Málnaízű Te – ötödik fejezet

Sziasztok!

Szombat van, friss fejezet is van. Én nemrég végeztem a házimunka egyik felével, most jön a második, aztán pedig egy séta a verőfényes napsütésben. :)) Ti mivel töltitek a napot? Ha van kedvetek, írjatok pár sort, hogy mire visszatérek, örvendezzek egy keveset.

Az e heti borítónkat Melody készítette, amit ez úton is köszönök neki! <3

Szép hétvégét,

Nilla

– az üzenet –

Úgy felébredni, hogy oltalmazóan ölel át egy erős kar, nem mindennapi érzés. Úgy felébredni, hogy tudom, ez a bizonyos ölelő valaki egész éjjel vigyázott rám és távol tartotta a rémálmokat, nem egyszerűen csodás. Annál sokkal, sokkal több. Ezért még azt is megbocsátottam neki, hogy nem érezte a latin ritmust.

Amint mocorogni kezdtem, éreztem, hogy Stiles is felébred. A vasárnap reggeli napfény megtöltötte a szobát, mi pedig összebújtunk a takaró alatt. Egész éjjel csupán öleltük egymást, egy csókkal sem történt több, mégis maga volt a mennyország.

– Hogy aludtál? – kérdezte kissé karcos hangon, és orrával a hajamba túrt. Felkuncogtam, olyan érzékenyen érintett a mozdulat.

– Nyugodtan.

– Szuper – motyogta.

– Az apukád biztosan nagyon mérges lesz. Ez már a második éjszaka folyamatban, amikor nem voltál otthon. Nem akarom, hogy haragudjon.

– Nem fog – nyugtatott meg azonnal Stiles. – Szerintem nagyon is örül, hogy olyasmiket csinálok, mint egy normális tizenhét éves.

– Idősebb lánnyal randizgatsz éjszakánként. Ühüm, ez tök normális.

Csak addig sikerült komolynak maradnom, amíg Stiles be nem csúsztatta a kezét a pólóm alá, és rá nem simította a csípőmre. Elsőre majdnem kiugrottam a bőrömből, úgy csiklandozott, másodszorra pedig sokkal forróbb gondolatokat ébresztett bennem. Amikor óvatosan cirógatni kezdett, nem bírtam tovább és felsóhajtottam:

– Hmm, ez tetszik.

– Nekem is.

Stiles felhúzta a pólómat a hátamon, hogy még inkább hozzám férhessen. Csak amint tudatosult bennem, hogy láthatja a csupasz bőrömet, kerekedett el a szemem, és pattantam ki mellőle az ágyból.

– Mi történt? – kérdezett rá azonnal, már ő is térdelt.

– Én csak... Én magam... A bőröm...

Stiles láthatóan megnyugodott, hogy semmiféle természeti katasztrófa nem fenyeget. Nagyot sóhajtott, visszaült az ágyra. Figyelmesen hallgatott, még kicsit álmosan csillogó szemmel.

A tenyerembe rejtettem az arcomat egy pillanatra. Vettem egy mély levegőt. Nem voltam nyámnyila csaj, és nem is ez lett volna az első alkalom, ellenben most először vállalhattam magamat igazán. Másnak könnyen hazudtam a tetoválásokról, neki nem tudtam.

– Az, hogy bizonyos képességgel bírok, nyomot hagy rajtam – szólaltam meg halkan. – És ezt nem lehet elrejteni, amikor... Amikor együtt vagy valakivel. Gyűlölöm ezeket, mert arra emlékeztet, nem vagyok hétköznapi. Én csak...

Stiles felállt, felém lépett és egyszerűen átölelt. Nem adott elő monológot, sőt tulajdonképpen egy szót sem szólt. A karjában tartott, ezzel nyugtatott. Megint megcsókolta a fejem búbját, és szavak nélkül is elhitette velem, hogy benne bízhatok.

– Jobb lesz, ha megnézed a saját szemeddel – vettem egy mély levegőt, azzal hátat fordítottam neki. Félrehúztam a hajamat a nyakamból, óvatosan levettem a pólómat. A mellkasom elé tartottam, miközben folyamatosan éreztem Stiles égető figyelmét a hátamon.

– Ezek... csodálatosak – lehelte.

– Nem azok.

– Te nem látod annak őket.

Minden egyes varázslat után minták ivódnak a bőrömbe. Világosabbak, mint egy igazi tetoválás, nem olyan feltűnőek, viszont ott vannak. Minden minta, vonás és pont egy-egy elmondott igét jelent. A fél hátam és a derekam tele van velük. Halvány vörös a színűk. Nem emberiek, látszik rajtuk.

Stiles óvatosan végighúzta a mutatóujját a gerincemen. Kirázott a hideg. Minden egyes formát végigkövetett az ujjbegyével, éppen csak érintette a bőrömet. Még soha senki nem ért hozzájuk ilyen finoman, ilyen áhítattal.

A következő pillanatban az ajkát a tarkómra szorította, és a hajam alatt, az egyik legérzékenyebb részemen megcsókolt. Lehajtottam a fejem, egyszerűen hagytam, hadd puszilgasson végig.

– Azt hiszem, lassan mennem kéne – suttogta érdes hangon a fülembe. Nem tudtam kinyitni a szemem, nem ment, olyan jólesett így tűrni az érintését.

Én is baromi sok mindent hittem abban a pillanatban, de az, hogy elmenjen, nem volt köztük.

– Tényleg úgy gondolod?

Ezúttal teljesen hátrahajtottam a fejem, hogy a nyakamra is át tudjon térni. És ő jött is, puha csókokkal halmozott el. Amikor megéreztem a nyelve érintését közvetlenül a fülem alatt, kipattant a szemem. Mintha villámcsapás ért volna, úgy tértem magamhoz a bódulatból.

– Totálisan. Teljesen biztos vagyok benne.

A keze a magamhoz szorított póló alatt a hasamra tévedt. Éreztem és élveztem minden egyes millimétert, amelyen a bőre az enyémhez ért.

– Hát akkor... Majd beszélünk vagy valami.

– Komolyan? El sem hiszem, hogy ilyen gyorsan kitennél! – suttogta a fülembe hátborzongatóan lázas hangon, némi élcelődős színnel.

– Te akarsz annyira menni, nem én küldelek – vontam meg a vállamat, amely így pont találkozott az ajkával.

– Igen, de csak azért, hogy ne támadjalak le.

– Nekem ez nem tűnik erőszaknak.

– Még – suttogott kacéran a fülembe, mire mindketten felnevettünk. Megfordultam, hogy megcsókolhassam, amikor a tökéletes pillanatunkba beleszólt a sors, és megcsörrent Stiles mobilja. Egy pillanat alatt az ágynál termett, és feltúrta az egészet, mire sikerült megtalálnia.

– Szia, apa! Ó, hogy én? Én, hát... Scottnál aludtam. Igen, tudom, bocs. Aha, minden oké. Nemsokára. Jól van, akkor később!

Stiles arcán egy borzasztóan csalódott kifejezés jelent meg. Összehúzta a szemét és megrázta a fejét, majd hátrált tőlem egy lépést. Egészen a szívemre vettem volna, ha nem tudom, valójában azért teszi, mert legszívesebben folytatná, amibe belekezdett.

– Haza kell mennem – bökte ki. – De később tutira felhívlak.

– Rendben. Akkor viszlát!

Gondoltam, egy hangyányit gonosz leszek, úgyhogy dobtam neki egy csókot, majd a fürdőszoba felé indultam. És ezt ő persze nem hagyhatta szó nélkül.

– Hé! Várj csak. Ez meg mi volt?

– Egy köszönés – vontam meg a vállam.

– Nem, nem az volt. – Belekapaszkodott a nyakamba, odahúzott magához egy felejthetetlen csókra. Ismét fellobbant az izgalom közöttünk. – Ez egy köszönés.

Miután elment, teleengedtem a kádat meleg vízzel, és vagy egy órán keresztül benne lazultam. Úgy vigyorogtam magamban, mint egy idióta, és vagy ötször átpörgettem az összes eseményt azóta, hogy tegnap ellátogattam a meccsre.

Hihetetlen volt.

Mesés.

Felejthetetlen.

Tényleg ilyen jó érzés vonzódni valakihez? Vágyni rá? Hogy legszívesebben elégnél egy újabb csókért? Ez a fiú előbb gyakorlatilag megölt engem, azután a szívem rabolta el. Komolyan, mi történt a világgal?

Miután kimásztam a kádból, és a kedvenc köntösömbe csomagoltam magam, főztem egy epres teát. Pöttyös bögrémbe töltöttem egy jókora adagot, és átsétáltam abba a szobába, amelyet a nagyi könyvtárként használt. Régies polcokon régies kötetek sorakoztak, és mindent megtöltött a könyvillat. Nem létezett még egy ilyen hely a világon.

Leraktam a bögrét az asztalra, körbejártam a helyiségben, hogy találomra válasszak magamnak valami olvasnivalót. Rá-rápillantottam a címekre, egyik sem fogott meg igazán. Már éppen csukott szemmel készültem rábökni egyre, hogy valamelyiket mégis kézbe vegyem, amikor az ujjam váratlanul odaragadt az egyik gerincére. Egy hang azt súgta, ez az, amit kerestem. Levettem a vörös borítójú kötetet a sorból, és leültem a kényelmes, párnázott fotelbe. Felhúztam a lábamat, komfortosan elhelyezkedtem egy kis kikapcsoló olvasáshoz.

Kinyitottam a könyvet. Amint az első oldalt átlapoztam, megláttam a nagymamám kézírását. Nagyot dobbant a szívem, hogy találtam valami újat a nagyitól. Apró betűkkel írt, kicsit össze is folyt a mondat, mintha nem akarta volna, hogy bárki elolvashassa.

Közelebb emeltem magamhoz, hogy jobban lássam.

„Ha egy benandanti szeret, egyszer szeret.”

Ez mégis mi lehetett?

Az a furcsa, hogy nem a különleges szó akasztott meg. A „benandanti” a magamfajtát jelenti – azaz a védő mágiával bíró természetfeletti lényt. Nem kedveltem különösebben ezt a kifejezést, úgyhogy nem is hangoztattam. Nem szerettem konkretizálni, mi vagyok. Az, hogy mágiát használó személy, még elmegy.

De mit takarhatott ez a homályos utalás a szeretetre? Mit akart üzenni vele a nagyi, miért írta ide? Biztosan jó okkal tette. Talán nekem szánta, mint annyi minden mást az életében. Gyorsan belelapoztam a könyvbe, hátha megtudhatok belőle mást is, de csak egy romantikus történet volt, semmi több. Sehol sem találtam egy másik üzenetet, pedig végigbogarásztam minden egyes oldalt.

Kezdett idegesíteni a téma, így hát előhívtam hűséges segítőbarátomat, az internetet. Szó szerint bepötyögtem a kétes mondatot, a találatok száma kereken nulla lett. Kivettem belőle a benandanti szót, így pedig csak nyálas idézeteket és semmitmondó szerelmes szöveget leltem. Legalább egy órát töltöttem el a neten, és szörnyen zavart, hogy teljesen feleslegesen.

Levettem a köntöst, hogy valami kényelmesebb, itthoni szerelésbe bújjak, befontam a hajamat és újramelegítettem a teámat. Sejtettem, hogy kell lennie itt még valaminek, úgyhogy beköltöztem a nagyi könyvtárába, és minden egyes könyvet végignéztem. Mind regény volt, történelmi vagy romantikus, némelyiket pedig nem is angolul írták. Meg volt kötve a kezem.

Akár fel is hívhattam volna a nagynénémet. Anyám húga óriási tudással rendelkező benandanti, aki Európában élt, és hozzám hasonló kis növendékeket képzett ki. Majdnem engem is, csakhogy a nagyi halála után hirtelen már nem érdekelt tovább a dolog. Semmi sem maradt, ami oda kötött volna, így hát megmondtam, a magam ura szeretnék lenni, és elköltöztem. Beacon Hillsbe vezetetett az utam, miután összeszedtem magam annyira, hogy szembe tudjak nézni a nagymamám emlékével.

A szüleim halála után ő vált a családommá. Hiába élt számos rokonom, senkivel sem éreztem azt a kötődést, amit vele. Úgy vigyázott rám, mint a szeme fényére, és én úgy imádtam őt, mint a hősömet. Hatalmas erővel bírt, rengeteget tudott és még annál is több természetfelettit ismert. Sokan jöttek el hozzá, hogy a segítségét kérjék, jó néhányan tartoztak is neki. Ezek a szívességek a halálával a nagynénémre szálltak, amit nem is bántam. Egyáltalán nem kértem ebből a furcsa világból, ami látszólag mégis a kezét nyújtotta utánam.

Egyedül akartam csinálni ezt, ezért nem hívtam fel senkit. Tisztában voltam vele, hogy rá tudok jönni, csak idő kérdése az egész.

Addig ültem a szobában, jegyzeteket készítettem és vedeltem a gyümölcsös teát, hogy észrevétlenül beesteledett. Sikeresen eltöltöttem az egész napomat, és egy centivel sem voltam előrébb a nyomozásban.

Na, várjunk csak.

A nyomozásban.

Történetesen ismertem valakit, akinek kimagasló tehetsége adatott a dologhoz. Ó, ne már, ne már! Épp az imént döntöttem el, hogy egyedül csinálom, még akkor is, ha semerre sem haladok. Csakhogy... Stilesról volt szó. Arról az emberről, aki egész éjjel engem ölelt, és reggel úgy csókolt meg, mintha azon múlna az élete. Nem hagyhattam ki ebből.

Ó, jaj, nekem végem. Fel kellett keresnem.

Amint elindítottam a hívást, másodperceken belül már válaszolt is rá. Ez aztán gyors volt.

– Kennedy? – kérdezte.

– Igen, ne haragudj, hogy zavarlak.

– Te nem zavarsz! Jó is, hogy beszélünk, már amúgy is hívni akartalak.

– Akkor megelőztelek – mosolyodtam el halványan. Nem igazán ment most a terelés nekem. – Figyelj, szükségem lenne valamire.

– Persze, mondd csak. Amit tudok, megteszek.

– Igazából te lennél az.

– Óh! Hát ez igazán kedves.

– És a kiváló nyomozási képességed – tettem hozzá.

– Na, ez viszont egészen váratlan.

– Találtam egy üzenetet a nagymamámtól, és nem tudom megfejteni. Ahhoz van köze, ami én vagyok. Persze, ismerek menő igéket, de nem igazán tudok sokat a fajtámról. Sajnos semmi egyéb információforrás nem áll a rendelkezésemre – daráltam egy szuszra.

– Várj, azt mondod, szeretnél megtudni valamit magadról? Mármint, a wudu erődről?

– Igen – sóhajtottam. – Csak azt ne mondd, hogy máris tudod, mit kell tennem.

– Pedig tudom. Adj nekem fél órát, és ott leszek.

Csak pislogtam. Ez még a gyorsnál is gyorsabb volt. Megspóroltam volna a délutánt, ha őt hívom először, és nem kezdek önkéntes detektív-akcióba.

Kinyújtóztattam az elgémberedett tagjaimat, és újra átnéztem a képtelen jegyzeteimet. Egy vonással áthúztam az egészet, azokat a részeket pedig kettővel, ahol anagrammákra gyanakodtam. Micsoda őrültség, talán tényleg csak azt jelenti a dolog, amit szó szerint sejtet: ha szeretsz valakit, készülj fel rá, mert nem lesz második. Mégiscsak a Google-nek volt igaza?

Amikor Stiles becsöngetett, valahogy sokkal egyszerűbbnek tűnt az egész. Eljött hozzám. Hogy segítsen nekem. Miattam volt itt, és ez bizony mosolyt csalt az arcomra.

– Szia! – nyitottam neki ajtót.

– Hoztam segítséget – válaszolta, miközben feltartotta a laptopját. Nem igazán tudtam mire vélni.

– Olyanom nekem is van, hidd el, nem segít.

– De olyanod tuti nincs rajta, mint nekem – felelte sejtelmesen, és ellépett mellőlem, egyenesen a szobám irányába. Gondolkozás nélkül követtem.

Lerakta a gépet az asztalra, és miután kivilágosodott a képernyő, klikkelt párat. Megjelent előttem egy könyv elektronikus formája, méghozzá egy bestiáriumé.

– Ez meg mi a pokol? – hajoltam közelebb.

– Ez fog nekünk segíteni.

– De – vettem jobban szemügyre –, latinul írták. Te tudsz latinul?

– Ólatinul, egészen pontosan – vigyorodott el Stiles. – És történetesen ismerek valakit, aki beszéli a nyelvet.

Próbáltam nem fennakadni ezen. Ember, Beacon Hills, mi? Itt aztán minden lehetséges.

– Oké, mit keresünk? – kérdezte Stiles, amitől sikerült újra a lényegre koncentrálnom. Megnyitott egy kis ablakot, amely kulcsszavakkal segített nekünk a keresésben.

– Írd ezt: benandanti.

Egy kérdés nélkül megtette.

A gép találatot egyetlen oldalon jelzett. A fél oldalt beterítő rajz egy hosszú, lobogó hajú női alakot ábrázolt, akinek a kezéből szikrák pattogtak elő. Ősi és egyszerű trükk, bármikor megcsináltam én is.

– Akkor hívom is a segítséget. – Stiles lefényképezte az oldalt, majd üzenetben elküldte azt... Lydiának, ha jól láttam.

– Biztosan ki fog akadni, hogy ilyesmivel fárasztjuk.

– Nem fog. Már beszéltem vele, és azt mondta, szívesen segít.

– Ezt mondta? Szó szerint? – vontam fel a szemöldökömet.

– Hát... – merengett el Stiles, miközben lassan ingatta a fejét. – Majdnem ezt, igen.

Felnevettem. Tipikus, annyira, de annyira tipikus.

FOLYTATJUK...