A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Málnaízű Te. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Málnaízű Te. Összes bejegyzés megjelenítése

Málnaízű Te – huszonegyedik fejezet

2015. július 8.
Sziasztok!
Úristen, annyi minden van, amit mondani szeretnék, hogy azt sem tudom, hol kezdjem... Mindenesetre, kérlek olvassátok végig itt ezt a rizsát, bármilyen elrettentőnek tűnik is. :)
Először is, a legfontosabb: hát eljutottunk idáig. Amilyen gyorsan megírtam a sztorit, olyan gyorsan vége is lett. Mindig, amikor befejezek egy írást, azt mondom, hogy a lelkemből visz el valamit, és ez így is van. Hiányozni fog a Málna. Stiles. Kennedy. És Maddox. Ti, a Málna olvasói. Tudom, hogy lesz, aki itt marad velem, és olyan is, aki távozik, de én mindegyikötőknek külön-külön óriási hálával tartozom! És ez nem picsogás. Valójában így van. Köszönhetek nektek sokat: boldog perceket, csodás véleményeket, e-maileket és barátságokat is. Most jóval kevesebb lennék, ha márciusban úgy döntök, nem írom meg ezt a sztorit. Tudom, hogy nem volt tökéletes, döcögősen indult be, de nem akarok magyarázkodni. Így sikerült, és kész. Lesz ez még jobb is, remélhetőleg.
Már eddig is sokan kérdeztetek a folytatásról, de sajnos azt kell mondanom, hogy nem lesz. Sem második évad, sem semmi több. Persze gondolataim lennének hozzá, de valami új dologba fogok kezdeni, ez csak egy megálló volt. Itt rá is térnék a következő témára: nemsokára átalakul majd a blog (megint), és egy új történet veszi kezdetét. A sztori a Tied címet viseli, és itt már bele is olvashattok. Aki kedveli a gimis, életszagú, magyar történeteket, az mindenképpen tartson velem erre a következő utazásra is!
Hát, azt hiszem, elfogytak a szavaim... Csak egy utolsó dolog maradt még hátra:
KÖSZÖNÖM.
Mindenkinek, aki a részese volt, hogy megmutattátok nekem: érdemes a részese lenni.
A borítót megintcsak Leranaz készítette, amiért nem győzök elég hálás lenni. Itt kukkanthatjátok meg a blogját: link.
Hamarosan találkozunk ugyanitt,
Nilla


– a málna ég –


Ahogy eljött a reggel, úgy fordult át rémálomba az életem.
Stiles mellett felébredni még így, megváltozva is maga a csoda. Az a pár perc, amíg nem térünk teljesen magunkhoz, csak fekszünk a puha takaró alatt, és összeér kezünk meg lábunk, valójában meseszerű. Soha nem kívánnék ennél szebb ébredést.
Csakhogy eljön a pillanat, amikor az ember kinyitja a szemét, kikapcsolja az ébresztőórát, és elindul munkába. Az a pillanat az, amikor az idillnek vége szakad, és egy teljes napot várnunk kell arra, hogy újra érezhessük.
Nálunk ez akkor következett be, amikor Stiles keze a hátamra tévedt, hogy óvatos simogatásával csalogasson ébrenlétre. Néhány másodperc után ujjai azonban megálltak, és éreztem, hogyan dermed szoborrá mögöttem.
– Kennedy? – szólított meg halkan, feszülten. – Azt hiszem, valami baj van.
– Mi az?
– Nem látom a... Szóval a tetoválásaid. Eltűntek.
Egy másodpercre én is lefagytam. Leblokkolt a testem és az agyam is, míg felkúszott a rémület a gerincem mentén. Egy lélegzetvétellel később viszont kiugrottam az ágyból, felrántottam a hátamon a trikómat, és a tükörből bámultam a testemet. Bőröm valójában hófehér volt, sehol egy karcolás vagy egy minta rajta. Egész életemben utáltam őket, és amikor eltűntek, mégis keserűséget éreztem.
Nem ilyen áron vágytam erre.
Összeomlott a világom. Eddig a pillanatig halasztgattam a beismerést, valójában nem vettem igazán komolyan a változást. Csak felszínesen gondoltam bele a dologba, holott az igazság kőkemény és nyilvánvaló volt.
– Várjunk csak... – hallottam Stiles újabb kétségbeesett sóhaját.
Két nagy lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot, maga felé fordította az arcomat, és kihúzott egy tincset szétzilált copfomból. Szemében a pánik szikrája pattant szét, és az én szívem is hevesebben vert, amikor Stiles lassan a tükör felé irányított. Elengedte a kezében tartott tincsemet, amely így a szemem elé hullott.
A színe fekete, akár a korom, vagy a sötét éjszaka.
Mint egy őrült, úgy bontottam ki a hajamat a fonatból, hogy tüzetesen átvizsgálhassam, de csak azt az egyetlen átváltozott, elátkozott csíkot találtam. Anyámnak is ugyanígy törte meg a szőkeségét egyetlen helyen a feketeség.
– Mi történik veled? – zihálta Stiles. A belőle sugárzó félelem mázsás súlyával szorította össze a mellkasomat.
– Azt hiszem... átváltozom – válaszoltam elkeseredetten. – Mióta magamhoz tértem, a dolgok nem ugyanolyanok.
– Mégis mitől változnál át?
Úgy ejtette ki ezt a két szót, mintha valami szitkot mondana.
– Attól, hogy... – megremegtem, ahogy eszembe villantak halálra karmolásom képei. – Bántottak azon az éjjelen. Nem haraptak meg, máshogy ártottak nekem. Úgy tűnik, elégnek bizonyult ahhoz, hogy...
Stiles úgy nézett rám, mintha éppen most ütöttem volna pofon. Tőle idegen reményvesztettség és megbántottság keveredett a pillantásában. Hát ettől féltem. Ezért rettegtem annyira – hogyha elmondom, ez lesz belőle. Megutál, megundorodik tőlem, én pedig ugyanolyan szívtelenné válok, mint az anyám. Ha őt elveszítem, semmim sem marad ebben az életben. Nem lesz miért a jó oldalt választanom.
Stiles nem tudott mit felelni. Elfogytak a szavak, ahogy bámultuk egymást.
– Miért nem árultad el nekem egyből az igazat? – túrt a hajába idegesen.
– Mert... – kis híján elsírtam magam. – Rettegek. Láttam, hogy mit tesz ez az emberrel, és úgy érzem, bármelyik pillanatban bennem is elszabadulhat a pokol. Érzem, hogy valami fortyog bennem, kitörni készül. Nem vagyok ura önmagamnak, és érzem, hogy csak rosszabb lesz az egész. Halálra ijeszt a tudat, hogy emiatt elveszíthetlek téged, hogy megöltek, amikor én csak élni akartam...
– Ez... Lehetetlen! Te nem válhatsz gonosszá! – Járkálni kezdett idegességében. – Biztosan kitalálunk valamit, csak idő kell.
– Engem már nem lehet megmenteni, a gonosz ugyanis bennem lakozik.
– Oké, elég lesz! Ma még hányszor tervezel kiakasztani? Azt mondod, gonosz lettél egyik napról a másikra, én viszont nem látok rajtad semmi ördögit. Az a lány vagy, akit tegnap vagy egy hete szerettem, és akit egy hónap múlva is szeretni fogok. Az készít ki, hogy nem szóltál semmiről. Úgy gondolod, nem érdemlem meg, vagy... – nézett a szemembe kétségbeesetten. – Ez a dolog mást is megváltoztatott benned? Mondjuk... valamit irántam?
– A világvége sem tudna megváltoztatni veled kapcsolatban. Azt hiszem, te vagy az egyetlen, aki miatt még épeszű vagyok.
– Én csak... egyszerűen nem tudom elhinni ezt – suttogta az arcomba. – Képtelen vagyok felfogni, hogy meghaltál.
– Téged láttalak – vallottam be elszorult torokkal. – Azt suttogtad, mindig mellettem leszel, csak ne nyissam ki a szemem, mert egy álom az egész. Te majd ott vársz rám a másik oldalon.
– Sajnálom. Annyira, annyira sajnálom.
– Nem akadályozhattad volna meg – ráztam meg a fejem, és közelebb léptem hozzá. – Talán ezt írták meg nekem, nem tudhatom. Az számít, hogy életben vagyok, és itt melletted.
Stiles magához húzott, kezével a nyakamnál ölelt át. Próbáltam nem arra gondolni, hogy két összetört szív igyekszik kiegészíteni egymást a másik közelségével.

Maddox, Stiles és én összeültünk egy különleges, problémaelhárító meetingre a nappalimban. Mivel fizikálisan száz százalékosnak éreztem magam, nem szorultam többé állandó figyelemre. Örültem is, hogy a saját fürdőszobámban tusolhatok, és valamivel nőiesebb ruhákat hordhatok Stiles bő pólóinál. Az élet apró örömei.
Amikor néhány órával korábban átléptem a lakásom küszöbét, furcsa érzés kerített hatalmába. Riadtan pillantottam körbe, és rögtön levizsgáltam mindent, holott sejtettem, a védelmi rendszer továbbra sem engedett be senkit az ajtón. És akkor rájöttem. Mivel gond nélkül bejutottam a házba, az igék engem nem zártak ki, mint ismeretlen természetfeletti lényt. Viszont érzékelték a változást, ezért uralkodott el rajtam az a különös, talán kissé sötét hangulat.
Valójában minden megváltozott. És hiába igyekeztem nem tudomást venni erről, a jelek az arcomba ordítottak. Elmondtam ezt Stilesnek és Maddoxnak is, akik életükben először egyetértettek: ki kellett találnunk valamit. Ezért jött létre a szupertalálkozó, ahol én egy centivel sem éreztem előrébb magunkat. Ismeretlen helyeken tapogatóztunk, vakon.
– Vegyük át újra, mit mondott Kassandra? – szuggerálta Stiles Maddoxot.
– Már legalább tízszer elmondtam, semmi érdemlegeset! Utasított, hogy vigyázzak Kennedyre, és senkinek se meséljek a korábban történtekről. Tudtam, hogy el fog tűnni, nem is kérdeztem semmit.
– Ne haragudj, de hogy lehet, hogy sejtetted, mekkora krízisben vagyunk, és csak úgy hagytad elrobogni az egyetlen személyt, aki segíthet?! – jött ki a béketűréséből egy kicsit Stiles.
– Látszik, hogy szart se tudsz erről a világról, ember – morrant Maddox.
Régebben rögtön leállítottam volna a civakodást, most meg kifejezetten jól szórakoztam rajta. Órákig el tudnám hallgatni őket, gondoltam magamban gonosz kis vigyorral, amikor hirtelen mindketten rám néztek.
– Kennedy, a szemed – hívta fel a figyelmem Maddox. – Megint... olyan.
A tükörhöz rongyoltam, és amit benne láttam, az rendesen megrendített. A szemem zölden izzott. Már tovatűnt mézbarna ragyogása, a zöld egy rikító, természetellenes árnyalatában világított. Próbáltam nem bepánikolni és lenyugodni, ám amikor a tükörből észrevettem a mögém lépő Stiles alakját, újra elvesztettem az irányítást.
A döbbenet az arcán folyamatosan változó új külsőm miatt eltéveszthetetlen volt. Hirtelen szembe fordultam vele, a pillantásom idegesen vándorolt rá.
– Erről beszéltem. Ez nem normális, érted? Lassan elvesztek mindent, aki és ami voltam! Nézz csak rám, Stiles, nézz meg jól, mert ez lett belőlem!
Megleptem durván csattanó, mérges hangommal. Kemény voltam vele, és a legrosszabb, hogy élveztem is. Megint megszállt az erő, ami tegnap Maddoxszal. Tudtam magamról, hogy elpusztíthatatlan vagyok, és a hatalmammal könnyedén zúzhatok össze másokat. Egyenesen rombolni vágytam!
Elborult arckifejezésemmel Stilest figyeltem. Ártatlannak látszott, pontosan olyannak, ahogy mindig. Megfeszültek az izmaim, a támadást fontolgattam.
– Ken, figyelj rám – tért magához a bámulásból hirtelen. – Nyugodj meg. Lélegezz lassan, rendben? Csak tedd, amire kérlek, aztán majd kitalálunk valamit.
Maddox, amint meghallotta a szobából Stiles szavait, rögtön megjelent. Óvatosan közelített felém, mintha le akarna vadászni. És ez tetszett nekem! Az ő ellenszenves képének sokkal szívesebben ugrottam neki, mint a kis ártatlannak.
– Ahogy a múltkor – hangja lágynak tűnt, mégis bírt egy fenyegető éllel –, használd ugyanazt a gondolatot. Idézd magad elé, és kapaszkodj bele minden erőddel. El ne engedd!
Maddox szavai nyomán eszembe jutott a nagymamám. Tegnap őt használtam fel ahhoz, hogy megnyugodjak, és be is vált. Viszont ma... Egy másodpercnél tovább sem bírtam koncentrálni, a kép eltűnt a fejemből, és csak az a diktáló parancs maradt, hogy vessem magamat a szemben állókra. Könnyű lenne olyan erőt kifejteni, ami elpusztítaná őket, szinte már a nyelvemre tolultak az igék. Egy számomra ismeretlen nyelven íródtak, mégis értettem a jelentésüket. Halált hoztak.
Az a sötét hang súgta őket, amely a fejemben tanyázott.
– Szedd már össze magad! – csattant fel Maddox. – Az önkontroll döntés. Te választod meg, melyik oldalra állsz.
– Nem megy – nyöszörögtem elkínzott hangon. Maddoxnak állandóan sikerült a fejembe férkőznie, és megtalálni azokat a szavakat, amelyek elbizonytalanítottak. És amikor ez történt, az erőm fájdalmat okozott nekem. Hasogatni kezdett a fejem, megroggyant a térdem, szédültem. A bennem élő gonosz talán így akarta elérni, hogy öljem meg őket, csakhogy a bennem élő jó tűrte a fájdalmat. – Nem megy.
Leguggoltam a földre. Homlokomat a térdemre hajtottam, és a fejemre szorítottam a kezemet. Már abban sem voltam biztos, hogy egy helyben stagnálok, és nem mozdulok, úgy forgott minden körülöttem.
Nem! – sikoltottam magamban. – Nem vagyok gonosz!
A kísérteties hang felkacagott.
Halványan érzékeltem, hogy valaki letérdelt mellém, és egy pillanattal később a testem jelezte is, hogy Stiles az. Megéreztem a belőle áradó rettegést, és ezúttal hozzá sem kellett érnem.
Csak hátráltat téged. Suttogd el az igéket.
Az ördög bennem nem bírt elcsitulni. Egyre erősebben szuggerált, próbált rávenni arra, hogy bántsam az embert, akit szeretek. Dőlt rólam a víz, miközben vacogtam.
– Tudom, milyen ez. – Stiles közvetlen közelről szólt hozzám. – Hidd el, tudom. Nem tudsz harcolni vele, mert annyival könnyebb lenne engedni neki, igaz? Te már belefáradsz az ellenállásba, de ő még akkor is próbálkozik... Nem adja fel, és éppen ezért te sem adhatod fel. Ken, nemcsak az önkontroll döntés kérdése, hanem a gonoszság is. Tudom, hogy nem akarsz bántani, mert akkor magadat bántanád. Tudom, hogy te még te vagy, hiába is változtál meg. És azt is tudom, hogy ugyanúgy szeretlek, mint egy nappal ezelőtt. Ne engedd meg senkinek, hogy elvegye tőled azt a csodát, ami te magad vagy! Harcolj!
Minden szörnyűség ellenére ő csodának látott engem. Nem érdekelte, hogy meg akartam ölni, és az egész világot pusztulásba taszítani. Lassan megfogta a vállamat. És abban a pillanatban eszembe jutottak a nagymamám régi szavai: „Kennedy, amikor valaki különlegessel találkozol, azt megérzed.”
A hangjára koncentráltam. Kedves arcára. A mesékre, amiket olvasott. Hogy milyen óriási hősnek láttam, és azt kívántam, egy nap bárcsak olyan lehetnék, mint ő.
A fájdalom, a remegés és a szédülés enyhülni kezdett. A fejem kitisztult, és újra érzékeltem, mi történik körülöttem. Körmeim a padlót karmolták, de úgy, hogy már fájtak az ujjbegyeim.
Nehezen tértem vissza magamhoz, amikor viszont mégis, zokogtam. Örömömben és bánatomban egyszerre.
Stiles volt a gyógyszer arra a különleges betegségre, amiben szenvedtem. Csakhogy annyira féltem attól, hogy kárt teszek benne, az egyetlenben, hogy nem vállalhattam ekkora kockázatot. Inkább éltem betegen, mintsem nélküle.
– Sajnálom, annyira sajnálom – könyörögtem bocsánatért.
– Semmi baj, most már semmi vész – próbált átölelni, csakhogy óvatosan elhúzódtam tőle. Felemeltem a fejemet, és szétzilált hajam mögül, könnyben úszó szemmel ránéztem. – Bántani akartalak, érted? Csak egy hajszál híja volt, hogy nem tettem meg. Rettenetes erő lakozik bennem.
– Nem félek tőled. Ki fogunk találni valamit.
– Én rettegek! Nem akarok egy nap úgy ébredni, hogy nem tudok megálljt parancsolni magamnak, és végzek mindennel a környezetemben. Nem maradhatok a közeledben, nem érted? Túl veszélyes vagyok rád.
– Én vállalom a kockázatot – pillantott vissza rám Stiles elszántan. – Bármi is az ára, nekem megéri.
– Nem – csóváltam a fejemet. – Nem mindig éri meg. Nem mindenkit lehet megmenteni.
– Kennedy – szólt feszült, pengeéles hangon. – Mire akarsz kilyukadni?
– Amíg nem tanulom meg a kontrollt és mindent, amit csak lehet...
– Nem! – dörrent rám. Hangja merő aggódó kétségbeesés. – Azt a megoldást nem fogadom el!
– Meg kell keresnem az anyámat – nyeltem egy nagyot. – És meg is fogom találni. Előlem már nem bújhat el.
– Akkor én is veled tartok!
– Csak nem gondolod, hogy elszakítalak a testvéredtől? – Újabb könnycseppek gördültek feltartóztathatatlanul végig az arcomon. – Scott és te összetartoztok. Ketten mindent átvészeltek, én tudom.
– Ne búcsúzkodj tőlem – könyörgött. – Ne tedd meg azt, kérlek. Csak... Kérlek szépen, maradj velem!
– Valójában te vagy a csoda kettőnk közül. Én vagyok a defekt, ami feltartóztat téged.
Stiles ezúttal keményen nézett a szemembe.
– Soha többé ne merészelj ilyen sértő dolgot mondani!
Bánatosan elmosolyodtam. Tudtam, hogy el fog engedni, még akkor is, ha abba mindketten belepusztulunk.
– Téged nekem teremtettek, és bármi is történjék, soha ne felejtsd el, hogy hozzád tartozom.
Hirtelen magához rántott, átölelt. Az utolsó pillanatban még láttam a könnyeket a szemében.

Maddoxot akkor sem tudtam volna lerázni, ha akarom. Nem hatott a fenyegetés, a düh, a kiabálás, semmi. Eltökélte, hogy velem jön, még akkor is, ha a világ végére készülök. Állítólag maradt némi elintézetlen ügye az anyámmal, és én vagyok a legesélyesebb arra, hogy megtaláljam.
Úgy tartja a mondás, hogy egy baskyranra nem lehet rálelni, ő talál meg minket. Csakhogy a jelenlegi helyzet szerint, én is közéjük tartoztam. A föld alá sem tudtak volna elbújni előlem.
Utoljára még körbesétáltam a nagyi lakásában. Nem szándékoztam eladni, hisz annyi emlék fűzött ide. Ki tudja, talán egyszer még visszatérek. A könyvtárszobát hagytam a végére. Mélyen beszívtam a könyvek illatát, egy hosszú pillanattal búcsúztam el tőlük. Már majdnem kiléptem az ajtón, amikor az egyik polcon heverő kötetre esett a pillantásom. Földöntúli erő vonzott oda, úgyhogy mosolyogva léptem előre, hogy magamhoz ragadhassam.
A könyv maga nem volt ismerős, sosem láttam korábban, a lényegre azonban már az első oldalon rábukkantam.
Ezer közül is felismertem volna Lydia Martin precíz kézírását. Talán akkor hagyhatta itt, amikor közösen kutakodtunk, gondoltam magamban. Ahogy viszont végigfutottam a sorokat, már biztosra vettem, hogy szándékos tett volt. Ha akkor még nem is tudatos, de semmiképpen sem véletlen.
Egy idézet várt reám.

„Mindenkiben két farkas lakozik. Mindkettő éhezik. Az egyik farkas dühös, irigy, öntelt. A másik őszinte, kedves. Minden egyes nap harcolnak, de nem a jobb farkas győz, hanem az, amelyiket táplálod.”

Kitéptem a lapot, majd a farzsebembe gyűrtem. Még szükségem lehet rá.
Csak egy bőröndnyi ruhát és egy adag pénzt vettem magamhoz. A tárcámba két fényképet tettem – egyet, amin a teljes családom látható, nem sokkal a születésem után, és egy másikat, amin Stilesszal a kamerába mosolygunk. Önfeledt másunk akkor még nem sejtette a tragédiát, amely ránk várt.
Ha eszembe jutott, kis híján belebolondultam az elvesztésébe. Életem legnagyobb ajándéka volt ő. Bármit is csinált éppen, akármire is gondolt, remélem tudta, hogy a búcsúnk nem örökre szól. Hisz az én szívem fölött mindig málna az ég.

Málnaízű Te – huszadik fejezet

2015. július 1.
Sziasztok!
Láttátok már az ötödik évad első részét? Ha nem, gyorsan siessetek megnézni! ;) Én már tűkön ülve várom a folytatást. Úgy terveztem, hogy kitartson a Málna addig, míg elkezdődik az ötödik évad, és hát... Tádám ;)
Minden kommentre válaszoltam; láttam, hogy kicsit sikerült meglepnem titeket. Na, ez tök jó, ez volt ugyanis a célom.
Jó olvasást kívánok ezúttal is - az utolsó előtti fejezethez. Tényleg mindjárt búcsúzunk...
A borítót készítette Leranaz, akit jelenleg ezen a blogdesign oldalon találhattok meg. Köszönöm ez úton is neki!
Hamarosan találkozunk,
Nilla


– a második esély –


Azt hittem, csak álmodom a hangokat. Nem tűntek valóságosnak – sem Stilesé, sem Maddoxé, sem Lydiáé. Egyáltalán, hogy került egy banshee a fejembe? Tényleg meghaltam, és valami halálmezsgyén egyensúlyoztam, mert egyik világ sem akart befogadni, és Lydia igyekezett a helyemre terelni?
Áh, baromság az egész.
Nyilvánvalóan nem egyensúlyoztam sehol, valójában a kisujjamat sem mozdítottam. Próbáltam, csak nem ment. Jó lett volna érezni valamit, de mintha egy tonnás vastömb szorított volna lefelé, amelynek nem bírtam az erejével. Én csak aludni akartam... Viszont valósággal felébresztettek. Kirángattak a fekete, belesüppedős masszából, amely majdnem teljességgel elnyelt.
Kinyitottam a szemem. Élesen szívtam be a levegőt. A fény zavarta a látásomat, el kellett takarnom az arcomat. Mindez egy tizedmásodperc alatt történt.
– Kennedy! – kiáltotta örömében Stiles, aki az ágy másik végében ült, és amint látta, hogy magamhoz térek, rögtön mellém ugrott. – Gyertek ide!
Két tenyere közé fogta az arcomat, pillantása kutató és megnyugvástól édes. Barna szeme csillogott az örömtől, hogy életben lát.
– Soha többé ne merészeld ezt csinálni velem! – suttogta az arcomba. – Soha!
A következő pillanatban beértek a szobába a többiek is – Maddox, Scott, Lydia, Kira és Deaton, és mindannyian engem néztek lélegzet-visszafojtva. Tuti valami helyi látványosságnak számítottam: a halálból másodszorra visszatérő lány.
Hirtelen Maddoxra néztem. Összehúzott szemmel vizslatott, arcára volt írva a kétség. Azonnal beszélnem kellett vele.
– Jól vagy, minden rendben, nem fáj semmid? Azt hittük, soha nem térsz magadhoz.
És a kérdések csak özönlöttek felém, azt sem tudtam, melyikre válaszoljak. Legszívesebben mindegyiket figyelmen kívül hagytam volna, Maddox pillantása viszont üzent: okos légy!
Visszadőltem Stiles ágyába, ami egyébként pontosan olyan illatú volt, mint ő, és megdörzsöltem a szememet. Az igazságot semmi esetre sem mondhattam el, amíg ki nem derítettem. Utáltam, hogy hazudnom kell nekik, amikor ők csak aggódnak.
– Mint azt bizonyára Maddox elmesélte... – kezdtem bizonytalanul, az említett meg rögtön ráharapott.
– Rendesen kiütöttek minket, én meg leléceltem veled. Miután elvesztetted az eszméletedet, bevágtalak a kocsiba, és meg sem álltam idáig.
Minden egyes szava hazugság volt. Olyan feszültséget keltett bennem, hogy szinte égnek meredtek a hajszálaim.
– Nem emlékszem semmire – ráztam a fejem. – Csak villanások ugranak be.
– Ezért kell sokat pihenned! – indítványozta Stiles. – Az lesz a legjobb, hogyha...
– Nem fogok aludni! – jelentettem ki vehemensen. – Beszélnem kell Maddoxszal.
Meglepetten néztek rám, még maga Maddox is. Gondoltam, ez is hozzátartozik a színjátékhoz, hogy még véletlenül se legyünk gyanúsak. Na, nem mintha én bármi más lettem volna azon kívül.
– Ken, figyelj – szólt halk hangon, megnyugtatón Stiles, és megfogta a kezemet. – Elhiszem, hogy van megbeszélnivalótok, de minden várhat, amíg nem leszel jobban.
– Jól vagyok.
– Falfehér vagy, és reszketsz! – világított rá. A kezemre néztem, amelyet az övé fogott, és láttam, hogy valóban remegek.
– Csak mert... leesett a vércukrom.
– Az lesz a legjobb – lépett elő Deaton hátulról –, hogyha hagyjátok, hogy megvizsgáljam Kennedyt. Adhatok neki gyógyszert, hogy jobban legyen.
Akkora volt a tisztelet a doki felé, hogy senki sem ellenkezett vele. Meg sem mertem szólalni, mert sejtettem valami konspirációt a háttérben.
Stiles megpuszilta az arcomat, mielőtt a többiekkel együtt elhagyták a szobát. Maddox és Deaton viszont ott maradtak.
Féltem, hogy Scott esetleg meghallhat minket, úgyhogy nem kérdeztem semmit. Viszont kihasználtam az időt, amit a többiek adtak, és felemeltem a pólóm nyakát. Egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy megállapítsam, a karmolások nyomai felszívódtak. Maradéktalanul.
– Hova lettek? – tátogtam Maddoxnak.
Tehetetlenül megvonta a vállát.
– Én sem értem. Sőt azt sem, hogyan lehetsz egyáltalán életben – tátogta vissza.
Jaj, ne. Jaj, édes istenem, csak azt ne!
Magamon éreztem Deaton fojtogató pillantását. Egyetlen szó nélkül közölte, hogy ő sejti, mi történhetett velem.
– Az nem lehet! – ráztam meg a fejem. – Hiszen még én vagyok.
– Halálra karmoltak – ágált Maddox, bár cseppet nevetségesnek tűnt, hisz csak a szája járt, hang alig jött ki a torkán. – Láttam. Tudtam, hogy véged, nem vert a szíved!
– És eltűntek a nyomok is – kapcsolódott be Deaton. – Ez nem véletlen, Kennedy. Attól tartok, lassan átváltozol.
Ezek a szavak elborzasztottak. Valami azt súgta bennem, egy sötét és vészjósló hang, hogy Deatonnak igaza van.

Észrevettem a változásokat. Noha felkelni csak addig engedtek, míg meglátogattam a fürdőszobát, azért éreztem dolgokat. Én mintha... nem is én lettem volna többé. Nem tudtam örülni az életnek. Nem borított el felhőtlen boldogság attól, hogy viszontláttam a számomra fontos embereket. Ingerlékeny lettem, és nem csak Maddoxszal szemben. Majd’ szétrobbant a fejem, úgy éreztem, túl sok gondolat van benne ahhoz, hogy elviseljem.
Állandóan remegtem, holott soha ezelőtt nem történt velem ilyesmi. És a tetoválásaim... fájtak. Minden egyes milliméter sajgott a bőrömön, amelyet vörös minta fedett. Hiába vetettem rájuk egy pillantást a tükörből, semmi változást nem láttam. Belülről történt az egész.
Ahogy teltek az órák, kezdtem nagyon berezelni. Csak Stiles és Maddox maradt mellettem, a többieket együttes erővel meggyőztük, hogy nincsen baj, menjenek nyugodtan haza. Amikor a finom szóra nem hallgattak, pókerarccal közöltem, hogy valójában zavarnak a pihenésben, és ezzel már nem vitatkozhattak. A borzasztó az egészben, hogy jólesett egy kicsit gonosznak lenni, és egy ilyen szöveggel távolítani el őket a közelemből.
A régi Kennedy sosem tett volna ilyesmit. Inkább belegebedt volna abba, hogy nem tud őszintén beszélni azzal, akivel akar, mintsem elküldje az érte aggódó barátait. És ekkor a sötét hang megint azt suttogta, hogy a régi Kennedy már halott.
Hogy megpróbáljam megemészteni és feldolgozni, ami velem történt, alvást színleltem. Félig a fejemre húztam a takarót, és megpróbáltam meg sem mozdulni, amikor valaki a szobába lépett. Természetfeletti radarom azonnal jelzett, úgyhogy kieséses alapon csakis Maddox lehetett az.
Minden idegszálammal éreztem, hogy ez a bizsergés hozzá tartozik. Valahogy élesebbnek tűnt... Tisztábbnak, mint bármikor korábban. Talán valójában megőrültem, hogy még ebben a hétköznapi dologban is változást észleltem. Mióta az eszemet tudtam, a jelzés a részemmé vált, és noha nem ismertem még ki a riasztás összes fajtáját, némelyek eltéveszthetetlenek voltak.
– Tudom, hogy nem alszol – morgott rám. – Érzem rajtad.
Azért sem mozdultam vagy adtam jelét, hogy tudomásul vettem szavait.
– Ne most játszd ezt, beszélnünk kell.
Igaz, ami igaz. Kelletlenül sóhajtottam, miközben kibújtam a takaró alól, és unottan Maddoxra néztem. Bár azért nem adtam meg magamat egykönnyen.
– Te toxikus vagy a környezetedre nézve, mondták már? – káráltam, Maddox meg úgy nézett rám, mint egy értetlen ötévesre; mégis belement a dologba.
– Ja, és ami azt illeti, elég nehezen bomlom.
– Lehetne az egód még ennél is veszélyesebb?!
– Aha. A kisugárzásom meg egyenesen atom.
Egy percig csak néztünk egymásra. Meg se tudtam szólalni, és ehhez nem voltam hozzászokva. Ahelyett, hogy beismerjem, ő győzött a szájkaratéban, inkább rátértem a lényegre. Tovább nem húzhattam a pillanatot.
– Mi van?
– Az anyád hozott ide minket, miután engem félholtra, téged meg teljesen holtra vertek – közölte könnyed hangon, amitől végigfutott a hátamon a hideg. – Azt akarta, hogy vigyázzak rád.
– Nagyon nem elégszem meg ennyivel – ráztam a fejem. – Válaszokat akarok! Mi történt, kik voltak azok, és mit vártak az anyámtól? Hol van ő most?
– Nem tudom. Nem hagyott üzenetet, egyszerűen csak eltűnt. És tudod...
– Tudom – sóhajtottam. – Egy baskyrant nem lehet megtalálni, amíg ő nem akar megtalálni téged.
– Nem tudok sokat az ügyeiről, és őszintén szólva, nem is bánom. Azok a körök, amelyekben ő forog, veszélyesek. Épeszű ember nem akar odatartozni.
– Ezzel tökéletesen elkerülted a válaszadást! – rivalltam rá.
– Lehet, de nem érted, hogy nem tudok mit mondani?! Az anyád a gondomat viselte, amikor senki más. Férfit faragott belőlem, és sosem kérdezősködtem.
– Különös egy kapcsolatotok van – jegyeztem meg epésen. – Téged gyakorlatilag felnevelt, míg a saját lányát elhajította. Akkor mi testvérek vagyunk?
Maddox felhorkant.
– Kötve hiszem. Egyszerűen inkább... bajtársak – vonta meg a vállát. – És mint ilyen, azt javaslom neked, hogy beszélj a pasiddal. Meddig akarod még titkolni előtte, hogy...
– Hallgass! Nem érthetsz semmit! Amíg nem tudjuk pontosan, hogy mi történik...
– Pontosan tudjuk, Kennedy. Csak te nem akarod tudomásul venni.
Éktelen, mindent felemésztő és elpusztító harag ébredt bennem. Valósággal éreztem, hogyan terjeszkedik tovább, és foglal el magának teljesen. Az ereimben keringett, és a szívemet pumpálta. Nem tudtam küzdeni ellene. Éreztem, hogyan tesz ez erőssé és legyőzhetetlenné. Édes íze volt a dühből sarjadó hatalomnak. Mélyeket, szaporán kezdtem lélegezni. Csak az Isten tudta, mi történt velem, de baromi jó érzés volt.
Hátrahajtottam a fejem, behunytam a szemem. A torkomból egy fojtott nyögés szakadt fel.
– Kennedy? – szólított meg Maddox. Hangjába egy egészen új szín vegyült: a riadtságé.
Lassan megmozgattam a nyakam jobbra, majd balra. Felsandítottam rá minden dühömmel, minden erőmmel együtt.
Maddox egy másodperc alatt hátratántorodott.
– A szemed... – lehelte.
– Mi van, most már nem akarsz kioktatni? – provokáltam. – Most, hogy felvehetem veled a harcot, már visszakozol?
Még én is kihallottam az ördögi árnyalatot a hangomból. Cseppet sem rendített meg, élveztem minden egyes gonosz másodpercet.
Maddox gyorsan összekapta magát. Keményen nézett rám, legyűrte az első megdöbbenését.
– Ez nem te vagy, kislány. Soha nem is leszel ilyen. Szereted a filmeket, igaz? Most itt az ideje közölnöm, hogy úgy nézel ki, mint a kiscsaj az Ördögűzőből! Rohadt para vagy, állj le.
– Te nem parancsolsz nekem! – tomboltam.
– Valóban nem, én barátian megkérlek.
– Sosem voltunk barátok!
– Mindig is azok voltunk, csak csesztél rá, hogy észrevedd – háborgott.
Abban a pillanatban beugrott egy emlék: bekötözi a sebeimet, és azért könyörög, hogy maradjak vele. Utólag visszagondolva, még a sötétben is látszott az arcára kiülő kétségbeesés. Elszívta a fájdalmam egy részét, hogy megkönnyítse a helyzetemet... Megvédett, amikor rám támadtak. Állandóan ott volt a hátam mögött, de én nem fordultam meg, hogy észrevegyem őt.
Elég már! Tudod, hogy ő csak bántani akar, és nem teljesen normális. Ne dőlj be neki!
Összezavarodtam a két oldal között. Mindkettőt helyesnek éreztem, a dühöm azonban döntött helyettem, és irányított engem. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim.
– Nekem is ugyanígy meg kellett tanulnom uralni az átváltozásomat, és kontrollt gyakorolni. Segíteni fogok, csak hagyd.
– Miért... Miért hinnék neked? – préseltem ki magamból nagy nehézségek árán.
– Mert nincs más választásod.

Nem kerülhettem el sokáig Stilest. Legalább egy óra kellett ahhoz a hideg zuhany alatt, hogy összeszedjem magamat, miután kiborultam Maddox miatt. Életem egyik legnehezebb feladata volt. Sosem gondoltam, hogy ennyire nehéz józannak maradni. Tiszta aggyal gondolkodni. Nem engedi meg a haragnak, hogy szétcincáljon.
Legszívesebben ordítottam volna, miközben elpusztítom a világot. És a legrosszabb, hogy minden valószínűség szerint élvezettel tettem volna meg. Olyan halvánnyá vált a vonal a helyes és a rossz, a normális és az őrült között, hogy nem láttam meg. Sokkal könnyebb lett volna átengedni magam az elmebajnak. Csakhogy Maddox ott volt, és emlékeztetett rá: nem tehetem meg. Felelősséggel tartoztam a szeretteimért. Hisz akárcsak A kis hercegnek, nekem is volt egy rózsám.
Stiles olyan megnyugvással ölelt és szeretett, ahogyan csak az képes, aki kapott egy második esélyt. Szerettem volna viszonozni minden egyes pillanatot, azonban csak félszívvel sikerült. Örültem, hogy életben van és semmi baja, másrészt viszont belülről gyilkolt a tudat, hogy lassan átváltozom valami mássá. Talán olyasmivé, ami már nem lesz képes úgy szeretni őt, ahogy korábban.
Tudtam, belebolondulnék, ha elveszíteném. És közben úgy éreztem, azt sem viselném el, ha megundorodna tőlem. Óriási csatát vívtam magammal – beszélni vagy hallgatni? Melyik megoldás a jobb? Ha elárulom neki, hogy a lány, akibe beleszeretett, meghalt, vajon mellettem marad-e? Tudna szeretni valakit, aki gonosz, és a sötét oldalával küzd? Képes lennék-e bántani őt, ha elönti az agyamat a düh?
Tengernyi kérdés hullámzott bennem. Még azt sem tudtam, mit gondoljak az anyámról vagy Maddoxról, nemhogy a saját sorsomról!
Miközben ott feküdtem Stiles ölelésében, és megpróbáltam legyűrni az összes kétségemet, ő talán megérzett valamit. A szíve hevesebben vert. Az egész hangulata megváltozott, és ezt nem csak a szokásos módon érzékeltem. Az új képességem bontott szárnyat bennem, és egy pillanatra átérezhettem, amit ő.
Mintha összekapcsolódtunk volna. Átéltem féltést, rettegést, vágyat, szerelmet, megbocsátást és megnyugvást. Akárha velem történt volna meg, valóságosan éreztem mindent – és ehhez mindössze egyetlen perc kellett.
– Mi jár a fejedben?
– Ez az egész – válaszolta halkan. – Megint úgy érzem, nem bírom megkülönböztetni az álmokat a valóságtól. És mindez csak azért, mert... azt hittem, elvesztettelek.
Szorosra zártam a szememet. A szívembe találtak szavai, noha sejtettem, nem bántani akart. Nem tehetett arról, hogy az igazság fájt. Még nekem is.
– Bármi is történjék... – kezdtem sírós hangon, miközben rákulcsoltam a kezemet az övére. A baljós jövő nem tűnt távolinak, bármelyik percben elérhettünk hozzá. Stilesnak fel kellett készülnie a hamarosan bekövetkező katasztrófákra. – Te már a részem vagy, és hozzám tartozol. Mindig szeretni foglak, úgy, ahogyan azelőtt is szerettelek, hogy megismertelek volna. Akkor még nem jöttem rá, hogy téged kereslek, ezután pedig nem tudom elfelejteni.
– Miért van olyan érzésem, mintha búcsúzkodnál tőlem? – kérdezett rá fagyos hangon.
– Sajnálom – ráztam meg a fejemet, mihelyt észbe kaptam. Nem engedhettem, hogy a sötét felem elhúzzon egy kétségbeesett irányba, és rosszabb színben tüntesse fel előttem a valóságot, mint amilyen. – Legszívesebben minden percben elmondanám neked. Többé egyetlen alkalmat sem akarok elpazarolni, amikor ezt ismételhetem.
– Nekem van egy másfajta ötletem is – fordította maga felé az arcomat.
Kétségbeesetten csókolt meg, hogy aztán még kétségbeesettebben ölelhessen. Minden elmulasztott lehetőség, minden kihagyott pillanat benne volt ebben a mostaniban. Az összes érzésünkkel szerettük egymást, és ez jelentette a legtöbbet, amit magunkból adhattunk.

Málnaízű Te – tizenkilencedik fejezet

2015. június 24.
Sziasztok! :)
Annyit kérek csupán tőletek: ne gyilkoljatok meg ezért a fejezetért! Hogy megértsétek, miről beszélek, görgessetek lejjebb ;)
Jó olvasást, egy hét múlva találkozunk,
Nilla








– a végzet  –


Egész úton hallgathattam szívem apró szilánkjainak halk koppanását. Ezeregy darabra szakadt. Úgy éreztem, vége a világnak. Lehet, hogy más nevetségesnek találta félelmeimet vagy gyermeki aggályaimat, netán szeszélyes, fiatal szerelmemet, számomra viszont nem lehetett vicces.
Nekem ezen múlott az életem. És ha valamit, azt bizonyosan megtanultam, hogy egy rossz megérzés rossz történéseket is von maga után. Bár nem álmodtam meg a saját halálomat, rettegtem, hogy bekövetkezhet. Hisz mint tudjuk, a végzet nem osztogat értesítéseket, egyszer csak beállít. És őszintén kétlem, hogy a valóságban egy mondóka meg tudná állítani abban, hogy elragadjon.
Miután a saját életednél is jobban szeretsz valakit, nem veszed félvállról a fenyegetéseket. Élni akarsz; érte és miatta, és tudod, hogyha mégis beüt a krach, ő fog a leginkább szenvedni hiányodtól. Az, aki lebecsüli a szeretet erejét és az elvesztés tragédiáját, bolond ember.
Maddox rám nézett. Nem tűnt sem feszültnek, sem bármi másnak. Csak olyan volt, mint mindig.
– Ne bukj már ki ennyire, mindjárt én leszek öngyilkos a hangulatodtól!
– Nekem ne magyarázz – fortyantam fel. – Fogalmad sincs, milyen ez.
– Gondolod? – vonta fel a szemöldökét. Többet nem is mondott.
Áh, szóval... Megint tettem egy merész kijelentést vele kapcsolatban, ami totálisan nem bizonyult igaznak. Hát ez az én formám!
– Nem fogok róla beszélni – rázta meg a fejét. – Felejtsd el.
– Oké, akkor merüljünk végtelen csendbe inkább – indítványoztam.
Úgy is lett. Míg a birtokra értünk, egyikünk sem szólalt meg. El kellett ismernem, hiába kerültünk közelebb egymáshoz, nem lettünk barátok egyik pillanatról a másikra.
Kassandra tűkön ülve várt minket. Csak ránéztem, és még idegesebb lettem, mint addig voltam. Elégnek bizonyult egy helyiségben lenni vele ahhoz, hogy máris fizikai tüneteket kezdjen kicsikarni belőlem a feszültség. Egyik lábamról a másikra álltam, a kezemet tördeltem, és halkan motyogtam az orrom alatt, amíg az anyám átolvasta a versikéket. Valahol arra számítottam, hogy kinevet, amiért „csak” ezzel tudok szolgálni, de percekig elmélyülten tanulmányozott. Meg sem szólalt.
– Nagyon jó – nézett fel rám egy örökkévalósággal később. – Több is van, mint amire számítottam. Még egy apró dolgot viszont meg kell tenned, mielőtt elengedlek.
– Tessék? – kerekedett el a szemem. – Nem erről volt szó!
– Megtartom a szavamat, csupán változtattam a feltételeken.
– Azta! – bólintottam mérgesen, hangom merő gúny. – Veled aztán öröm üzletet kötni. Bár, mire is számítottam?
Maddox mellém lépett, óvatosan megfogta a vállamat. Ennyi jelzés elég volt nekem ahhoz, hogy elnémuljak, ugyanis amikor körülnéztem, mérgesen rám meredő szempárokat láttam. Anyám hűvösen ült a helyén, testtartása viszont fenyegető. Elég lett volna egyet pislognia, hogy a farkasai szétkapjanak.
– Hamarosan elhagyjuk ezt a helyet, állj készen! – utasított még utoljára, mielőtt Maddoxszal kifordultunk az irodájából.
– Ki nem állhatom! – fogtam azonnal szitokáradatba. – Nem bírom elviselni az idegesítő stílusát és ezt az arroganciát. Mintha ő lenne az atyaúristen, és...
– Elég legyen – fegyelmezett újra Maddox. – Ebben a világban ő is az. Mindegy, ez most nem is igazán számít, mert valami történt, míg távol voltunk. Neked nem tűnt fel semmi?
– Nem – ráztam a fejem. Annyira lefoglalt a saját gondolatvilágom és a remény, hogy minél hamarabb visszahúzhassak Beacon Hillsbe, hogy nagyon körül sem néztem.
– Az lesz a legjobb, ha a szobádban maradsz. Majd jövök, ha van valami.
Nem maradt választásom, az én véleményemet senki nem kérte ki. Maddoxszal pedig halálra ítéltetett ötlet veszekedni, hűen követte a felsőbb utasításokat. Rám zárta az ajtót, majd egyetlen szó nélkül elviharzott.
Füstölöghettem magamban. Nem bírtam egy helyben maradni, körbe-körbe sétálgattam, kilestem az ablakon, hátha látok valamit, aztán füleltem az ajtónál. Mindenhol némaság honolt, vagy csak hozzám nem értek el a hangok. Még a kedves kertész bácsit sem pillantottam meg, ma nem foglalkozott a rózsáival. Hogy a rohadt életbe! Utáltam a bezártságot és a tehetetlenséget, Kassandra újabb meglepetéséről nem is szólva. Talán valami becsípődés lehetett ez nála, hogy folyamatosan kiszúrt velem. Miről nem beszélt még? Mit kellett teljesítenem neki?
Nem mintha nem lenne elegendő önmagában a tény, hogy csak használni akart és nem szeretni. Eszközként tekintett rám, és ha belegebedtem, sem tudtam lemosni ezt magamról.
A szívem és a lelkivilágom romokban hevert. Kassandra kihasznált és irányított, Stiles hiánya pedig fájón sajgott bennem. Mindenemet odaadtam volna, ha abban a pillanatban vele lehetek. Sajnos nem gondolhattam rá, mert azonnal veszítettem a koncentrációmból és a józan eszemből. Megőrjített a tudat, hogy távol voltunk egymástól, ezért egyszerűen kizártam.
A szám szélét rágcsáltam idegességemben. Lassan besötétedett, leszállt az este, velem azonban senki sem törődött. Már feladtam a kiabálást és dübörgést, hajszálnyit sem számított. Hivatalosan is kijelenthettem, hogy az univerzum összefogott ellenem.
Maddox akkor jelent meg, amikor már komolyan azt hittem, felrobbanok tehetetlenségemben. Egy szót sem szólt, viszont lerítt róla, hogy valami nincsen rendben. Túl feszült volt, túl szótlan.
– Azonnal indulunk – közölte kimérten, miközben egy terepjáró felé irányított.
– Nem tetszik ez nekem. Egész nap csak...
Kiértünk az udvarra. Elámított, hogy milyen sok természetfeletti lény várakozott feszülten, támadásra készen. Maddox beültetett egy csapat farkas mellé, akik éles szemmel vigyázták minden egyes levegővételemet. Kicsit parás volt a helyzet, és ez is hozta rám a frászt. A feszültséget, a titokzatoskodást és minden egyebet könnyebben viseltem, mint ezt.
Nagyjából fél órával később megálltunk egy erdőszéli villa mellett. Komolyan, az anyám csak ilyen helyeken érezte jól magát? Konkrétan egy kastélyban lakott! És egy több milliós ingatlanba szállíttatott át az éj leple alatt, úgyhogy erről ennyit.
Órákig vártunk. Semmi sem történt. Minden egyes neszre ugrottak Kassandra emberei, és többnyire feleslegesen. Akármitől is rettegett ennyire, az nem érkezett meg gyorsan.
Az éjszaka közepén azonban mindannyian megfeszültünk. Egy pillanatnyi időbe került csupán, hogy körbevegyék az épületet, amelyben tartózkodtunk. Anyám, mintha várt volna erre, magához rendelt. Ezúttal is ugyanolyan hűvösen kimértnek tűnt.
– Nem mozdulhatsz el a közelemből, akármi történjék. Maddox és a többiek vigyáznak majd rád. A háttérben maradsz velem, és minden erőddel megpróbálsz majd megvédeni, világos?
Összepréselt ajakkal bólintottam. Semmi másra nem kellettem neki, minthogy védjem a hátsóját a bajban. A düh és a fájdalom száz meg száz szikrára robbant bennem szét. Felhasználtam az érzést, muszáj volt, különben megfojtott volna. Minden gyengeséget igyekeztem előnnyé kovácsolni, és a valóm legmélyére nyúlni azokért az igékért. Maddox és egy másik farkas elém álltak, míg a többiek az anyámat védték. A földszintről és az udvarról dulakodás, harc hangjai szűrődtek fel hozzánk. Megrezzentem, noha egyetlen pillanatot engedélyeztem csak magamnak a félelemre.
Túl kellett ezt élnem. Semmi másra nem gondolhattam.
Behunytam a szememet, és abban a tudatban, hogy a farkasok őriznek, egy másodpercre sem hagytam abba a védelem felépítését. Próbáltam azonosítani, kik támadtak meg minket, és ehhez mérten cselekedni ellenük.
Amikor megszédültem, és abbahagytam egy pillanatra, körbekémleltem a helyiségben. Kassandra néhány méterre tőlem farkasok gyűrűjében állt, szeme zölden izzott, egész teste szinte lángolt a fénytől. Akármit is művelt, rengeteg energiát használt fel hozzá. Valósággal vibrált a levegőben, el is képesztett. Tudtam, hogy óriási ereje van, de a szememmel látni egészen más tészta.
Visszatértem a feladathoz, hogy megvédjem anyámat, Maddoxot és saját magamat, úgyhogy nem láttam és hallottam semmit. Egyedül a belső világomra tudtam koncentrálni; arra az erőre, ami bennem rejlett. A nagyanyám szerint különleges voltam: méltó az ő tudásának befogadására, úgyhogy ennek fényében használtam a mágiámat. Erősnek éreztem magamat, mert erősnek kellett éreznem magamat.
Egészen addig, amíg a Maddox mellett álló farkas hátra nem taszított a falhoz. Kipattant a szemem, abbahagytam az igék mormolását, meg is szédültem. Égetett a bőröm az új tetoválások nyomán, hevesen kapkodtam a levegőt, fejembe fájdalom hasított. Az, hogy magas szinten igénybe vettem a képességeimet, bizony fizikális következményeket is vont maga után.
Csak lassan bírtam felfogni, mi zajlott körülöttem. Akármekkora támadásra is számított az anyám, elvétette a becsléseket. Egy csapatnyi ismeretlen lény ömlött be az ajtókon, és támadt egyenesen ránk. Kassandrát már csak egy vérfarkas védte, engem egy sem. Habár Maddox a közelemben pofozott egy idősebb férfit, senki sem figyelt rám.
Elbújtam a helyiség másik felében egy íróasztal mögé, és igyekeztem senkire sem nézni. A saját dolgomat kellett tennem, még akkor is, ha a háttérben hátborzongató hangok hallatszódtak. Fülemre szorítottam a tenyeremet, megpróbáltam csillapítani a szívverésemet. Szükségük volt a segítségemre! Nekem pedig az életemre, úgyhogy cselekednem kellett.
Felhasználtam a legerősebb védelmi igéket. Mindent megpróbáltam megtenni, csakhogy nem tudtam önmagamra figyelni, és biztonságban maradni egyszerre.
– Kennedy! – üvöltött fel Maddox; hangjára egyből felfigyeltem a zajok ellenére. Kilestem az asztal mögül, és láttam, milyen vadul keres engem. Nem gondolkoztam, felugrottam a helyemről, és miközben a nevét kiabáltam, futva indultam meg felé. Látta, hogy jövök, rám kapta a pillantását, csakhogy valami mást is észrevett.
– Bukj le! – kiabálta abban a pillanatban, ahogy felém vetődött, de már késő volt. Nem tudtam sem megállni, sem lebukni.
Egy másik vérfarkas oldalról nekem csattant. Éles karmai bőrömbe vájtak, fájdalmasan végigkarcoltak. Felsikoltottam, ahogy vér buggyant ki a sebekből.
Maddox egy másodperccel később érkezett, rávetette magát a farkasra, kihasználta a meglepetés erejét, és addig csépelte a földön fekvőt, míg az el nem ájult.
Homályosodott a látásom. Égetően fájtak a karmolt sebek a felsőtestemen és a karomon. Azt hittem, menten elájulok, amikor valaki felrántott a földről. Maddox volt az.
– Tűnés innen!
Kirángatott a helyiségből, csakhogy rosszul járt velem, mert úgy éreztem, lebénultam. Nem mozgott sem a karom, sem a lábam, és a ruhámat átitató meleg vér csak fokozta a bennem növekedő pánikot. Beterelt egy szobába, gyorsan magunkra zárta az ajtót. Az ablakokon a Hold fénye sütött be – majdnem teljes volt.
– Figyelj a hangomra – szólított meg nagyon halkan –, itt vagyok, oké? Meg fogjuk ezt csinálni. Mi ketten. De ehhez az kell, hogy figyelj rám, és ne aludj el. Menni fog?
Nem válaszoltam. Valamivel erélyesebben próbálkozott.
– Menni fog, Kennedy? Válaszolj!
– Igen, igen – sóhajtottam. – Azt hiszem.
– Nagyon jó. – Levette az ingét, vékony csíkokra szakította, és amilyen szorosan csak tudta, bekötözte vele tátongó sebeimet. Hálát adtam a sötétségért, hogy nem kellett szemügyre vennem őket.
A vér szaga undorító volt, és mindenemet elöntötte. Hogy ne hányjam el magam, Maddox világító, sárga szemébe mélyedtem. Szakszerű mozdulatokkal kötözte be a sebeket.
– Nem harapott meg – nyugtatott. – Nem lesz semmi baj.
Amikor végzett a feladattal, ráfogott az alkalomra. Halkan felszisszent, én pedig éreztem, hogyan távozik belőlem apránként a fájdalom. Reszketegen felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől.
Maddox zihált, én pedig megpróbáltam annyi életet pumpálni magamba, hogy ne haljak meg ott, helyben. Rázott a hideg, és undorodtam a rám tapadó vértől.
– Utáltam – motyogtam –, amikor hipszternek hívtad... Annyira... utáltam.
– Mi van? Hogy a francba jön ez ide?
– Én csak... Azt hiszem...
Nem igazán tudtam, mit hiszek, pláne szavakba önteni az érzést. Mintha lefordultam volna a saját lábamról, megszédültem, és előrebukott a fejem. Olyan erős volt ez az impulzus, hogy nem tudtam kinyitni a szemem.
– Maradj velem! Nézz rám, Kennedy! Itt vagyok.
– Nem tudok – nyöszörögtem.
– A francot nem tudsz! Szívd fel magad, emeld fel a fejed, és nézz a szemembe! Sosem adtad magad könnyen, most mégis mi a bánatot művelsz?
Szitokáradata mintha sosem ért volna véget. Egy darabig még értettem a szavait, és már a nyelvem hegyén volt a válasz, csakhogy sosem jutott el a füléig.
Ránk törték az ajtót. Fény és idegenek áradtak a helyiségbe – egy másodpercbe tellett csupán, hogy elrángassák tőlem Maddoxot. Nem láttam semmit, viszont tudtam, hogy mi következik: meg fogunk halni.
– Ez még él! – óbégatta valaki.
– Ne merészeld! – ordította vissza Maddox, mielőtt a hangja állatias morgásba nem fordult.
Hosszú, végtelennek tűnő másodpercekig semmi sem történt. Dulakodás hallatszott a szobából, én viszont nem tértem magamhoz annyira, hogy beazonosítsam a feleket.
Éreztem viszont a hátamba hasító fájdalmat. Hideg karmok martak belém, és értek csontot. Reccsenve dőltem el a padlón, bennem akadt a lélegzet. Testem minden egyes pontján szétáradt a folyékony kín, mintha valaki felgyújtott volna. Úgy éreztem, élve elégek. A bőröm, a csontjaim, de még az agyam is lángolt. Némán sikoltottam, hátha megszán valaki, és útját állja a tűznek.
Vártam a csodát.
Vártam a jeget.
Vártam a halált is talán, csak vessen véget égő fájdalmamnak!
Azt mondják, az utolsó pillanatban sok mindent megbán az ember. Hogy van egy film... Hát, nincs. A halál gyorsan jön, csak másodperceket ad arra, hogy emlékezz.
Először eszembe jutott a nagymamám. Meleg ölelése, amely mindig megvédett a világ összes szörnyétől.
Aztán ott voltak a szüleim – az édesapám kedves, feledhetetlen mosolya és az édesanyám... Istenem, miatta halok meg! Talán érte is. És sosem fogja megtudni, hogy minden gyötrődés, düh és megbántottság ellenére mennyire szerettem. Egész életemben csak arra vágytam, hogy még egyszer láthassam, és ezt elmondhassam neki. Talán tudni fogja. Megérzi majd.
Utoljára Stilest láttam. Rám mosolygott, és átölelte a vállamat. Percekig csak nevettünk, mialatt én a legboldogabb ember lehettem a világon. A karjából végül egy fojtogató feketeségbe süllyedtem. Semmi mást nem hallottam, csak nyugtató, édes hangját. A fülembe suttogott, egészen úgy, mint amikor a kanapén feküdtünk egymáson.
„Csak hunyd be a szemed, és ne nyisd ki. Esküszöm, Ken, ennyi az egész. Itt várok rád, csak lépj egyet előre... Elkaplak! Tudod, hogy mindig elkaplak... Bízz bennem. Ne nyisd ki a szemed, Ken.
Sssh, ez csak egy álom. Hamar vége lesz. Majd felébredsz, meglátsz engem, és mosolyogsz. Ott leszek melletted, mindig ott leszek.”

Málnaízű Te – tizennyolcadik fejezet

2015. június 17.
Sziasztok!
Kezdeném a rossz hírrel: ettől a naptól fogva, az utolsó három fejezet hetente érkezik majd. Tehát mindig szerdán jön a friss, és sajnos már csak három. Gyorsan elérkeztünk idáig, nem? :(
Na, akkor valami vidámabb: a tizenkilencedik fejezetet megnyerte tőlem Lu! Kérlek, írj nekem e-mailt a nilla@citromail.hu-ra.
A feliratot köszönöm, ezúttal is, Zsuzsanna J.-nek!
Jó olvasást kívánok, egy hét múlva jövök!
Nilla





– az ígéret –


Egyetlen percet sem vesztegettünk. Azonnal bevágtuk magunkat egy terepjáróba, és el is hagytuk a birtokot. Maddox nem fáradt azzal, hogy hátraültessen a sötétített ablakok miatt, vagy eltakarja a szememet. Ő megbízott bennem annyira, hogy tudja, nem lépek meg, és én is megbíztam benne annyira, hogy tudjam, nem tesz el láb alól. Jó kis egyezség volt ez.
– Nem sejtettem, hogy tudsz ilyen határozott is lenni – pillantott rám oldalról egy szívdöglesztőnek szánt mosollyal. Hát, valahogy kevésbé ájultam el tőle. Még mindig nem hatott rám a vonzereje.
– Figyelj, ez egy ilyen nap – vontam vállat. – Én megtudtam, hogy neked is van lelked, te pedig azt, hogy nem vagyok nyomi.
– Na ja, végül is – motyogta még félhangosan, majd bekapcsolta a rádiót, és teljes egészében elfelejtkezett rólam. Cseppet sem bántam, jól jött a csend, hogy a gondolataimba temetkezzem. Akadt bőven töprengeni valóm, de az első helyen természetesen Stiles állt. Az a fura, hogy nem érdekelt anyám fenyegetése vagy az őt sanyargató veszély annyira, mint ez a fiú.
Stiles volt az én málnám abban a világban, ahol betiltották a gyümölcsöket. Az egyetlen. A legédesebb. Ártatlansága és embersége elbűvölt, hűsége pedig magához láncolt. Szinte rámorrantam Maddoxra, hogy vezessen már gyorsabban. Végül azért fegyelmeztem magam, elvégre, nem vagyok már tizenkét éves...
Aha.
Amikor leparkoltunk Stilesék lakása előtt, szabályosan kiugrottam a kocsiból. Maddox alig ért utol. Mint egy édességfüggő a doboz fagylaltra, úgy cuppantam rá a csengőre; szinte teljesen rátenyereltem. Egy örökkévalóságnak éreztem az időt, amíg semmi sem történt.
– Akarod, hogy betörjem? – kérdezte az „agy”. Élesen ránéztem, bár nem hatódott meg különösebben a pillantásomtól.
Öt másodperccel később kinyílt az ajtó. Stiles pislogott ránk álmos szemmel, és amint tudatosult benne, hogy én vagyok az, ölelésébe zárt. Úgy hiányzott már ez, mint egy falat kenyér. Percekig el sem eresztettük egymást. Senki más nem tudott így a karjában tartani a Földön.
– Istenem, édes istenem... Hát itt vagy... Minden rendben...
Két tenyere közé vette az arcomat, hogy megcsókolhasson. Erre az egy dologra vágytam csak jobban az ölelésénél. Kicsit talán elhúzhattuk a dolgot, mert Maddox megköszörülte a torkát. Stiles bizalmatlanul rámeredt.
– Ez meg mit keres itt?
– Ez a fiú – hangsúlyoztam én is, hogy lássa, mennyire nem tetszik a megszólítás –, a menetjegyem.
– És mégis hová, Mordorba?
Stiles és az ő humora. Legendás.
– Állj le, haver, nem akarok balhét – közölte Maddox komolyan. – Azért vagyok itt, hogy nektek segítsek.
– Azért ez nem teljesen igaz – korrigáltam –, de most nem is fontos. Haza kell mennünk bizonyos dolgokért.
Maddox rábólintott, Stilesnak viszont nem tetszett az ötlet.
– Még csak most jöttél, és... Egyáltalán mi történt? Elvesztettem a fonalat ott, amikor a halottnak vélt anyukád felbukkant, és elrabolt téged!
Bármennyire is szerettem volna megnyugtatni, erre most nem jutott időnk. Holnap vissza kell mennem a kastélyba, és már lement a Nap. Amint letudtam a kötelezőket, minden egyes másodpercemet neki terveztem szentelni, de először...
– Később elmesélek mindent, rendben? Most viszont kellene a segítséged.
Tíz perccel később már útban voltunk a nagyi házához. Stiles közben felhívta a többieket, és megnyugtatott mindenkit, hogy életben vagyok. Szegénykémnek halvány fogalma sem volt arról, hogy egyelőre csak néhány órára tértem vissza hozzá. Mindegy, megráztam a fejemet, mert erre most nem gondolhattam. Sokkal fontosabb cél lebegett a szemem előtt: megtalálni az áhított igéket.
A doboz még ott pihent a könyvtárszobában, sehová sem költöztettem onnét. Míg Maddox az ajtóban őrködött, Stiles és én lehuppantunk a földre. Sorban kiszedegettük a mesekönyveket, én pedig mindegyiket megvizsgáltam újra. Vártam egy érzést, egy jelet, egy pillanatot vagy bármit, de semmi sem jött. Ott maradtam hát egy rakás gyerekkönyvvel, és fogalmam sem volt arról, melyikre van szükségem.
– Nem jó ez így – ingattam a fejem. – Nem vettünk észre valamit.
– Átnéztük az összeset, kétszer – nézett rám Stiles egy Hamupipőke fölött. – Mindent láttunk.
Nem, akkor sem. A hirtelen jött lelkesedésem, hogy egy pillanat alatt előguberálom az igéket, kezdett alábbhagyni. Megint egy falba ütköztem, és nem először éreztem ezt a nagyi dolgaival kapcsolatban. Hol hibáztam el? Könyvek, amelyek közül egyik sem vezetett semmire.
– Ez a huszonegyedik század – tápászkodott fel Stiles. – A mi nemzedékünk gyakorlatilag együtt él az internettel. Szerintem nézzünk körül ott is.
– Remek ötlet! – álltam fel utána, hogy előkerítsem a laptopomat a szobámból.
Amikor betöltött a gép, és megpillantottam a szokásos oldalakat – e-mail, közösségi portál, zenecsatorna, eszembe jutott, ki voltam egy hónappal ezelőtt. Csak egy lány, aki olyan akar lenni, mint mindenki más.
Most pedig egy olyan lány voltam, akinek egyszerűen nem hagyják, hogy olyanná váljon, mint bárki más.
Stiles a telefonján, én pedig a laptopon kerestem rá a könyvekre. Legalább két órán keresztül felesleges és érdektelen információk között szörföltem, amikor rábukkantam valami különlegesre.
Az egyik, kezembe akadó verseskötet gyakorlatilag nem létezett. Semmiféle információt nem leltem róla a neten. Rákerestem a kiadóra, külön a versekre, ám sehol semmi. Ekkor már tudtam, hogy kincsre bukkantam.
A borító, a kiadó, a szerző neve, minden hazugság volt. A nagymamám tökéletes álcája arra, hogy a legféltettebb titkai lakat alatt maradjanak. Ugyan kinek jutna eszébe egy mesekönyvben kutakodni?
Más szemmel néztem a kötetre. A nagymamámat éreztem benne, és erre most rettenetesen vágytam is. Apukámon kívül ő az egyetlen tagja a családomnak, aki nem hazudott nekem. Aki állandóan kiállt értem, és sosem játszotta volna meg a saját halálát azért, hogy megszabadulhasson tőlem.
Mintha egy tőr fúródott volna a szívembe.
Igazság szerint csak játszottam a nagylányt. Nem bírtam megemészteni, amit az anyám tett velem. Nem tudtam feldolgozni ekkora méretű fájdalmat. Hogy ne pusztuljak bele, inkább nem is gondoltam rá. Könnyebb volt halottnak hinni, mint olyan élőnek, aki eldobott magától. Míg tudtam, hogy nem akaratán kívül hagyott el, legalább elhihettem, hogy szeret.
– Találtál valamit? – kérdezte selymes hangon Stiles. Bólintottam.
Lassan áttanulmányoztam az összes versikét. Oldalról oldalra mindegyiket. Néhányat ennyi idő elteltével is kívülről ismertem, míg mások teljesen újak voltak. És némelyik furcsa bizsergést eredményezett nálam. Fogtam egy lapot, és az összes ilyet kiírtam. Bármire is keresett anyám igéket, ezek lehettek azok.
Arról szó sem lehetett, hogy az egész könyvet neki ajándékozzam. Azt sem terveztem, hogy szólok róla, hisz minél kevesebbet tud, annál jobb. Így is hatalmas erővel bírt, szerintem mindenki csak jobban jár, ha én nem növelem tovább. Ez egyszer segítek neki, és aztán elfelejtem azt is, hogy felbukkant. Arra a nőre akarok emlékezni, aki mindent feláldozott azért, hogy én élhessek, és úgy ölelt azon az utolsó éjszakán, ahogyan csak egy anya képes.
Későre járt, mire elraktuk a könyveket. Álmosan pislogtam, és a sok üléstől zsibbadt mindenem. Szélnek akartam ereszteni Maddoxot, hogy hozzon némi ételt, de ebbe semmi szín alatt nem egyezett bele, úgyhogy végül rendeltünk. Talán bekapcsolta a különleges, plusz érzékét, mert egyszer csak magunkra hagyott bennünket. Felballagott az emeletre, a lépcsőről azonban még visszakiabált nekünk.
– Csak, hogy tisztázzuk: ha jót akartok magatoknak, nem próbálkoztok szökéssel. Vagy ötször gyorsabb és erősebb vagyok mindkettőtöknél.
– Kösz, haver, ez igazán kedves! – ordította vissza Stiles. Válasz persze nem érkezett.
Kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, és magam mellé húztam őt is. Minden együtt eltöltött másodpercet élvezni akartam. Amikor Stiles mellém heveredett, és a mellkasán fekve hallgattam a szívverését, mesélni kezdtem.
– Holnap vissza kell mennem anyámhoz. Amint megkapja az igéket, elenged. Bíznod kell bennem.
Megsimogatta a hajamat.
– Bízom benned. Sosem tennék másként.
– Sokat tanultam most a bizalomról – mosolyodtam el fanyarul. – És úgy érzem, mégsem tudok róla semmit. Az anyám bevallotta, hogy azért nem keresett fel, mert meghaltak benne az érzések. Nem jött, mert nem érdekeltem.
Stiles teste megfeszült az enyém alatt. Annyi szeretet és törődés áradt belőle, hogy nem tudtam tovább fegyelmezni magam, és engedtem a könnyeknek. Szúrták a szemem, mielőtt kibuggyantak.
– Tudod, mi történik egy magamfajtával, ha bármilyen sötét, természetfeletti lény megmérgezi? – Nem is vártam választ, úgyhogy suttogva folytattam a mesélést. – Átváltozik. A baskyranok nem születnek, azzá válnak. Tudod, akárcsak a hősök. Amíg valaki olyan, mint én, nem tud másoknak ártani, csakis védelmezni. Ez ösztönös nálunk. Nos, az anyám viszont, azaz egy baskyran, már nem ilyen. Támad és pusztít, bármit képes lerombolni. Ő volt felelős a rémálmokért, a fejembe mászott, hogy irányíthasson, és még a közelemben sem kellett lennie hozzá. Bármit képes elérni, bármit, érted? Most én vagyok az eszköz, aminek a segítségével diadalmaskodni akar. Nem állok az útjába, hogy elengedjen.
– Nem kellene ezt tenned – ingatta a fejét Stiles.
– Dehogynem. Így nem esik bántódásotok, és megszabadulhatok tőle. Te nem láttad a szemét, de... Nincs benne semmi emberi. Halálra rémisztett, viszont nem az erejével. Azzal a változással, ami végbement benne. Tudod, amikor kicsik vagyunk, az idősebbek azzal ijesztgetnek bennünket, hogyha rosszul viselkedünk, baskyranná válunk. Ez olyan, mint a ti világotokban a sárkány meg a boszorkány. Valami, amitől kisgyerekként retteg az ember, és nem mer benézni az ágya alá, nehogy véletlenül ott találjon egyet. És az édesanyám egy ilyenné vált, érted? Ő a rémálmaim főszereplője, szó szerint is.
– A te világod és az enyém már ugyanaz – próbált nyugtatni az ismerős hang. – Nincs olyan, amit ketten ne vészelnénk át, vagy ahová elmennék nélküled.
– Mert te már a részem vagy, és én a tied? – néztem fel a szemébe. Stiles lassan bólintott.
A következő pillanatban az ajka ráforrt az enyémre, és én csak arra tudtam gondolni, hogy végtelennek tűnő napok óta először csókolt. Minden természetfeletti porcikámmal együtt veszélyesen odáig voltam ezért a srácért.
Túlságosan korán ért utol minket a reggel. Egy hangyányit sem törődött azzal, hogy én még ölelni akartam, hogy engem még csókolni akartak. Jött, és önző módon mindent szétrombolt azzal a ténnyel, hogy hamarosan indulnom kell.
A világ senki kedvéért nem állt meg. Néha pedig jól jött volna egy nagy kapcsoló, amelyet bizonyos helyzetekben megnyomhatunk, és elkiabálhatjuk magunkat: most én határozok, és te szívsz!
Legalább már egy fél órája ébren voltunk, de csak bámultunk kifelé az ablakon, amelyen szerteágazóan ömlött be a sárga fény. Békésnek tűnt, mintha "csak" egy hétköznapi reggel lenne. Csakhogy nem volt az, és ezt mindketten tudtuk. Ez tette a gyönyörű pillanatot keserűvé.
– Nagyon rossz érzésem van – sóhajtotta Stiles. Olyan halkan beszélt, hogy alig hallottam szavait. – Mintha valami... közeledne.
– Szerintem csak Maddox fog közeledni hamarosan. Bár ez is épp elég katasztrofális...
– Ne vicceld el – csóválta a fejét. – Ezt most ne.
– Sajnálom – bújtam oda a kulcscsontjához, hogy magamba szívjam bőrének illatát. Addig akartam ezt megtenni, ameddig lehetett. Mert akármilyen furcsán is hangzott, én is éreztem, amit ő. Valami nem volt rendben.
– Legszívesebben hátam mögött hagynám a világot, hogy veled mehessek.
– Tudom – öleltem át a derekát. Ujjaim a pólóját szorongatták. – És én legszívesebben itt maradnék veled, ezen a kanapén, örökre.
– Csak nem tehetjük meg, igen, tudom.
– Hamarosan vége lesz – próbáltam felvidítani. – Pár napon belül visszajövök, és annyi mindent be fogunk pótolni...
– Ígérd meg, oké? – tolt el magától annyira, hogy a szemembe nézhessen. Pillantásában ezúttal semmi derűt nem láttam, csordultig telt félelemmel, aggódással. – Ígérd meg, hogy visszajössz hozzám. Ha nem teszed, én valószínűleg totálisan elvesztem az eszemet.
– Hé, hé – csitítottam, miközben óvatosan megfogtam az állát. – Te vagy az én világom, emlékszel rá? Szerinted hogyan élhetnék nélküled?
– Én csak meg akarom győzni magamat arról, hogy nem meghalni mész, mert akkor...
Stiles olyan kétségbeesett volt, amilyennek még sosem láttam korábban. Rájöttem, hogy taktikát kell változtatnom, ha meg akarom nyugtatni. És nagyon meg akartam.
– Fontos vagyok neki. Sok mindent tudok, csak még magam sem jöttem rá. Anyám egy hideg szörnyeteggé változott, viszont az eszét nem vesztette el. Én most egy... – gondolkoztam el egy pillanatra –, royal flös vagyok. Nem hagyja, hogy hajam szála is görbüljön.
Észre sem vettem, hogy Maddox mikor sunnyogott le az emeletről, de váratlanul megszólalt mellettünk, amitől mindketten összerezzentünk.
– Higgy neki. Tényleg ő a legütősebb kártya a pakliban.
– Kösz, haver, erre a megerősítésre pont tőled volt szükségem – bólintott kurtán Stiles. Minden feszültség ellenére halkan felkuncogtam.
Maddox elengedte a megjegyzést a füle mellett.
– Úgy nagyjából másfél óránk van. Remélem, elég lesz, hogy elkészülj – nézett rám sötéten. Nem tudom, fenyegetni akart-e, mindenesetre hatott. Nem voltam olyan idegállapotban, hogy veszekedjem vele.
Feltápászkodtam a kanapéról, és lassan a fürdőszoba felé indultam. Hevesen dobogott a szívem, a félelem szorította össze. Megpróbáltam minden egyes módszerrel elűzni a gondolatot, hogy talán ez lesz a legutolsó reggeli zuhanyzás életem során.

Málnaízű Te – tizenhetedik fejezet

2015. június 13.
Sziasztok! :)
Sajnálom a kései időpontot, de ez most így jött össze. Köszönöm, hogy sokan kíváncsiak voltatok a játékra, máris mondom, ki nyert! Szóval, e-mailben (nilla@citromail.hu) kérnék egy postai elérhetőséget... Nikoltól! Gratulálok! :)
A játékot ezúttal is fenntartom, csak mi lenne, ha a következő fejezet lenne a tét? ;) Aki jövőhét szerdáig ír néhány sort, esélyes lehet, hogy megkapja a legfrissebb fejezetet tőlem, e-mailen. Nos? Beszálltok a játékba? Ez nem a Fűrész, nem kell félni. ;)
Jó olvasást kívánok!
Nilla



– az alku –


Olyan sokáig aludtam, hogy egészen elgémberedett minden tagom. Még az ujjaim is fájtak, ugyanis hosszú órákon keresztül markoltam erővel a takarót. Nem tudom, miért, a rémálmokat ugyanis mintha elfújta volna a szél. Örömmel nyugtáztam, hogy végre visszakaptam a fejemet és az éjszakáimat.
Kipihentnek és frissnek éreztem magamat, hosszú ideje először. Majd’ kicsattantam az energiától, úgyhogy végeztem néhány tornagyakorlatot a márványpadlón, majd pedig bemásztam a terebélyes kádba, és legalább egy órán keresztül lazultam. Kiélveztem azon édes perceimet, amelyek a kialvatlanság eltűntével jelentek meg.
Törölközőbe csavartam magam, majd gyorsan körbenéztem, mit is vegyek fel, amikor az egyik szekrényben tömérdek ruhára leltem. Mindegyik a méretemben volt, drága tervezők és márkák névjegyével. Kassandra aztán nem aprózta el a dolgokat!
Az elegáns cuccok nem igazán passzoltak hozzám, úgyhogy beleugrottam egy dizájner farmerbe meg egy focis pólóba, a lábamra vékony vászoncipőt húztam, a hajamat pedig befontam.
Egy telefon után kutatva térképeztem fel a szobát. Az enyémtől tegnap megfosztottak, úgyhogy esélyem sem maradt hívást indítani. Nem mintha ide tudtam volna csődíteni bárkit is, egyszerűen csak tudni akartam, hogy Stiles jól van. Mikor feladtam a keresést, valaki bekopogtatott az ajtómon.
– Bejöhetek? – kérdezte Maddox mély hangján.
– Nem! – kiabáltam ki. – Ha csak nincs nálad egy telefon.
– Felejtsd el, kislány.
– Akkor te is, hogy beszélni fogok – szájaltam vele. Egy zárt ajtón keresztül ezt igazán könnyen tehettem.
Azt hittem, hogy belülről bezártam, ezért senki sem jöhetett be rajta. Maddox viszont, a jelek szerint, kulccsal rendelkezett, mert váratlanul megjelent előttem. Könyékig feltűrt farmeringet és laza nadrágot viselt. A haja kócos, arcán borosta. Egy kicsit kialvatlannak tűnt, ezen kívül viszont kiváló színben volt, és marha erősnek látszott, úgyhogy lemondtam a tervről, miszerint leütöm, és elszaladok mellette.
– Ne viselkedj hülyén – ingatta a fejét. – Segíts anyádnak, hogy mindannyian jól járjunk. Lehetőleg minél hamarabb.
– Miből feltételezed, hogy hallgatok rád? – vontam fel a szemöldököm.
– Mert barát vagyok, nem ellenség.
Kis híján felnevettem. Barát?! Maddox Frye? Hát ő aztán mindenfélének számított a földkerekén, csak barátnak nem.
– Barátian hátba szúrtál, gratulálok – bólogattam mérgesen.
Elegem lett ebből a fickóból! Mióta borult a bili, hülye módon igyekezett jó fejnek tűnni, de valójában agylobot kaptam tőle. És hiába próbáltam normális, felnőtt ember módján kezelni a konfliktusunkat, csak megláttam az arcát, és elöntötte az agyamat a düh. Nem tudtam fegyelmezni magam, és mindig ugyanott kötöttünk ki: gyerekes szócsatáknál.
Megráztam a fejem. Abban tényleg igaza volt, hogy minél hamarabb információkkal szolgálok, annál gyorsabban szabadulhatok meg tőle is.
– Nem tudom, mit kell keresnem. Nem tudok semmit, és kiakaszt, hogy el vagyok vágva a külvilágtól. Azt sem tudom, hogy mi van...
Elharaptam a mondat végét. Nem tanácsolt ilyen módon kiadni magam az ellenség előtt, úgyhogy ezt rendesen elszúrtam. Maddox szeme kissé összeszűkült.
– Stiles jól van, tudom. Abban a gyerekben még annyi vagányság sincsen, hogy bajba keveredjen.
Csúnyán néztem rá. Borsódzott a hátam attól, hogy állandóan szapulta. Mintha nem lett volna jobb dolga, vagy nem tudom. Szörnyen irritáló volt; olyan érdemelnél egy óriási pofont-szerűen irritáló. Félrebillentettem a fejem, ahogy Maddox szemébe néztem.
– Tudod, téged sem az tesz vagánnyá, hogy lealázol másokat. Ez kicsinyes és beszűkült viselkedés, ami igazából taszítóvá tesz.
Meglepték a szavaim. Talán valami nyílt támadásra számított, nem tudom, de az biztos, hogy ez a fájó őszinteség nem tetszett neki.
Vagy egy fél percig ácsorogtunk egymással szemben. Már kezdtem attól zavarban érezni magam, hogy Maddox zavarban érzi magát. Soha ezelőtt nem láttam ilyennek őt. Egy pillanatra megtört az álarca, és kilesett az egyszerű srác mögüle.
– Nem mehetek sehová addig...? – kérdeztem. Megrázta a fejét. – És legalább az udvarra? Szörnyen érzem itt magam.
– Kikísérlek – bólintott.
Odakint hétágra, szerteágazóan és szikrázóan sütött a nap. A meleg átjárta a bőrömet, az édes virágillat elbódított. Ha behunytam a szemem, azt gondoltam, otthon vagyok. Egy kertész éppen a rózsákat metszette, és mikor elhaladtunk mellette, jókedvűen ránk köszönt. Annyira emberi és hétköznapi mozzanat volt, hogy szíven ütött a természetfeletti valóságomban. Az utóbbi időben annyira lefoglalt ez a rejtett, ködös és megfejthetetlen világ, hogy elfeledkeztem arról, amelyik körülvesz minket. Nagyon nem tetszett ez a változás.
– Gyönyörű idő van – mondtam, miközben Maddoxszal egymás mellett sétáltunk. Valójában csak szólni szerettem volna valamit, hogy elűzzem az előbbi jelenet kínosságát.
– Valóban. Aki az éjszakában él, könnyedén elfelejti, milyen is a nappal.
Hirtelen néztem rá. Tekintetét az égre szegezte, egy furcsa formájú felhőt méregetett. Egyre erősödött bennem a gondolat, hogy valami nincs rendben ezzel a csávóval.
– Sajnálom, amit odabent mondtam – sóhajtottam. – Nem akartalak megbántani. Jó, párszor igen, de csak azért, mert felhúztad az agyamat. Az előbbi nem volt szándékos.
– Tudom – bólintott kurtán. – Éppen ezért volt olyan rohadtul igaz.
– Tessék?
– Én egy másik világban nőttem fel, Kennedy – rázta meg a fejét. – Sosem leszek olyan, mint te. Nem is bánom. Csak a kötődési pontok néha...
– Elcseszettek.
– Igen – pillantott rám. – Elcseszettek.
Megéreztem a levegőben és napfényben a változás első pillanatát.

Később Kassandra látni akart. Egyenesen az irodájába hivatott, melynek ajtaját két gorilla őrizte. El nem tudtam képzelni, hogy tőlem, vagy esetleg attól tart-e ennyire, hogy meglépek. Nem mintha ebből az istenverte útvesztőből találtam volna egyetlen kiutat is, na de mindegy.
Viszolyogva indultam el. Sejtettem, hogy faggatózni fog, és megpróbál majd jól rám ijeszteni, csakhogy nekem is jutott időm végiggondolni a dolgokat. Bármivé is vált, nem rettegtem tőle. Az, hogy idehozott, és tulajdonképpen bezárt, eléggé mutatta, hogy nem bántani akart. Azért keménykedett és fenyegetett a barátaim megölésével, mert tudta, máshogy nem érhet el hozzám. Ám ha lebontottam minden külsőséget és mázat, amelyet anyám festett a helyzetre, nem sok maradt belőle. Valaki a nyomában volt, ezért információk kellettek neki. Én nem álltam az útjában, én csak egy eszköz voltam.
Nem az hozta vissza hozzám, hogy szeretetett, és hiányoztam neki. A szükség tette. Tehát ugyanolyan hidegen kellett állnom a dologhoz, ahogyan ő is csinálta.
Amikor beértem az irodájába, és éles pillantásával átvizsgált, valósággal az arcára volt írva, hogy nem tetszem neki. Eszembe sem jutott az ő szabályai szerint játszani, és megtagadni magamat. Csendes ellenállásomat például úgy fejeztem ki, hogy slamposnak tűntem hozzá képest. Imádtam az érzést, amelyet az okozott, hogy idegesíthettem, és meg sem erőltettem magamat hozzá.
– Remélem, kipihenten jobban megy a gondolkozás – biccentett felém, amikor leültem.
– Aha, egészen új erőt adott, hogy kimásztál a fejemből.
Mintha meg sem hallotta volna, elengedte a megjegyzést a füle mellett.
– Mesélj magadról! – kérte, miközben egyik lábát áthelyezte a másik felett. Hűha! Ez aztán a bizarr fordulat. Most mi jön, csapunk egy anya-lánya csajos napot, ami elfeledteti az elmúlt tíz év minden gyötrelmét?
– Nem – csóváltam a fejem. – Nem ezért vagyok itt. Elvesztetted a jogot arra, hogy bármit is tudj rólam, amikor elhagytál. Történet vége.
– Akkor lapozzunk – közölte hűvösen. – Sikerült rájönnöd bármire?
Összepréseltem az ajkamat, hogy ne törjek ki heves káromkodásban. Szívesen elmeséltem volna neki, mire jöttem rá, leginkább vele kapcsolatban, azonban hallgattam. Nem akartam egy szívtelen szörnnyel veszekedni, úgyhogy megráztam a fejem.
– Ma estig adok neked időt.
Ettől viszont rögtön felugrott a pulzusom, meg én is majdnem a helyemről.
– Ez mégis mit jelent?
– Ha nem találod meg magadtól, akkor segítek én – mosolyodott el számítóan, örömtelenül. – Megvannak a módszereim, hogy a fejedbe lássak.
– Többször nem fogsz rongybabaként rángatni – sziszegtem még utoljára, mielőtt elhagytam volna az irodáját.
Az őrei vissza akartak kísérni a szobámba, én azonban inkább az udvart választottam. Durván húsz méteres körzetben ólálkodtak körülöttem, és egyetlen másodpercre sem tévesztettek szem elől. Nem volt miért aggódniuk, nem akartam megszökni. Szabadon terveztem a távozásomat, dicsőségesen.
Leültem egy pokrócra a rózsabokrok közelében, és miközben magamba szívtam az egészséges napsütést, folyamatosan az igéken pörgött az agyam. Ott kellett lenniük, éreztem és tudtam, viszont valahogy nem sikerült előhívnom őket. Valami hátráltatott.
Nem sokkal később megpillantottam a kedves, öreg kertészt. Éppen palántákat ültetett, úgyhogy feltápászkodtam a helyemről, és megindultam felé. Az árnyékok csendesen követtek, igazság szerint már magasról tettem rájuk.
– Jó napot! – köszöntem rá az idegenre. – Segíthetek valamiben?
Az öregember melegen rám mosolygott, szeme körül egy csomóba futottak a ráncok. Az arca egy teljes életről mesélt, amelyet egy napon én is magam mögött szeretnék tudni. Szeme bölcs volt, a tapasztalatok tették azzá. Kíváncsi lettem, hogyan került ő ide; egy olyan személyhez, akiben cseppnyi kedvesség sem maradt.
– Szívesen venném – bólintott. – Ott találsz egy kis lapátot meg egy locsolókannát, kérlek szépen, hozd ide őket.
Azonnal tettem is a dolgot. Végre hasznosnak éreztem magam, és legalább egy kicsit elterelhettem a gondolataimat a kritikus valóságról.
– Nagyon kedves vagy, köszönöm – mosolygott rám úgy századszorra.
– Ugyan, én örülök, hogy segíthetek! – legyintettem, miközben vizet locsoltam egy éppen elültetett palántára.
– Nagyon hasonlítasz az édesanyádra – váltott témát, amivel igencsak meglepett. – Bár ezt biztosan mondták már neked. Fantasztikus asszony, rengeteget segített a családomon.
Elszorult a torkom. Alig tudtam megszólalni, csak hebegtem, egy értelmes mondat nem hagyta el a számat.
Több dolgot is elárult egyszerre, ami kérdéseket vetett fel. Először is, hogy tudja, ki vagyok. Másodszor, hogy az anyám talán mégsem kegyetlen szörnyeteg mindenkivel. Velem ellenben az. És ez újfent ripityára törte sebtében összefércelt szívemet.
– Köszönöm, ez igazán... Kedves magától – nyökögtem, hogy azért ne nézzen teljesen bolondnak.
Hiába próbáltam megemészteni ezeket az információkat, nem sikerült. Hirtelen már nem láttam olyan jó ötletnek a beszélgetést.
Amikor megláttam Maddoxot kiszállni egy autóból, elnézést kértem az idős bácsitól, aki akár a nagyapám is lehetett volna, és megindultam Maddox felé. Már messzebbről odakiáltottam neki.
– Hogyan létezik, hogy tudják, ki vagyok?!
– Ezt bent beszéljük meg – fogta meg óvatosan a kezemet, mialatt odabiccentett a többi farkasnak, és bevezetett a kastélyba. Meg sem álltunk a szobámig.
– Válaszolj! – meredtem rá. – Az a kertész odalent ismer engem, pedig még nem is találkoztunk! És miközben virágokat ültettünk...
– Mondtam, hogy az anyád nem olyan rossz ember, mint ahogy gondolod.
Szinte meg sem hallottam, mit válaszolt Maddox. Saját magam jöttem rá a legégetőbb kérdés válaszára, ami végig ott lebegett a szemem előtt, csak túl vak voltam, hogy észrevegyem. Az ablakhoz sétáltam, ahonnan tökéletesen ráláthattam a szorgosan dolgozó öregúrra. És a virágaira.
Színre-szín, sziromra-szirom...
Megtaláltam a megoldást. A nagyi és a mondókái. Ahogy összeraktam a képet, hirtelen bevillant egy emlék is – Lydia és én, ahogy lehozzuk a poros dobozt a padlásról. Akkor azt gondoltam, csak egy doboznyi használhatatlan emlék, de most valami azt súgta, a válaszok azok.
Elkerekedett szemmel néztem Maddoxra.
– Vigyél anyámhoz, most azonnal.
Maddox talán azt hitte, csak szórakozom vele, de amikor rákiabáltam, észhez tért. Alig pár perccel később újra egy helyiségben találtam magamat Kassandrával.
– Két feltételem van – közöltem abban a másodpercben, amint beléptem. Lassan sandított fel rám papírjai mögül. – Ha betartod őket, megkapod az információkat.
– Alkudozni akarsz velem?
– Fogok is.
– Nocsak, nagyon bátor lettél – közölte epésen, majd hátradőlt a székében. – Lássuk, mit tehetek érted?
– Haza kell mennem egy napra – jelentettem ki tántoríthatatlanul. Anyám máris a fejét ingatta.
– Szó sem lehet róla.
– Akkor nincsenek válaszok.
Összepréselte vékony, íves ajkát. Akárhogy is utálta a szitut, most bizony alkuképes helyzetben voltam.
– Megszerezhetem őket máshogy is – emlékeztetett korábbi kis „ajánlatára.”
– Nem fogod tudni, ugyanis én magam sem ismerem őket. Viszont tudom, hol találom meg.
– Akkor elküldök valakit érte, egyszerű – vonta meg óvatosan a vállát.
– Átkutathatod az egész földbolygót, akkor sem fogsz rábukkanni nélkülem – vigyorodtam el magabiztosan. Veszélyes, ha valaki rájön, milyen értékes is valójában. Én az voltam, és csak most döbbentem rá erre. Nem adtam egykönnyen magam.
– Mi a másik feltétel?
– Stilesnak és a többieknek haja szála sem görbülhet.
Kassandra arcán olyan kifejezés jelent meg, amely elárulta, erre azért számított. Sejtettem, hogy tulajdonképpen marhára mindegy neki a barátaim sorsa, nekem viszont biztosítékra volt szükségem.
– Ez könnyedén kivitelezhető. Nem érnek annyit, hogy foglalkozzam velük.
Utoljára azért még belém döfött, hogy érezzem, ki is a főnök. Csakhogy mióta a közelében tartózkodtam, sok mindent eltanultam tőle. Ilyen csodálatos fegyvernek számított a védekezés is.
– Vigyázz, mert az emberek hajlamosak meglepetést okozni – meredtem rá sokat sejtetően.
– Nem engedlek el egyedül – tekintete Maddoxra tévedt. – Vele fogsz menni, és minden egyes pillanatban felügyelsz rá. Sosem téveszted szem elől, és legkésőbb holnap délután visszahozod.
Maddox egy bólintással vette tudomásul a hallottakat, nem igazán zavarta egyetlen utasítás sem.
– Te pedig – villant rám anyám tekintete –, ha bármivel megpróbálkozol, előre figyelmeztetlek, annak következményei lesznek. És én nem az vagyok, aki elfeledkezik az ilyesmiről.
Egy bosszúálló angyal, világos. Nem mintha ezt eddig nem sejtettem volna róla. Csakhogy ezt a játékot nem egyedül játszotta.
– Én meg az a Washington vagyok, aki állja is a szavát – terítettem ki az ászpáromat pókerarccal, mielőtt Maddoxszal a nyomomban elhagytam az irodát.


FOLYTATJUK...