Kékszeműek - nulladik

Hahó! :) Várva várt, "történelmi pillanat" a blogon! Haha, nem. Ezt csupán azért mondom, mert számomra feledhetetlen a pillanat - ez is eljött. Annyi év, annyi átírás után végre elétek tárom azt a történetet, amelyre talán a legtöbben voltak kíváncsiak. Most csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy jó olvasást!

Hamarosan érkezik a teljes első fejezet is!

Nilla

„Te vagy az utolsó gondolat,

A szó, ami engem megtalál,

Igazat mond és megsimogat

– Te vagy az utolsó nyár.”

/ Republic /

Nulladik fejezet

Rueben

Meredten bámultam a velem szemben ülő Tristant önelégült vigyorával a pofáján, ami már hosszú percek óta virított rajta. Szerettem volna letörölni, de úgy istenigazából, mert zsigerből éreztem, hogy készül valamire. Az ember ösztöne megsúgja, ha fúrják a férgek. Megfeszültek az izmaim, amint arra gondoltam, mit tett ez a gennyes szemétláda eddig, de sikerült elrejtenem előle. Csak a természetes nyugodtságomat érzékelte, semmi többet. Nem engedtem neki, hogy gyengének lásson, azt kimutatni az ő reszortja. A vigyorgása lassan, de biztosan vicsorgássá torzult.

– Mikor értitek már meg végre, hogy mi nem háborúzunk? Főleg egymással nem? – kiáltott ránk Malcolm, a pillantását jártatta köztünk. Körülbelül tizenhárom másodperce rontott be, és rögtön üvölteni kezdett.

Nekem mondjuk nem esett nehezemre teljesíteni, amit kért, vagy olykor inkább parancsolt, Tristannek viszont annál inkább. Ő gyilkolni vágyott. Ártatlanokat. Néha még most is rám tört, hogy megvessem ezért, de inkább sajnáltam őt, sőt szántam, amiért ilyen elkorcsosult világképet neveltek belé.

– Ha még egyszer egymásnak feszültök, kénytelen leszek drasztikus módszerekhez folyamodni – jelentette ki tárgyilagosan Malcolm. Nem érdekelt az sem, ha megbüntet, amíg meg tudtam akadályozni Tristant. Az embernek mindig van lehetősége választani a kisebbik meg a nagyobbik rossz közt, ezt apámtól tanultam.

Malcolm csak mondta és mondta tovább a litániát, miközben mi egymást fixíroztuk: Tristan arca elborult, majd felhorkantott, és idegesen felugrott a helyéről – nem kellett sok, hogy kibillentsem az egyensúlyából. Láttam a mélyviharos szemén, hogy legszívesebben szarrá verné a fejem, éppen ezért maradtam a jól bevált taktikámnál, miközben belülről engem is a düh lángnyelvei mardostak.

Malcolm befejezte a prédikációt, a válla fölött vetett ránk még egy utolsó pillantást, majd keskeny ajkát szívogatva elviharzott. Egyre nehezebben bírta kezelni a köztünk mind jobban feszülő ellentéteket. Tartottam attól, mindannyian rosszul fogunk járni.

– Jobb, ha meghúzod magad – köpte a szavakat Tristan. Lustán, tenyérbe mászóan elvigyorodtam.

– Majd észben tartom.

Farkasszemet néztünk egymással a sírbolti csendben. Egy pillanatra sem estem ki a szerepemből, ezzel még tovább tüzeltem az indulatait. Helyes! Veszítse csak el a fejét, akkor nehezebben tud gondolkodni, bár neki ez mindenképp egy megterhelő feladat.

Annak ellenére, hogy uralkodtam magamon, rettentő szívesen szétszedtem volna ott, helyben. De még nem jött el az ideje. Akármit is forgatott abban a zavaros, elvetemült agyában, ki fogom deríteni és megállítom benne. Ha kell, megölöm. Ilyen egyszerű.

Ebben a drámában én vagyok a jófiú, pajtás – gondoltam epésen. – Szóval te fogsz rosszul járni.