Kékszeműek - utolsó

Sziasztok!

Tudom, hogy késtem egy kicsit - elnézést kérek. Hosszú napjaim voltak, és igazság szerint meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy - ha ugyan átmenetileg is -, de elbúcsúzzak a kékszeműektől. Szeretem őket. Az első perctől kezdve, amikor hosszú évekkel ezelőtt egy álom hatására (amelyre már nem emlékszem), megalkottam az első verziót. Aztán a másodikat. Ez lett a harmadik, de a távolabbi jövőben szeretnék még egy negyediket is, mert érzem, hogy többet tudnék ebben a sztoriban mesélni, mint eddig. Na, de ez biztosan a jövő zenéje...

Most beszéljünk egy kicsit a múltról. Hónapokkal ezelőtt döntöttem úgy, hogy felteszem ide ezt a regényt, miért ne alapon. Imádtam is hétről hétre hozni a fejezeteket, nézni a véleményeteket, és komolyan, még ennyi idő elteltével is elbűvöl ez a kinézet... Annyira visszaadja számomra a sztorit, és a színvilága is pompás. Vera csodálatos munkát végzett, nem győzöm ezt elégszer hajtogatni.

Az én kedvenc karakterem Rueben, de nincs olyan, akit ne szeretnék valamilyen módon. SPOILER: higgyétek el, nekem is fájt megölni a karaktereket. Egytől egyig a szívemhez nőttek.
Ha gondoljátok, csatlakozzatok a Facebook-csoporthoz, ott egy picivel hamarabb kiderülnek a részletek mindenről. :) #link

Régóta van nekem egy „TI” menüpontom, ahol hálát és köszönetet rebegek egyszerűen csak azért, mert vagytok. Nos, ezt jó szokásomhoz híven megint nem tudom kihagyni, úgyhogy lessetek be a menübe, ha egy kis nyálas köszöngetésre vágytok. :D De itt is elmondom, hogy eszméletlen, milyen sokan támogattok és érdeklődtök, pláne olvastok engem... Szívből remélem, hogy a Kékszeműek nem okoztak csalódást, és a következő történet sem fog. Apropó, a következő... Ahogy azt már megszoktuk, a blog majd átalakul, hogy új külsővel várja az új regényt. Amit tudni kell róla, hogy New Adult, egyetemes, zenés, amerikai focis... Tizennyolc fejezetes, és hiába a One Direction ihlette - erről bővebben olvashatsz ebben a bejegyzésben -, attól ez még egy saját történet lesz. Úgyhogy ne tessék megijedni. Annyit kérek, bízzatok bennem! ;)

Még egyszer szeretném megköszönni a sok hónapos figyelmeteket, hogy velem voltatok, bíztattatok, és egyszerűen, hogy vagytok. ♥

Maradjatok velem, én itt leszek, és hamarosan jövök,

Nilla

Végső fejezet

Rueben

Tristan önkényuralma alatt a többiek megszokták, hogy őrzőknek hívják magukat. Ami egyszerűen nevetséges volt, mert maximum kreténséget őriztek, semmi mást.

Tehát az első dolgom volt, hogy feloszlassam az „őrzőket.” Nem szándékoztam egyetlen csoport élére sem állni, viszont közöltem mindenkivel, hogyha embereket gyilkolnak, kínoznak és károsítanak meg, levadászom őket. Valamiért hittek nekem.

A második döntésemmel megszüntettem az együtt élést. Nem tartottam egészséges dolognak, mellesleg mára teljesen értelmét vesztette. Minket nem fenyegetett veszély sem most, sem korábban. Hazaküldtem őket. Éljék az életüket, keressenek munkát, ültessenek fát, csináljanak gyereket, bármit, csak legyen értelme.

Sokan voltak, akik nem csípték a szabályaimat. Ameddig viszont nem vétettek ellenük, leszartam őket. Garantáltam, hogy mindenkit seggbe fogok rúgni, aki rossz fát tesz a tűzre, ugyanis mostantól figyelni fogok. Mindig és mindenhol ott leszek, nézzenek gyakran a hátuk mögé. Mert én nem adom fel.

Senki nem fog többé rettegésben élni miattunk, főleg a barátaim nem.

Megállás nélkül jártam az országot és a világot. Sehol nem maradtam néhány hétnél tovább, ígéretemhez híven figyeltem. Védtem a békét, miután láttam, hogy kékszeműek ölik a fajtámat. Ahogy korábban azt is végignéztem, ahogy az enyéim ölik halomra a kékszeműeket. Amíg élek, erre nem kerülhet sor többé. Elég volt a halálból.

Az a néhány hónap, amit Aidanékkel töltöttem, fénylő páncélú seggfejet csinált belőlem. Néha még a cinikusságtól is elment a kedvem. Lehet, hogy nem csak ebben a drámában lettem én a jófiú?

Hé, haver, aki odafentről rángatsz minket zsinóron! Legközelebb komédiát kérek, az jobban passzol a karakteremhez.

Kékszeműek - harmincharmadik

EPILÓGUS ELŐTTI FEJEZET!

Úhhh, ezt el sem hiszem. Fogadjátok szeretettel, majd az epinél jövök egy hosszabb bejegyzéssel, lesz köszönetnyilvánítás, meg minden, aztán majd új történet... Ugye, velem maradtok? ;)

(És megbocsátjátok, hogy utoljára beledoblak benneteket a mélyvízbe?)

Harmincharmadik fejezet

A.

Tavasszal tértünk vissza az Akadémiára.
Újraindult az élet és zsongott a természet, mintha a tél meg sem történt volna. Csakhogy belül nem volt ilyen egyszerű lerendezni a dolgokat. A természet éledezett, én életeket oltottam ki. Azóta is álmodtam róluk, hallottam a reccsenéseket és a golyókat. Nem tudtam a fegyverekre úgy pillantani, mint előtte – mert azt láttam, hogy életeket veszek el velük. Többé nem akartam katonaként parancsot teljesíteni, és mások harcait megvívni. Talán nem is tartoztam többé erre a helyre. Csak eszembe juttatta a sok rettenetet.
Annak viszont örültem, hogy viszontláthatom a barátaimat. Noha Benével többször is találkoztunk a szünet alatt, hiányoztak a többiek.
– Testvér! – bömbölte Bené. – Tanács kell. Mit vegyek fel a tavaszi bálra?
Megráztam a fejem. Hogyan lehetséges, hogy valaki mindezek után is ugyanolyan idióta legyen?
– Piros inget – javasoltam a régiekre emlékezve.
– Na, mit mondtam? Jó ízlésed van!
Az Akadémián eddig még nem rendeztek tavaszi bált. Csakhogy a dolgok már változásról szóltak, az újrakezdésről. A vezetőség jobbnak látta új alapokra helyezni a tanítást, leváltották Everettet is. Pam került a helyére, akit én személy szerint támogattam. Annyira viszont nem, hogy elfogadjam a vezetőségben felajánlott posztot. Nem akartam dirigálni és mások életét alakítani.
Lekoccoltam Benétől, hogy kiderítsem, megérkezett-e már Rea. Kis híján kiugrott a szívem a torkomon, ahogy eszembe jutott. Hosszú volt a szünet nélküle.
Stílusosan a legjobbkor, az egyik folyosón belefutottam Anába. Ránéztem, és nem éreztem semmit.
– Bármit is gondolsz, kérlek, hallgass meg! – lökte rögtön a szöveget, tehát valószínűleg nem véletlenül találkoztunk össze. – Nem tartalak fel sokáig. Tudom, hogy rettenetesen elrontottam, már milliószor megbántam. Békés szándékkal. Többé nem tudok úgy elmenni melletted, hogy a földre szegezem a tekintetemet. Rövid az életem, Aidan.
Átkozottul igaz. Mindannyiunk élete túl rövid.
– Rendben van – biccentettem. Ana úgy mosolygott, mint aki nem hisz a fülének.
– Vigyázz magadra – intett felém egy utolsót.
Megszaporáztam a lépteimet, mert az ösztönöm azt súgta, hogy Rea megérkezett, és vele akartam lenni. Ráfordultam a nagyteremhez vezető folyosóra, amikor megláttam. Haja a derekáig ért, gyönyörű volt. Sidneyvel és a barátnőjével beszélgetett.
Elindultam Rea felé, a testem nem engedte, hogy tovább totojázzak. Ő viszont nem vette észre, hogy közeledem, csupán az utolsó pillanatban. Szó nélkül húztam magamhoz, és csókoltam meg, mialatt az ölelésembe vontam. Megpróbált elhúzódni, hogy válthassunk néhány szót, de nem engedtem. Fél füllel hallottam, hogy a lányok távozóban rebegnek valamit.
– Ne csomagolj ki a ruháimból mindenki előtt – mosolygott, miután kiszabadította magát.
– Nem vagyok szégyenlős.
– De én igen!
– Rohadtul hiányoztál – suttogtam a fülébe.
– Tessék? – húzódott még hátrébb, egyre fehérebb arccal.
– Azt mondtam, hogy rohadtul hiányoztál, de...
Nem tetszett, amit az arcán láttam. A jobb oldala sérült meg, úgyhogy félrehúztam a haját a füléről.
– Menjünk fel – kérte zavartan.
Alig vártam, hogy megtegyük azt a két emeletet, amíg elértük a régi szobáját. Gondolkodás nélkül zártam be magunk mögött az ajtót, és léptem Rea felé.
– Mi történt?
A fejét ingatta, mielőtt a szemembe nézett. Kényelmetlenül érezte magát, az ajkát rágcsálta.
– Semmit sem hallok arra a fülemre.
Elég volt ennyi, hogy a régi harag elöntse az agyamat.
– Miért?
– Valószínűleg az ütés miatt.
– Valószínűleg?
– Figyelj, ez valami olyasmi... – rázta megint a fejét. A legrosszabb balsejtelmeim beigazolódtak, valamit elhallgatott előlem.
– Az igazat.
Hosszasan fújta ki a levegőt, és nem nézett a szemembe, amivel teljesen kikészített.
– Ehhez egy kicsit többet kell mesélnem.
– Akkor mesélj – mondtam fojtott hangon, nehezen fogtam vissza magam.
– Akkor, amikor... – Elhallgatott, a helyét is kereste a szobában, meg a szavakat is. Végül az ablak felé fordult, háttal nekem. Pattanásig feszültek az idegeim, amikor végre megszólalt. – Tim és én egymás mellett harcoltunk. Négyen támadtak kettőnkre, abból egyet sikerült leszednem. Egy másik elkapott a nyakamnál fogva, és az arcomba kiáltotta, hogy lassan pusztulok majd el. Leszorított a földre, rátérdelt a gerincemre és megütött – mondta a szavakat érzelemmentes, hideg hangon. Ledermedtem. – Éreztem, hogy elkábít. Esküszöm neked, éreztem a mérget. Az egész fejem szédült, de mást nem éreztem. Ekkor lépett közbe Tim, rávetette magát a szipolyra, és lesodorta rólam a földre. Én viszont nem tudtam összeszedni magam, meg kellett kapaszkodnom a sziklában, hogy kitisztuljon a fejem. Ketten voltak Tim ellen, és először...
Itt akadt meg a beszédben, élesen szívta be a levegőt.
– Először belelőttek, ő viszont küzdött tovább. Kihasználta az előnyét, mert azt hitték, már nem bír rájuk támadni. Egyet magával vitt, egyszerre estek össze. Utána már csak rád emlékszem – Rea lassan megfordult, rám nézett. A tekintete halálra rémített, ugyanis jeges volt és egészen... élettelen. Történt vele valami. Valami nagyon rossz. – Tehát nem tudjuk pontosan, miért nem hallok az egyik fülemre.
– Miért nem szóltál erről? – A düh, a csalódottság és a tehetetlenség keserítette el a hangom. Nehezemre esett, hogy beszéljek.
– Nem tudtam.
– És... – befejeztem a mondatot. Azt sem tudtam, melyik kérdést kellene feltennem először. Hosszú hetekig beszéltünk egymással telefonon, és egyszer sem említette ezt. Alig vártam, hogy visszatérjek erre a tetves helyre miatta, de mintha nem is ő állt volna velem szemben. – Van még valami?
Rea felsandított rám. Komoly tekintete semmi jót nem ígért – főleg számomra nem.
– Ki vele – horkantam fel.
– Nem a fülem a legnagyobb baj.
Halkan beszélt, alig hallottam meg.
– Hanem?!
Menten idegbajt kapok. Rea tétovázott, lépett egyet felém, majd vissza. A hajába túrt, küzdött magával.
– Bármi is az, megoldjuk – biztattam. Csak legyünk már túl rajta, mert beleőrülök ebbe a köztes állapotba! Szobormereven álltam, csak a tekintetem követte a mozdulatait. Ha én is tennék valamit, felrobbannék.
Rea elkapta a táskáját, kivett belőle egy dobozt, majd elfordult. Remegve jött hozzám közelebb, azt a nyomorult kis dobozt szorongatva a kezében.
Aztán felnézett rám.
– Mi a...
Nem kék volt a szeme.
Illetve, nem teljesen kék. Zöld foltok pöttyözték az íriszét, mint a szipolyoknak.
Élesen szívtam be a levegőt, Rea elkapta a kezem.
– Kérlek, Aidan – könyörgött suttogva. – Néhány hete így ébredtem fel, és nem tudom, mi történt velem. Nem vagyok ugyanaz, mint korábban, sokkal több bennem a... harag. Nem is akartam visszajönni ide, de aztán megkaptam a levelemet, hogy folytatnom kell a félévet. Nem tudom, hogy mihez kezdjek, alig mertem elmondani neked, én...
Bámultam a szemét. Soha még csak nem is hallottam hasonlóról. Vajon mi történhetett Reával? És hogyan találok rá megoldást?
Kapcsoltam, hogy még mindig mozdulatlanul állok, összepréselt ajakkal, amivel sikerült Reát is megijesztenem. Két tenyerem közé fogtam az arcát.
– Amikor azt mondtam, hogy egy világot is lerombolnék érted, komolyan gondoltam. Nem tudom, hogy mi történt, de ki fogom deríteni. Értesz engem? Együtt meg fogjuk oldani.
Magamhoz vontam, remegett.
– Nagyon félek.
– Nem kell – futattam ujjaimat a hajába, hogy megnyugtassam.
Úgy csókoltam, hogy érezze, milyen komolyan gondolom a szavaimat. A fenekénél fogva megemeltem, Rea pedig a derekamra kulcsolta a lábát. Totálisan összegabalyodtunk, mire elértünk az ágyig. Elszállt az összes visszafogottságom, olyan hévvel vetkőztettem, ahogyan csak bírtam. Éhesen kaptam utána és szorítottam a testét, éreznem kellett, vagy megőrülök.
Elfeledtettem vele a félelmet és a fájdalmat, ő pedig kisöpörte az összes dühöt a fejemből. Nem álltunk meg először, nem álltuk meg másodszor sem. Zihálva borultunk egymásra, a verejtékben úszó végtagjaink összeragadtak.
Egymást akartuk szeretni, mert csak ez volt, amink maradt. Hogy mi lesz holnap, arról fogalmam sem volt. Valószínűleg harcolnunk kell tovább, de legalább már magunkért.
Hosszú idő után először úgy aludtam el, hogy őt öleltem, és hosszú idő után először nem gyötörtek rémálmok.
Arra ébredtem fel, hogy Rea átmászik rajtam, és letekeri a kupakot egy műanyagflakonról. Amint ivott, azonnal visszahúztam magamhoz – mosollyal az arcán huppant le. Szemének látványa ezúttal is döbbentet csalt ki belőlem, de nem jeleztem, Reát eléggé nyomasztotta alapjáraton is.
– Jelenésünk van ezen az elbaszott bálon.
– Jaj, ne – sóhajtotta.
– Tudom, de figyelj rám. Amíg ki nem derítjük, hogy mi történt, az lenne a legjobb, ha...
– Ha játszanám a szerepem – biccentett. – Már lepörgettem magamban a forgatókönyvet.
– Nem kell egyedül végigcsinálnod.
– Tudom – húzta magához a fejemet. Felült a csípőmre, kezemet a pólója alá vezettem. – De most siessünk, ha nem akarunk elkésni.
Azért elkéstünk. A hivatalos megnyitóról lemaradtunk, amit nem bántam annyira. Öltönyben és nyakkendőben parádézni nem az én világom, örültem, ha minél kevesebb időt kell eltöltenem benne.
Miközben szóltak a nyálasabbnál nyálasabb első bálozó-dalok, tekintetem Benére tévedt. Meglepő módon egyedül ácsorgott, de ez nem akadályozta abban, hogy jól érezze magát. A zene ütemére lötyögött, amikor melléléptem.
– Mi a helyzet? – biccentettem.
– Semmi. Én... azt a kurva életbe.
Bené ekkor meglátta Adelt, és ettől kis híján elvesztette az eszét.
– Hát itt van. Az én Toffifee szívemben a mogyoró.
???
Elindult a lány felé, a fejemet ingatva néztem utána. Nincs a földön még egy ilyen, mint ő, az is biztos.
Mit ne mondjak, hiába nézett ki Rea szédítően a fekete ruhájában, nem igazán volt kedvem keringőzni. A színjátékhoz viszont hozzátartozott, úgyhogy jó képet vágtam. Átöleltem Rea derekát, ahogy kell, és a kék kontaktlencsés szemébe néztem.
Illedelmesen pukedlizett.
– Mr. Riordan.
Ráncoltam a homlokom.
– Fogadjunk, hogy Jane Austen-rajongó vagy.
Rea hangosan, hátravetett fejjel nevetett: ez volt a hang, amit az első pillanattól kezdve hallani akartam.
– Ennyire nyilvánvaló?
– Totálisan.
Végre lejárt a rohadt dal, úgyhogy kézcsók helyett igazit adhattam Reának.
Odakint éppen nem esett, úgyhogy a csapatunkkal kimentünk a főépület elé, hátrahagyva a táncolókat. Valahogy nem voltunk olyan hangulatban, hogy lötyögjünk. Lucian felnyomta a villanyt, végre láttunk is valamit.
Nem tudtam úgy végignézni a társaságunkon, hogy ne lássam a pótolhatatlan űrt. Bené vállon veregetett, mintha tudná, mi jár a fejemben.
– Élünk, tesó – mondta ki a nyilvánvalót. – És ezért hálásak lehetünk.
Ekkor hallottuk meg közeledni az autót. Összenéztünk, de senki nem tudott semmit. Tekintve, hogy elég későre járt, és már mindenki megérkezett, nem vártunk semmi kellemeset. Valaki rohant, hogy szóljon a többieknek.
Betereltem Reát a hátam mögé, de tíz másodperccel később már újra mellettem állt. Benével szorosan fogtuk közre.
Egy hangos Toyota fékezett le előttünk, szétszórva a kavicsokat a gumijával. Nyílt a kocsiajtó, egyetlen alak bontakozott ki a félhomályból: fiatal nő napszemüvegben. Ez nem jelentett sok jót. Megfeszült a testem, miközben felmértem a hívatlan vendéget – sokkal inkább tűnt playboynyuszinak, mint fenyegetésnek.
– Helló, srácok – szólalt meg füstös hangon. – Remélem, nem zavartam meg semmit.
– Ne haragudj, de... – Bené találta meg először a hangját, a mondat viszont nyitva maradt.
A csaj levette a szemüvegét, a többiek hátrahőköltek. Engem elfogott a pánik, és Rea keze után nyúltam. Úgy szorította az ujjaimat, mintha el akarná törni őket.
A látogatónk szeme egy az egyben ugyanolyan, mint Reáé – alapjáraton kék, zöld pöttyökkel.
– Mi a franc?! – hörrent fel valaki.
– Ki vagy te?
– Jöttem, hogy megismerjem a családomat – nézett végig rajtunk a lány.
– De a szemed...
– Ja, az – legyintett. – Csak félig vagyok kékszemű.
Rea felszisszent, és olyan gyorsan lépett előre, hogy nem tudtam utánakapni.
– Te vagy Mylo lánya, igaz? – kérdezte.
A jövevény jól megnézte őt, mielőtt bólintott. Rea visszafordult felénk, mit sem törődve a döbbent arcokkal. A szemembe nézett, miközben ezeket a szavakat mondta:
– Én tudom, hogy ki ő.

Kékszeműek - harminckettedik

Sziasztok!

Meghoztam az utolsó előtti fejezetet... Remélem, tetszeni fog. Írjatok bátran!

N.

Harminckettedik fejezet

R.

Azt mondta: sajnálom. És végignéztem, hogyan huny ki angyalkék szeméből a fény.
Mindannyiszor belém tépett, szakított, a lelkembe karcolt a neve, akárhányszor meghallottam. A valóság megmérgezett; valamikor, nem is olyan régen, még az én ajkamról gördült le a szó. Kínosan ügyeltem, hogy hangosan ne ejtsem ki, még ha muszáj is lenne. Éppen elég, hogy magamban szomjúságig ismételgettem.
Védtem az emlékét mindentől és mindenkitől. Tim megbújt minden szavamban, mozdulatomban és éjjelenként az álmaimban, de mindig hangtalanul. A csendben. Ahogy ő vigyázott rám. Nem maradt szívdobbanás, lélegzetvétel, pislogás, ami úgy múlt el, hogy ne sajogna a hiánya.
Az volt a legrosszabb, amikor felébredtem a borzalom másnapján. Azt hittem, csak álmodtam az egészet. Majd hirtelen és egyszerre hasított belém a kín – a fejembe, a lábamba és a szívembe. Ez a tragédia valóban megtörtént: Tim elment, most már Delaneyvel sétálgat valahol a soha el nem múló télben.
Az arcomra gyűrtem a párnámat, és hogy ne sikoltsak fel, keményen beleharaptam. A szememből már ömlött a könny, nem tudtam visszafogni.
Az én hibám volt. Nem kértem eléggé, hogy álljon tovább, hogy hagyja el ezt a helyet.
Aidan körém fonta a karját, hogy lenyugtasson, de ezen még ő sem segíthetett. Talpra ugrottam, és Tim szobája felé szédültem. Mezítláb vágtam át a folyosón, és én bolond, kopogtam a szobája ajtaján. Zokogva imádkoztam, hogy nyissa ki, és tegyen valami gúnyos megjegyzést.
Ami nem történt meg.
Ledőltem a fotelba, amiben tegnapelőtt még ő pihent. Ez már nem egyszerűen fájt, ez kitépte a szívemet, és bábozott vele. Égetett. Perzselt. Szúrt. Karcolt. Tört. Szorított.
Fekete, kilátástalan volt a csend.
Mozdulatlanul feküdtem a fotelben, a fülem vöröslött a fájdalomtól. Meg kellett volna nézetnem, a tegnap kapott ütéstől valami történt odabent. Nem foglalkoztam vele.
Behunytam a szemem, és magam elé képzeltem Timet: a helyemen ül, és könyvet olvas. Eszembe jutott a verseskötet, úgyhogy felkeltem, és körbenéztem a szobában. Az éjjeliszekrényen bukkantam rá, remegve magamhoz vettem. A tudat győzött, hogy ezt utoljára még ő fogta a kezében.
Kinyitottam az első oldalon, de kis híján megállt a szívem. Macskakaparással állt ott pár sor, plusz a nevem. Ezt Tim hagyta itt nekem.

Rea, azok rettegnek legjobban a haláltól, akik nem éltek igazán

„Ha önmagad akarsz lenni egy olyan világban, ahol minden arról szól, hogy megváltozz és olyan légy, mint mindenki más, akkor meg kell vívnod minden harc közül a legnehezebbet. Ember vagy, küzdesz, soha ne add fel!”

Edward Estlin Cummings

Addig néztem a betűket és olvastam a sorokat, hogy kívülről fújtam az összeset. Magamhoz öleltem a könyvet, bármennyire is nevetséges a mozdulat.
Meghallottam nyílni az ajtót, de a szememet nem nyitottam ki, hogy megnézzem, ki az. Abba a tévhitbe akartam ringatni magam, hogy Tim jött megnézni, mit művelek a szobájában.
– Rea! – kiáltotta Aidan, tőle szokatlanul. Felpattant a szemem. – Nem hallod, hogy hozzád beszélek?
Rámeredtem. Mert igazság szerint egyáltalán nem hallottam, csak amikor felemelte a hangját. Rájöttem, nem hallok úgy a sérült, bal fülemre, ahogyan korábban. Sőt meglehet, hogy már sehogy sem hallottam rá.
Aidan összehúzott szemmel választ várt, de inkább elfordítottam a fejem. A szétzúzott arcának látványát nem állhattam. Egy monokli itt, egy felszakadás ott. Mindnyájunkat nyomorulttá tett a harc. Ehhez nem tudtam hozzászokni, ezt nem tudtam elfogadni.
– De igen – válaszoltam Aidannek sötéten. – Csak nem tudok mit válaszolni.
Amikor legközelebb megszólalt, a hangja olyan lágy volt, mint a selyem.
– Miben segíthetnék neked?
– Nem tudsz segíteni.
– Hadd próbáljam meg – szinte könyörgött. Ettől csak még rosszabb lett, mert éreztem, mennyire szeret engem, amikor én épp a világot gyűlöltem.
– Akkor adj nekem időt.
– Nem akarlak elengedni – rázta a fejét.
– Haza fogok menni, és azt szeretném, ha nem jönnél utánam.
Összeszűkült a szeme, a karja megfeszült.
– Miért?
– Mert már azt sem tudom, ki vagyok, és nem ránthatlak bele ebbe téged is – közöltem.
– Pedig én tudom, hogy ki vagy.
– Aidan – könyörögtem ezúttal én.
Homlokát az enyémnek szorította. Szavai halk hangon, noha forróságtól pattogva sisteregtek.
– Én mindig itt leszek neked, érted? Még akkor is, ha romba kell döntenem egy világot.
Az Akadémiára való visszatérésünk alkalmával a vezetőség kihirdette, hogy előrehozzák a szünetet, és hazaengednek mindenkit. Aidan már napokkal korábban szólt, úgyhogy nem ért meglepetésként. A többieket sem hiszem, hogy megdöbbentette a hír – mindnyájunknak kellett egy kis idő, mert nem akadt köztünk olyan, aki ne roggyant volna meg.
Hazaindulás előtt tartottak egy megemlékezést a barátainkról. Nekem viszont hányingerem támadt, ahogy láttam Maceyt egyedül álldogálni egy sarokban. Teót és Luciánt, Troy nélkül. Alexáékat, ahogy üresen hagynak egy széket Dorisnak. A sírdogáló arcokat. A sebesüléseket – azokat is, amelyek nem gyógyulnak be.
A nagyterem közepén, virágcsokrok mellett égtek a mécsesek. Csendes beszélgetés folyt, sokan zsebkendőt gyűrögettek a tenyerükben.
Hátulról figyeltem, nem akartam közel menni. Aidan és Bené érezték ezt, ezért álltak előttem, hogy rajtuk kívül senkihez ne kerülhessek közel. És senki se kerülhessen közel énhozzám. Ebben a percben nem rám volt szükségük, nem a bennem lobogó haragra és gyűlöletre.
Belépett az igazgató, a helység közepére ment. Csend lett, ahogy végignézett a társaságon – mindenki azt várta, mivel rukkol elő.
– Sziasztok. Őszintén sajnálom, hogy ezen alkalomból kell itt összegyűlnünk. A veszteségeink nagyok és pótolhatatlanok. Átérzem a fájdalmatokat, és osztozom benne. Ha bármiben szükségetek van a segítségemre, kérlek, tudassátok. Mindent meg fogok tenni, hogy semmi ilyesmi ne történhessen meg újra.
Ökölbe szorult a kezem. A többiek szótlanul hallgatták, talán el is hitték minden szavát. Velem ellentétben valószínűleg nem kérdőjelezték meg őt.
Eszembe jutott, mit mondtam Timnek: harcos vagyok, aki az utolsó leheletéig küzd az igaza mellet. Szabályt is szeg érte, ha kell. Hisz ő is ugyanígy tett. Szinte láttam magam előtt a rosszalló arckifejezését, éppen miatta cselekedtem.
Everett bűnbánóan nézett ránk, tartása mégis büszkeségről árulkodott. Tisztában volt azzal, mit tett, hogy halálra ítélte néhányunkat. És látszólag ez egyáltalán nem roppantotta össze.
– Maga! – szántotta keresztül hangom a csendet. Aidan hátrapillantott rám a válla felett, és Bené is közelebb húzódott, de nem törődve az ellenkezésükkel kikerültem őket. Szemtől szemben álltam Everettel. – Maga sajnálatról és veszteségről szónokol, miközben hagyta meghalni őket, hagyott volna meghalni minket is. Belerángattak egy helyzetbe, ahonnan nem volt menekvés, ahová maga küldött minket! Miért nem tett semmit, amikor módjában állt közbeszólni? Miért vetett minket oda eléjük?
A harag fűtött belülről. A körülöttem lévő csend úgy elmélyedt, hogy egy pisszenést sem lehetett hallani. Everett pedig állt csípőre tett kézzel, homlokát ráncolva. Nem láttam benne a vezetőt, a bizalmast, a kékszeműt. Csak egy szánalmas embert, aki mással végezteti a piszkos munkát, és utána mossa kezeit.
– Irtózom már a gondolattól is, hogy embereket öltem maga miatt! Hogy elvesztettem barátokat, társakat, egy testvért – csuklott el a hangom. – És most akar segíteni? Hogyan? Három hónap szabadsággal?
Everett nyelt, mielőtt megszólalt.
– Igazad van. Nagyot hibáztam.
A tömeg felszisszent a hátam mögött. Szó szerinti jelenséggé növekedett a feszültség.
– Bárcsak hamarabb cselekedtem volna!
Mások talán megelégedtek egy szűkre szabott bocsánatkéréssel, én nem. A fejemet ráztam, éreztem, hogy a mélyről jövő keserűség felemészt.
– Ez nem gyógyítja meg egyikünket sem.
Everett mélyen a szemembe nézett, de ahelyett, hogy álltam volna a pillantását, hátat fordítottam neki, és elhagytam a helyiséget.
Átvágtam az egész épületen, abba a hangárba mentem, ahol Tim lőni tanított. Végigvettem ugyanazokat a pontokat, amelyeket vele is, és felidéztem magamban a szavait. A fejemben élt, ahogy a Glockját tartotta, ahogy a pozíciókat mutatta.
Túl nagyot veszítettem vele. Megmenthettem volna...
Felkaptam az egyik fegyvert, beálltam a céltáblával szemben, és lőttem. Lőttem. Lőttem. Újratöltöttem. Olyan szorosan markoltam a pisztolyt, hogy zsibbadjon a kezem. Eleredtek a könnyeim, összefolytak előttem a találati foltok; itt, ezen a helyen sirattam el Timet. Itt, ahol azt tanította, hogyan legyek erős.
Az egyik sarokban kuporogtam, amikor felbukkant Aidan. Letérdelt elém, az arca feszült volt.
– Lassan indulunk – mondta.
– Rendben – válaszoltam meglepően nyugodtan. Úgy éreztem, hogy már nincs, ami kikívánkozna belőlem. Sem düh, sem szavak.
– Biztos nem szeretnéd, hogy veled tartsak?
– Biztos. Menj haza a családodhoz, ahogy én is.
– Nem akarlak elengedni – préselte össze az ajkát.
– Ki fogjuk bírni. – Tenyeremet az arcára simítottam, miközben ajkam éppen elérte az övét. – Tudod, hogy így van.
– Tudom. Csak nem akarom.
Közel hajolt hozzám, szótlanul búcsúzott el. Látjuk még egymást, ígérte minden mozdulata. Abban a pillanatban az egész világot, beleértve saját magamat is megkérdőjeleztem, kivéve őt. Mert soha, semmi nem volt még annyira helyes, mint őt szeretni.

*

Az első otthon eltöltött hetem még az elképzeltnél is rosszabbul sikerült. Frissek voltak rajtam a sebek, lépten-nyomon szakadtak fel újra. Megesett, hogy ebédeltünk, és a könnyeim belefolytak a tányéromba, vagy látszólag minden ok nélkül sikoltozni kezdtem. Valamitől továbbra is rettegtem.
Szinte a teljes hallásomat elvesztettem a bal fülemre. Még mindig nem szoktam meg, hogy a jobb oldalammal forduljak az emberek felé, ha biztosan érteni akarom szavaikat.
Még mindig a halott társaimról álmodtam. Szinte állandóan mosolyogtak, bár nem szóltak hozzám. Tim viszont eltűnt. Vágytam, hogy legalább éjjelenként, az öntudatlan állapotban viszontláthassam, de nem jött össze. Kapaszkodtam az alakjába, mindenbe, ami ő volt. Esténként meggyújtottam egy gyertyát, és amíg az el nem aludt, én sem tettem. Csak néztem a pislákoló lángot a sötétben, és arra a sok élményre gondoltam, amit mi éltünk át.
Amikor teljesen sötét lett, mondtam értük egy imát. Ezt a nagymamámtól tanultam, ő bizonygatta, hogy aki elment, vissza szokott nézni, ha látja, hogy kíváncsiak rá.
Apa nem bírta nézni a nyomoromat. Mindent bevetett, hogy nekem jobb legyen. Ajándékokkal lepett meg, könyvekkel. Csakhogy mostanában egyetlen versesköteten kívül semmi másra nem fordítottam figyelmet.
Egy álmos reggelen a konyhaasztalnál szürcsölgette a kávéját, és kitalált valamit. Csillogó szemmel arra kért, öltözzek fel, és menjek be vele az egyetemre – legyek ott az óráin. A lángoló tekintete győzött meg arról, hogy mennem kell. Szenvedélyesen próbált meggyógyítani engem.
Mire leértem a konyhába, már menetkészen várt, vasalt zakóban, sötétkék ingben meg farmernadrágban.
– Tanár úr – biccentettem.
Ez az egyetemre látogatás végül is öntött belém egy kis életet. Kíváncsi voltam, apa mit és hogyan tanít az osztályoknak, ha már a diákok versenyeznek egymás közt, hogy felvehessék az óráját.
Beültünk az autóba, aztán megálltunk egy pékségnél némi reggeliért, és miközben egymás mellett sétálgattunk, vagy szimplán ültünk a kocsiban, a világ legnormálisabb emberének éreztem magam. Mert végre hétköznapi lehettem.
Az egyetem világa első látásra magába szippantott. Láttam diákokat súlyos könyveket cipelni, sorba állni a kávéautomatánál, bolyhos végű tollal jegyzetelni, és egyszeriben azt kívántam, bárcsak ide tartozhatnék.
Apa elnavigált az első emeleti, kettes előadó irányába, majd rohant az irodájába, hogy összeszedje az órájához szükséges anyagokat. Andalogva vágtam át az udvaron, az aulán, a folyosón, és még azt sem bántam, hogy eltévedtem. Úgy bámultam az előadótermek számozását, mint aki életében nem látott még ilyet.
Tele volt a helyiség az első órán. Középtájon találtam egy helyet, és mielőtt bárki lecsaphatott volna rá, elfoglaltam. Két perc múlva megjött apa, mosolyt varázsolva az arcomra. Tollat, füzetet vettem elő a táskámból, mint a többiek.
– Helló, jó reggelt mindenkinek! – kezdte apa. – Bár szívesen beszélgetnék veletek a hétvégétekről, óra utánra kell halasztanunk. Sok dolgunk van. Első kérdésem: ki olvasta el a könyvet, amiről a múlt órán beszéltem? Tudom, hogy azt mondtam, még van egy hetetek, de tudni szeretném. – Könnyed mozdulattal felült a széles asztalra, és miközben várta a magasba emelkedő kezeket, belekortyolt a kávéjába. Annyira jóképű, magabiztos és laza volt, hogy szerintem mindenki belezúgott. Néhányan feltartották a kezüket, ő számolgatott, jól megjegyezve magában a lelkeseket. Háta mögött támaszkodott meg a kezén. – Tulajdonképpen azért voltam kíváncsi, mert szeretnék beszélgetni veletek a könyvekről. Tudom, hogy néha adok kemény olvasmányokat, amiket legszívesebben elégetnétek, higgyétek el, van, amit én is, de muszáj átrágni magatokat rajta. Biztos mondtam már, hogy minden könyv érték. Minden könyvben, amit megírtak, van valami csodálatos. Ha egyetlen mondat, akkor annyi, de azért a mondatért megérte elolvasni. Ha egy könyvről nem tudsz valami jót mondani, akkor inkább ne mondj róla semmit.
Elbűvölten hallgattam, rajongó szeretettel. Ha ő mesélt, bármit elhittem, bármit szépnek láttam. Le sem tagadhatta, hogy kékszemű, úgy áradt belőle, mint másból a jókedv. Büszke voltam rá.
És ettől a naptól kezdve, hosszú heteken keresztül minden reggel bevitt magával az egyetemre, ahol tanultam az óráin, majd feltűnés nélkül távoztam. Nem csak a jó dolgokban vehettem részt, ugyanúgy meg kellet írnom a zéhákat, mint a többieknek, ugyanúgy el kellett olvasnom az ajánlott irodalmat, mint másoknak.
Ekkor történt, hogy Tim verseskötete után – hosszú idő után – valami újat is a kezembe vettem.
Valóban kiborító olvasmányokat adott fel. Hiába tettem neki szóvá, a beszélgetés mindig úgy végződött: ha nem tudsz valami jót mondani...
Sok időt töltöttünk együtt. Edzőterembe jártunk, az egyetemre, vagy a húgához látogatóba, egy közeli kisvárosba. Apa mindig látta rajtam, milyen hangulatban vagyok, és tudta, mit kell tennie, mivel kiismert már annyira.
A hetek múlásával észrevettem, hogy éjjelenként már nem kell megvárnom, amíg kialszik a láng. Már el tudtam viselni a fájdalmat. Jó úton jártam.
Az idő valójában nagy segítség, de azt, hogy egymaga elintézne mindent, tagadtam. Az idő önmagában semmit sem old meg, kell hozzá egy potenciális partner is. Viszont a felek együttműködése esetén sem jár a küldetés százszázalékos sikerrel – ugyanis a gyász esetében nem létezik „siker”. Ha az ember elveszít valakit, akit irracionálisan szeret, azt sosem felejti el. Ez a seb nem heged be. Sohasem.

Kékszeműek - harmincegyedik

Sziasztok!

Nagyon nehezen teszem fel ezt a fejezetet... :(

A hátralévő részek száma: KETTŐ plusz epilógus.

"Jó" olvasást,

Nilla

Harmincegyedik fejezet

A.

A fiú többször nem bukkant fel az álmaimban. Többé nem ébredtem miatta kialvatlanul, és nem stresszeltem azon, vajon mi elől és hova rohan. A történet jó véget ért, és ez elégedettséggel töltött el.
Rea békésen aludt, amikor kimásztam mellőle, hogy forró zuhannyal kezdjem a napot. Nem láttam senkit sehol, ami ebben az időpontban nem lepett meg. Visszafelé jövet beugrottam a konyhába, pontosabban kiugrottam a hátsó épületbe, hogy szerezzek egy kávét. Arra viszont nem számítottam, hogy mire visszaérek, felfordul az életünk.
Rea az ágyban ült üveges tekintettel, zokogva.
– Mi történt? Rea!
A szívem majd’ kiugrott a torkomon, lövésem sem volt, mi történt és mihez kezdjek vele. Letöröltem a könnyeit, nem mintha ez segített volna.
– Mondj már valamit!
Magába roskadt, amit nem állhattam tétlenül. Gombóccá gömbölyödött, mire az arcába locsoltam egy üveg vizet.
– Áhál-modtam... És... – szólalt meg végre.
Mintha pánikrohama lett volna. Fogtam, és olyan erősen magamhoz vontam, ahogy csak tudtam.
– Meséld el.
– Olyan volt, mint... egy átlagos álom. De rossz érzésem támadt, mintha közben mégis ébren lettem volna. Miért nem mondtad soha, hogy ennyire valóságos az egész?! – vont kérdőre. Valahol jogosan is, nem tanítottam még neki ilyesmit, mert nem hittem, hogy egyelőre szükséges lenne.
– Figyelj, most nagyon fontos, hogy emlékezz az apróságokra. Mit láttál? Rea!
– Virágokat. Minden olyan vakítóan fehér volt, és...
– Sem a túl sok fehér, sem a túl sok fekete nem jelent jót. Ahogyan a csend vagy a hirtelen támadt nagy hangzavar sem. Mi volt még ott?
Rea újra kezdett magába zuhanni.
– Nem tudom. Én... Figyelj... Vagyis te... Te láttál már olyat... akit ismersz?
És már értettem is, miért. A halál mindegyikünket felzaklatta, hát még akkor, ha ismertük az illetőt. A szimbólumok alapján, amelyeket Rea megemlített, rögtön a halálra asszociáltam.
Nehezen szólaltam meg, soha ezelőtt nem tapasztaltam ilyesmit. Egyszerűen nem tudtam, mit kéne mondanom. Ennek ellenére mégis sikerült összevesznünk.
Meg akartam várni, hogy beszéljek vele, mielőtt máshoz fordulnék. Az, hogy Rea egy ismerőséről álmodott – nagy eséllyel kékszeműről –, igazolta a félelmeimet. A szipolyok a nyomunkban voltak, a veszély közeledő fenyegetéssé változott.
Nem találtam a helyemet. Valami nagyon nem volt rendben, robbanni tudtam volna. Kóvályogtam körbe-körbe, megkérdeztem egy-két embert, látták-e Reát, de mindenki a fejét rázta. Lassan, de biztosan szétcseszett az ideg.
Miután körülbelül ötödszörre fésültem át az egész épületet, az egyik folyosón Timbe ütköztem.
– Áh – horkant nem túl kedvesen. – Téged kereslek.
– Nem érek rá.
– Dehogynem – állított meg a karomnál fogva. – Rea nálam van.
– Két órával ezelőtt nem tudtál szólni?
– Nyugodj le – halkította le magát. – Nincs semmi baja, csak rendet kell tenni a fejében.
– Neked?
– Valakinek. Úgy néz ki, épp én voltam kéznél. Csak azt mondom, adj neki egy kis időt, majd ha elaludt, gyere át érte.
Megpattantam onnan, Timből ennyi is elég volt. Reáról pláne nem akartam beszélgetni vele, úgyhogy elhúztam a csíkot. Az idegbaj legalább elmúlt, viszont az önhibáztatás megmaradt. Már nem akartam felrúgni az egész világot.
Noha Benének sikerült kiakasztania. Átjött hozzám, ledobta magát a fotelbe, és mivel látta, hogy szarok a világra, ő dumált valamiről. Amikor elunta magát, dalolászni kezdett.
– „Baby, you light up my world like nobody else...”
– Kifelé – mutattam az ajtóra. Nem bírtam hallgatni ezt a nyenyerét.
– Kezdesz pszichotikus lenni, testvér – jegyezte meg kifelé menet. Inkább nem kommentáltam, mert akkor még itt ragad.
Jobbra-balra pakolgattam a párnákat és Rea pizsamáját, amiből már tudtam, eljött a vég. Soha ezelőtt nem voltam így, tehát ellenszerét sem ismertem az idegőrlő tébolynak. Ezt a nagy büdös nihilt nem nekem találták ki.
Késő volt már, amikor Tim hívott, hogy Rea elaludt. Megfogtam és visszahoztam a szobánkba, azután megvártam, míg biztosan visszaalszik, és újra átmentem Timhez. Számított rám.
– Mi a helyzet?
Azonnal belekezdtem.
– Nem tudom, hogy mit látott és mit mondott neked, nem is fogom erről faggatni. De az, hogy ennyire megrémült, csak egyetlen dolgot jelenthet.
Tim fáradtan sóhajtott. Az arca nyúzott.
– Én is tudom. Utánunk jönnek.
– Bármelyik pillanatban.
– El kell intéznem néhány dolgot, ma éjjel biztos nem alszok. Te viszont menj, és használd ki.
Nem tette hozzá, hogy ez lehet az utolsó nyugodt esténk. És ezért rohadtul hálás voltam.
Sokáig bámultam kifelé, néztem a fehéren világító havat, miközben Rea aludt mellettem. Talán ezúttal nem álmodik.

Egy másodperc alatt ért utol a baj. Elég kontrasztos helyzet volt: mind számítottunk rá, és közben mégsem.
A reggel folyamán Rueben, Tim és Lucian a városba indultak, de senkinek sem árulták el, miért. Körülbelül két óra múlva olyan hírrel tértek vissza, ami felülírt mindent.
A szipolyok utolértek minket.
Szabályosan érezni lehetett a pánikot a levegőben, még jó, hogy akadtak olyanok is, akik nem vesztették el a fejüket. Rueben nem pazarolta az időt arra, hogy elmesélje, hogyan jutott az információihoz, inkább minden pillanatot kihasznált a terv ismertetésére.
A büdös nagy igazság az, hogy elkerülhetetlen volt a támadás, hisz nem kávézni indultak hozzánk, hanem kiirtani minket. Rueben szemében veszélyes magabiztosság tükröződött – meg akarta nehezíteni a dolgukat. És ő az a fajta idióta, aki képes kipurcanni csak azért, hogy a halál képébe röhögjön.
Timmel kieszeltek egy tervet, szerintük az lenne a legjobb, ha szétszóródnánk az erdőben, így nehezebb lesz fogást találni rajtunk. Innen bentről nincs kiút, saját magunkat szorítjuk sarokba, ha maradunk.
Senki nem szólt semmit.
Kényszerítettem magam, hogy a feladatra koncentráljak. Erre volt a legnagyobb szükség, nem az értelmetlen rinyálásra. Felszerelkeztünk fegyverekkel, kések és pisztolyok villantak mindenfelé. Láttam a többiek jogos félelmét, úgyhogy még inkább megacéloztam magam. Kőszikláknak kellett maradni ebben a helyzetben.
Nem beszélgettünk, a síri csend volt a legrémisztőbb. Nem elfedte a félelmet, hanem felnagyította. Megfeszült az egész testem, de akkor sem hagytam magam letéríteni az útról, mert nem hagyhattam.
Akkor kapcsoltam ki pár másodpercre, amikor Rueben mellém lépett. Bár nem szólt semmit, bólintott egyet, és ebben a szavak nélküli párbeszédben minden fontos benne volt.
Benét akkor vettem észre, amikor kifelé indultunk, akkor is csak messziről. Elnézett Adel feje felett, amikor összeakadt a tekintetünk. Eszembe jutott, mit mondtam neki utoljára. Bené mégis elmosolyodott. Ugyanazt az elszántságot láttam a szemében, mint a többiekében is, csakhogy őt túl jól ismertem. Legszívesebben odakiáltottam volna, hogy minden oké lesz, tesó, de már kiléptek az ajtón.
Lassan a végéhez közeledett a sor, ismerősök vonultak kifelé a hideg bizonytalanba: Alexa, Macey, Josh, Reidar, Henny, Take, Kieran, Noel és Rea. Ő nem követte a többieket, makacsul megállt mellettem.
– Gyere velem. – És nem tágított, amíg ezt meg nem tettem. Ránéztem, de bárcsak ne tettem volna.
Úgy nézett rám, mintha egy sétára indulnánk a szabadban. Nem esett kétségbe, vagy ha mégis, én nem vettem észre rajta. Pedig most még a könnyeit is egyszerűbben viselném, mint a mosolyát. Nem kellett volna úgy néznie rám, mintha én lennék a hőse.
– Később találkozunk – mondtam, a hangom meglepően normálisnak tűnt. Az ajtó felé toltam, odakint már Rueben igazította útba.
Amikor már senkit nem láttam a folyosón, én is elhagytam az épületet. Rueben az ajtónál várt, de még mielőtt kérdezhettem volna, ő megszólalt.
– Mi megyünk előre.
– Nem is vártam mást.
Egyszer már rábíztam az életem, másodszorra is megteszem.
Belevetettük magunkat az erdőbe, hátunk mögött hagytuk a látszólagos menedéket nyújtó Rochert. Már az sem izgatott, ha felrobbantják, hiszen mindenki kint volt, és egyedül ez számított.
A kékszeműek szétszóródtak az erdőben, két- háromfős csoportokba rendeződve, nem túl messze egymástól. Ott bújtak el, ahol tudtak: fákon, fák takarásában, sziklák mögött. Még szerencse, hogy az elmúlt napokban idekint is edzettek, nem volt teljesen idegen a közeg.
Szándékosan nem kérdeztem meg Ruebent, kikkel és körülbelül merrefelé küldte Reát, mert nem akartam folyamatosan rágondolni. Hátráltatott volna, és ezt nem engedhettem meg magamnak. Nem kellett tovább fokozni az agybajt.
Szoborrá dermedve vártuk, pattanásig feszülő idegekkel, hogy történjen végre valami. Mi álltunk legelöl, a többiek a hátunk mögött, jobban beleveszve az erdőbe. Rueben, Tim, Lucian, Pierre, Viktor, Ali és én. A barátaim. Akikkel szinte együtt nőttem fel. A kibaszott életbe, nincs erre szükségem!
Kis híján kiugrott a szívem, amikor megláttam, mennyien közelednek felénk. De innentől kezdve már semmi más nem számított, átváltottam a gépüzemmódba. Ezek a mocskok tudták, merre kell keresniük, éreztek és láttak minket. Jobbak voltak az érzékszerveik, de már nem voltak erősebbek.
Ismerős pofa jött elől, sántított – Rueben golyót eresztett akkor a lábába, emlékeztem. Undort kifejező arccal meredt ránk, vicsorgása erősödött, ahogy közelebb ért hozzánk. Tristan. Valóban retardáltnak nézett ki. Minket egy fintorra sem méltatott, szemét le nem vette Ruebenről.
– A saját véred ellen fordultál! – mennydörögte. – Apád büszke lenne rád.
Alacsonyabb volt Ruebennél és girhesebb is, de a pofája tízszer akkora.
De Ruebenen nem látszott, hogy megsebeznék a szavak. Biztosan állt, gunyoros vigyorával nézve szembe vele.
– Hát, a tied viszont nem lenne rád. Túl korcs voltál még neki is – provokálta Rueben.
Tristan arca eltorzult a dühtől, és a következő pillanatban ordított, mint a sakál.
– Ezért megdöglesz! Én magam végzek veled!
A csatlósai megindultak felénk. Cselekednünk kellett. Mint feldühödött méhraj, úgy indultak meg, az egyik szipoly felém lendült. Elugrottam a közelítő ökle elől, és elkaptam karját, erősen a háta mögé csavartam. A sérült vállam tiltakozott a gyors és hirtelen erőkifejtés miatt, de ez jelentette a legkisebb gondomat. A szipoly próbált kiszabadulni a szorításomból, erősen rángatózott ide-oda, nehezen húztam elő a késemet az övemből. Tudtam, ha nem én ölöm meg őt, akkor ő engem, és az a rosszabbik eset. Feltoltam a kést a negyedik bordája alatti lyukba – abban a pillanatban rogyott össze holtan. Rohantam volna a következő felé, csakhogy egy pisztoly csövét szegezték a tarkómnak, és ez megállított.
– Utolsó kívánság?
– Éppenséggel lenne. – Nehéz volt adni a szokásosat, de valamivel el kellett terelnem a figyelmét. – Átadhatnál egy üzenetet a...
Nem mondtam végig, mert már fordultam. Olyan gyorsan vertem ki a fegyvert a kezéből, amilyen gyorsan csak tudtam, noha éreztem a fejem mellett elsüvítő golyót. Mivel a szipoly elég közel került hozzám, állon vágtam a könyökömmel, hogy ne tudjon elkábítani, aztán az öklöm csattant az orrán. Térdre esett; felkaptam a stukkerét a földről, mielőtt ő tehetné meg. Kibiztosítottam. A szeme közé irányítottam a csövet, és kérdés nélkül húztam meg a ravaszt. Meleg vére a kezemre fröccsent.
Teljes erőmből futottam Lucian felé, aki két szipollyal küzdött. Az egyikük fölé hajolt, míg a másik hátulról fogta le. Rávigyorgott, mielőtt a mérgével próbálkozott volna, és élvezetből megütötte. Ekkor értem oda, nagy ugrásból szerezve lendületet rúgtam le a földre. Kiáltott. Nem érdekelt. Ütöttem. Ő is. Aztán kés villant a kezemben, és vége lett. Visszafordultam Lucian felé, aki ekkor küldte földre az előtte térdelőt.
Nem számított sem isten, sem ember, gépiesen védtem az életemet és a sajátjaimét. Nem erre születtem, de erre tanítottak; pontosan a mai nap miatt.
Megláttam Maceyt: valaki belekapaszkodott a hajába, hátrarántva a fejét.
– Engedd el! – rohantam feléjük, de megbotlottam valamiben. Először fel sem fogtam, mit látok, csak pillanatokkal később ismerte fel az agyam a képet – Josh tágra meredt szemét, élettelen tekintetét.
Macey felsikoltott, én pedig hátulról támadtam a szipolyra, aki végre elengedte a lányt. Hasba rúgott, amitől megtántorodtam, majd beletérdelt az arcomba, de sikerült összeszednem magam. Amikor visszahúzta a lábát, elkaptam, ettől hátravágódott. Nem kíméltem, ahogy értem, úgy rúgtam ezúttal én, majd felrángattam térdelőállásba. Macey letérdelt az alak mellé, aki kioltotta a szerelme életét, és mielőtt beleszúrta volna a kést, egy könnycsepp gördült végig az arcán.
El kellett fordítanom a fejem. Ezen a ponton nem adhattam fel.
Rueben hárommal harcolt, amikor odaértem. Kettő háttal állt nekem, a harmadik Ruebennel volt elfoglalva, így nem látott. Mögé álltam, és szúrtam: észre sem vett, csak amikor már késő volt. Ruebennek pont ennyi idő kellett ahhoz, hogy kiszabaduljon a szorításból, és a földre küldje az ellenfelét. Valahonnan felbukkant Noel, ő intézte el azt, amelyik nekem szándékozott esni.
Aztán megláttam. Ez is olyan volt, mintha lassítva nézném, előre tudva, mi fog történni. Rea előugrott egy szikla mögül, a karjánál fogva földhöz vágott egy szipolyt, és rohant előre, de nem tudtam, hová, mert képtelen voltam levenni róla a szemem. Futásnak eredtem – utána –, de egy rohadék elállta az utamat, és mivel nem tudtam eléggé odafigyelni, majdnem megölt. Újabb pofonok értek jobbról is, balról is. Másodpercek alatt zajlott az egész, ahogy kirúgtam a lábát és lőttem, aztán arrafelé fordultam, amerre Reát láttam. Botladozva tette meg az utolsó métereket, majd lerogyott a földre.
Megiramodtam felé, de már túl késő volt. Méterekre jártam, amikor megláttam, kinek a kezét szorongatja. Valahogy zsigerből éreztem, de bizonyosságot csak ekkor nyertem.
Rea hátravetett fejjel sikoltott, hangja valósággal kettészelte a teret. Ez volt az első, ami igazán megrendített, a második pedig éppen ekkor történt. Két szipoly lépett Rea felé, az egyik a karjánál fogva rántotta fel, a másik megpofozta.
Kirúgtam a lábát a felém közeledőnek, ám nem bírtam több időt szánni rá. Reához kellett érnem. Őrjöngve ugrottam annak, amelyik az előbb bántotta. Mintha többé nem én irányítanám a mozdulataimat úgy ütöttem, rúgtam. Újra és újra, ájulásig. Aztán a másik felé fordultam, aki éppen lelökte Reát a földre. A következő pillanatban reccsenő hang hallatszott, ahogy eltört a nyaka.
– Hadd nézzelek! – kiabáltam Reára. Alig tudott rám nézni, mintha szédülne. Le-lecsukódott a szeme. – Mi történt?
Talán csak ekkor tudatosultak benne a történtek, kirántotta a fejét a kezemből, és visszahanyatlott a földön heverő test mellé. Belekapaszkodott a ruhájába, miközben csontig hatoló hangon zokogott, és azt kiabálta, hogy „de megígérted! De megígérted!”
Megpróbáltam elhúzni onnan, se nézni, se hallgatni nem bírtam a gyötrelmét. Őt látva egyre nehezebb volt saját magamat is tartani. Rea viszont egy tapodtat sem mozdult.
Álltam és néztem tehát. Néztem, ahogy összeomlik, ahogy a halott barátja kezét szorongatja, ahogy puszit nyom a homlokára. És néztem a könnyeit, ami patakokban folyt a ruhájára, a kézre, amit nem engedett el, a lehunyt szemre, amely korábban annyiszor kacsintott rá. Nem tettem semmit, de már nem is tudtam volna. Megroggyant a térdem.
Valamikor feltűnt Rueben, sántított és csúnyán összeverték, de élt. Golyót kapott a lábába, de ez aggasztotta legkevésbé. Mert vége volt. Tristan és a csatlósai megadták magukat, vagy holtan hevertek a hideg földön, kékszeműek elernyedt testei között.
Ekkor kezdett szállingózni a hó. A fák takarása miatt minket kevésbé ért el, de akkor is havazott. Félőrülten bámultam a fehér pelyheket, a fehérséget. Mert vakított.

Kékszeműek - harmincadik

Hahó!

Azta, de szép kerek számhoz érkeztünk! Remélhetőleg, ehhez a harmincashoz méltónak is találjátok majd a fejezetet. Csak annyit mondok, hogy most már nagy sebességgel robogunk a vége felé... DE! Ahogy az lenni szokott nálam, lesz majd új történet a blogon. ;) ne utáljatok nagyon

Jó olvasást, szép hétvégét,

N.

Harmincadik fejezet

R.

A fiú szemben állt a lánnyal. A parkban vakítóan sütött a nap, minden sárga fényben úszott, mellettük méhek zümmögtek. A lány egy pad tetején ült, a fiú vele szemben ácsorgott, nekem háttal. Zsebre dugott kézzel rugdosott néhány fűszálat, majd a lányt nézte hosszan, nagyon hosszan. Az melegen mosolygott rá, biztosan közel álltak egymáshoz. Mivel a fiú arrébb mozdult, szemtől szembe kerültem a lánnyal, ő viszont keresztülnézett rajtam. Odaintettem neki, de nem reagált, hanem még a fejét is elfordította.
Felnézett a fiúra, lágy mosollyal az ajkán beszélt hozzá. Automatikusa vitt a lábam közelebb hozzájuk, hiába éreztem valami furcsa kívülállóságot. Kétméterenként meg-megálltam, hátha a felkapják a fejüket. Valami vonzott hozzájuk.
A lány az előbb még engem figyelt, most azonban rám sem hederített. A homlokomat ráncoltam. Integetni kezdtem, noha továbbra sem történt semmi. Újra megindultam feléjük, hogy a dolog végére járjak.
– Hé!
De mintha semmi sem történt volna. Mi a...?
Földbe gyökerezett a lábam, amint ráébredtem a valóságra. Végigkígyózott rajtam a hideglelés: hisz ők nem láthattak engem. Külső szemlélője voltam meghitt jelenetüknek – méghozzá álmomban.
Tekintetem a furcsa párra szegeztem és egyre csak néztem őket. Valami óriási történt éppen, amiről még túl keveset tanultam.
A lány megveregette maga mellett a helyet, a fiú elindult felé. Innentől kezdve mintha lassítva néztem volna a dolgokat. A fehér fény mindent elöntött, éreztem a napsugarak melegét a bőrömön. A madarak vidáman csicseregtek, és virágpor illata szállt a levegőben.
A sötét hajú fiú lassan oldalra fordult, közelebb lépett a padhoz, és mielőtt felült rá, ölelésébe vonta a lányt. És utána felém fordult.
Egy szívdobbanásnyi idővel később az egész értelmet nyert. Nyeldekelni kezdtem a könnyeimet.
– Nem! – sikoltottam következmények nélkül.
Felismertem az alakját, a járását, a mozdulatait, és amikor a boldogságtól sugárzó arcára néztem, eltörött bennem valami.
Tim volt az.
Tágra nyílt szemmel, patakokban folyó könnyekkel, zihálva ültem fel az ágyban. Hirtelen azt sem tudtam, ébren vagyok-e, de lassan minden visszajött. Zsibbadt az egész testem, és mielőtt kiugorhattam volna az ágyból, Aidan jelent meg az ajtóban. Üveges tekintettel bámultam rá – azonnal hozzám lépett. Megcsapott a kávéja illata, gyomorforgatónak tűnt.
– Mi történt? – Mivel nem válaszoltam; nem tudtam, erőteljesebben csattant a hangja. – Rea!
Elveszetten, könnyeim homályán keresztül pillantottam fel rá. Hiába törölte le őket a mutatóujjával, egyre hevesebben zokogtam.
– Mondj már valamit!
Csakhogy a torkomra forrtak a szavak. Édes Istenem! Most könyörgöm, hogy segíts!
Átkulcsoltam a karommal a térdemet, és hagytam, hadd hulljon darabokra a világ, a szívemmel együtt. Nem akartam komolyan venni, nem akartam elhinni, és mégis, a mellkasomban elemi erővel lüktető fájdalom elég bizonyítékot adott arra, hogy minden igaz. A könnyek nem a szememből jöttek, hanem a lelkemből, befelé sírtam igazán.
– Ne csináld ezt velem – szólt figyelmeztetően Aidan. De mivel nem bírtam reagálni, felrántotta a térdembe kapaszkodó karomat, és egy üveg vizet locsolt az arcomba. A fejem másodpercek alatt tisztult ki, nagy kortyokban, hüppögve ittam a levegőt.
– Áhál-modtam... És...
Aidan magához rántott. Olyan erősen ölelt, hogy már fájtak tőle az ízületeim, de nem löktem el magamtól, mert tudtam, miért teszi. Perceken belül meg is lett az eredménye – elkezdtem lenyugodni. Fokozatosan engedett a szorításon, végül fél kézzel tartott, a másikkal a hajamat simította félre.
– Meséld el – szólt rám, a kérésnél valamivel erősebben.
A szívem embertelen nagyokat dobbantott, zsibbadt is tőle a mellkasom.
– Olyan volt, mint... egy átlagos álom. De rossz érzésem támadt, mintha közben mégis ébren lettem volna. Miért nem mondtad soha, hogy ennyire valóságos az egész?!
– Figyelj, most nagyon fontos, hogy emlékezz az apróságokra. Mit láttál?
Belém hasított a fájdalom. Hiszen Timet láttam. Mivel nem feleltem, Aidan újra rám szólt.
– Rea!
– Virágokat. Minden olyan vakítóan fehér volt, és...
Aidan keze megállt a hajamban, az izmai megfeszültek.
– Sem a túl sok fehér, sem a túl sok fekete nem jelent jót – mondta óvatosan. – Ahogyan a csend vagy a hirtelen támadt nagy hangzavar sem. Mi volt még ott?
Tim. Ő volt még ott. És a lány, aki túlságosan is hasonlított rá ahhoz, hogy egy idegen legyen. Ebbe belebolondult a szívem.
Miről beszélt Aidan, hogy mi nem jó?
– Nem tudom – leheltem.
Mivel nem tudtam elvonatkoztatni az álom szereplőitől, minden más értelmét vesztette. El kellett mondanom Aidannek, hogy segíthessen.
– Én... Figyelj... Vagyis te... Te láttál már olyat...
Aidan összehúzta a szemét.
– ... akit ismersz? – préseltem ki magamból keservesen.
Olyasmi történt, amire nem számítottam: még ő is elfehéredett. Idegességemben a számat harapdáltam, majdnem felrobbantam a beállt csendben.
– Hallottam már ilyesmiről. Nagyon ritka eset. De... Nem léphetsz kapcsolatba vele személyesen.
A hangom hideg penge, talán életemben először ennyire zord.
– Miért nem?
– Mert ez a szabály, amit nem szeghetsz meg.
Szabály. Mit ér a szabály, ha a felrúgásával megmenthetem egy szerettemet? Timet? Lehet a szabályra fogni, ha hagyunk meghalni valakit?
– És ha megteszem?
– Van, amihez tartanod kell magad, és ez olyan.
Felugrottam, a düh miriádnyi lángra lobbant bennem. Őrjöngeni akartam, kiabálni az egész világra, amely képes megszülni egy ilyen helyzetet. Az élet egy igazságtalan, hányingert keltő massza.
– Nem mondhatod meg, hogy mit tegyek! – kiáltottam. Egy örökkévalóságig eltartott, mire Aidan megszólalt.
– Nem avatkozhatsz bele mások életébe ilyen módon. A saját képességedet kell használnod.
– Azért mondod, mert nem láttad... – nyeltem vissza a nevet. – Fogalmad sincs róla.
Aidan nem válaszolt semmit. Elfordultam, és ekkor láttam meg a sok havat odakint.
– Mit jelent a túlzott fehérség?
Hallgatott, ezúttal valamit el.
– Mondd meg!
Aidan halkan felelt.
– Halált.
Kivágódtam az ajtón, és szaladtam előre, bele félelembe és fájdalomba. Nem láttam és nem hallottam, a lábam vitt előre, fáradhatatlanul és céltalanul.
A buszoknál kötöttem ki, és felszálltam az egyikre. A leghátsó sorhoz mentem, ahol lekuporodtam az ülésre.
Semminek sem láttam értelmét, akár egy hosszú rémálomban. Az nem lehet, hogy Tim... Ő, aki... Még a szót sem tudtam kimondani magamban. Fontolóra vettem a lehetőségeimet. Aidan tiltotta a közbelépést, más nem. Egy irgum-burgum nem akadályozhatott meg abban, hogy beszéljek Timmel, és ha az kell, könyörögjek neki, csak menjen el innen.
Mintha egy tintapaca terjedt volna szét az életem lapjain. Magam voltam a sebesülten vergődő szív, amely csak pulzál, mielőtt belevész a tompaságba.
Éreztem a hideget, mégsem vacogtam. Még egy dolognak nem engedtem, hogy leromboljon. Összeszorítottam a számat, mintha ezzel bármit is elérnék. Ez volt az utolsó szalmaszál, a halványan pislákoló remény, hogy nem adom fel. A suttogó kitartás, hogy szedd össze magad.
Megtépázott percek vánszorogtak a busz magányos utasterében. Minduntalan Tim arcát láttam magam előtt, fülemben a hangját hallottam. Imádom a suli-feelinget, mondta év elején. Kínoztam magam a boldog emlékekkel, csakhogy ez a kín hívta fel a figyelmemet arra, hogy tehetek valamit. Még tehetek.
Kihajtogattam magam az ülésről, és újult erővel vágtáztam végig a buszon, mentem egyenesen a Rocher bejáratáig. Timet nem találtam a közös helyiségek egyikében sem, így gondolkodás nélkül indultam a szobája felé. Igyekeztem normális ember módjára kopogni az ajtaján, de dörömbölés lett belőle. Eltelt néhány másodperc, mire végül ott állt előttem. Néma sikollyal néztem fel rá: robbant a bomba, nem tudtam tovább visszafogni magam. Egyeseknek a bokájuk, míg másoknak a válluk húzódik meg az erőltetéstől, nekem a szívem.
Tim aggódva fürkészett.
– Ki bántott?
Szólásra nyitottam a számat, ám hangtalanul csuktam vissza. Az élet volt.
Tim mintha megérezte volna, mekkora szükségem van rá, átölelt. Nem eresztett, ám nem is szólt semmit, csak állt összeölelkezve velem.
– Hiszel a sorsban? – kérdeztem.
– Igen.
– Akkor megtennél egy szívességet?
Tim bólintott.
– Ha legközelebb találkozol vele, vágd pofán a kedvemért.
Zengően, jóízűen nevetett. A mellkasom balfelébe zártam a pillanatot.
Valahogy este lett. Észrevétlen rohant el mellettünk az idő. Rápillantottam Timre: a fotelban ücsörgött, karja-lába lelógott róla. Ekkor ért véget az egész napos tépelődés, a pokoljárásom. Összeszedtem magam, igyekeztem fegyelmezetten megszólalni.
– Azt szeretném, hogy elhagyd a Rochert. Még ma. Lehetőleg azonnal.
Tim félig felvont szemöldökkel nézett rám és halovány félmosollyal. Ha ezt az arckifejezést láttam, jó helynek hittem a világot.
– Nem viccelek. Könyörgöm, hagyj itt mindent.
– Te is tudod, hogy nem tehetem meg.
– Dehogynem! Mi lenne, ha ebben a tetves életben egyszer te hallgatnál rám? – félve tettem hozzá: – ha az kell, én is veled tartok.
Ennyit mondott:
– A társainknak szüksége van ránk, Rea.
Könnyek lepték el a szememet. Abban a percben viszont nem izgatott a saját gyengeségem.
– Nekem is szükségem van rád.
Elvesztettem minden józanságomat, ezért nem tűnt fel, hogy Tim azért mond nemet, mert nem szeretne elmenni. Szembe akart nézni azzal, ami jön, bármi is legyen az. Valószínűleg rossz kékszemű, rossz ember voltam, mert szívesebben menekültem volna el, minthogy lássam meghalni.
Tim félrebiccentett fejjel nézett rám.
– És szerinted nem vagyok itt neked?
– Nem teheted ezt velem. Kérlek...
– Mi ütött beléd? Miért kéred azt, hogy hagyjuk hátra a mieinket? Nem hiányozna Aidan? Vagy Isla?
– Persze hogy hiányoznának! – csattantam fel. – De nem látod, hogy téged próbállak megmenteni?
Hátborzongató csend borult ránk.
Tim teljesen elvesztette a fonalat, rám meredve próbálta összerakni a dolgokat.
– Válaszolj őszintén. Mi történt veled?
Átkozott legyek, ha a szemébe hazudok.
– Láttam a testvéredet.
Tim mozdulatlanná fagyott. Egy hosszú pillanatig még csak nem is pislogott, mielőtt az ajtóhoz lépett, és bezárta. Megfogta a vállamat, mélyen a szemembe nézett, és meglepően nyugodtan ezt mondta:
– Meséld el, hogy mit láttál, de utána soha, senkinek ne beszélj erről. Megértetted?
Bólintottam. Újra megszegtük a szabályt, újra egymás kedvéért. Megköszörültem a torkom.
– Egy parkban láttam őt, ült egy pad tetején. Mosolygott. Mosolygott rád. – Az emlékekkel együtt visszajött a jeges rémület is, ami gúzsba kötötte a testemet. – Boldognak látszott. Beszélgettetek egymással, bár én csak ezután ismertelek fel. Sikítottam, de nem hallottál meg... – rándultam össze. – Utána fehér lett minden, és felébredtem.
Tim összeszorította a száját. Értette minden egyes szavamat, ismerte a mögöttes tartalmukat.
– Nyugodj meg – csitított. – Nyugodj meg szépen.
– Hogyan, amikor... Amikor azt mondtad... – A nyelvemre haraptam. Ömlöttek belőlem a könnyek.
– Ez a kettőnk titka marad, és ezt nem szabad elfelejtened.
– Miért hajtogatod ezt?
Tim komoly arca nem sejtetett sok jót.
– Mert most a legfontosabb szabályt szegted meg.
– Köpök a szabályra!
– Általában én is, de ez...
– Mindent felrúgtam magamban, te pedig a szabállyal jössz? Nem látod, mit próbálok tenni? Most azt kéne kitalálnunk, hogyan mentsük meg a seggedet!
– Ne káromkodj – szólt rám megenyhülve.
A mondat úgy hangzott, mint egy báty intelme a kishúgához. Megállt közöttünk a levegőben.
– Akkor te se csináld ezt velem – könyörögtem.
– Kitalálunk valamit, de nem menekülhetek el, Rea. Oda fogok figyelni, amennyire csak lehetséges. Nem adom egykönnyen a bőrömet.
– Mostantól én leszek a te sarkadban.
Tim elmosolyodott.
– Szó sem lehet róla.
– Azt hiszed, nem vagyok olyan kemény, mint te? Hiszen te tanítottál meg lőni és harcolni!
– És milyen jó munkát végeztem.
– Miért próbálja mindenki megmondani, mit tehetek és mit nem? Csak helyesen próbálok cselekedni – rogytam le a fotelba, arcomat a tenyerembe temettem. Lüktetett a fejem, szinte egész nap fájt.
– Talán veled van a baj, nem kéne megkérdőjelezned mindent – dobta vissza a labdát Tim. Rávillant a tekintetem. A szavait talán keménynek szánta, de az arcán felvillanó mosoly jócskán rontott a komolyságon.
Én viszont kiegyenesítettem a hátam, mert volt hozzáfűznivalóm.
– Régen szó nélkül elfogadtam volna az eseményeket, de idejöttem, és kékszeműt faragtatok belőlem. Megtanítottatok küzdeni, és arra, hogy ne adjam fel. A beletörődés számomra pedig egyenlő a feladással!
Még nekem is feltűnt, milyen szenvedélyesek a szavaim. Tim válasz nélkül biccentett, mielőtt visszatelepedett a fotelba. Néhány perccel később már egy könyvet forgatott a keze közt, verseskötet volt. Talán e. e. cummings lehetett.
Csendesen néztem, ahogy Tim olvas. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, közben pedig tudtam, hogy messziről sem az. Nem kellene itt lennem, mert éjjel sem kellett volna őt látnom.
De ebben az életben túl sok kellene, és még több kellett volna van.
Lassan, ahogy egyre nyugodtabb lettem, úgy kerített hatalmába a kimerültség is. Egy óvatlan pillanatban lecsapott rám, és leragadt a szemem.
– Ne álmodj rólam – suttogta az ismerős hang a fülemnél.
Összegömbölyödve zuhantam önkívületbe. Valamikor két kar fonódott a derekam köré, és ahogy kinyitottam a szemem, szőke tincseket pillantottam meg.
– Ne, kérlek, ne vigyél el – nyöszörögtem.
Annyi élet szorult belém, mint egy zsák lisztbe, tiltakozásom gyengére sikeredett. Aidan valószínűleg meg sem hallotta.
– Itt akarok maradni... Nem tehetek mást... Muszáj...
Aidan lerakott és betakart. Szorosan hozzám simult.
– Most csak aludnod muszáj.
És már tiltakozni sem bírtam ellene.

Kékszeműek - huszonkilencedik

Sziasztok!

Egy kicsit megkésve, de megérkezett a fejezet, ne haragudjatok, csak most értem vissza haza... Na, de jó olvasást, nem húzom tovább az idegeiteket, (18)

Nilla

Huszonkilencedik fejezet

R.

Éreztem, hogy valaki figyel, és kivételesen nem a paranoia beszélt belőlem. A nagyteremnek kikiáltott helyiségben ültünk Aidannel, Benével és Islával, a többiek edzettek vagy pihentek. Mióta megérkeztünk ide, kevesebbet beszélgettünk a többiekkel, és már hiányoztak.
Miközben hátradőltem a székemen, kerülve a feltűnést körbekémleltem. Alexáék, a másik sarokban Aidan haverjai, az ajtónál Tim és Pam. Nem vettem észre semmi szokatlant, viszont a kellemetlen érzés egyre csak erősödött bennem. Gyakran tekintgettem a hátam mögé, mire Aidan, aki az előbb még hevesen magyarázott, elhallgatott és összeszűkült szemmel figyelt. Próbálta kiolvasni belőlem, amit tudni akart, de elfordítottam a fejem, és válaszoltam Isla kérdésére.
– Nem sétálunk egyet odakint?
– Most?
– Aha – biccentett Isla. Félve tette hozzá: – amíg lehet.
– Utánad megyek, csak felveszek még néhány cuccot.
Isla elindult, és én is magára hagytam a fiúkat, hadd beszéljék ki azokat a dolgokat, amelyeket nem akartak előttem. Odaköszöntem egy-két ismerősnek, mielőtt kiléptem a folyosóra, csendben a veszélyforrást keresve. Csakhogy már nem éreztem a kellemetlen bizsergést – mióta felálltam, érdekes módon megszűnt.
A lépcsőkig értem, amikor kilépett elém egy ismeretlen alak, és hátraugrottam. Az izmaim megfeszültek, és már emeltem a kezem, de a lány megszólalt.
– Ne, ne, ne! – suttogta. Pont úgy lépett, hogy megláthassam, közülünk való. Leengedtem a kezem, a háborgó szívem nem nyugodott le azonnal.
– Legközelebb ne így közelíts, mert elképzelhető, hogy nem lesz időd megszólalni.
– Igazad van, bocsánat – mondta gyenge hangon. – Csak nem lehettem biztos benne, hogy egyedül jössz.
– Ha mondani szeretnél valamit, miért nem tetted meg odabent? Vagy akárhol máshol?
– Muszáj volt, hogy egyedül légy – ingatta a fejét.
Hát ez furcsa, gondoltam, de vártam, hogy belekezdjen, mialatt felfelé indultunk. Azonban ő nem szólt semmit, csak toporgott mellettem. Zavarban lehet, jöttem rá, és egy mosolyt magamra erőltetve a kezemet nyújtottam felé.
– Rea vagyok.
Biccentett.
– Tudom. Ana a nevem.
Vártunk vagy egy percig. Én is kezdtem kellemetlenül érezni magam.
– Oké – fújta ki a levegőt, miközben lerítt róla, hogy nehezére esik beszélni. – Azért tudtam, ki vagy, mert Aidannel jársz.
Egyre érdekesebb lett a beszélgetés. Csípőre tett kézzel vártam, mi sül még ki belőle.
– Régen én voltam te.
Magasba szaladt a szemöldököm.
– Vagyis – nevetett Ana kínjában. – Ez már régen történt köztünk, és nem tartott túl sokáig.
Leesett a tantusz. De mit mondhattam volna?
– Nos, örülök, hogy megismertelek – próbálkoztam azért valamivel. Ana pedig elképedt, olyannyira, hogy még a zavaráról is elfelejtkezett.
– Azt hittem, kiakadsz, vagy ilyesmi.
Halvány mosoly futott át az arcomon.
– Hisz felnőttek vagyunk.
– Igazad van, és sajnálom, hogy ilyen nyíltan rád törtem, csak beszélni szerettem volna veled. Mindenki érzi, hogy valami közeledik, és csak... Ha arra gondolok, hogy történik velünk valami, és nem mondom el azokat a dolgokat, amiket érzek, majdhogy felrobbanok.
– Bocsánatot jöttél kérni? – Ana rábólintott. – Hiszen nem is ismerjük egymást.
– Nem tőled.
Megértettem a dolgot. A lány Aidannel akart beszélni, viszont még nem készült fel rá. Helyette azonban megtalált engem, bűntudattal és szégyennel a szemében állt előttem. De itt állt. Isten tudja, miért érezte ezt fontosnak, noha én az októl eltekintve tartottam ezt bátor dolognak.
– Semmi gond. Mesélj nyugodtan.
Hitetlenkedve pillantott rám.
– Tényleg?
– Persze. Gyere, üljünk be ide – biccentettem a szaunák irányába. A hátsó lépcsőn visszamentünk a földszintre, összefutottunk néhány csajjal – megkértem Hennyt, szóljon Islának, hogy később tudok csatlakozni hozzá.
Beültünk az egyik gőzkabinba, méternyi távolságra egymástól. Nem csak Anának volt új ez a helyzet, hanem nekem is, de éreztem, hogy jó úton járok. Ezt diktálta az ösztönöm – olyan mélyről jött, ahol elsősorban kékszemű vagyok.
– Csúnyán váltatok el, igaz? – kérdeztem rá.
– Miattam. Tettem olyasmiket, amikre nem vagyok büszke.
– Mind teszünk olyanokat.
– Nekünk nem lenne szabad.
A fejemet ingatva néztem Anára.
– Nem vagyunk angyalok. Embernek születtünk néhány plusz képességgel. Mi is hibázunk.
– A te szádból olyan egyszerűnek hangzik – pillantott a plafonra. – De miután ennyi időt töltöttem önostorozással, a dolgok nem ugyanolyanok.
– Tudod, mi tartozik még szervesen ahhoz, amik vagyunk? A megbocsátás.
A szavaimat súlyos csend követte. Ana percekig nem szólalt meg, és én sem éreztem szükségét a locsogásnak. Nem tudtam, mi történt közöttük Aidannel. Nem is az én bizniszem. Azt viszont szívből kívántam ennek a lánynak, hogy találjon békére.
– Beszélj vele.
Ana fanyarul mosolygott.
– Pipa rám.
– És?
– Te még nem találkoztál a dühös Aidannel? – döntötte oldalra a fejét.
Jobban belegondolva a kérdésbe... Nem. Nem találkoztam még vele. Láttam hidegnek, könyörtelennek, gyengédnek és óvónak, de dühösnek nem.
– Elég... fékezhetetlen olyankor.
– Annyit tudok róla, hogy nem fog rád támadni a folyosó közepén. Kezdd a megfelelő szavakkal, és megérti majd.
– Biztos vagy benne?
– Így ismerem.
Ana elmélázott – az arckifejezéséből ítélve kettejükre gondolhatott. Átfutott az agyamon, hogy mi lenne most, ha ők nem mennek szét. Kirázott a hideg. Sosem tudnám meg, milyen Aidan ölelésében nyugalmat találni, és forró csókot váltani vele.
Megvolt ennek a helyzetnek a maga iróniája.
Ana felállt, és szembefordult velem.
– Köszönöm, Rea.
Elmosolyodtam.
– Én is.
Tanultam magamról valamit általa, és ezért ugyanúgy hálás voltam.
Miután Ana eltűnt a folyosókon, elindultam annak a fürdőnek az irányába, ahol Aidannel romantikáztunk. Látni akartam az óceánszínű vizet, azokat a selymes fodrokat a felszínén. Azóta rájöttem, merre van a helyiség, gond nélkül navigáltam magam.
A medence ugyanúgy ki volt világítva, mint a múltkor, és ugyanazt a hatást is érte el nálam. Leültem a vízhez közel, és belemártottam a lábamat. Éppen annyira volt meleg, hogy ne égesse a bőrömet, és ne is fázzak.
Nem tudom, mennyi időt tölthettem a gondolataimba merülve, amikor Aidan hangtalanul bejött utánam, csak az illatából tudtam, mögöttem van. Félrehúzta a hajamat, és belecsókolt a nyakamba, amitől kirázott a hideg.
– Hogy találtál meg?
Bársonyos hangján a bőrömbe nevetett.
– Jól tippeltem.
– Figyelj – suttogtam, miközben hátrahajtottam a fejemet, hogy jobban hozzáférhessen az érzékeny területhez. – Beszélni szeretnék veled.
– Mondd csak – válaszolt, de egybefolytak a szavak, mivel nem emelte fel a fejét.
– Nemrég találkoztam Anával.
Aidan ledermedt a név hallatán, felemelte a fejét, hátrébb is hajolt. Ha valamit, akkor ezt nagyon el akartam kerülni, úgyhogy visszahúztam magamhoz.
– És? – kérdezte jegesen.
– Kedves volt. Emberi.
Sokáig nem válaszolt. Amikor viszont egy hajtincsemmel kezdett játszani, sejtettem, hogy jó úton haladok.
– Majdnem egy évig tartott. A nyári szünet azonban rosszul sült el, és külön folytattuk tovább. Ennyi.
– Dühös vagy?
– Már kevésbé.
– Nem születünk szentnek – ismételtem a saját szavaimat.
– Valóban nem. Döntünk.
Aidannek sikerült annyi nyomatékkal kiejteni a döntünk szót, hogy elnémultam. Sem kedvem, sem érveim nem voltak ahhoz, hogy vitába szálljak vele. Tényleg mi hozzuk a saját döntéseinket, de elítélhetőek vagyunk-e miattuk? Mi, emberek, sokszor hibázunk, de nem éppen ez az, ami miatt később jól határozunk? Legalábbis jobban.
– Ezért volt mindig mázlid a kártyában – mondtam szelíden.
– Én ilyenekkel nem dobálóznék a helyedben – incselkedett.
Ujjai a nyakamra mozdultak, és simogatni kezdtek. Közelebb hajolt, és amikor megállt a keze, az ajkával folytatta tovább – csókolt. A fülembe suttogott mély, kérlelő hangon:
– Ússzunk egyet!
Ilyen csábításra nem voltam felkészülve. Gombolni kezdtem a ruháimat, és mire szembefordultam Aidannel, ő már egy szál bokszeralsóban állt mögöttem.
– Hűha.
Ez volt az első alkalom, hogy így láttam. Szabadjára is engedtem a tekintetem, nem törődve az arcomra kúszó pirossággal. Aidan kidolgozott izmai valósággal táncoltak a bőre alatt, mágnesként vonzott magához közelebb. A bal vállánál ragtapasz, éppen akkora, hogy fedje a sebet. A minap láttam a heget, miközben Aidan kicserélte a kötést, gyönyörűen gyógyult.
Mielőtt bemászott volna a medencébe, odaléptem hozzá, és tétován a mellkasára csúsztattam a kezem. Aidan kérdő pillantással nézett rám, de nem akartam szavakkal válaszolni. Megtapogattam az ép vállát, kezemet végighúztam a hátán, egyre karcsúsodó derekán, majd a mellkasán, végül a hasfalán.
– Te... – suttogtam, felnézve az arcába. – Elég jól nézel ki.
Aidan elnevette magát.
– Te is.
Ezúttal én éreztem magamon a kezét. Jóval bátrabban fedezett fel magának, mint az első alkalommal. A térdem alá nyúlt, mellkasához szorítva felemelt, miközben szája az enyémet kereste. Szenvedélyesen csókolt meg, az összes területet lángra lobbantva, amit a keze nem ért el.
Minden porcikám érezte, hogy megmozdul – beugrott velem a medencébe. Még a víz alatt is engem ölelt a karja. Amikor a felszínre értem, csak nevetni tudtam. Végre nyoma sem maradt rajta a napok óta tartó lehangoltságnak, a szemébe visszaköltözött az élet.
Aidan felém úszott, mire hátrafele tempóztam, és így kezdődött a vadászat. Talán direkt közeledett lassabban, hogy izgalmasabbá tegye a játékot, mindenesetre vesztésre álltam, sarokba szorított. Amikor egészen közel ért hozzám, lábamat a derekára kulcsoltam, ő pedig a medence szélébe kapaszkodott.
– Most már az enyém vagy.
– A tiéd – leheltem vissza.
Éreztem, mennyire kíván engem. És én is belé akartam szédülni.
Hosszú csókok követték egymást, volt köztük éhes, vad és visszafogott, már-már vérforralóan lassú is. Aidan a nyakamat, fülemet és vállamat is elérte, amitől szuper érzékeny lett a bőröm. Már egyetlen érintése elég volt ahhoz, hogy felszisszenjek a vágytól.
Bár meglepő, de nem volt robbanást előidéző hév, ez inkább lassú, folyamatosan melegedő meghittség volt, ámbár mindkettő ugyanahhoz vezet – forrósághoz.
Az egész testem ellazult, mivel Aidan fáradhatatlanul simogatta a lábamat, majd egyszer csak felfelé indult a combomon. Ez egyszerre volt izgató, kellemes és új, de valamilyen szinten félelmetes is. Veszettül vert a szívem, kapkodtam a levegőt, ám Aidan tenyere a lábam külső felére simult, majd fel a hasamra. Talán azért tétovázott, mert ezúttal engedélyt kért. Elhúztam a fejemet a nyakától – a bőre illatát erősebbnek éreztem a vízben, mint eddig bármikor –, és most én próbáltam szuggerálni őt.
Megértette. Lassan lehúzta a fehérneműt. Hozzám ért, simogatott, apró köröket rajzolt rám. Zúgó füllel a vállgödrébe hajtottam a fejem, egyre gyorsult a lélegzetem. Összeszorítottam a szemem, és mindkét kezemmel a nyakába kapaszkodtam, muszáj volt. Ezer szilánkra robbant széjjel a testemben az élvezet, hosszú másodpercekig csak remegni és lélegezni sikerült.
Egy pillanatig úgy éreztem, minden létező erőm elhagyott, mégis összeszedtem magam és felnéztem Aidanre. Kisimogatta a vizes tincseket az arcomból. Úgy pillantott rám, mintha... Nem is tudom, mintha valamiféle csoda lennék, amit csak neki teremtettek meg.
A keze ezúttal a melltartóm kapcsát kereste, és nem fordultam el, amikor lehúzta rólam. Amennyire csak bírtam, hátrahajtottam a fejemet a medence szélére. Aidan teljesen hozzáfért a nyakamhoz, sőt lassan lejjebb haladt, amíg el nem érte a mellemet. A hajába fésültem az ujjaimat. Nyelve végigsiklott a bőrömön, sóhajokat csalt ki belőlem.
– Várj egy pillanatot – lehelte, majd a medence széléhez úszott, és magához húzta a cuccait. Csak amikor megfordult, láttam meg a színes zacskókat a kezében.
Ahogy visszaért hozzám, levette az alsóját, és a derekamhoz nyúlva közelebb vont. Másodpercekre voltam csak tőle, amikor eszembe jutott valami. Kétségbeesetten néztem rá.
– Az ajtó!
– Bezártam, amikor bejöttem.
Eltüntette az utolsó centimétereket is köztünk, teljesen magához húzott. Helyzetet változtatott, így ő támaszkodott a medence falának, én pedig őneki. Először nem értettem, mire jó ez, másodpercek elteltével viszont rájöttem, hogy nekem kedvez. Felajánlotta, hogy én irányíthatok. A nyaka köré fontam a karom, és elhelyezkedtem fölötte. A szívem úgy dobogott, hogy talán még ő is hallotta.
Ahogy megéreztem magamban, élesen szívtam be a levegőt. Feszítő volt és szokatlan, de kevésbé fájdalmas. Valószínűleg azért, mert sikerült teljesen ellazítania.
Aidan hátrahajtotta a fejét, fél kezével a derekamat szorította, másikkal a medence peremét. Lassan mozogni kezdtem, fel és le, fel és le, előre és hátra. Egyre gyakrabban szakadtak fel sóhajok a torkomból, máskor apró nyögések. Aidan a tarkómba kapaszkodva húzta a fejemet az övéhez, és sóhajtott bele a csókunkba.
Kábult aggyal is éreztem, mennyire jó, mennyire csodálatos, ami velünk történik. Aidan ott volt bennem; alattam, a tenyerem alatt, a szám alatt. Úgy éreztem őt, és ő úgy érzett engem, ahogy soha ezelőtt senki.
Hol lassan, hol gyorsabban köröztem a csípőmmel, homlokomat az övének döntöttem. Néha, amikor erősebben mozdultam, megfeszült az arca. Összegabalyodásunk csendes volt és természetes, akár a levegővétel.
A fejemet hátravetve, megfeszülve, halkat sóhajtva kerültem remegő, lüktető, lobogó, pezsgő állapotba, ahol egy pillanatra kimerevedik és megszépül a világ. Nem sokkal később Aidan is követett. Ujjai úgy szorították a bőrömet, hogy nyomot hagytak rajtam. Mélyről érkező, reszketeg sóhaja töltötte be szeretkezésünk utolsó pillanatát.
Pihegve hajtottam a vállára a fejem. Némán fonódtunk össze, mellkasunkban ezerrel verő szíveink megbeszélték egymással a történteket helyettünk.
Soha többé nem leszek ugyanaz az ember, mint az összegabalyodásunk előtt voltam. Ezt mi sem bizonyította jobban, mint az, hogy amint felértünk a szobánkba, egyikünknek sem az alvás járt az eszében.
Aidan a hátamra döntött, fölém hengeredett, és már tépte is fel az óvszeres tasakot. Ezúttal nem kért megerősítést, ösztönösen tett a magáévá. Vadabbul, éhesebben kaptunk a másik után, ő pedig bepótolta az alkalmat, amikor hagyott engem vezetni.
Mélyebben volt bennem, és gyorsabban is mozogtunk, mint a medencében. Az ajka érintésétől, a karja szorításától, a teste keménységétől csak erősebben zubogott bennem a vágy. Amikor újfent a bőrömbe véste a köröcskéit, ívbe feszült a hátam.
És képtelenek voltunk megszólalni, megmozdulni, tenni bármi egyebet. Beleborzongtunk abba, hogy végre egymásra találtunk.
A karjában szédültem álomba. És csak arra eszméltem fel, hogy Aidan keze újra a testemre téved. Szinte még félálomban csúsztam feljebb hozzá, és nyitottam szét a térdemet. Csillapíthatatlan éhséggel estünk egymásnak. Észrevétlen váltunk eggyé, váltunk a másikévá. Szétcsókoltuk az ajkainkat, izzadva fonódtunk össze.
Végre boldog voltam. Tudtam, hogy ő is az.

Kékszeműek - huszonnyolcadik

Sziasztok! Nagy a csend az oldalon, remélem, hogy ez a fejezet egy kicsit majd felpezsdíti az állóvizet - de ha ez nem is, a következő garantáltan... ;) Vészesen közeledünk a végéhez, erre nem árt felkészülni...

Huszonnyolcadik fejezet

A.

Ki kellett hagynom az edzéseket, és ennek rohadtul nem örültem. A többiek feszítő tempóban, sokáig futottak odakint, nekem pedig bent kellett állnom, és néznem, mint egy kissrác a moziban. Pedig nem is fájt a vállam, mégis eltiltottak a mozgástól Jack utasítására. A verekedést hangsebességgel kellett kivernem a fejemből, de arról még ők sem tudtak lebeszélni, hogy csináljak néhány láb- és hasizomgyakorlatot.
Nem kínoztam magam tovább a bámészkodással, inkább felvonultam a szobánkba. Addig sem kellett olyanokon agyalnom, amitől még stresszesebb lettem. Nem számítottam rá, hogy ez a helyváltás ekkora teherrel jár.
Ledőltem az ágyra, néztem a plafonról lecsüngő csillárt. Aztán becsusszantam az alvás első szakaszába, lassan továbbhaladtam a második felé, és akkor megéreztem. Ösztönösen, belülről.
Vadul pörögtek az álmomban a képek, amelyeket nem én szőttem, hanem valahol a világban egy másik agy, egy idegen test. Egy pillanatra láttam a fiú arcát, futott. A szeme tágra nyílt, és bámult bele a fekete éjbe. Rohant előre, ahogy a lába bírta, megbotlott, majd tovább szaladt, amíg el nem érte a kivilágított kereszteződést. Egy pillanatra lassított, jobbra nézett, és akkor meglátta, megláttuk a buszt. Kék, az oldalán számomra idegen nyelvű felirat, a jelzése 73E. A fiú ekkor megállt, és nézett a busz után gyorsan verdeső szívvel, fülzúgással, aztán a következő pillanatban csattanás. Feketeség. Csend.
Tágra nyílt szemmel ültem fel az ágyban, ujjaimat a halántékomra szorítva. Legalább fél éve annak, hogy nem álmodtam senkiről. Annak a fiatal fiúnak pedig szüksége volt rám, különben meghal. A csattanás, a sötétség és a némaság a halálra utaló, egyértelmű jelek. Hideg verejték csorgott végig a nyakamon.
Valaki kopogott egy rövidet, de meg sem várta, hogy válaszoljak, már be is lépett. Rueben volt az, övtáskával a kezében.
– Vásárolni megyünk. Jössz?
Ennél jobb elfoglaltságot nem találhattam volna, persze, hogy menni akartam. Együtt mentünk le Timhez, aki Kierannel és Luciánnal várt ránk. A többiek még közel sem értek az edzésterv végére, így nyugodt szívvel hagytam magam mögött a Rochert.
Az út Tarnówig azzal telt, hogy a lejátszómat nyomogattam, megfelelő zene után kutatva. Kétszer átpörgettem az összes albumot, mire találtam egy-két olyan számot, ami megfelelt az idegállapotomnak. Iszonyat feszült voltam. Már napok óta nem stimmelt valami. Az út utolsó negyedében tördeltem a kezem, doboltam a lábammal, minél hamarabb szabadulni akartam, odakint lenni és menni, amerre látok.
Megálltunk egy bevásárló parkban, ahol Tim a kezembe nyomott egy méretes listát, és a sportközpont felé intett. Szívből örültem, hogy nem az élelmiszereket bízta rám, ilyen állapotban képtelen lennék olyasmikkel foglalkozni. Ebben az épületben szerencsére nem grasszáltak túl sokan, és kellemes bőrillat terjengett.
Lassan összeszedegettem mindent, tologattam jobbra-balra a kis kocsimat a sorok között – ez valahogy lenyugtatott. Kiszellőztette a fejemet. Az pedig, hogy olyan dolgok között válogathattam, amelyeket magam is szerettem, pluszpontot érdemelt.
Felpakoltam a cuccokat a szalagra a kasszánál, majd a nő kérdezett valamit. Naná, hogy nem értettem, így belekezdtem a fedősztoriba, hogy sajnálom, nem beszélek lengyelül, mert csak látogatóban vagyok itt egy csoporttal. A nő elmosolyodott, majd átváltott angolra, és megkérdezte, hány darab szatyrot kérek.
Majdnem kiléptem a fotocellás ajtón, amikor megpillantottam egy gyógyszertárat. Az elmúlt napok történéseinek tükrében úgy véltem, jó lenne vásárolni onnan ezt-azt. A pult mögött álló fiatal lány mosolyát rejtegetve húzta le a cuccokat az árleolvasón, majd pakolta fehér szatyorba. Rám nézett, mielőtt egy óvszeres dobozkát ejtett volna a többi közé, mire szélesen rámosolyogtam. Teljesen zavarba jött. A keze is remegett, mikor a blokkot nyújtotta.
A kapucnit a fejemre húzva indultam el a csapatunk felé. Már mindannyian engem vártak, tettek is egy-két humoros megjegyzést a késésemmel kapcsolatban. Bepakoltunk a buszba, és mire visszaindultunk a Rocher felé, már teljesen jól éreztem magam. Nem akartam dühöngni, noha a fiút nem tudtam kiverni a fejemből. Riadt tekintete újra és újra eszembe jutatta, mi a feladatom. Miközben dugóba keveredtünk a városban, elaludtam. A srác pedig újra megjelent.
Ezúttal láttam egy lányt is. Még fiatalabb volt, mint a fiú, de hozzá tartozott. Fogták egymás kezét. Valami kávézóban ültek az ablak mellett, autók suhantak el mögöttük, buszok... Egy konkrét járatra figyeltem fel, a 73E-re. Hirtelen minden összemosódott, és a fiú megint egyedül futott az utcán. Szinte ugyanaz a jelenet játszódott le, mint korábban, egyetlen különbséggel. A végén nem az éjszín öntött el mindent, hanem a fehér. És nem volt teljes a csend, a csattanás után valami alig hallhatóan csippant egyet.
– Mi van veled? – jött Rueben hangja oldalról. A fejemet ráztam, hátha beéri vele, de tovább fixírozott, mintha ezzel a nézéssel bármit kiszedhetne belőlem. Jobbnak láttam elfordulni. – Idióta. Nem is érdekel.
Legyen úgy.
A sötétben a kisebb településeket figyeltem. Valamivel le kellett foglalnom magam. Felidéztem minden egyes fontos másodpercet a korábbi kockákból, kutattam szimbólumok után, de túl keveset láttam ahhoz, hogy összeálljon a kép. Itt szimbolikus értelme van mindennek, ritka az olyan eset, amikor meglátjuk, konkrétan mi fog történni, és általában azt sem értelmezzük valóságként. Szóval nem hiszem, hogy az én srácom futkározna a busza után, amikor a barátnőjével is lehetne, itt valami sokkal többről volt szó.
Nagy buktatója ennek a képességnek, hogy sosem tudjuk, mennyi ideig lesznek részesei az álmainknak. Előfordult, hogy hetekig láttam egy lányt, míg a legrövidebb időtartam két nap volt. Addig tart, addig állnak velünk kapcsolatban, amíg az életüket erősen befolyásoló dolog be nem következik. Vagy így vagy úgy.
Visszaértünk a Rocherbe, ahol a többiek az ajtónál vártak minket, és segítettek becipelni a cuccokat. Reára az ágyunkban találtam rá: békésen aludt, nem volt szívem felébreszteni. Csendben kihátráltam a szobából, és lézengtem egy darabig a folyosókon. Valamit tenni akartam, de ötletem nem volt, így csak sétálgattam ide-oda. Aztán belebotlottam Ruebenbe.
– Nem fogom tizenötször megkérdezni, hogy mi a tököm a bajod, mire tizenötödszörre is rávágod, hogy semmi – nézett végig rajtam.
– Dumáljunk.
Rueben a szobája felé intett, nem sokkal később bele is dőltem a fotelébe. Vajon honnan szerezte?
– Tudod, hogy van egy képességünk, ugye? – vágtam bele.
– Azon kívül, hogy különlegesen irritálóak vagytok?
– Kurva vicces vagy.
– A hókuszpókuszra gondolsz az álmokkal? – emberelte meg magát. – Mert arról tudok.
– Hát engem ma meglátogatott valaki.
– Pedig ezt sosem hittem el komolyan – csettintett. – Nem lehetett semmi. És?
– Nincs és. Nem tudok sokat. Valami történni fog vele, pontosabban, azt hiszem, meg fog halni.
Rueben némán meredt rám, majd elővett a szekrényből egy whiskysüveget. Poharat tett elém, a másikat a kezében tartotta. Kérdezés nélkül töltött.
– Ez szar ügy. De te megmentheted, ha...?
– Ha megfejtem az álmait, és sugallom neki, hogy nem kellene azt csinálnia, ami a halálához vezet majd. Elég rizikós, mivel nem biztos, hogy hallgat rá.
– Ez így még szarabb ügy. Elég kemény lehet nektek. Tudni, hogy emberek halála szárad a lelketeken, hát... – kortyolt bele a whiskyjébe.
– Pontosan erre van szükségem.
– Ne húzd fel magad, inkább igyál.
Ezt a tanácsot megfogadtam. Bár a nyamvadt whiskyt sosem fogom megkedvelni.
– Nem tudom, mit mondhatnék. Megértem, hogy nehéz, ha ez segít.
– Kösz. De nem segít.
Ittunk egy-két pohárral. Nem tűnt soknak, de nem is kellett vödörnyi belőle, hogy megártson. Azon kaptam magam, hogy fesztelenül beszélgetek vele olyanokról, amelyek nyomasztottak: talán pont azért, mert senkinek sem mondtam el őket. A félelmeimben ő is osztozott. Valamennyire csak emberből volt. Ha utolérnek minket Tristanék, ő sem számíthat sok jóra. Talán együtt halunk meg.
Töltött még egy pohárral, de már bőven éreztem az első kettő hatását is. Tompulni kezdett körülöttem a világ, elengedtem magam, és egy rövid ideig úgy élhettem az életemet, hogy nem érdekel semmi.
– Tudod, mi hiányzik igazán? – kérdeztem egyszer csak.
– Az internet?
– A foci. A Bajnokok Ligája...
– Mindig is rühelltem – rázta a fejét Rueben. – NASCAR, az a király. Kocsik, sebesség, nem picsogó csávók, akiknek még a lábukhoz sem érnek, máris a földön fetrengenek.
– Azok a csávók világklasszisok.
– Persze, a bénaságban. Homárok – dünnyögte.
– Fogadjunk, hogy kiskorodban nem vettek be a focicsapatba, azért vagy ilyen.
– Azért vagyok ilyen, mert az a sport retek.
– Retek – ismételtem vigyorogva, valamiért jót mulattam ezen a szón.
– Ha játékról van szó, akkor már tenisz. Kemény kis meccset lehet ott nyomni.
– Az aztán nem homároknak való, tényleg...
– Inkább kussolj, szőke Cristiano Ronaldo!
– Brit vagyok, baszki.
– Pláne.
– Hol születtél te, nagyokos?
– A kenguruk földjén – mondta büszkén.
Kiszakadt belőlem a röhögés, amit Rueben rossz néven vett, megsértettem a nemzeti önérzetét.
– Rohadj meg.
– Jobb lesz, ha megyek, mielőtt lekensz nekem egyet a kenguru-stílusodban.
– Jobb is lesz, ha mész, valóban!
Egy kissé akadozó nyelvvel megköszöntem a vendéglátást, majd az ajtó felé tántorogtam, Rueben pedig harsányan röhögött rajtam.
– Barom – mondtam a vállam felett.
Iszonyat sötét volt a folyosón, csak hosszas szemmeresztgetés után tudtam kivenni, merrefelé lehet a szobánk. Kissé bizonytalanul megindultam, de sikerült legyőznöm a félelmetes kilincset. Rea alvó alakja helyett azonban Josh kissé értetlen tekintete fogadott.
– Haver, ne haragudj! – Félig rögtön kijózanodtam. – Eggyel elszámoltam az ajtókat.
– Semmi baj – nevetett.
Kifelé húztam a csíkot, a folyosón pedig kétszer is ellenőriztem, melyik szobába kívánok újfent belépni. A megfontoltságom bejött, ezúttal tényleg Reát találtam odabent. Ledobtam a cuccaimat, aztán bemásztam mellé. Egy ilyen nap után semmire sem vágytam jobban, mint a hajának illatára.
Puhapöcs! Vagy nem is. Homár.

Kékszeműek - huszonhetedik

Hahó!

Haladunk-haladunk... Lassan itt a vége, de még nem stresszellek titeket ezzel. :D Élvezzétek a májust meg ezt a fejezetet! Hmm... ;)

Nilla

Huszonhetedik fejezet

R.

Az összes lengyeltudásom kimerült a na zdrowie-ben, ami annyit tesz: egészségedre. Ezt is Luciántól tanultam, amikor hozzá jártam különórára, legalább ennyi megragadt a fejemben. A franciával ellentétben, ami számomra dallamos és egybeolvadó, a lengyel nem az. Kicsit szögletesnek tűnt, kemény és karcos, de pont ez tetszett benne. Nehéz lehet meghódítani. Eddig csak néhány, benzinkúton várakozó idegent hallottam folyamatosan beszélni. Sajnos egyikük sem hangoztatta, hogy egészségedre, mégis elbűvölten hallgattam őket.
– Do widzenia! Do widzenia! – kiabálta Rueben, miközben leszállt a buszról. Megállt a legalsó lépcsőfokon, és széttárta a karját, mintha nagyon fontos ember lenne, és nagyon fontosat mondana. A lengyel pár hirtelen ránézett, megálltak a beszélgetésben, majd egy-egy furcsa pillantás után beszálltak az autójukba, és elhajtottak.
– Mit adtál a világ tudtára? – kérdezte Aidan. Rueben felénk indult.
– Nem vagyok teljesen biztos, de talán azt, hogy viszontlátásra. Csodálatos ez az ország.
Hajnali négy volt, teljes sötétség, és egy kihalt benzinkúton ácsorogtunk, lassan megdermedve a hidegtől.
A néhány perces pihenőnk után visszaszálltunk a buszba, bár már nagyon kelletlenül. Legalább közeledtünk a déli határ felé. Az ablakhoz gyűrtem a sálamat, és ráhajtottam a fejemet, a kellemes meleg elkábított. Kényelmetlenül feküdtem, de vigasztalt a tudat, hogy az út nagy részét már megtettük.
Péntek reggel kristályos pelyhekben, sűrűn hullt a hó. Kitártam a tenyeremet, és hagytam, hadd essen rá, majd pusztuljon bele az olvadásba minden egyes apró pehely. Még nem világosodott ki, a robosztus villanyoszlopok nyújtottak némi fényt. Lassan mindenki lekászálódott a buszokról. Everett, Tim és az összes többi vezető előttünk állt egy félkört képezve, várva, hogy a többiek is hallótávolságon belülre kerüljenek.
– Jó reggelt mindenkinek – kezdte az igazgató. – Mint látjátok, megérkeztünk a Rocher fürdőbe, amit hosszú évekkel ezelőtt hivatalosan bezártak, nem hivatalosan pedig a mienk. Bent találkozunk! – A súlyos vaskapu felé intett a fejével, amelyet Tim egy vaskarikán függő kulcscsomóval nyitott ki.
A sötétben is látszott, milyen hatalmas az épület, és mennyire hátborzongató. A kaputól aszfaltozott út vezetett a fürdő főbejáratáig, két oldalt fenyegetően fölénk magasodó fákkal szegélyezve.
Ahogy távolodtunk a kaputól, úgy sötétedett fokozatosan. Egy pisszenés nem sok, annyi nem hallatszódott. Tim kezében fényszóró villant, de nem lettem tőle sokkal boldogabb. Úgy éreztem, számtalan kísértet mered rám a sötétből üveges szemével, ujjával fenyegetően rám mutatva.
Tim lépett be először az épületbe, és felkattintotta a villanyokat. Továbbra is szótlanul követtük. Nagy belmagasságú, elegánsan berendezett helyiségbe értünk, a plafonról királyi méretű csillárok függtek, a padlót kifakult vörös szőnyeg borította. Bal oldalt hosszú pult kúszott végig a fal mentén, szekrénykék és fiókok tucatjaival – régen mesésen nézhetett ki. Jelenleg a megkopott pompa jellemezte.
Vastag pókhálók csüngtek alá, a portól nehezen lehetett lélegezni, és a csontig hatoló hideg belénk fagyasztotta még a szavakat is.
– Az építmény nem csak fürdőként funkcionált, szálloda is volt egyben. A kulcsok csak dísznek vannak, nem kell a bejutáshoz. Szobák és raktár az első emeleten, fürdők itt a földszinten, a konyha pedig külön épületben van, odakint a hátsókertben. Egyelőre elég ennyit tudnotok, most az lesz a legjobb, ha mindannyian pihenünk egy kicsit – vakarta Tim a borostás állát. – Délután könyörtelenül felkeltek mindenkit, addigra lehetőleg melegebb lesz itt néhány fokkal.
Ahogy elindult a kivilágítatlan, széles folyosó felé, Aidannel azonnal követtük, bár alig álltunk a lábunkon a fáradtságtól. Tizenkét lépcsőfokot kellett megmászni az első emeletig.
Amint felértünk, zúgolódás támadt az addig félálomban lévő csapatban, a szobatársak választásáról folyt a szó. Nem szerettem volna elválni Aidantől, ezért még erősebben szorítottam a kezét, és ő értette a célzást. Intett Timnek, majd eltávolodott a még mindig zsizsegő csapattól, és benyitott az első szobába. A sarkában voltam, úgyhogy egyszerre vágott minket szíven a látvány. Még több pókháló, még több por, még nyomasztóbb az elhagyatottság érzése. A sötétkék és fehér színek keveredése még hidegebbé tette a szobát. Az ajtóval szemközti falnál két fotel ölelt körbe egy üveg dohányzóasztalt, nem sokkal jobbra pedig egy tükrös szekrény állt.
Ledobtam a táskámat a földre, és szélesre tártam a szoba egyetlen ablakát, hogy a friss, bár csípősen hideg oxigén elárasszon mindent. Másodpercekig álltam mozdulatlanul, és mélyeket lélegeztem, így emésztettem az első megpróbáltatásokat.
Aidan mellém lépett, bekapcsolta az ablak alatt terpeszkedő radiátort, ami elsőre nekem fel sem tűnt.
– Remélem, hogy működik.
– Vagy ha nem, összebújunk, mint a pingvinek – öleltem át. Egy pillanatnyi menedéket találtunk ebben a mozdulatban. Csakhogy kopogtattak – legjobbkor –, és Aidan az ajtó felé lépett.
– Helló – jelent meg Tim. Nyúzott volt, falfehér, mégis rábíztam volna az életemet. Mert ő azért mégiscsak Tim. – Hoztam nektek néhány cuccot.
Két légmentesen becsomagolt törölközőt és ágyneműt nyomott a kezembe. Hálásan pillantottam fel rá.
– Azt ajánlom, még ne használjátok a vizet, hacsak nem inni akartok, mert elég hideg, de estére jó lesz. Találtok szendvicset odalent, és... – hallgatott el. – Mindegy, megyek tovább, ti úgyis megoldjátok.
– Köszi – biccentettem.
Olyan gyorsan, ahogy az erőmből kitellett, lekaptam a régi ágyneműt, majd kiraktam a párnákat és takarókat az ablakba szellőzni. Addig összehajtogattam a használtat, és felraktam az új lepedőt, Aidan pedig lement egy üveg vízért. A végén már nem is néztem, hogy jól gombolom-e a huzatokat, gépiesen csináltam. Becsuktam az ablakot, és amilyen gyorsan csak tudtam, lerángattam magamról a ruháimat, hogy belebújjak a kényelmes és tiszta melegítőmbe. Mire Aidan visszaért, már a langyos radiátor előtt kucorogtam.
Akárcsak én, ő is átöltözött, bár fél kézzel nem tudta le olyan gyorsan a dolgot. Segíteni akartam neki, de nem éreztem helyénvalónak, talán még azt gondolná, sajnálatból teszem.
– Na, gyere – nyújtotta felém a kezét. Bedőltünk az ágyba, szorosan átölelt a takaró alatt. A mellkasához bújtam, és azt suttogtam, jó éjt, de mire Aidan válaszolt, már félálomban voltam. Az ágynemű kellemes virágillattal bírt, ami megnyugtatott, és valamiért az otthonomra emlékeztetett. Pedig ez a hely itt egyáltalán nem az.

Már az ébresztő előtt felébredtem a hirtelen rám szakadó meleg miatt – a radiátor folyamatosan öntötte a forróságot, plusz a melegítőm is kitett magáért, hogy a két paplanról ne beszéljek. Ki kellett másznom Aidan öleléséből, de nem tudtam, ezt hogyan kivitelezhetném, hogy közben ne keltsem fel őt. Robotosan és lassan mozdultam, egyre kijjebb és kijjebb araszolva az ágy szélére, ami szerencsére nem nyikorgott, amikor kicsusszantam belőle. Megszabadultam a melegítőtől, és átvágtam a szobán, hogy lejjebb állítsam a radiátor hőfokát.
Mielőtt elléptem az ablaktól, kinéztem rajta, és ezúttal láttam is valamit. A kilátás a hátsóudvarra nyílt, ahol felfedeztem egy szökőkutat, medencét, hátrébb egy homokozós játszóteret, teniszpályát... Mindent vastag rétegben borított a tejfehér hó, igazi téli látványkép tárult a szemem elé.
– Megéri átutazni majd’ két napot, ha reggel erre kelhetek.
Úristen, a hátsóm! Visszamásztam Aidan mellé, ez még mindig jobb volt, mint magamra kapni valamit.
– Hogy aludtál? – kérdeztem, elterelve a figyelmét a korábbiakról, és a sérült vállára simítottam a kezemet.
– Nagyon jól – mormolta a hajamba. – Csak a folytatás keserít el.
Kíváncsian néztem fel rá.
– Merthogy biztosan nem úgy alakul, ahogy azt szeretném.
Mégis oldalra fordította a fejemet, hogy az érzékeny hajlatba tudja tenni az arcát. Éreztem a forró leheletét a bőrömön, a szívem hevesebben vert a közelségétől. Belesóhajtott a fülembe, erre kirázott a hideg, majd megharapta a cimpámat, mire végigzubogott bennem a vágy. Ekkor megéreztem a kezét is, a könyökömtől indult lassan lefelé, betekintve a pólóm alá, végül folytatva útját a hasam irányába. Összerándultam, mert abban a pillanatban tudtam, hogy nem fogom megállítani.
Összeszorítottam a szemem, és örültem, hogy nem látja az arcomat, mert az nagyon zavarna. A tenyere a jobb térdemre siklott, amit erősen a másik mellett tartottam. Lassan engedtem a szorításon, bár az egész testem feszült. Aidan finoman simította kezét a combomra, egyre feljebb, mígnem elérte a bugyim szegéjét. Bennakadt a levegőm.
Visszahúzta a kezét a vállamra és a karomra, mutatóujja a mellem között vándorolt le a hasamon, így tett még egy kört a testemen.
– Nem foglak bántani.
– Tudom – mondtam nagyon nehezen.
– Nyugodj meg.
Vettem egy mély levegőt. Lazíts, járt a fejemben. De azt hogyan is kell? Lassult a légzésem, Aidan türelemmel megvárta. Utána pedig újra elindultak az ujjai – libabőrös lettem az érintése nyomán.
Csak a fehérnemű vékony ruhaanyagán keresztül éreztem cirógató ujjait. Fél kezemmel a takaróba kapaszkodtam, a másikkal pedig belé. A zavarom meglepően hamar, pillanatok alatt fordult át valami forróba, ami sóhajtozásra késztetett. Aidan mozdulatai lassúak voltak, megfontoltak és rám nézve végzetesek – nem tartott sokáig, hogy néhány pillanatra vége legyen a világomnak. Zsibbadt és pulzált mindenem, miközben gyorsan kapkodtam a levegőt, talán még a lábam is remegett.
Most rajtam volt a sor, hogy a nyakába temessem az arcomat, amíg lassan fölém hengeredett. Megcsókolt, és kényelmesen elhelyezkedett fölöttem, a tenyerére támaszkodott. Túl sok rajta a ruha, ez ugrott be először, és kissé el is szégyelltem magam. Vagyis, még jobban.
– Mi a baj? – suttogta.
– Nos... Te... Fel vagy öltözve.
Halk nevetést hallatott.
– Igen, nagyon úgy néz ki.
– Öhm...
Nem tudtam befejezni a mondatot, mert meghallottuk Tim hangját az ajtó másik oldaláról. Elkeseredetten nyögtem bele Aidan karjába.
– A fürdők a földszinten, a folyosó végén, természetesen nem koedukáltak, és szerintem még most menjetek, mielőtt a roham odaér. Ja, és... Jó reggelt!
Aidan, mielőtt lemászott rólam, apró csókot lehelt az ajkamra.
– Hallottad a főnököt. Később kell folytatnunk. – A szeme sötétlett a vágytól, és abban a néhány másodpercben, amíg fölöttem maradt, megéreztem, milyen erővel fogja vissza magát. És ettől csak még jobban imádtam.
– Ideadnád a... nadrágomat? – biccentettem a földön heverő darab felé.
– Persze – vigyorgott. Tudta, hogy mi jár a fejemben. Igyekeztem nem arra gondolni, hogy mondanom kellene valamit.
Felkaptam néhány cuccot, mielőtt kiléptünk a szobából. A folyosón viszonylagos csend honolt, plusz elég hideg, ezért akaratunk ellenére is meggyorsítottuk a lépteinket a fürdők felé.
Az ajtó mögött, amelyre bikinis női alakot festettek, zuhanykabinok hosszú sora állt, középen szekrényekkel elválasztva. Az egyik műanyag fal mögött éppen zuhanyozott valaki, a ruhái rendezetlenül hányódtak a padon. Néhány ajtóval beljebb mentem, majd amilyen gyorsan csak tudtam, levettem a ruháimat.
Megnyitottam a csapokat, próbáltam belőni a megfelelő arányt, és mélyen beszívtam a levegőt, amikor a kellemes meleg a meztelen bőrömhöz ért. Nem siettem, kiélveztem minden pillanatot. Amikor végre úgy éreztem, megint élő ember vagyok, elzártam a csapokat.
Több hangot hallottam odakintről, talán Isláé is köztük lehetett, de mire megtörölköztem és kiléptem, már nem volt ott. Egy-két ismerős arc viszont igen, akikkel váltottam néhány szót, mielőtt visszabújtam a kabinomba felöltözni. Elég ciki, de meghaltam volna szégyenemben, ha le kell dobnom a lányok előtt a törölközőmet.
Fogmosás közben láttam meg Alexát kilépni a zuhanyfülkéből teljesen meztelenül, vizesen. A mosdó feletti tükörben pont szemügyre lehetett venni mindent, amit nem takart el, de a következő pillanatban már néztem mindenhova, csak rá nem. Összekapkodtam a ruháimat és kijöttem, Aidan a falnak támaszkodva várt rám.
– Mintha szellemet láttál volna.
– Uh – sóhajtottam távolodva. – Hogy ez az Alexa milyen jól néz ki.
Aidan hangosan nevetett, amivel egyáltalán nem segített rajtam.
– Hát, ha láttad volna, amit én, akkor tudnád – bólogattam. – Hihetetlen, hogy bukott rád, te meg...
– Nem minden a szépség.
Fura volt ezt az ő szájából hallani.
– Kell a szikra, tudod – folytatta. – Ha az nincs meg, akkor lehet valaki a világ legjobb nője is, nem számít.
Rásandítottam.
– Nem unod még, hogy mindig igazad van?
A nevetésünktől lett hangos a folyosó.
Nem meglepő módon csomagolt szendvicset és gyümölcsöket reggeliztünk, mindenki a saját szobájában. Jelenleg nem állt rendelkezésünkre nagyobb méretű és jó állapotú helyiség, amit étkezésre használhattunk volna.
Mire végeztünk az ügyes-bajos dolgainkkal, igencsak benne jártunk a délutánban, de ez nem akadályozott meg senkit sem a cselekvésben. Megkaptuk a feladatainkat, ezt az akciót Pam és Felicity vezényelték. A fiúk kipakoltak egy nagyobb helyiséget, hogy az legyen az új nagytermünk, mi lányok pedig a fürdőket és a konyhát takarítottuk. Rendületlenül pusztítottuk a pókhálókat, egyesek a pókokat is, szellőztettünk, súroltunk és megint pókhálóztunk. Úgy tűnt, nem fogynak el soha a helyiségek, de valamikor estefelé végeztünk. Tim és még egy vezető, akinek nem jutott eszembe a neve, a délután folyamán elhagyták a Rocher területét, hogy beszerezzenek mindent, amire az elkövetkezendő napokban szükségünk lehet.
Az esti fürdésnél próbáltam az utolsók között lenni, és elkerülni minden kellemetlenséget. Nem volt sokkal könnyebb, mint délután... Ebben még fejlődnöm kellett.
Alig valamivel később Aidan elvezetett az egyik terembe a földszinten. Azt kérte, hunyjam be a szemem, így nem láttam semmit.
– Most nyisd ki – suttogta hátulról a fülembe, amitől megborzongtam.
Egy zöldre festett medence mellett álltunk, amelyet apró, falába épített lámpák világítottak meg, óceánszínű ragyogást keltve ezzel. Idebent kellemes volt a hőmérséklet, a víz pedig finoman gőzölgött, ezzel biztosítva arról, hogy meleg és selymes. Csak néztem hosszú percekig, Aidan pedig engem, magamon éreztem a tekintetét.
Leültünk a földre, a mellkasának döntöttem a hátamat. Figyeltük a vizet, elfeledkezve az egész napos hajtásról, az idekerülésünk miértjéről és a sötétben ólálkodó veszélyről is. Majd a keze a nyakamra siklott, és óvatosan maga felé fordított: a szája összesimult az enyémmel. Pont olyan odaadó és gyöngéd volt, mint a helyzet, amelyet megteremtett nekünk. Hevesen dobogott a szívem, ahogy szorosabbra fontuk az ölelésünket. Akárcsak reggel, a hátamra döntött és fölém hajolt. Tökéletesen a tudatában voltam minden mozdulatnak, és így akartam, én akartam, ezért szétnyitottam a térdemet, Aidan pedig rám nehezedett.
– Aú – szisszent fel váratlanul, lefordult rólam, és a sebesült vállához kapott.
– Mi a baj?
– Nagyon úgy tűnik, hogy ez a póz nem előnyös a vállamnak.
– Nem akartam fájdalmat okozni.
– Nincs semmi baj – cirógatta meg az arcom.
A kezemnél fogva húzott magához, mire az ép oldalára hajtottam a fejem. A hajamat cirógatta, percek telhettek el. Lassan, de biztosan mindketten megnyugodtunk, és a csönd mámorába, a másik közelségének mámorába merültünk.