Sziasztok!
Heti két frissítéshez híven, megérkezett a következő rész. Éles szeműek már észrevehetnek valamit benne, és kezdhetnek konspirálni is ;)
Folytatás szerdán érkezik, ahogy megszoktuk. Ezt a gyönyörű borítót pedig Jasku Zsuzsanna készítette, köszönöm neki itt is!
A múlt heti fejezet, úgy vettem észre, kimagasló átlagot ért el a visszajelzések szempontjából, azon belül is a kattintások számával. Wow! Ennyi "nem"-et kapni, nem semmi, legalább valamiben egyedi vagyok. ;)
Jó olvasást kívánok ezúttal is, és várok mindenféle visszajelzést - tudjátok, a nemleges véleményt is szívesen fogadom!
Nilla
–
a magyarázat –
Tudtam,
hogy el fogok
menni Montanába. És azt is tudtam, hogy Stiles nélkül. Egyszerűen nem tehettem
meg vele, hogy napokra elszakítom az otthonától, csak mert vele akartam lenni.
Amikor reggel, suli előtt
hazavitt, már biztosra vettem, hogy este nem fogunk találkozni. Olyan hosszan
csókoltam meg, ahogyan csak lehetett, aztán integettem neki egy utolsót.
Kifordult az utcából és eltűnt a szemem elől.
Gyorsan kellett cselekednem,
ha mindent el akartam intézni, úgyhogy gondolkodás nélkül a fürdőbe trappoltam,
hogy szupersebességgel összeszedjem magam. Tíz perccel később már felöltözve és
menetkészen kortyolgattam egy bögre kávét, majd felkaptam az önéletrajzom egy
másolatát, és robogtam az állásinterjúra. Úgy nagyjából egy órát vett igénybe,
és borzasztóan untatott. A győztesek magabiztosságával vettem a
rutinkérdéseket, és amikor elhagytam az irodát, szinte biztos voltam benne,
hogy felvesznek. Azt ígérték, két hét múlva értesítenek.
Összedobáltam magamnak egy
táskányi ruhát és minden fontosat, amire esetleg szükségem lehet, majd a
legközelebbi benzinkúton teletankoltam a kocsit, és beállítottam a GPS-t.
Rögtön az autópályára navigált, úgyhogy órákon keresztül csak végtelen
hosszúságú aszfaltot láttam magam előtt. Még jó, hogy hangosan szólt a zene, és
ez némiképp segített.
Amikor pisilnem kellett,
megálltam, aztán tettem néhány kört a parkolóban. Jólesett kinyújtóztatni a
végtagjaimat. Valószínűleg sokkal jobban fontolóra kellett volna vennem a
repülést, de tegnap még jó ötletnek tűnt kiszellőztetni a fejemet.
Megcsörrent a telefonom, és
egyszerűen tudtam, hogy Stiles keres. Fel sem akartam venni, mert úgy éreztem
magam, mint egy gyerek, akit éppen csínytevésen kaptak.
Végül persze fogadtam a hívást,
és azzal a mozdulattal ki is hangosítottam, hogy nyugodtan tudjak vezetni.
– Ken – üdvözölt vidáman.
Ajjaj. Mindjárt nem lesz ilyen boldog. – Csak gondoltam, rákérdezek, hogy ment
az interjú, meg ilyesmik.
– Ó, az nagyon jól ment.
Szuper volt! – tódítottam. – És te? A suli?
– Csak a szokásos. – Szinte
láttam magam előtt, hogy lazán legyint. – Öhm, szóval...
– Mielőtt még megkérdeznéd –
szóltam gyorsan közbe. Tisztázni akartam ezt, lehetőleg még azelőtt, hogy
magától jön rá. – Nem jó a délután. Sem az éjszaka. És valószínűleg a holnapi
nap sem.
Stiles nem, csak a csend válaszolt.
Volt egy olyan érzésem, hogy ezzel kiborítottam a bilit.
– Ez meg mit jelent? Ugye nem
azt, amire gondolok?
– Hát ez attól függ, mire
gondolsz – haraptam be a szám szélét. Igazán rosszat sejtettem.
– Hogy elindultál Montanába!
Nélkülem! Sőt, egyetlen szó nélkül. Mondd, ugye nem?
– De – vallottam be, és abban
a pillanatban szörnyű bűntudat kínzott. – Muszáj volt, ne haragudj! Ha jól
mennek a dolgok, holnapután már otthon leszek.
– Ha jól mennek a dolgok? HA?! Ez elég bizonytalan kifejezése annak, hogy
nem tudhatjuk, mi vár ott rád és mi történik majd!
– Stiles – nyugtattam meg
hevesen dobogó szívvel. – Bízz bennem, nem lesz semmi baj. Felhívlak majd,
rendben?
– Nagyon remélem, hogy minden jól
fog sikerülni, különben Scott és én oltári balhét csapunk. Vagy legalábbis
Scott, én meg majd támogatom.
Felnevettem. A feszültség
helyét egy pillanat alatt átvette az öröm, amiért így aggódott értem. Alig két
hete ismertem meg, és máris fontos részévé vált az életemnek.
Fontos részévé lettünk egymás
életének, korrigáltam magam. Különösen a tegnapi éjszaka után, amikor elég
keveset aludtunk.
– Ez az én emberem! Vérbeli
falkatag.
– Várj, várj, tényleg azt
mondtad, hogy „az én emberem”?
Uh, hoppá. Csak úgy kicsúszott
a számon. Nem tudtam, mi járhat Stiles fejében, úgyhogy elkapott a
bizonytalanság.
– Igen, minden bizonnyal azt –
válaszoltam ezúttal komolyan.
– Azt hiszem, ennek nagyon
örülök.
Én meg azt hittem, menten kiugrom
a bőrömből!
– Akkor később – búcsúzott
Stiles, és egy másodperc múlva megszakadt a vonal. Egyedül maradtam az
autópályával, és nem volt más dolgom, mint csökkenteni a távolságot köztem meg
egy Montana-béli városka között.
Néhány órát aludtam a kocsiban
az éjszaka közepén, még nem akartam kivenni egy szobát. Valami retró gyorsétteremben
magamba döntöttem egy óriási adag kávét, majd egy tonhalas szendvics után újra
a járgányomban találtam magam, és a navigációs rendszer utasításait követtem.
Három megállóval később,
hullafáradtan és kimerülten megérkeztem. Kezdett leszállni az este, és
Montanában közel sem volt olyan kellemes a hőmérséklet, mint Kaliforniában. Bár
nem akartam túl sok időt elvesztegetni, mégis megszálltam egy hotelben, lezuhanyoztam
és bedőltem az ágyba. Háromórányi alvást engedélyeztem magamnak, amiből végül
négy lett. Olyan kómás voltam, mint talán még soha, de összeszedtem magam, és
nekivágtam az éjszakai városnak.
Kit érdekelt az időpont, most
komolyan?
A GPS-nek hála körülbelül
negyedóra alatt megtaláltam a címet. Leparkoltam a kocsit a ház előtt, és
megtapogattam a tarkómat, mert úgy bizsergett, mint ezer éve utoljára. Ezt a
fajta jelzést úgy ismertem, akár a tenyeremet – egy újabb benandantit
jelentett.
A családi ház olyan átlagos
volt, mint bármelyik másik az országban. Nem rendelkezett kerítéssel, a gyepet
rendesen gondozták, a felhajtón egy kisbusz állt. Még ki sem szálltam a
kocsiból, amikor felgyúlt a villany a ház előtt, és fénnyel árasztotta el az
egész udvart. Akárki is lakott odabent, fel volt készülve.
Lassan kikászálódtam az
autóból, feltartottam a kezemet. Közelebb léptem a bejárati ajtóhoz, hiába nem
láttam semmit. Bíznom kellett az ösztöneimben és a benandantik összetartásában.
Nem fognak bántani.
– Mit keresel itt? – faggatott
egy cseppet sem kedves női hang, leheletnyi orosz akcentussal.
– Segítségért jöttem.
– Mi van a családoddal?
Tipikus. A mi fajtánk nem az a
barátkozós típus, legalábbis nem egymással. Bárki is tette fel a kérdéseket,
jól ismert minket, úgyhogy előálltam az igazsággal.
– Nem maradtam velük. Már egy
éve egyedül vagyok.
Néhány másodperccel később a
villany lekapcsolódott, és miközben a szememet nyomogattam a fénysokk után, feszülten
vártam a nő válaszát.
– Hiszek neked. Kerülj
beljebb! Alewandra Novikov vagyok.
– Üdv! – próbáltam emberi
módon válaszolni, hiába hozta rám a frászt rendesen. – Kennedy Washington.
Nem kerülte el a figyelmemet,
hogy amint kimondtam a nevemet, Alewandra szeme összeszűkült, és tekintete kutatóan
siklott végig rajtam.
– Hogy mik vannak – kezdte
kissé cinikusan. – Egy nagy Washingtont köszönthetek a házamban.
Nos, igen. A családomnak híre
volt. Akárhová bújtam, mindenhol ismerték. Számomra ez inkább átkot jelentett,
mintsem áldást, és ahogy elnéztem Alewandra arcát, ő is hasonlóan lehetett vele.
Elegem lett abból, hogy
állandóan ezeket a köröket róttam. Nem tudtam szabadulni a vezetéknevem okozta
előítéletektől, és ez már az agyamra ment.
– Nem azért jöttem, hogy a
családomról cseverésszünk! – mondtam kissé hevesen. – Elnézést, de átutaztam a fél
országot, fáradt vagyok, és őszintén szólva, kiráz magától a hideg. Szeretném
letudni ezt a találkozót olyan gyorsan, ahogyan csak lehetséges.
Alewandra szemében elégedettség
csillant fel. Olyan érzésem támadt, mintha pont ezt várta volna tőlem.
– Bocsánat, nem úgy gondoltam
– helyesbítettem.
– A dolgozószobámban
beszélhetünk – biccentett felém, és miután kinyitotta nekem az ajtót, eltűnt
egy percre.
Beléptem, leültem, de olyan
ideges voltam, hogy alig bírtam megmaradni a hátsómon. A helyiségben kifüggesztett
családi fotókat néztem, majd a vaskos könyveket vettem szemügyre. Mindegyik
borzalmasan nehéz olvasmánynak tűnt, és erről hirtelen eszembe jutott, miért
vagyok itt.
A következő pillanatban
Alewandra visszatért, és letette a teás csészéket a mahagóni asztalra.
– Köszönöm, hogy fogadott –
sóhajtottam.
Kurtán biccentett.
– Ha jól sejtem, nem maradt
más választásom. Nyilván nem véletlenül vagy itt.
– Nem – ráztam meg a fejem, és
előszedtem a papírt a zsebemből. A nagyi bűvös és megfejthetetlen mondatát
írtam rá. – Néhány napja találtam valamit a nagymamán egyik könyvében. Talán
már hallott Konstanza Washingtonról.
Alewandrát egyáltalán nem
lepte meg a név. Valószínűleg már az első pillanatban beazonosított, úgyhogy
kellően képben volt a családfámat illetően.
Letettem elé a lapot. Egyetlen
pillantást vetett csupán rá, és a meglepetés legapróbb jelét sem mutatta.
Öntött egy kis citromlevet a teájába, és kényelmesen hátradőlt a székében. Nem
számított, hogy gyakorlatilag az éjszaka közepén törtem rá, olyan fitt és
kisimult volt, mint délután kettőkor. Én meg feszengtem a saját bőrömben, és
kezdtem totálisan hülyének érezni magamat.
– Igen, ez... érdekes.
Na, jó. Kezdett fogyni a
türelmem.
– Ha esetleg... rátérhetnénk a
lényegre? – sürgettem a dolgot.
– Ez elég egyértelmű, nem? –
tette át az egyik lábát a másikon. – Azt jelenti, amit a nagyanyád szó szerint
leírt. Nem kellett volna átutaznod ezért a fél országot – idézett.
– Ennyit tud nekem mondani?
Komolyan? Számítottam valami bővebb magyarázatra, ugyanis elég sok kérdést
felvet ez a dolog!
Alewandra látta, hogy kezdem
elveszíteni a türelmemet, úgyhogy végre beszélni kezdett.
– A dolog egyszerű: ha szerelmes leszel, jól élvezd ki, mert csupán
egyszer fog megtörténni. Akármilyen sablonosan is hangzik, a benandantik egy
életre választanak párt maguknak. Bármi történjék, azt az embert soha nem fogod
tudni elfelejteni. De ó, akarod majd, ugyanis az esetek többségében nem marad
örökké viszonzott a dolog. Az emberek változnak. Az érzéseik változnak. A
mieink nem – vonta meg a vállát. – Ez egy olyan belénk programozott kód, ami
ellen nem tehetsz.
– És mi van, ha... nem találom
meg ezt az embert?
– Óh, kicsim – mosolygott rám
megértően és egészen anyáskodóan, amitől először éreztem, hogy tényleg van
bennünk valami közös. – Nem lennél itt, ha nem történt volna már meg. Mintha
egy földöntúli erő vonzana hozzá, igaz? Annyira vágysz rá, hogy az már nem is normális,
és el sem tudod képzelni, hogyan tudtál eddig meglenni nélküle, ugye? Akárhová
mész, akármit csinálsz, ott van a fejedben. Soha nem tudsz szabadulni tőle vagy
eleget kapni belőle. A szerelem így működik, különösen, ha egy életre szól.
Nincs sok beleszólásod abba, kit választ majd ki neked. Ha szerencséd van,
együtt öregedsz és halsz meg vele. Ha nincs... – Ezúttal bánatos mosoly
játszott vékony ajkán. – Ha engem kérdezel, ez inkább szörnyűség, mint csoda: még
az után is égető vággyal akarni valakit, hogy elhagyott vagy meghalt. Egész
életedben átkozottul szeretni valakit, aki vagy viszonozza, vagy nem. Rizikós
játék, amelyben óriásit lehet veszíteni.
A kezembe temettem az arcomat,
Alewandra szavai megrémisztettek. Sőt, teljesen el is keserítettek, ha már itt
tartunk, és erre egyáltalán nem számítottam. Azt hittem, valami fantasztikus
tudással leszek majd gazdagabb, ehelyett csak elment az életkedvem is.
– És nem lehet valahogy...
véget vetni neki?
– Elmenekülhetsz előle, ha az egész
életedet önostorozásban kívánod leélni. Senki sem gátolhat meg benne – vont
ártatlanul vállat. – De ha már elkezdődött? Nem tehetsz semmit. Kihasználhatod,
ami megadatott, vagy elengedheted anélkül, hogy legalább megpróbálnád. Ez
rajtad áll.
Azt hiszem, eleget hallottam.
Felálltam a helyemről, és valahogy megköszöntem a segítségét – olyan trauma
ért, hogy még a saját szavaimra sem emlékeztem.
– Várj! – állított meg
Alewandra, és egy névjegykártyát nyomott a kezembe. – Hogy ne kelljen
legközelebb ekkora utat megtenned egy rossz hírért.
Két perccel később már az
autómban ültem, és kocsikáztam vissza a hotelbe. Zsongott a fejem, és a
fáradtság csupán az egyik oka volt. Nem akartam elhinni ezt az egészet,
csakhogy éreztem, igaz.
Bedőltem az ágyba, és szívből reméltem,
legalább egy hétig csak aludni fogok.
Sajnos nem jött össze. Az
átkozott telefon még átkozottabb csengőhangja megakadályozta, hogy
belefulladjak az álmaimba. A hívó nem adta fel a próbálkozást, legalább tíz
percig csörgetett, mire hajlandó voltam megnyomni a zöld gombot.
– Tess...hmm...ék? – szóltam
bele artikulálatlanul. Nagyon reggel volt még nekem.
– Kennedy! – kiáltott rám
Stiles. Egyből kipattant a szemem, és eszembe jutott, hogy nem hívtam fel. – Mi
történt? Minden rendben?
– Hüm, ja, igen, még itt
vagyok Montanában. Ne aggódj, élek meg minden.
– Élsz meg minden?! Ez
elbűvölően hangzik.
– Éppen most ébresztettél,
úgyhogy nem vagyok a grammatika csúcsán – motyogtam.
– Oké, esetleg hívjalak vissza
tíz perccel később, hogy megnyugtass, nem vagy életveszélyben, nem raboltak el
és a többi?
Hú, ez fájt. Milyen rohadtul
igaza volt! Gyorsan próbáltam összekapni magam.
– Igazad van, bocsánat. Akkora
idióta vagyok, ne haragudj – sóhajtottam a telefonba, miközben a halántékomat
dörzsöltem. Az a sok új, keserűen megszerzett információ mintha ki akart volna
szökni onnan.
– Én nem haragszom, én
totálisan kibuktam, mert semmit sem tudtam rólad egy napig – pontosított.
– Mennyi az idő?
– Most múlt délután öt.
– Egy órán belül indulok haza,
és mindent elmondok majd, ígérem.
– Legalább... sikeres volt az
akció? – kérdezte Stiles kicsit megenyhülve. Még halovány fogalma sem volt
arról, miféle „sikeres” információkat gyűjtöttem be, és legalább néhány óráig
meg akartam kímélni tőle.
– Igen, abszolút. Kaptam egy
telefonszámot is, hogy legközelebb ne kelljen idejönnöm.
– Ez szuper, nem? Akkor
tényleg jól sikerülhetett.
– Aha... információ dús
találkozó volt.
Stiles, mintha az előző
beszélgetést nem is vele folytattam volna, egy pillanat alatt váltott témát.
– Legközelebb tényleg hívj
fel, oké? Szar volt ez a nap.
– Tudom, és sajnálom. Nemsokára
indulok – ígértem meg, mielőtt a vonal megszakadt.
Lövésem sem volt, mihez
kezdjek most. Annyi tuti, hogy haza kell mennem, és elmondani neki az igazat.
Ha valójában ilyen veszélyes ez a dolog kettőnk között, Stilesnak tudnia kell
róla. Muszáj lesz ahhoz, hogy dönthessen. Mert választhatja azt is, hogy nem
vállalja ezt a dolgot velem. Választhatja, és én nem hibáztatnám érte. Joga van
meghozni a saját döntéseit, még akkor is, ha nekem fájnak.
Te jó ég, mennyire rettegtem
már a gondolattól is, hogy elmondok neki mindent, és ő egyszerűen csak
elsétál...
Rájöttem, hogy ezt a
valamit kettőnk között kár volt mágnesnek nevezni. Valójában csak egy benandanti,
semmi több.
Ne nézz hülyének, de milyen kérdésre kell klikkelni (igen, nem, én csak idetévedtem) Nincs ott semmi kérdés, és ezért eléggé félreérthető! Én mindig az alapján szoktam klikkelni, hogy tetszett? So.... én mindig igent nyomok! :D
VálaszTörlésSzia!
TörlésKöszönöm, hogy írtál. :) Nem nézlek hülyének, dehogyis, ne is feltételezz ilyesmit!
A kérdést, hogy tetszett-e? mi a véleményed? és a többi, szerintem blogja válogatja. Kinek hogyan tetszik. Szerintem pedig nem kell megkérdeznem, hogy "milyen volt?", ahhoz, hogy az olvasók értsék, a véleményükre vagyok kíváncsi, nem mondjuk arra, milyen idő lesz holnap. :)) Sarkos példa, de remélem, érthető, mit szeretnék mondani vele.
Nilla!
VálaszTörlésElejétől olvasom a történetet személy szerint nekem kicsit furcsa volt a kezdés hogy így dúr bele a közepében ettől kicsit elment a kedvem a tovább olvasástól de hála nem hagyott a kíváncsiságom. :) Hogy hogyan is lesz ez a történet? És ezer másik kérdés ezért vissza jöttem két hete és töretlenül követem az eseményeket és bátran írom megérte. :). Nagyon tetszik ez a történeted is. Jól fel van építve.
Gratulálok! Várom a folytatást! :)
Nikol
Kedves Nikol!
TörlésKöszönöm szépen a soraidat. :) Óriási örömmel hallom, hogy annak ellenére, hogy az elején nem húzott be a történet, mostanra már sikerült neki. Valóban döcögősen indultunk - ez a műfaj teljesen új volt nekem, de azt hiszem, innentől már nem lesz gond. ;)
Még nagyon sok kérdésed lesz, és ígérem, válaszokat is fogsz találni!
Szép napot kívánok,
Nilla
nagyon tetszik :) benne lennél egy lincserébe?
VálaszTörlésSzia!
TörlésKöszönöm, ennek örülök! :)
Persze, linkeld a blogodat, és máris kiteszlek.