: ja, igen, ő. J

Blanka Vaskúti: ő a barátnőm vőlegénye.

Robi Majoros: ... hoppá.

Blanka Vaskúti: Hoppá bizony.

Robi Majoros: Ez most elég gázul jött ki, de én tényleg megörültem neki, azért írtam.

Blanka Vaskúti: Persze, értem én. J

Elégedetten vigyorogva meredtem a monitorra, hisz felnőttem már annyira, hogy tudjam, ez a kis beszélgetés valójában mit jelentett. Furcsa, hogy ez idáig azt gondoltam a tizenéves énemről, hogy mennyire érett volt, milyen komolyan látta a dolgokat, tudott felnőttként viselkedni. Közben meg egy frászt! Lehet, hogy valamivel előrébb jártam az átlagnál, de meg sem közelítettem azt a szintet, amit magamról képzeltem. Hah, még a végén kiderül, hogy egoista voltam, csak nem tudtam róla! A lényeg annyi, hogy Robival kapcsolatban még iszonyúan gyerek voltam. Azt hittem, komoly, felnőtt dolog az, ha valaki egy mosolyt ragaszt az arcára, és eljátssza a világnak, mennyire rendben van vele minden. Én sokszor tettem ezt, sőt hallgattam, amikor beszélni szerettem volna, és fordítva. Ez szörnyen gyerekes dolog, a legrosszabb, amit tehettem. Hisz még a homokozóban is kimutattam, ha valami nem tetszett! Aztán gimis lettem, és megtanultam színlelni, miközben azt gondoltam magamról, hogy a világ titkára jöttem rá. Közömbösségre nem lehet közömbösséggel felelni, ha az ember szeret valakit. Megjátszott közömbösségre pedig pláne nem. Sokáig tartott, mire rájöttem, ahhoz kell felnőttnek lenni, hogy mindig, minden helyzetben vállalni merjem az érzéseimet, a gondolataimat. Elrejteni mindenki el tudja őket, de kimondani már kevesen merik. Törődésre vágytam egy olyan embertől, akiről azt gondoltam, csak magával törődik. Mekkora ciki! Végül felnőttem a problémához, és immár máshogy láttam. A tizenéves Robit, és a tizenéves Blankát is. Másnak láttam a hallgatásukat, a félelmeiket, és sokszor fogtam a fejüket a hibáiktól. Elgondoltam, mit csinálnék másképp, de mindig ugyanott lyukadtam ki, egy ténynél, amely fölött nem tudtam elsiklani. Ha visszamehetnék az időben, ugyanúgy szeretnék, ugyanannyira szeretnék, de nem titkolnám el. Még ha felém viszonzatlan is, ő megérdemli, hogy tudja, hogy tisztában legyen a lehetőségeivel. Szívesen szembenéznék az akkori önmagammal, és ott, a gimi folyosóján, ahol annyiszor elhaladtam, vártam, örültem és szomorkodtam, bátran ezeket a szavakat intézném hozzá, abban reménykedve, ettől kinyílik a szeme. „Gondold végig az egészet. Mit érzel ott legbelül? Mindketten tudjuk, mindketten átéltük. Ne, ne fuss el. Nézz szembe vele, aztán kiáltsd ki a világnak, vagy suttogd el neki. Merj szeretni! Sőt; szeretnek – hát szeress.”

Szép korszak volt. Sokszor eszembe jutott, és sokszor hiányzott. Milyen igaz is a mondás! Minden gimis lány életében van egy gimis srác...