Kékszeműek - nyolcadik

Hahó!

Ígéretemhez híven, új rész. Ne felejtsétek, hogy mostantól szerdán és vasárnap is írok! ;)

Plusz egy infó: ÚJ történetbe kezdtem. Lesz blog is, meg minden jó... :) Bővebb infókért klikk #ide.

Nyolcadik fejezet

R.

Kopp-kopp.

Ki az?

A változás.

Milyen változás?

Amit észreveszek magamon, akárhányszor Aidan közelébe kerülök. Már elég súlyos stádiumban vagyok.

Napok óta, a verseny óta, rosszul aludtam. Csak forgolódtam és hallgattam Isla egyenletes szuszogását, azonban még behunyni sem tudtam a szememet. Próbáltam legyűrni magamban az Aidan iránti kíváncsiságomat, ám nem harcolhattam ellene. Ott volt bennem és kész, már nem tehettem ellene semmit. A szeme, az illata, de még a mozgása is – olyan hatással voltak rám, amitől végigfutott a borzongás a gerincem mentén. Az egyetlen probléma, hogy rajta viszont mindennek az ellenkezőjét láttam. Akárhányszor közelítettem, de csak visszafogottan, véletlennek tűnő érintésekkel, mintha kényelmetlenül érezné magát. Soha egy pillanatig sem hittem komolyan, hogy én megfelelő lennék neki, de az apró visszautasításai mindannyiszor elkeserítettek. Én akartam lenni az a lány, akire elalvás előtt gondol, akinek a csípőjére csúsztatja a kezét, akinek finoman beletúr a hajába, és a barátnőjeként mutatja be mindenkinek... De nem voltam az.

Reggel, csupán párórányi alvás után iszonyatos fejfájással ébredtem, és amint a tükörbe néztem, rögvest hátrahőköltem. Olyan sötét karikák virítottak a szemem alatt, mintha az egész éjszakát végigittam- és táncoltam volna. Húsz percet vett igénybe, mire sikerült újra emberi külsőt festeni magamnak, aztán Islával lementünk a reggeli edzésre. Már kívülről fújtuk a feladatokat, így nem volt szükségünk a diktátorokra, ők ennél a gyakorlatnál csak arra felügyelték, hogy mindenki végrehajtsa őket. Három kört futottunk a salakpályán, lenyomtunk jó pár darab fekvőtámaszt, guggolást és felülést, majd utána fociztunk a fiúkkal. A mozgás kikapcsolt, mert közben nem járt olyanokon az agyam, amiken nem kéne.

Egészen addig sikerült kontrollálni a gondolataimat és jól érezni magamat a srácokkal, míg Aidan ki nem jött az ajtón, nagyon álmos arccal, nagyon kócos hajjal, a szemét dörzsölgetve.

Egy pillanat műve volt eldönteni, odamegyek hozzá. Mivel a kötelező meccset már lejátszottuk, ezért mindennemű lelkiismeret-furdalás nélkül léptem ki a csapatomból.

– Szia!

– Jó reggelt – felelte halkan, elnyomva egy ásítást.

– Szörnyen nézel ki. – Bár én sem lehettem jobb, mégis megnyugodtam, mert ezt ő úgysem fogja észrevenni, mint ahogy a férfiak általában az új hajszínt sem szokták.

– Ne is mondd. – Ahogy előttem nyújtózkodott, felcsúszott a pulcsija, és egy vékony csíkban kilátszódott a hasa meg a bokszeralsója. Nyeltem egy nagyot. Kérlek, ne tedd ezt velem! – Nagyon sokáig fent maradtam... beszélgetni.

– Akkor Bené biztos ki van bukva, hogy nem hagytad aludni.

– Nem Bené volt, Adel és Ciara jöttek át hozzánk filmezni.

Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. És csalódottságomban. Amíg én átforgolódtam a fél éjszakát miatta, ő... Hát, ő Aidan maradt. Csajozott. Jézusom, ez jobban fájt, mint gondoltam. Ez a sors fintora, a szerencsétlenül választott lányok átka. A viszonzatlanság legmélyebb, legkeserűbb bugyra.

– Jaj, nem, félreértesz... – magyarázkodott, mert biztos leolvasott valamint az arcomról. Nem hagyhattam az önbecsülésemet tovább süllyedni, így szélesen elmosolyodtam. Ez volt a próbálkozás, hogy meggyőzzem, ő érti félre az én reakciómat, miközben meg... De akkor is, inkább legyek az a lány, aki mindenki előtt elrejti a vonzalmát, mint az, aki nyíltan felvállalja, hogy nem viszonozzák.

– Biztos láttam már valahol, Adel is sokat mesélt róla.

– Igen, aranyos lány.

Tim mentett meg attól, hogy valami borzasztó dolgot kövessek el, és erre válaszolnom kelljen, amikor egyszer csak feltűnt az udvaron.

– Hellóka. – Tim most is lezser volt, mint általában mindig, és egyáltalán nem látszott rajta, hogy korán lenne neki. – Aidan, megcsináltad már a köreidet?

– Még nem – felelte Aidan azzal a hanyag eleganciával, amivel általában beszélt.

– Akkor? Te meg – pillantott rám –, gyere velem.

Mi?! Pedig most még rosszat sem csináltam! Be sem szóltam neki, vagy ilyesmi.

– Kezdjek félni?

Tim felnevetett.

Váltottunk Aidannel egy utolsó pillantást, majd ő hozzálátott a gyakorlataihoz, én pedig követtem Timet az épület felé. Megpróbáltam kizárni a fejemből a gondolatot, hogy ez nagyon furcsa szituáció. Nemsokára azonban, amint beértünk az Akadémiára, és átvágtunk néhány folyosón, minden világossá vált előttem. Tim a délutáni gyakorlatunk helyére kalauzolt el. Vajon miért?

Előtte surrantam be a helyiségbe, amelynek hangszigetelt ajtaja nagyot csattant, miután bezárta mögöttünk. Először jártam itt, ahol hosszú, védőfallal elválasztott pályák sorakoztak egymás mellett, melyeknek a végén ott állt egy... ember nagyságú céltábla.

Elfehéredtem, és krákogva fordultam Tim felé.

– Ezt. Most. Nem. Mondod. Komolyan. Ugye?

Egy lőtéren ácsorogtunk, az Akadémia sajátján, ami egyáltalán nem hasonlított azokhoz, amelyeket a filmekben láttam. Sokkal nagyobb és félelmetesebb volt azoknál.

– Mit hittél, Tunyacsáp-képzőbe jöttél? – Mi van? – Nemcsak verekedni tanítunk meg titeket, hanem fegyverrel bánni is.

– De ez... – hápogtam. Nem tudtam befejezni a mondatot, mert a fal mentén végigfutó, zárt szekrények felé biccentett. Könnyen kitaláltam, miket rejthetnek. – Ez nem fog menni. Miért hoztál ide egyáltalán most?!

– Rendben – bólintott. – Akkor képzeld el, hogy egyedül vagy egy erdő kellős közepén, és semmi nincs nálad, pusztán egy töltött fegyver. A segítségedre senki sem siet, mert mindenki halott. Menekülnöd kell, minden ösztönöd ezt diktálja, feszülnek az izmaid a félelemtől, az adrenalin tombol a véredben. – Stílust váltott, a hátam mögé lopózott, onnan beszélt tovább halk, félelmet keltő hangon, amitől a frász jött rám. Ezzel a figurával nagyon nincs rendben valami! – Aztán meghallod, hogy jönnek... Próbálnak csendesek lenni, de dübörögnek a lépteik, recsegnek a faágak a lábak alatt. Ketten vagy hárman lehetnek, mind nagydarab, erős férfi. Nem tudod egyedül megoldani a helyzetet, eggyel elbánnál, talán kettővel is, de három ellen nincs esélyed. Ott lapul nálad a fegyver. Hidegen, biztosan és végzetesen. Csak annyi kell, hogy a kezedbe vedd. Elveszed az életüket, vagy hagyod, hogy ők vegyék el a tiédet?

Majdnem rákiáltottam, hogy hagyja abba. Szinte éreztem a szavai keltette hamis valóságot magam körül, majdhogynem reszkettem. Láttam magam előtt a sötét, ezüstös erdőt, ami végtelenül terül el előttem, ahol egyedül vagyok, mindenki meghalt, és hárman jönnek ellenem... Ott a fegyver. És használom, ha kell.

Átjárt a küzdés izgalma, és éreztem, hogyan feszülök pattanásig. Egy harcost neveltek belőlem, akár tetszik, akár nem­.

Tim egy kulccsal kinyitotta az egyik szekrényt, aztán kivett egy pisztolyt, és felém nyújtotta.

– Ez egy Glock. Egy kiváló típus, ha engem kérdezel. A kedvencem.

Elvettem tőle a fegyvert, igyekeztem nem fél méter távolságba tartani magamtól. Nehéz volt és rémisztő. Főként a tudat, hogy egy halálgépet szorongatok.

– Ne, ne így tartsd. Megmutatom.

Legalább egy órát azzal töltöttünk, hogy különféle kaliberű pisztolyokat tanulmányoztunk, és Tim leegyszerűsítve mindegyikről elmondta, amit tud. Imádta ezeket az ördögi masinákat, értettem meg egy pillanat alatt.

Visszatette az igazi stukkereket a helyükre.

– Ti természetesen paintball-pisztolyokkal fogtok megtanulni lőni, pontosan ugyanezek másaival. Hogy válaszoljak a legelső kérdésedre is, azért hoztalak le ide korábban, mert úgy döntöttünk, hogy ezt idén az elsősöknek én tanítom.

Összehúztam a szemem. Ez több kérdést is felvetett, és most pont olyan hangulatban voltam, amikor nem féltem feltenni őket.

– Miért? Miért hoztál ide engem?

Elmosolyodott.

– Mert sejtettem, hogy tetszeni fog.

És valahogy igaza volt. Taszított és egyszerre vonzott ez a veszélyes világ. Mióta harcolni kezdtem, küzdöttem ezzel az érzéssel is. Hogy jó az, ha élvezem, erős vagyok? Helyénvaló?

– Mit vársz tőlem?

– Jelenleg? Hogy legyél olyan erős, amilyen csak tudsz.

– Miért jó az neked? – folytattam tovább a faggatást.

– Nekem az a jó, a ti mind erősek vagytok.

– Frászt – csúszott ki belőlem talán indulatosabban, mint ahogy terveztem. De igazság szerint éreztem, hogy több van itt a háttérben. Állandóan figyelt engem, és sosem hagyott ki egy alkalmat arra, hogy a közelembe kerüljön.

Ezúttal Tim vigyorgott, a jokeres stílusában. Nem nyújtott valami szívderítő látványt.

– Kezdesz felnőni, Rea – közölte úgy, mint valami tudományos megállapítást, és elindult az ajtó felé. Ezennel véget ért a „közös óránk”.

Nem nagyon tetszett, hogy le akar rázni. Oldalról figyeltem, de már csak a pillantása elárulta, nem fog többet mondani. Megráztam a fejem.

– Ezt most pedig muszáj megkérdeznem. – Megálltunk a folyosón. – Fogunk mi kardozni is? Ha már ennyire körültekintőek vagytok.

Tim nézett egy pillanatig, aztán teli torokból elnevette magát, én pedig elsétáltam mellette. Nem kívántam, hogy utánam jöjjön, és ő nem is tette. Csak a nevetése visszhangzott mögöttem.

Néhány órával később, egy egészen rövidnek és kevésbé fájdalmasnak tűnő thaiboksz-edzés után megjelent Tim, és a vezényletével kis csapatunk a hangárba indult. Velünk tartott egy nő is, a másik vezető, Pamela. Arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg jártak Timmel, de minimum... kavartak. Vibrált közöttük valami egyértelmű feszültség, és ezt még az én analfabéta detektorom is kimutatta.

Tim nagyjából ugyanazokat mondta és mutatta meg, amiket nekem korábban. Amikor a többiek nem láthatták, szemtelenül rám vigyorgott. Inkább elfordultam, mindegyikünknek az volt a legjobb.

A bemutató végén jött a dolgok kényelmetlenebbik fele: mindannyian kaptunk egy-egy paintball-pisztolyt, majd beálltunk az egymás mellett lévő pályákra. Isla keze remegett, ahogy felemelte a fegyvert. Pamela és Tim egyenként mindenkihez odaálltak megmutatni, mi a stabil lőállás, és hogyan kell tartani a stukkert a kézben.

– Keményebben fogd – szólt rám ekkor Pamela hátulról. Jellegzetes, füstös hangja volt, amit dögösnek neveznék. Ez passzolt is hosszú, vörös hajzuhatagához és karakteres arcához.

Lőttünk, lőttünk és lőttünk. Újra és újra. Nem gondolkoztam, csináltam, amit kellett. A vállam már sajgott a sok feszítéstől, de nem érdekelt. Felemeltem a karomat, céloztam és tüzeltem – a zöld festék keményen robbant szét a fehér emberformán. Próbáltam szüntelenül, mert meg kellett próbálnom.

Mire délután találkoztam Aidannel, majdnem elájultam a fáradtságtól. A fizikai megerőltetés mellett az órákra is be kellett járnom, továbbá az sem könnyített a helyzetemen, hogy éjszaka nem aludtam.

A változatosság végett a könyvtárat választottuk az óránk helyszínéül. Aidan most is, mint általában mindig, jókedvű volt, vicces meg szerény, és amíg én kijegyzeteltem az egyik álmokról szóló részt az általa ajánlott pszichológiai tankönyvből, ő a Wherever You Will Go dallamát dúdolta, ami utána, természetesen, nem ment ki a fejemből.

– Na, várjunk csak – mondtam, mire Aidan felkapta a fejét. Hatszor kellett elolvasnom egy mondatot, de még akkor sem értettem meg. A fizikai lefárasztás után következett az agyi, lassan már másra sem bírtam gondolni, mint az ágyamra. – Ez az egész nekem kicsit zagyva.

– Melyik részére gondolsz? – kérdezte, miközben hanyagul előredőlt a székén. Ez a mozdulat azt sugallta: rendben van, kérdezz csak, én úgyis mindent tudok.

– Mi ez az egész az álmodás fázisairól meg a REM-szakaszról?

– Az álmodás folyamatának négy szakaszát különítjük el. Az első, mondjuk, amikor ellazítasz a kanapén, de még hallod, hogy a Skins megy a tévében. A következő lépcső, amikor elszundizol, de ha... – Egy rövid pillanatra elhallgatott. – De ha óvatosan hozzáérek a válladhoz, felébredsz, mert még nem alszol olyan mélyen. A harmadik fokozatnál már nehezen tudlak felébreszteni, ez a közepesen mély alvás. Az utolsó fok pedig a mélyalvás.

– Teljesen világos – válaszoltam a kérdő tekintetére, miközben szélesen elmosolyodtam. Tudott magyarázni, az egyszer biztos. – De csak a Skins miatt.

– Mit mondhatnék – mosolyodott el. – Brit vagyok.

Átkozottul igaz. Az akcentusa is borzasztóan brit, és elképesztően szexi.

– A REM-periódus a mélyalvás alatt van – folytatta visszakomolyodva –, olyankor is nehezen tudlak felébreszteni. Általában ekkor álmodsz. Persze, mindegyik szakaszban előfordulhatnak az álomképek, de a legintenzívebben akkor emlékszel rá, ha a REM-ből ébredsz, és akkor vagy a legfáradtabb is. Szívás, mi? Az álom kiveszi az erődet. Ne, ezt nehogy leírd! Ez volt a vicces része.

Annyit azért feljegyeztem a füzetembe, hogy „Aidan szerint vicces”, így biztos voltam benne, hogy megjegyzem. És ha már a poénoknál tartottunk... Felpillantottam Aidanre, engem figyelt az éles szemével. Nem kapta el a tekintetét rólam, hát persze, hogy nem. Nem az a fajta srác.

– Losing My Religion.

– Ez nem az a Rem – nevetett. – Life is bigger... It's bigger than you... And you are not me...

Annak ellenére, hogy a könyvtár nyilván az a hely, ahol csöndben kell maradni, mégis hangosan énekeltem egy-két sort, aztán Aidan arcát látva inkább elhallgattam, és kacagtam saját magamon.

Általában így teltek el a közös óráink.

Este, amikor a nagyteremből a szobánkba kullogtam egy csajos dumaparti után – Isla még odalent maradt, Henny pedig zuhanyozni és hajat ápolni ment, ami neki nagyon sok idő –, leültem az ágyam elé a szőnyegre, és kinyitottam a kedvenc könyvemet, a Száz év magányt, amelyből kihullott a sok magammal hozott, múltbéli fénykép. A szüleim, a barátnőim, a ballagásom, a macskánk, aki két évvel ezelőtt tűnt el rejtélyesen, a szomszédfiú, a házunk, az iskolám... Minden, amit az emlékezetemben hűen őrizgettem, ott állt a fotópapírokon, és valami eszméletlenül hiányzott. Igaz ugyan, hogy beszélhettem a szüleimmel a múlt héten, mégsem éreztem, hogy csökkenne bennem a hiányuk okozta űr. Csak a nyár végén mehettem haza hozzájuk, akkor is csupán egy hónapra, mint mindenki más.

A mellkasomhoz szorítottam egy öt évvel ezelőtti karácsonyi fotót, amin a nappaliban felállított fa előtt álltunk. Régóta először elsírtam magam. Annyira hiányoztok! Annyira hiányoztok! – ismételtem hangtalanul addig, amíg el nem fogytak a könnyeim.