Három - Életem története

Sziasztok!
Először is: köszönöm a kommenteket az előző fejezethez! ^^ Válaszoltam is rájuk.
Info 1: nyitottunk a csodálatos Naomival egy közös blogot, ahol egy nagyon őrült történet lesz olvasható. :D Link: Törekvés. Nyitás hamarosan és Dylan O'Brien!
Info 2: a fejezet alatt kommentelők között kisorsolom a következő fejezetet, amit e-mailben küldök majd el. ;) Szóval, kommentelésre fel!
Kellemes olvasást,
Nilla

Egy sóhajtással tértem magamhoz, és kinyújtottam zsibbadó kezemet, ami hangos koppanással ütközött valami keménynek. Kipattant a szemem, és egyből magamhoz tértem: felültem a kocsi hátsó ülésén. A. Kocsi... Hol?!
Nevan az anyósülésen ült, talpát a műszerfalhoz nyomta, és békésen aludt. Kevésbé kényelmesen, de nyugodtan. Még mindig Karoláék háza előtt parkoltunk, és az óra negyed tízet mutatott.
– Mi a fene? – suttogtam magam elé, mialatt felmértem a terepet. Valaki megszabadított a topánkámtól, és betakart egy pléddel, ami csakis Karolához tartozhatott. Ezer közül is felismerném a csillagjait. De miért nem szóltak, hogy megérkeztünk? Fel kellett volna ébreszteniük!
Megpróbáltam csendesen kinyitni az ajtót, ám be volt zárva, a gombot pedig nem lehetett manuálisan feloldani. Ez ugye csak egy rossz vicc?
Az egyetlen módja a kijutásnak, ha felébresztem Nevant, és akkor meg is kérdezhetem, mi az ördögért töltöttük itt az éjszakát. Vagyis egy részét.
Előrehajoltam a két ülés között, de azzal a lendülettel hátra is hőköltem, mert iszonyatosan zavarba hozott a pár centis távolság, ami közöttünk állt. Vettem egy mély levegőt, és újra megpróbálkoztam a feladattal, hogy felkeltsem Nevant, és ezúttal legalább fél perccel tovább sikerült tartani a frontot. Odahajoltam, de hang nem jött ki a számon, csak néztem kisimult vonásait, kisfiús arcát, pólója alól előbukkanó bőrét.
Visszahanyatlottam hátulra. Előkotortam a mobilomat, és rácsörögtem Karolára.
– Hagyjaludniii – nyöszörögte. A tőlem telhető leghalkabban megszólaltam, és közben egész végig azt figyeltem, megrezzen-e Nevan. A Sikoly valamelyik részében láttunk egy ehhez hasonló jelenetet, nem?
– Mit keresek én itt?
– Az attól függ, hol vagy.
– A kocsijában.
– Ja, azért, mert ott aludtál. Vele.
– És mégis miért nem keltettél fel?! – sziszegtem.
– Próbáltalak, de nem reagáltál, teljesen ki voltál ütve. Mivel nem akartunk kiemelni onnan, otthagytunk.
– Úristen! – kis híján agyvérzést kaptam. – Köszönöm szépen, hogy ilyen csodás barát vagy!
– Sokkal rosszabb is történhetett volna.
– Például?
– Például, hogy elhajt valahová, egy ismeretlen terepre, és ott térsz magadhoz a kocsiban. Szerintem elég jól jártál.
– Mrrsggghhrrrg! – morogtam rá, majd kinyomtam a telefont. Egyszerre egy problémára tudtam koncentrálni, és a legfontosabb Nevan volt. A második az egyre növekedő klausztrofóbiás érzésem, és valahol a sor végén kullogott csak Karola.
Magamra öltöttem minden vitézségemet, és közelebb húzódtam. Óvatosan megérintettem Nevan karját, amitől összezsugorodott a gyomrom, de figyelmen kívül hagytam. Amikor nem reagált rá – fogalmam sincs, miért – végigsimítottam a vállán. Erre már mélyebben vette a levegőt, és lassan felém fordította a fejét. Amennyire csak lehetett, elhúzódtam, de meglehetősen nehéz dolgom akadt, mert a látómezejében próbáltam maradni.
– Szia.
– Jó reggelt.
– Ne haragudj, hogy ilyen kényelmetlen helyzetbe hoztalak – magyarázkodtam haladéktalanul. – El sem tudom hinni.
– Ne aggódj, kibírtam, és valójában elég kalandos volt. Tök jó dalt lehetne írni róla.
– Igen? A szerencsétlen lány, aki mindent megtesz, hogy még szerencsétlenebbnek tűnjön. Életem története.
Nevan mosolygott.
– Azért ennyire nem rossz a helyzet. Attól eltekintve, hogy zsibbad mindenem, és azt hiszem, legalább egy liter kávét meg kell innom.
– Főzök neked egyet. Ragaszkodom hozzá, mindezek után...
– Én jobbat tudok. Menjünk reggelizni! – csillant fel a szeme.
– Mi? Mármint most?
– Aha, miért ne? Egy ilyen éjszaka után határozottan ránk fér. A kajának sosem tudtam ellenállni.
– Én se.
Mi? És ezt mégis mi a fenéért mondtam? Esküszöm, megölöm a legjobb barátnőmet. Fenomenális ötletei miatt végül itt kötöttem ki.
Nevan, amilyen egyszerűen csak tudott, átmászott a vezetőoldalra, és behelyezte a kulcsot. Amint elfordította, a motor életre kelt, ő pedig leengedte az ablakot, és a friss, koranyári levegő elárasztotta az utasteret.
– Ott fogsz ülni hátul egész út alatt?
– Igen, úgy terveztem – feleltem egyértelműen, Nevan azonban felnevetett. Viccesnek találta a bénaságomat, és ez igazán... Kedves.
– Na, gyere ide! – biccentett a másik ülés felé, én pedig, magam sem értem, miért, de mentem. És bitang jó érzés volt nem megfontolni a dolgot, hanem csak úgy megtenni.
– És, hova megyünk? – érdeklődtem, miközben bekapcsoltam a biztonsági övet. Hirtelen megcsapott a ruhámból áradó füstszag, és elfintorodtam. – Mondjuk egy fürdő nem ártott volna, mielőtt nyilvános helyre teszem a lábam.
– Téged nagyon foglalkoztat mások véleménye? – Nevan feltette fekete napszemüvegét, és elhajtott Karoláék háza elől.
A kérdés belém fojtotta a szót. Rögtön a lényegre tapintott, mert igenis, nekem nagyon sokat számított mások véleménye, leginkább az anyámé. És ő most ki lenne akadva, ha tudná, miken mentem keresztül az elmúlt tíz órában. És hogy milyen a szagom. És hogyan áll a hajam. És egyáltalán.
– Szerintem – köszörültem meg a torkom –, törődni kell mások véleményével is.
– Ja, de nem mindenkiével. Vagy te az olyanokéra is adsz, akiket nem ismersz?
– Ez nem ilyen egyszerű.
– Miért nem?
Mit mondhattam volna? Hogy így neveltek, és azért vagyok ilyen? Hogy én nem vagyok Karola? Sem olyan, mint Nevan?
– Mert nem – zártam rövidre a témát, és reméltem, a hanglejtésem elárulja, nem szeretnék erről beszélgetni.
– Rendben van – mondta ő egyszerűen, és befordult az egyik kereszteződésben, majd átengedett két kislányt a zebrán. Alig néhány – csendes kínban – eltöltött perccel később megálltunk a belvárosban, a Jupiter nevű pékség előtt. Széles kirakatában zsömlék, sütemények és croiassantok kacérkodtak egymással az üzlet szimbóluma alatt. Az ajtó felett apró csengő csilingelt, és azonnal megéreztem a frissen sülő kenyér és a kávé illatát.
A hely picike volt, de hangulatos: néhány asztal állt az egyik sarokban, széles pult a másikban. Az üvegen visszacsillant a fény, különböző és észbontóan gyönyörű sütemények kínálgatták magukat ezüsttálcákon. Nevannel beálltunk a sorba, továbbra sem szóltunk egy mukkot sem, de ezúttal nem agyaltam ezen, mert lekötött a bámészkodás. Amikor már csak egy idősebb néni volt előttünk, észrevettem a fiút, aki kiszolgálta a vevőket. Göndör fürtjei az arca körül tekeregtek, tetovált karja kilógott a pólója alól, egyik csuklóján karkötők forogtak. Sokkal, de úgy értem, mérföldekkel kedvesebbnek látszott, mint tegnap este. Egyáltalán nem tűnt mogorvának. Ő is kiszúrt minket, valószínűleg már akkor, amikor beléptünk, mert miután odabiccentett Nevannek, felém fordult.
– Szia, Harper vagyok, miben segíthetek?
Tátva maradt a szám. Harper viszont tökéletesen mulatott a zavaromon, vigyorogva vitte tovább a beszélgetést.
– Úgy látom, kávéra lesz szükségetek. Máris. Nevan, tied a szokásos, de neked hogy adhatom?
– Öhm – hümmögtem. – Nagyon sok tejjel, cukor nélkül.
– Azonnal.
Harper, mielőtt a kávégéphez slattyogott volna, a hátam mögött álló fiúra nézett, és sokat sejtető mosolytól rándult meg a szája széle. De vajon mit sugallt a gyorsan tovaszálló, mély pillantása?
Ezek örömüket lelik abban, hogy béna vagyok! – döbbentem rá. Lefagytam, meg se tudtam mozdulni, és reméltem, hogy a tekintetem lyukat éget a fürtöske hátába. Valószínűleg nem vette észre, mert amikor visszaért hozzánk, frissen sütött kalácsot tett két tányérra, és majdhogynem a kezünkbe nyomta. Bámultam rá, de vagy nem vette a lapot, vagy nem akarta. Anélkül, hogy átgondoltam volna a dolgokat, elindultam az egyetlen üres asztal felé, és még visszapillantottam a vállam fölött Harperre. Fülig ért a szája, és mindenfelé nézett, csak irányomba nem. Mi ilyen állati nevetséges rajtam? Mielőtt leültem Nevannel szemben, még végignéztem magamon. Kicsit nyúzott voltam, hiszen ugyanazt a ruhát viseltem hosszú órák óta, de a külsőm minden szempontból... normális volt. Akkor csakis ezekkel lehetett valami baj.
Sandán néztem Nevanre, aki ebben a pillanatban mélyen beszívta kávéja illatát. Én is elkaptam a papírpoharamat, és belekortyoltam a tartalmába. Ízlett. Na, a bongyorka legalább kávét tud főzni.
Nevant figyeltem a tányérom felett. Miért nem szólt egy mukkot sem? Gyanús volt nekem. Mióta elvágtuk azt a kényes témát, meg sem nyikkant.
– Tulajdonképpen... – kezdtem, mire rám kapta a tekintetét, én pedig ledöbbentem kék szemének látványától. Világos volt, tiszta és ártatlan. Kiment a fejemből, amit mondani szándékoztam. – Szép a szemed.
A szám elé kaptam a kezem, amint tudatosult bennem, hogy ezt hangosan is kimondtam. Elpirultam, az utolsó hajszálamig zavarba jöttem. Nevan azonban elmosolyodott, és nem tűnt különösebben zavartnak.
– Köszönöm. A tied is.
– Meg kell kérdeznem. Miért vagyunk mi itt?
– Mert éhes vagyok?
– Nem – ráztam meg a fejemet, miközben lenyeltem a mosolyomat. – Ebben a helyzetben. Együtt.
– Mert elaludtál a kocsimban, és nem volt szívem felébreszteni.
– Csupán ezért vállaltad a kényelmetlenségeket? Nem hiszem.
– Miért vagy ilyen negatív? Ne feltételezd azt, hogy nem tennék meg ennyit érted.
– De... nem is ismerjük egymást – halkult el a hangom. Nem tetszett a bizonytalanság, ami terjeszkedett bennem. Ezért maradtam inkább otthon, akkor tuti kimaradtam az ilyen helyzetekből. Csakhogy ez a huszonkettes csapdája – épp azért, mert hívogatott az ismeretlen, nem tudtam felállni, és hazamenni.
– Még nem.
Elfintorodtam.
– Őszintén nem hiszem, hogy egy füstszagú, csapzott hajú lánnyal szeretnél ismerkedni, akivel néhány órája találkoztál először, és még a foci sem érdekli.
Nevan felnevetett, olyan hangosan, ahogy én nem mernék itt. Óvatosan körbenéztem, vajon ki figyel minket, de senki sem tette. Ketten voltunk csak.
– Sage – ejtette ki a nevemet olyan hangsúllyal, amitől kis híján megfagyott a vér az ereimben. – Én csak egy szégyenlős, dilis, kedves lányt látok magam előtt. Bár most nem hoztam magammal a szemüvegem, de hála istennek, csak néha kell használnom.
Fülig pirultam a szavaiba – megint. Megköszörültem a torkom.
– Nem is vagyok dilis.
– Aki úgy tudja körbeugrálni a tüzet, mint te, és képes egész este egy olyan társaságban ülni, mint a mienk, az igenis dilis – mutatott rá a tényre. Sóhajtva megadtam magam.
– Jó, igaz. De ha Karola nem lenne...
– Akkor majd megköszönöm neki, amikor legközelebb látom.
Csendben ettük az egyébként csodálatosan omlós és finom reggelinket. Valószínűleg én is megköszönöm majd Karolának, de szigorúan csak azután, hogy helyreraktam a ballépései miatt.
Fél órával később Nevan kirakott barátnőm háza előtt, és azzal búcsúzott, hogy reméli, hamarosan megint belekeveredünk egy közös, dilis kalandba. Nagyon tetszett, ahogy a dilis szót ejtette. Teljesen máshogy hangzott az ő szájából, mint az enyémből.
Nem csalódtam Karolában: továbbra is az ágyat nyomta, és halkan horkolt. Előhúztam a mobilomat, elindítottam a felvételt, másik kezemet pedig a számra tapasztottam, hogy a nevetésem ne hallatszódjon. Röviden megörökítettem a pillanatot, majd előhalásztam a pizsamámat és a fogkefémet. Meglátogattam a fürdőt, és legalább egy órán keresztül ki sem jöttem onnan. Addig sikáltam magam, és mostam a hajamat, ameddig a füstszag el nem tűnt. Bedőltem a még mindig szundító Karola mellé, és reméltem, hogy legalább egy napig nem kelek fel. Ki kellett pihennem magam. A kalandos élet fárasztó.

Felriadtam, amikor Adele hangosan énekelte: rolling in the deep, és kiugrottam az ágyból. Azt hittem, valami nagy gond van, de a Karola-katasztrófán kívül semmi érdemleges nem történt. A nőszemély egy szál fürdőlepedőben, víztől csöpögő hajjal ugrabugrált a tükör előtt, és egy hajkefébe énekelte a szöveget.
– Szent ég – sóhajtottam, és inkább visszabújtam az ágyba. A tükörből láttam, hogy Karola arcát uborkás pakolás borítja, amitől még komplexebb lett a látvány. – Hány éves vagy te?
– Te hány éves vagy, hogy ilyeneket már nem is tudsz élvezni?
– Most én kérem tőled, hogy hagyj még aludni.
– Azt nem lehet. Nemsokára indulnunk kell!
– Óh, ne – dünnyögtem a párnába. Nem volt elég ennyi egy hétvégére?
– Nem szeretnék lemaradni egyetlen pillanatról sem.
– Mármint minek egyetlen pillanatáról sem?
Jó szokásához híven nem avatott be a terveibe, de elvárta, hogy fél szóból megértsem a dolgot. A baj csak annyi, hogy amíg én nem tudtam semmiről, szerves részét képeztem Karola ötleteinek.
– Hát a koncertről! – fordult meg, és rám meresztette a pakolásból kimaradt szemét. Hátrahőköltem, olyan látványt nyújtott. – Biztos vagyok benne, hogy már százszor említettem.
– Milyen koncertről?
Egyre erősödött bennem a balsejtelem. Ha most azt mondja, amit gondolok, hogy mondani fog, akkor...
– A fiúkéra. Tudod, akik tegnap a parton a füled hallatára zenéltek.
– Szó sem lehet róla!
– Haha – nevetett. – Dehogynem. Már megbeszéltem velük, hogy ott leszünk.
– Mi? – buktam ki. – Emlékeztetnélek, még csak néhány órája történt, hogy ott aludt velem a kocsiban, meghívott reggelizni, túl normális volt, megnevettetett és hazahozott! Nem gondolod, hogy nem kéne a nyakában lihegnem mindezek után?
– Nem gondolom. Nyilvánvaló, hogy bejössz neki, és anyukám, én mondom neked, addig üsd a vasat, ameddig forró! Egy ilyen srácot kár lenne kihagyni.
– Úgy beszélsz, mintha olyan nagy szakértő lennél – vágtam vissza, de még én is éreztem, milyen bénán.
– Láttam, hogyan néztek egymásra, valóságos szempornó volt – tette csípőre a kezét. – Tőlem tagadhatod, de rajtad kívül mindenki észrevette. Csak te olyan kis Csipkerózsika vagy, aki most ébredt valami éberálomból, és akkor se venne észre egy udvarló fiút, ha az kiszúrná a szemét.
Felszisszentem, és vérszemet kaptam egyszerre. Felszegtem az államat.
– Tudod, mit? Elmegyek veled, és megmutatom, mekkorát tévedsz! Engem senki sem hívhat nyuszinak.
Karola zöld homlokát ráncolta.
– Akkor kapd elő a fluxuskondenzátort, McFly! Buliba megyünk.