Tizennyolc - Egy évvel később

Sziasztok! Ez itt az utolsó fejezet... Jó hamar elértünk idáig! :)

Ez a történetet lendületből, mondhatni már-már szenvedélyből írtam meg körülbelül egy hónap alatt, mert ki akartam próbálni valami újat. Most pedig feltöltöm nektek az utolsó fejezetet, hűha. Köszönöm a figyelmeteket, mint mindig, hálás vagyok nektek! :)

Az lenne a kérdésem, hogy érdekelne titeket a történet folytatása? Ugyanis azt is megírtam, ugyanilyen hosszúra szabva, tele meglepetésekkel. Ha szívesen olvasnátok, kérlek, jelezzétek, és felteszem nektek! :)

Jó olvasást kívánok az utolsó fejezethez, és ha mondanivalótok van, ne tartsátok magatokban!

Nilla

– Anya! – kiabáltam be a nappaliba, és a lábammal csaptam be magam után a bejárati ajtót. – Megjöttem!

Leraktam a csordultig pakolt papírzacskókat a pultra, és a nappali felé fordultam. Hallottam anyám hangját; nevetett.

Beléptem a helyiségbe, kíváncsian néztem körbe, mi váltotta ki anyából a jókedvet, amikor megláttam egy régi ismerőst ücsörögni a még régebbi kanapén. Földbe gyökerezett a lábam.

– Végre megjöttél – ugrott fel anya. – Nézd, kit fújt erre a szél!

Úgy tettem: néztem, mert nem bírtam máshová pillantani. Annyira megváltozott! Ez ugrott be róla először.

– Sage – biccentett felém, hangjából kicsendült az izgatottság.

– Karola – biccentettem vissza.

– Magatokra hagylak titeket, lányok. Mint a régi szép időkben! – vonult el anya, és elmenőben megérintette a vállamat. Jelzés volt, hogy itt lesz mögöttem, ha bármire szükségem lenne.

– De jó látni téged! Annyira régen volt, nem?

Furcsa, hogy Karola rögtön a nosztalgiázással nyitott. Nekem teljesen más jellegű dolgok jártak a fejemben – először is, hogy mi a poklot keres itt.

– Mit csinálsz itt?

– Hazajöttem egy kis időre – vont vállat, és visszaült. Ekkor szúrtam ki, hogy limonádés poharak állnak az asztalon, és elszorult a torkom. – Olyan régen nem láttalak, mindenképpen el akartam jönni.

Ácsorogtam néhány pillanatig, teljesen kínban. Válaszom sem, meg kedvem sem volt ehhez. Mindegy, egy kicsit kibírok, döntöttem el, és leültem a fotelba.

– Hazalátogattál?

– Igen – biccentett. – Már többször is voltam, de Diana mindig azt mondta, amikor kerestelek, hogy dolgozol vagy elfoglalt vagy.

Bólintottam. Hűvösen akartam szólni hozzá, érzelmek nélkül.

– Úgy is volt.

Karola félrenézett, majd megköszörülte a torkát.

– Azt mondtad, hogy hívsz – mondta halkan. – És én vártam rá.

– Hát, én is sok mindenre vártam.

Ekkor nézett először a szemembe őszintén, és a műmosolyt is eltüntette az arcáról. Olyan más volt, mint a lány, aki az emlékezetemben élt... Már nem csillogott játékosan a szeme. A sötétnél is sötétebbre festette a haját, le is vágatta. A stílusa teljesen megváltozott, a farmer és póló lányból elegáns ruhák és drága ékszerek lettek. A blézere alól elővillant egy tetoválás, a parfümjét kiválóan éreztem, mégsem volt túl erős.

Ezen pillanatok alatt mért végig ő is engem. Valószínűleg rájött, hogy nem csupán ő változott meg – szakadt farmerem és kockás ingem, feketére festett körmöm meg a bakancsom lehet, hogy nem tettek rá jó benyomást.

– Mi történt veled?

– Ezt éppenséggel én is kérdezhetném – dőltem hátra. – Bár, talán egyszerűbb lenne, ha megnézném a neten.

Látszott rajta, hogy ezzel betaláltam, összepréselte az ajkát és megint félrenézett. De valami nem stimmelt, éreztem rajta. Nem csak egy „helló, itt vagyok, régi barát” csevejre jött.

– Mit akarsz valójában?

– Beszélgetni veled – fújta ki a levegőt. – Bár nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz.

Ezúttal az én szemem szűkült össze.

– Mert?

– Mert egyértelműen megváltoztál, és már nem akarsz látni engem. Azt hitted, nem értettem meg a jeleket? Az, hogy egyetlenegyszer sem hívtál fel is egy válasz. Eleinte még a telefont sem vetted fel, és az új számod meg... Ki tudja? Tudod, itt nem neked lenne jogod megsértődni.

– Szóval most azt várod, hogy ugorjak a nyakadba, mert megjelentél? Majdnem másfél év telt el, Karola.

– És én még mindig gondolok rád.

– Ahhoz egy kicsit késő van.

– Nem megyek el addig, amíg el nem mondod, miért fordítottál hátat nekem. Mindannyiunknak.

Nem mindenkinek, gondoltam magamban.

Felsóhajtottam. Fáradt voltam ehhez a beszélgetéshez.

– Tényleg ezt akarod tudni?

– Megérdemlem.

Tizenhét - Élj

Sziasztok! Ne haragudjatok a csúszásért, nem volt internetem, de most már itt van az új rész :)) Olvasásra fel! És ne feledjétek, a következő rész lesz az utolsó.

N.

A csendet volt a legnehezebb elfogadni. Fogta magát, és beköltözött a hétköznapjaimba – a mobilomba, a fülembe, még a hűtőmbe is. Hangosan üvöltettem a zenét, ami nem is tetszett, csakhogy ne halljam a csendet. Fejhallgatóval a fülemen keltem és feküdtem, néha már migrént kaptam a sok zajtól. De a zaj még mindig jobb volt, mint a némaság. A némaság kicsinált, és ha más nem, a mosógép vagy a mikró zúgását hallgattam. Legalább annyi hasznom származott a dologból, hogy kevésbé számítottam zenei analfabétának, mint korábban. Stílustól és divattól függetlenül mindent meghallgattam, még a legrégebbi rockbandákat is. Találtam egy keserédes, közös nevezőt a soulban és a saját életemben, úgyhogy felfaltam mindent, amit a neten találtam. Jött a gospel, majd a jazz, utána az R&B, semmit sem hagytam ki. Rábukkantam olyan személyes kedvencekre is, mint Ed Sheeran vagy Sia, róluk egyenesen nem tudtam leakadni.
Egy bandát viszont nem hallgattam, őket messziről elkerültem. Még a nevüket sem vettem a számra, nehogy átszakítsák a celluxszal rendbe rakott gátamat. Így is alig állt a lábán.
A nyugalmam és a békém törékeny volt. Eszeveszetten küzdöttem meg minden nap azért, hogy egyben tartsam magamat. Sokszor ez annyira lefoglalt, hogy elfelejtkeztem mindenről – csak hallgattam a zenét, és feküdtem mozdulatlanul. A fejemben próbáltam rendet rakni, inkább kevesebb, mint több sikerrel.
Ám ez még mindig több volt a nihilnél. Több volt a csendnél.
Augusztusban, a nyár végén valahogy rávettem magam, hogy menjek ki az utcára. Elvégre odakint az olyannyira szeretett városom várt... Csak nem tárt karokkal. Legalábbis én úgy véltem, minden bokor és lámpaoszlop mögül veszély leselkedik rám. Elkezdődött a bezártságom második szakasza: a paranoia. Néha úgy éreztem, elvesztettem az eszemet. Vegyük például az internetet – képes voltam arra, hogy órákon keresztül görnyedjek a gép előtt, és furcsa, rejtélyes vagy hátborzongató halálesetek után kutakodjak. Mindezt persze arra a városra szűkítve, ahol éltem, így még kevesebb affinitást éreztem kimenni az utcára. Most komolyan, ki akar szembetalálkozni egy sorozatgyilkossal a fűszeresnél? Biztosra vettem, hogy mindenütt olyanok rejtőzködnek, akik körözött bűnőzök vagy csodás bravúrral szökött pszichiátriai páciensek. Belenézni a szemekbe? Viszonozni a mosolyokat? Ugyan már. Azok az idők elmúltak.
A matek sem tudott lekötni. Minden reményemet beleöltem, könyveket vásároltam és plusz feladatokat nyomtattam magamnak, ám amint ránéztem a számokra, úgy éreztem, a képembe röhögnek. Aztán pedig táncolnak. Élvezik az én nyomoromat, kézen fogva élősködnek rajtam. Kivágtam a fenébe az egészet, és visszatértem a nethez meg a zenéimhez. Ipari mennyiségű albumot tettem a magamévá; jó néhány dalban találtam önmagamra, és még többet felejtettem el. Mindegy volt, másnap meghallgattam újra. Az üldözési mániám és a zene iránti rajongásom találkozott is egy ponton – a huszonhetesek klubjában. Tényleg egy szeparált buborékban éltem, mert soha nem hallottam róluk korábban, pedig a nevük még egyy számot is magába foglalt. Csakhogy nem matekzsenik egy csoportját jelentette ez a bizonyos nicknév, hanem olyan zenei legendákét, akik huszonhét éves korukban mentek el: Jimi Hendrix, Janis Joplin, Jim Morrison, Kurt Cobain, Amy Winehouse... Óriási nevek. Fantasztikus zenészek. Imádtam minden egyes mesterművüket.
Szeptemberben, amikor elkezdődött az új szemeszter, rettegve tértem vissza az egyetemre. Még az épület közelében sem jártam az utóbbi hetekben, mivel az újbóli tanulás gondolatával próbáltam megbirkózni. Jó messziről. Tüske a szívemben már csak az, hogy megláttam a focipályát. A lelátót, amin egykor ücsörögtünk...
Próbáltam olyan láthatatlanná válni, mint még sosem korábban. Bejárni az órára, enni néhány falatot, hogy ne ájuljak el az alacsony vércukrom miatt, nem beszélni senkivel, és minden egyes szabad percben a fülembe dugni a headsetet. Szerezhettem volna új barátokat, de akart a franc. Keresztülnéztem mindenkin, ahogy rajtam is keresztülnéztek. Megtanultam, amit kellett, megírtam a házit, és megjelentem a vizsgákon. A lehető legkisebb feltűnés nélkül éltem. Ebben már egészen profi lettem. Néha én sem vettem észre, hogy ott vagyok valahol – vagy éppen magamon kívül.
Volt azonban két ember, akiknek őszintén örültem. Sophia és Taylor. Akárhányszor megláttuk egymást, váltottunk néhány szót és összeölelkeztünk, azonban soha nem beszéltünk a fiúkról. Sophia elég letörtnek tűnt, Taylor viszont jól rejtette el az érzéseit. Mindig mosolygott, és kedveskedett egy-két mondattal, mielőtt le nem léptem. Igazság szerint féltem tőlük. Féltem, hogy visszahozzák mindazt, amit annyi munka árán mélyre ástam magamban.
Később villámcsapásként rázta fel az egyetemet – és a várost –, amikor elindult az angol tehetségkutató, és mindenki legnagyobb meglepetésére a Savannah Hurricanes egykori tagjai taroltak benne. Szó szerint elárasztották még a Facebookomat is – róluk beszéltek mindenütt, és hirtelen már mindenki imádta és támogatta őket. Megjelentek az elfelejtett fotók plusz a „legjobb barátok”, és egyszeriben minden második random ember jobban ismerte őket, mint bárki más a planétán. Premier plánból néztem, hogyan emelkedik a magasba a fiúk csillaga itthon, és egy apró részem, amelyet még nem nyelt el a feketeség, örült nekik. Nagyon is. Büszke volt rájuk.
Nem bírtam ki, és megnéztem az összes adást és interjút, amelyben szerepeltek. Állandóan mosolyogtak, a szemükben láttam a boldogságot. Sokat beszéltek arról, hogyan és hol találkoztak, és mennyit jelent a barátságuk egymásnak. Nagyon sokan már most arról beszéltek, hogy a tizenkét versenyző, és azon belül is három csapat közül ők fogják megnyerni az egészet. Minden fájdalom és keserűség ellenére tiszta szívemből kívántam nekik a legjobbat.
Éljetek! Éljetek, ahogy jólesik. Ne bánjatok meg semmit, és ne nézzetek vissza.
Feldolgozásokat énekeltek, méghozzá jól. A közönség imádta őket, hihetetlen hatást váltottak ki az emberekből. Máris úgy emlegették őket, mint az új Backstreet Boyst, és egyszerűen az összes felületen ott voltak. Tévében, neten, az újságokban... Ha akartam, sem tudtam volna kikerülni őket. Így hát meg sem próbáltam.
Az első, a műsorban eltöltött hónapjuk után Harper felhívott. Ő volt az egyetlen, akivel beszéltem. Karola sokszor keresett, de soha nem tudtam felvenni. Soha nem éreztem elég erőt ahhoz, hogy meghallgassam, milyen jól van. A fürtöske viszont tudta, hogyan kell beszélgetni velem. Fáradt volt a hangja, de érezhetően boldog. Keveset mesélt, inkább irántam érdeklődött. Hazudtam, hogy jól vagyok. Hazudtam, hogy minden rendben. Hogy vannak barátaim, és beilleszkedtem egy új közegbe. Hittem, hogy elhiszi. Megkértem, hívjon gyakran, még akkor is, ha semmi mondandója sincs, mert ebből fogom tudni, hogy rendben van. Hogy mind rendben vannak.
Reméltem, megúszom azt, hogy valakinek hirtelen eszébe jusson, milyen jóban voltam a fiúkkal, mielőtt leléptek. És Karolával. Nem voltak hülyék, összerakták, hova tűnt hirtelen. Arra gyanakodtak, hogy terhes lett, és így inkább elszökött. Istenem, milyen marhák tudnak lenni az emberek...
Sajnos azonban nem lehettem sokáig biztonságban. Éppen egy kekszet majszoltam, és a füzetem fölé görnyedtem, hogy a teremben senkinek se jusson eszébe megkérdezni, mi újság velem, amikor beviharzott Peyton és a bandája. A legvagányabb csajok közé tartozott, és ezt tudta is magáról. Mindenki tudta róla. Nem nagyon néztem felé, de amikor kihúzta a mellettem lévő széket, és a barátnőivel karöltve lehuppant az asztalomhoz, fel kellett emelnem a fejem.
– Szia! – ragyogott rám.
– Helló.
– Sage, ugye?
– Igen.
Körbenéztem a lányokon. Gyanúsan vigyorogtak rám, holott elég hervasztó látványt nyújtottam. A bőröm sápadt lett, az arcom beesett a helytelen táplálkozás miatt, és lefogytam azokat a kilókat, amelyek formássá tették az alakomat. Egy árnyéka voltam csupán a hajdani, mosolygós lánynak.
– Jól tudom, hogy te Nevannel jártál? – csapott a közepébe Peyton. A barátnői kuncogtak a háta mögött, elég volt kiejteni hozzá a bűvös nevet.
Nyeltem egy nagyot.
– Csak barátok voltunk.
– Óh – biggyesztette le az ajkát, mégis látszott rajta, hogy ennek azért örül. – Nem tudod véletlenül, visszatérnek-e a városba a műsor után?
– Nem hiszem. De én sem tudok róluk már semmit. Bocs.
Ha ártatlan áldozatnak tűnök, talán hamarabb békén hagynak.
– Hát, azért köszi. Szia!
Ennyit erről. Természetesen nem szándékozott barátkozni velem, csupán némi infót próbált kipasszírozni belőlem. Úristen, mekkora hülyének nézett.
Amikor Harper legközelebb rám csörgött a hétvégén, rögtön azzal kezdtem, hogy az elit picsa megpróbált elbűvölni, és kiszedni belőlem néhány szaftos titkot róluk. A göndörke nevetett, és ennyit válaszolt: te tényleg elit picsának neveztél valakit?
Nos, igen. Az idők változtak. Rohadtul változtak.
Ahogy közeledett a tél, és a fiúk egyre híresebbek lettek, megjelentek az első forgatócsoportok az egyetemen. Riportot készítettek arról, hol találkoztak a „fantasztikus AA” tagjai, és megkérdeztek néhány tanárt és diákot, mi a véleményük a srácokról. Természetesen az egekig magasztalták őket, és kisült, hogy ők voltak a legszebbek, a legokosabbak, a legjobb focisták, a legnépszerűbb diákok. Senki nem beszélt arról, milyen sokat tepertek egy-egy fellépésért a helyi kocsmákban, vagy hogy hány meg hány órát töltöttek gyakorlással, és milyen nehéz volt együtt maradniuk az után is, hogy az egyikük kivált a bandából. Ilyenkor mindenki csak a jót látta, a legeket.
A tehetségkutató már a vége felé közeledett, ám ők még mindig versenyben voltak. Jobbnál jobb dalokat énekeltek, a terhelés jót tett nekik, legalábbis én kívülről ezt szűrtem le. Valahogy összeszedettebbek, profibbak lettek. Énektanárok és zenészek egyengették az útjukat, és látták el őket tanácsokkal hétről hétre. Meglátszott rajtuk a fejlődés, és ennek én is örültem.
Aztán megtörtént az, amire senki sem számított: kiestek. Nem jutottak tovább a döntőbe, a harmadik helyen végeztek. Ahogy elnéztem a képsorokat, nem csak bennük, de bennem is megfagyott a vér, amikor a műsorvezető nem az ő nevüket kiabálta bele a mikrofonba. Olyan lesújtottnak látszottak, mint soha korábban – homályos tekintettel ölelték meg egymást. Vagy egy percig csak azt mutatta a kamera, hogyan állnak összekapaszkodva, bíztatva egymást, és hogyan tapsol nekik állva a közönség, könnyes arccal.
Végül a műsorvezető gratulált nekik a szép eredményhez, és megkérdezte, mit gondolnak, mi következik ezután?
Ezzel még nincs vége az Almost Alreadynek – ígérték. A műsor készítői bevágták a legszebb pillanataikat, kezdve azzal, milyen volt, amikor megérkeztek az első meghallgatásra. Hogyan ugráltak egymás nyakába az örömtől, amikor négy igent kaptak.
Aztán vége. Elképzelni sem tudtam, mi következik majd ezután. Rettegtem, nehogy eltűnjenek a süllyesztőben, mert nem azt érdemelték.
Szó szerint rá kellett parancsolnom magamra, nehogy rájuk telefonáljak. Nem lett volna fair. Ki tudja, mit és hol csináltak éppen? Ki tudja, emlékeztek-e még rám?
Nev mindig mosolygott. Általában a háttérbe húzódott, néha viccelődött valamivel, de olyan volt, amilyennek én megismertem: csendes. Így, hogy hétről hétre láttam, hallottam a hangját, jobban hiányzott, mint bármikor máskor. Éppen ezért nem tehettem meg, hogy felrúgom az elmúlt hónapokat, mert talán már túl van rajtam.
Alig két héttel a kiesésük után megjelent a nemzetközi sajtóban, hogy az Almost Already lemezszerződést kapott egy igen nagynevű stúdiótól, és már el is kezdték a munkálatokat. Megőrült a Twitter, a Tumblr és az összes nyavalyás közösségi oldal. Mindenhol imádták és éltették őket – a rajongók szó szerint sírtak miattuk. Már cikkeztek turnékról is, a legtöbbször viszont arról, hogy a AA-nek bejött az élet.
Alig pár nappal később robbantott a YouTube-on az első videoklipjük. Lélegzet-visszafojtva néztem meg újra, és újra, meg újra. Azonnal felismertem, melyik dal az: WMYB. Azon az első estén énekelték a tengerparton, ezer évvel ezelőtt. Nevan és Taylor gitároztak, mi pedig, a kis közönség, hallgattuk őket. Akkor kezdtem igazán élni; minden egyes pillanatára emlékszem az estének. Haragudtam Karolára, mert belerángatott az őrültségbe, és mégis imádtam minden egyes momentumot. Körbeugráltuk a tüzet, mint az őrültek. Harper mogorva volt. Nevan követett, utánam jött a vízhez. Ír srác, ezt mondtam neki.
Beleszakadt a szívem az emlékezésbe, csakhogy egyben fel is szabadított. Jó érzés volt rá gondolni. A bandára gondolni. A kalandunkra. Az időre, amikor a legnagyobb gondomat az jelentette, hogy leszúrjam Karolát a hülye ötletei miatt, és megpróbáljam elhitetni a szöszivel, hogy nem is vagyunk barátok.
Ők pedig most megcsinálták. Mertek nagyot álmodni, és maguk mögött hagyni mindent. Ugyanazzal a dallal kezdődött a kalandjuk a Vevo világában, mint amivel akkor a mienk is indult. Már az első nap elérték az egymilliós megtekintést – ők, a négy dilis kölyök, akik egyszer homokvárat építettek nekem a parton. És kibírták anya vacsorának álcázott faggatását. És megmentették a hátsómat. Többször is.
Hosszú hónapok óta először tudtam mélyen és szabadon lélegezni. Azok a mázsás súlyok, amelyek eddig húztak lefelé, emlékké alakultak át. Innentől kezdve nem mérgeztek, hanem hajtottak előre.
Elmosolyodtam, és felhívtam Sophiát, aztán Taylort. Megbeszéltük, hogy este találkozunk, és beülünk valahová inni egyet. Vagy kettőt. Őszintén örültek nekem, azt hiszem, már vártak rám. Nekem viszont kellett az idő, hogy megemésszem, és rendbe tegyem magamban a történteket. Kellett, hogy tudjak előre tekinteni, a jövő irányába, és lezárjam a múltat. Eddig gyászoltam, de ezután megyek előre, mert ha mást nem, hát azt megtanították nekem, hogy mindig kell tenni valamit azért, hogy jobb legyen. Mindig meg kell találni a fényt az éjszakában, még akkor is, ha az csak egy apró szentjánosbogár derengése.

Tizenhat - Mínusz te

Sziasztok!

Remélem, nem akadtatok ki rám nagyon... :) Mert még tudom fokozni, szóval jó olvasást!

N.

Felkelni a csendre, ami a lakásban és a mellkasomban üvöltött, kellemetlen egy érzés volt. Anya ma már dolgozott, úgyhogy szó szerint nem tudtam kihez szólni. Egy darabig elviseltem valahogy, bolyongtam a lakásban, majd néztem a tévét, végül viszont megkísértett a gondolat, hogy pillantsak rá a telefonomra. Még tegnapelőtt száműztem valahová – az ágy alatt találtam rá. Tíz százalékon is alig volt már, úgyhogy először rácsatlakoztattam a töltőre. Csakis ezután mertem megnézni azt a rengeteg értesítést, ami a képernyő felső sávjában sorakozott. Annyi volt belőle, hogy egy sorban már el sem fért.

A legnagyobb aktivitást Karola produkálta – minden fronton támadott. Üzenetben, hívásban, a Facebookon. Azt hitte talán, a netes értesítésekre majd reagálok?

Aztán ott volt még Harper. Óvatosan érdeklődött és érezhetően aggódott. A végén pedig a szöszi. Legalább százszor kért bocsánatot, fájó szívvel olvastam minden egyes szavát. Eltitkolta előlem, hogy elmegy, mert nem akarta, hogy összetörjek, de épp ezzel zúzott össze. Megsebzett, hogy itt fogja hagyni a várost, de kicsinált azzal, hogy hazudott nekem.

Lehet, hogy nem is voltunk olyan jók, mint ahogy én éreztem?

Végigpörgettem az elmúlt hetek összes eseményét – fényképen örökítettem meg a pillanatokat. Ott volt a sok mosolygós, összebújós kép, a nevetések és bulik. A tábortüzek fénye, a felejthetetlen éjszakák mementója. Egy boldog élet néhány hete.

Kivel beszéljek először? Melyik kezembe harapjak? Ha lenne jó válasz!

Nem gondoltam át, csak megnyomtam a zöld gombot. Muszáj volt, hogy tegyek valamit, hogy elviseljem a fejemben egymásnak ütköző gondolatokat. Karola már az első csengés után felvette a telefont.

– Sage? – kérdezte rettegve.

Kinyitottam a számat. És nem tudtam mit mondani. Pedig belül fojtogattak a szavak.

– Ott vagy?

– Miért? – préseltem ki magamból a legfontosabbat.

– Azonnal hozzád akartam fordulni, esküszöm, de Nevan könyörgött, hogy ne tegyem. Mindannyiunkat megkért rá, és nem tudtunk neki nemet mondani. Annyira szerette volna ő elmondani neked! – magyarázkodott. Sőt, zokogott. – Ennek nem így kellett volna alakulnia, annyira sajnálom... Bárcsak visszacsinálhatnám, Sage!

Én is ezt kívántam. Bárcsak elfejthetném mindegyiküket.

– Mondj valamit, kérlek!

– Légy boldog, Karola. Remélem, mindenre rátalálsz majd, amit keresel.

– Ne csináld ezt! Ne búcsúzz el tőlem így!

– Mit kellene mondanom?

Lehunytam a szemem. Visszaszorítottam a könnyeket. Bármennyire is dühös voltam, hallani Karolát zokogni, felért egy kínzással.

– Bocsáss meg nekem, könyörgöm – szipogta.

– Ne beszélj így. Csak a szívedet követed.

– De nem akarlak elhagyni téged.

– Attól félek, a kettő együtt nem megy. Csupán az bánt, hogy hazudtál, tudod? Amikor megtudtad, hozzám kellett volna fordulnod, mindegy, ki mit mond.

– Tudom. Tudom, hogy igazad van, és hibáztam... Én mindig hibázok, egyszerűen nem tudok olyan jó lenni, mint te... Annyira sajnálom...

– Ne ismételgesd ezt folyton. Választottál egy utat, Karola. Hát menj végig rajta.

Érezte, hogy le fogom rakni. Hogy nincs több mondanivalóm.

– Tudni fogsz rólam, bármi is történik, esküszöm neked.

– Vigyázz magadra.

– Szeretlek, Sage.

Letettem. Lett volna még mondandóm, de minek? Csak a saját szívemet fájdítanám vele. Ő így is, úgy is elmegy. Én maradok. Külön utakon folytatjuk tovább, mert ez az élet rendje. Szeretni. Elengedni. Újrakezdeni. Hihetetlen, hogy itt érünk véget. Annyi év után egy telefonbeszélgetéssel... Ki tudja, látom-e még. Hallom-e nevetni.

A búcsúzásunk keserűséget pumpált szét bennem. Mint egy szív, ami feketén dobog. Egy test, ami feketét vérzik. Egy lány, aki feketét sikolt.

Átkozott könnyek. Hiába töröltem ki egy tucatot a szememből, kettő lett helyette. A homokváramra gondoltam, rég elmosta a víz. De hisz tudhattam volna, hogy semmi sem örök az óceánparton. Mi pedig ott kezdődtünk és végződtünk. Utóbbit sajnos túl hamar.

Dobtam Harpernek egy üzenetet, hogy amint lesz ideje, jöjjön át, és ne szóljon róla senkinek. A göndörkét különösen közel éreztem magamhoz, és a szemébe akartam nézni, mielőtt elmegy. Talán megköszönni, hogy annyiszor mentette meg a hátsómat. Hisz utoljára is ő jött, hogy elmondja az igazságot.

Azt hittem, nem foglalkozik különösebben a kérésemmel, erre fel az SMS elküldése után egy órával megjelent a bejárati ajtóban. Nem mosolygott, persze nem is vártam el.

– Szia – engedtem be. Egy percig tehetetlenül ácsorogtunk, míg végül a nappali felé intettem a fejemmel. Leültünk a kanapéra, legalábbis arra a kis helyre, amelyet nem borítottak használt zsebkendők. – Kösz, hogy jöttél.

Még mindig nem mondott semmit. Lába dobolt a padlón, ezúttal feszültséget zenélt. Nehezen tartottam magamat előtte, a pillantását már nem is állhattam. A tenyerembe rejtettem az arcom, és előrehajoltam.

– Annyira fáj – tört elő belőlem az igazság. Nem is értettem magam, egyáltalán nem erről akartam beszélni.

– Tudom.

– De miért?

Ezt már biztos nem tudta, ugyanis nem felelt. Aztán mégis mondott valamit:

– Mert igazi, őrült és mély volt.

– Soha nem lett volna szabad megtörténnie.

– Gondolod?

Megráztam a fejem.

– Mindannyian elmentek?

Harper nagyot sóhajtott.

– Nem.

– Hogy-hogy?

– Sophia nem adhatja fel az álmait.

– Szegény Lane.

– És Taylor... Nem így akarja építeni a karrierjét.

– Szegény te.

– Te pedig szereted ezt a helyet, az anyukádat és a matekot. Soha nem mennél el innen.

– Szegény én – fűztem hozzá epésen.

– Ugye, nem hiszed azt, hogy nekünk ez könnyű?

Nem kellett megfontolnom, mit mondjak neki. Jöttek a szavak maguktól.

– Örülök nektek. Jól cselekedtek, mentek az álmaitok után. Soha ne is adjátok fel, csak... Szinte tegnap történt, hogy megismertelek benneteket. Tudod, én most mindent elveszítek.

– Sajnálom, Sage.

A könnyeim már megint potyogtak. Súlyos gond volt velem. Megpróbáltam mégis keresztülmosolyogni rajtuk.

– Inkább csak ölelj meg, és mondd azt, hogy felhívsz majd!

– Ennyire azért ismerhetnél – hajolt közelebb hozzám. Egy pillanatra olyan erősen kapaszkodtam belé, ahogyan csak tudtam.

– A többiek ne tudjanak róla.

– Bízz bennem.

– És vigyázz rájuk! Olyan kis nyomik nélküled.

Harper kacagott.

– Ez jobb lesz, ha kettőnk közt marad.

Adott két puszit az arcomra, aztán elment. Olyan gyorsan tűnt el, amilyen gyorsan az életembe keveredett. Ki gondolta, hogy ez lesz a mogorva srácból, aki a pékségben dolgozik...

Tudtam, hogy vár még rám egy utolsó, kőkemény menet. A legnehezebb, ezért is hagytam utoljára. Elbúcsúzni valakitől, akitől nem akartam elválni. Már csak a gondolat is halálra rémített. Tördeltem a kezem, hol leraktam, hol felvettem a mobilom, hol fáztam, hol elöntött a forróság. Az idő pedig csak telt és telt... Fogytak a perceim, azok az értékes percek, amelyek soha nem jönnek vissza. Egy hang azt súgta, nagyon meg fogom bánni, ha nem cselekszem gyorsan.

Féltem, ha meghallom a telefonban a hangját, egy szót sem tudok majd kinyögni, úgyhogy az üzenetírás mellett döntöttem. Legalább háromszor ütöttem félre a betűket, olyan szinten remegett a kezem. Életemben nem éreztem még ilyet, a legrosszabb volt minden félelem közül.

Másfél sor, ennyi tellett tőlem. Másfél sornyi cizellált könyörgés, hogy jöjjön, amilyen gyorsan csak tud.

Fel lehet készülni erre? Hogy utoljára látod, aki fontos neked? Nem hinném. Talán egyszer majd erről is születik egy dal.

Elérkezett a perc, amire nem voltam felkészülve. Kopogtak az ajtón. Azt sem tudom, hogy nyitottam ki. Ő volt az. Kialvatlanul, karikás szemmel. Nyelnem kellett lefelé a gombócokat.

– Hát eljöttél – összegeztem a nyilvánvalót. Álltam ott, mint egy idióta, és annyi mindent szerettem volna mondani, hogy végül semmi értelmes nem jött ki a számon. – Jó látni téged.

A tekintetünk összeakadt. Azt akartam hinni, hogy ez így is marad. Nem megy el. Nem teszi meg velem.

– Kérlek, mondj valamit.

De ő válasz nélkül lépett felém. Egy pillanatra sem állt meg a mozdulatban, ahogy felém hajolt, tenyerével a nyakamba kapaszkodott, és megcsókolt. Olyan hevesen, hogy még levegőt is alig kaptam. Olyan erővel, hogy a lábam nehezen tartott meg.

– Sajnálom – suttogta az ajkamba. Kezdtem unni, hogy mindenki ezt mondja nekem. Nem nyitottam ki a szemem.

– Nem kell. Csak sikerüljön, amire vágysz.

– Az te vagy.

Óvatosan megráztam a fejem.

– Ne hazudj.

– Sosem.

– El kellett volna mondanod.

Nev homlokát az enyémnek nyomta.

– Tudom. Bocsáss meg.

Azt akartam, hogy tudja, mit érzek. Azt akartam, hogy együtt legyünk: utoljára és teljesen. Mert senki mással nem akarnám átélni ezt.

– Tényleg rám vágysz? – alig mertem kimondani. Mintha tiltott lenne.

– Szerinted? – Éreztem, hogy mosolyog. – Vajon miért nem akadtam le rólad az elmúlt hetek egyetlen percében sem?

– Tényleg? Nem akadtál le rólam?

– Ne tudd meg. A srácok már utáltak érte.

Olyasmit történt, amire egyáltalán nem számítottam: elnevettem magam. Miközben épp a szívem szakadt meg.

– Nekem senki nem szólt.

– Ne csodálkozz, amikor kategorikusan kijelentetted, hogy nem is vagyunk barátok.

– Aú! Ez tényleg fájhatott neked. Nagyon sokszor emlegeted.

– Fájt is – bólintott, közelségünk miatt az ajka súrolta az enyémet. – Sőt, nagyon kiakasztott.

– Egyáltalán nem látszott rajtad.

– Jobb lett volna, ha kimutatom, és megsajnálsz?

– Soha nem sajnáltalak. Egy pillanatra sem. Csak távol akartalak tartani magamtól.

– Miért?

– Mert tudtam, hogy rossz vége lesz. És látod, igazam lett.

– Nem kell, hogy így végződjön. Gyere velem.

– Nem tehetem...

– Még csak el sem gondolkoztál rajta.

– Tudod, hogy miért.

– Ne haragudj, hogy erre kérlek.

– Örülök, hogy megbeszéljük a dolgokat – vallottam be az igazat. – Imádok veled beszélgetni. Ha már itt tartunk, kérdezhetek valamit?

– Bármit – lehelt apró csókot a számra.

– Ki volt az ötödik srác?

– Róla nem beszélünk.

– De most igen.

Egyszerűen nem érdekelt, hogy visszafogjam magam és illedelmes legyek. Nem akartam betartani a határokat sem.

– Nem volt neki elég, amit mi adni tudtunk, és most már egyedül énekel. Bizonyos körökben elég híres lett.

– Azt hittem, meghalt, hogy ekkora titok övezi.

Nevan felnevetett.

– Nem, szó sincs róla. Nem beszélünk róla, mert fáj, hogy elment. Tudod, mi öten mintha testvérek lennénk.

– Mindenki elmegy egyszer.

– Ne mondj ilyeneket.

– Hát nem ez az igazság? Tudod, hogy de. Kérhetek egy szívességet?

– Hadd halljam!

– Maradj velem ma este.

Ekkor nyitottam ki a szememet. Úgy, ahogy először, most is döbbenetet váltott ki belőlem a tekintete. Annyira tiszta volt. Barátságos. És ezúttal vágyakozással teli.

– Rossz vége lesz.

Felkacagtam.

– Nem, nem lesz.

– Biztos, hogy ezt akarod? – finoman a fogai közé harapta az ajkamat, óvatosan meghúzta. Borzongás futott végig rajtam.

– Csak, hogy tudd: én is arra vágyom, mint te.

– De mindjárt elutazom...

– Éppen ezért.

Mintha megpróbált volna lebeszélni arról, amire mindketten éheztünk. Csakhogy ezúttal nem hagytam magam. Kisujjamat összekulcsoltam az övével – szokásunkhoz híven –, és az emelet felé indultam. Nem kellett húzni, jött magától, és minden pillanattal egyre közelebb ért.

Bezártam az ajtót magunk mögött. Nevan felém mozdult, áradt belőle a feszültség. Ezúttal egy másfajta.

Az ajkam egyszerre nyílt el az övével, a kezem a mellkasára vándorolt. Végigsimogattam, nyakától a hasáig, majd a hátát. Ő egyelőre nem ért hozzám, annál inkább élvezte az én próbálkozásaimat. Élvezettel túrtam bele szöszi tincseibe, amitől halkan felnyögött.

– Jólesik?

– Nagyon.

– Jó, mert...

– Ssshh – búgta, mint az óceán.

Az ajka a nyakamra talált, a nyelve végigsimította az ütőeremet. A szemem lecsukódott, a gyomrom összeugrott. Nagyon gyöngéd mozdulat volt, mégis gúzsba kötötte a testemet. Mozdulni sem bírtam a hatásától.

Lassan közeledtünk az ágyhoz, amin mindketten eldőltünk. Fölém került, a kezén támaszkodott meg. Továbbra is a nyakamat izgatta, lassan haladt felfelé, a fülem irányába. Amikor elérte, mély hangján belesuttogta:

– Jólesik?

Hallgattassam el én is úgy, mint ő az előbb engem? De hisz nem akartam, hogy csendben maradjon. Aprót bólintottam, Nevan pedig folytatta, amit elkezdett. Lassan gomboltam végig az inget a mellkasán, ami alól előbukkant a pólója. Belekapaszkodtam az aljába, és lassan húztam felfelé. Miközben kibújt belőle, elhúzódott tőlem, majd a hasamhoz hajolt. Feltűrte a felsőmet, és körbepuszilta a köldökömet. Minden újabb érintésnél összerándultam, de nem a kellemetlenségtől.

Levettük a pólómat. Aztán az összes többi ruhát is. Elpirultam, de a zavaromnál sokkal erősebben tombolt bennem a vágy érzése.

– Gyere ide – kértem, mire fölém hajolt. Közelről nézett a szemembe, minden sebezhetőségével együtt. Minden fájdalmával, hogy el kell engednünk egymást. – Minden rendben lesz. Mi ketten is rendben vagyunk. Azt akarom, hogy tudd...

Lejjebb hajtotta a fejét, a homloka megint az enyémet érte.

– Tudom. Én is téged.

Úgy helyezkedtem, hogy az utolsó akadályok is megszűnjenek közöttünk. Beharaptam az ajkam, hátrafeszítettem a fejemet. Egy mélyen fojtott sóhaj hagyta el a számat, a következő másodpercben pedig megszűnt a feszítés, és már csak kettőnket éreztem. Dobbanásról dobbanásra, pillanatról pillanatra erősebben. Bőrének édes illata az emlékezetembe égett, semmi sem törölhette ki onnét.

Sem a szeme kékjét.

Sem a mosolyát.

Sem az ölelését.

Vagy a legelső csókját.

Vagy a mámorban elsuttogott szerelmi vallomását.

Soha, semmi nem törölhette ki a nyomot belőlem – kettőnk nyomát. Még akkor sem, ha két nap múlva elutazik, és nekem csak az emléke marad, meg a szorítás a szívem környékén. Akkor is gondolni fogok rá, ha nagyon fáj, és akkor is szeretni fogom, ha ő már elfelejtett.

Reméltem, hogy egyszer majd megírja kettőnk történetét egy dalban, de nem mutatja meg senkinek – nekem pedig maradnak a drága számok és egyenletek. Ebben sajnos sok volt a mínusz.

Tizenöt - Írni egy dalt

Hahó!

Hát, ezért a fejezetért meg fogtok ölni... :D

Kitartás, nemsokára megint itt a hétvége, és jön a folytatás ;)

Nilla

A napsugarak visszacsillantak az óceán hullámain. Kisgyerekek nevetése harsant a szomszédos törölköző-együttesről. Egy frizbi repült el az orrom előtt, és valaki káromkodott, mert nagyot zakózott a homokba, röplabdázás közben. Kentem magamra még egy kis ötvenfaktoros naptejet, a hófehér bőrömnek kellett a bitang erős védelem. Elnéztem a távolba, de sehol sem láttam a habok között Nevan szöszi haját, úgyhogy feladtam a próbálkozást.
Élveztük az egyetlen szabadnapját a héten; az összes többin melózott a benzinkúton vagy próbált és koncertezett a többiekkel. Az utóbbi másfél hétben csupán esténként tudtunk találkozni, ám reggelig el sem engedtük egymást. Korlátolt szabadidőnk azonban nem szabhatott gátat annak, mennyire élvezzük egymás társaságát. A forróság nem csak körülöttünk tombolt.
Nem sokkal később megjelent a szöszi maga. Hajából csöpögött a víz, ajkán szívemet melengető mosoly, bőre alatt táncoló izmok. Napszemüvegem mögül büntetlenül bámulhattam, és a legjobb, hogy erre a kis trükkre sosem jött rá. Szikrázó napfényben, szemtől szemben azért nem mertem olyan bátran figyelni őt.
Lehuppant mellém, és a hajából a vállamra rázta a hideg cseppeket.
– Ne! – kiáltottam fel, és próbáltam védekezni a támadás ellen. – Fejezd be! Ne már!
Az lett a vége, hogy elüldözött a törölközőmről, mígnem a meleg homokban kötöttem ki. Elkapta a lábamat, és magához húzott: beszorultam a hűvös teste és a forró homok közé. Fél kezével megszabadított a napszemüvegemtől, a másikkal a fejemet tartotta, hogy a szemébe nézzek.
– Ne küzdj – susogta kihívással a hangjában. Igenis vágyta, hogy álljak neki ellent, és legyűrhessen.
– Ne próbálj meg lebeszélni.
Féloldalasan elmosolyodott, a szívem örömtáncot lejtett a mellkasomban. Nevan olyan közel volt hozzám, hogy akár a bőrén érezhette volna minden egyes szívdobbanásomat. Belecsókolt a nyakamba, és hirtelen magamhoz tértem. Hiszen a strand kellős közepén voltunk!
– Mássz le rólam – búgtam a fülébe, miközben óvatosan beleharaptam. – Még beperelnek közszemérem-sértésért.
Nevan nevetve hengeredett le rólam, és dőlt hátra mellettem. Ahogy szokta, összekulcsolta a kisujjával az enyémet.
– Írni akarok neked egy dalt.
– Tessék? – felé fordultam. Ajkam találkozott a vállával, leheltem rá egy szemérmes csókot.
– Egyet, ami majd emlékeztet rám. Hogyha már nem leszek itt, akkor is halld a hangom. És énekelj velem együtt.
Attól függetlenül, hogy ez volt a legszebb dolog, amit valaha mondtak nekem, Nevan egyúttal meg is rémisztett. Elszorult torokkal kérdeztem rá.
– Miért mondod ezt nekem?
– Csak...
Másodpercekig, feszülten vártam. Amikor már nem bírtam tovább, a könyökömre támaszkodva néztem a szemébe.
– Nev – suttogtam a becenevét. – Ne ijessz meg.
– Azt mondom, hogyha felkészültek vagyunk...
– A zagyva jóslat miatt mondod ezt? Ugyan már! Badarság volt az egész. Nem ígért nekünk semmi jót, pedig egész kellemesen elvagyunk, nem?
– Tudod, hogy nem vettem komolyan.
– Akkor? Most csak te és én vagyunk, olyan rossz ez?
Nevan elkapta a kézfejem, és nyomott egy csókot a csuklóm belső oldalára.
– Soha. Ez soha nem lehet rossz.
– Akkor ugyanazon a véleményen vagyunk.
– Annyira... – benne rekedt a mondat folytatása.
– Nem akarok rossz dolgokon agyalni. Nem akarok a jövőre gondolni. Nem akarok felkészülni. Azt szeretném, ha váratlanul érnének a dolgok, amikor eljön az idejük. De azt is szeretném, hogy te ott legyél mellettem. Mint ahogy rád sem számítottam, aztán egyszer csak ott voltál... Nekem ez számít.
– Megbeszéltük – adta be a derekát, és egy csókkal pecsételte az egyezségünket.
Háton fekve a kék, felhőtlen eget kémleltük, meg a felettünk elröppenő sirályokat. A semmiről beszélgettünk, és végül énekeltünk: Nevanből kibukott a Viva La Vida, én pedig nem tudtam ellenállni neki.

Úgy terveztük, hogy este mindannyian bulizni megyünk: ezúttal a fiúk nem koncerteznek, hanem a közönség soraiból élvezik a zenét. Egy turné keretében a városunkba látogat az egyik legnépszerűbb indie rockot játszó banda, Harper pedig ellenvetést nem tűrően kijelentette, hogy nekünk ott a helyünk. Noha bennem megfordult a gondolat, hogy szívesebben bújnék össze Nevannel a hátsó ülésen, és csókolnám álomba mindkettőnket, nem ellenkeztem. Elég volt a szöszi – és rajtam kívül nagyjából mindenki más – arcát látni ahhoz, hogy meggyőzzenek.
Karola átjött, szokása szerint, hogy kettesben készülődjünk. Próbáltam anyát is bevonni a buliba, de Claire-rel beszélt telefonon. Bekapcsoltunk egy kis zenét, és a tükör előtt bohóckodtunk, nem igazán siettük el a dolgot. Annyira lefoglalt a hajkefébe éneklés, hogy Karola alig hallotta meg a csörgő mobilját. Táncolva lejtettem a hangfalakhoz, hogy lejjebb vegyem a hangerőt, amikor Karola szavai megfagyasztották bennem a vért.
– Mi?! Most? Nem mondod komolyan... Austin!
Hátrakaptam a fejem, aggódva néztem barátnőmre. Karola teljesen elfehéredett, ami nem szokása.
– Mi a baj?
A fejét rázta, és azt hiszem, káromkodott.
– Karola!
– Annyira sajnálom, hogy így kell megtudnod! Ezúttal én fehéredtem el. Megremegett a lábam, minden ösztönöm azt súgta, nagy a baj, és ennek a nagy bajnak Nevanhez van köze.
– Most meg miről...
– Mindjárt ideérnek.
– Kik?!
– Harperék.
Úgy, ahogy voltam, mezítláb rohantam ki az utcára. Idegesen téptem a hajamba, de nem mertem hívást indítani, csak szorongattam a telefont a kezemben. Azt hittem, mindjárt szétrobbanok, amikor befordult egy kocsi az utcába, és láttam, hogy Harper az. A srác lendületesen ugrott ki a járműből, dühös arcából arra következtettem, tényleg nagy gáz van.
– Mi történt? – léptem hozzá. – Karola nem mond semmit. Nevannel van valami?
Harper megrázta a fejét, ám egy szót sem szólt. Ekkor érkezett meg Nev is, és attól eltekintve, hogy feldúltabbnak tűnt, mint bármelyikünk, láthatóan semmi baja nem esett.
– Harper! – mordult fel. A fürtöske szembefordult vele, és olyan keményen néztek egymásra, hogy másodpercekre mozdulatlanná fagyasztott a rémület. Amint visszanyertem a lélekjelenlétem, közéjük ugrottam.
– Mit műveltek? Valaki végre elmondaná nekem is, mi folyik itt?
– Kérdezd a barátodat – mondta dölyfösen Harper.
Nevan csalódottan a fejét rázta.
– Mondtam, hogy ezt elintézem!
– Mikor? Nincs annyi időd, mint amennyit hiszel.
Nincs elég ideje? Mégis mire?
– A rohadt életbe! – robbantam ki én. Valószínűleg soha nem mondtam még ilyet. – Ne nézzetek már hülyének, én is itt állok!
– Sage – fújta ki a levegőt Nevan hosszan. – Valamit meg kéne beszélnünk.
– Ideje lenne – vetette közbe gúnyosan Harper. Ránéztem.
– Mi a bajod? Miért viselkedsz így?
Felhorkant.
– Azt hiszed, én vagyok a rosszfiú?
– Nem hiszek semmit, mert fogalmam sincs semmiről!
Ekkor szólt bele Karola először a beszélgetésbe, de olyasmit mondott, amivel megváltoztatta az egészet.
– El fognak menni.
– Dehogy mennek – kételkedtem azonnal. – Miért mennének?
Karola nem pillantott rám.
– Mondjátok el neki.
Ekkor éreztem meg: elvesztettem ezt a csatát, noha nem is tudtam, hogy küzdök. Húzódott valami a háttérben, amiből egészen eddig kihagytak, és amikor kibukik az igazság, nagyon fájni fog nekem. Sőt. El fog pusztítani.
– Nevan – könyörögtem ebben az egyetlen szóban. Könyörögtem, hogy cáfolja meg ezt a nevetséges kijelentést, tegyen már végre valamit, de ő csak állt az autója mellett, és lesújtva nézett rám.
– Elküldtük a jelentkezésünket egy tehetségkutató műsorba. Szeretettel várnak a válogatón – közölte a tényt fakó hangon.
Ennyi? Próbáltam az arcokról olvasni, ám mindenki kerülte a tekintetemet.
– És? Miért olyan nagy baj ez?
Reménykedtem. Reménykedtem az utolsó pillanatig, hogy nem fogja azt mondani...
– Londonban lesz.
Ez volt a pillanat, ami padlóra küldött. Nem csak, hogy elvesztettem a harcot, még bele is nyomorodtam. A szívem egy pillanat alatt zsugorodott össze, és ötlött eszembe sok olyan apróság, melyek eddig nem nyertek értelmet.
– Mióta tudjátok? – suttogtam.
– Pár hete.
– És nekem senki nem szólt...
– Mert én nem akartam.
Nevanre néztem. Nem bírtam legyilkolni a pillantásommal, pedig abban a pillanatban őszintén akartam. Azért, hogy ne halljam, hogyan szakad össze a szívem, rákiabáltam.
– Miért nem?
Amikor nem válaszolt, elszakadt nálam a cérna.
– Miért nem?!
Ezúttal már az uralhatatlan kiborulás is a hangomba vegyült.
– Hogy megvédjelek. Hogy elkerüljem ezt. Sage, kérlek, én annyira...
– Mikor?
Az utolsó szótagban elcsuklott a hangom. Tehát a végső kérdés az, mennyi időm maradt még. Vele lenni. Velük lenni.
– A jövő héten.
És akkor felrobbant a szívem helyén ketyegő bomba.
Elszakítottam a tekintetem az annyira szeretett fiútól, és a betonra meredtem a lábamnál. A csupasz lábujjaim a kőre tapadtak. Csakhogy én nem tudtam megmozdulni, hogy elmenjek onnét. Nem tudtam hátat fordítani a társaságnak, amelyik megszerettette magát velem, most pedig elhagyni készült. Nem bírtam tenni semmit azon kívül, hogy visszafogtam a zokogásomat. A könnyeim befelé folytak, oda, ahol senki sem láthatta őket.
Ma reggel még voltak barátaim. Ma reggel még volt egy fiú...
A jövő héten elmennek. Itt hagynak engem.
– Te is? – néztem Karolára, mint fuldokló az utolsó kapaszkodóra.
A szótlan válasza volt a legpontosabb felelet. Ennél tovább nem is tudtam tartani a könnyeket, sebesen folytak végig az arcomon.
– Menjetek a pokolba!
Megfordultam, és bevágtam magam mögött a bejárati ajtót. Nem rogytam össze, csak a térdem tartása lazult meg. Ekkor tűnt fel az ajtóban ácsorgó anyám, az arca merő együttérzés.
– Kicsim – suttogta. Sosem hívott így.
Két nagy lépéssel odamentem hozzá, és a nyakába borultam. Zokogtam, mint egy kislány. Zokogtam, mint az ő kislánya.
– Itt fognak hagyni, anya. Elmennek... elmennek a jövő héten!
– Sajnálom, édesem, nagyon sajnálom.
– De nem tehetik ezt velem!
– Nagyon erősnek kell lenned, érted? Most muszáj kitartanod.
Csakhogy mintha a szívemet zúzták volna porrá... Összekucorodtam kanapé sarkában olyan kicsire, amilyenre csak tudtam, és sírtam, ameddig könnyel bírtam. Anya pedig velem virrasztott. Hozta az újabb és újabb csomag zsepiket, és tüntette el a használtakat. Nagyokat sóhajtozott a milliószor elismételt „miért?” kérdésemre, és a kezemet szorongatta. Az arca már beesett a fáradtságtól, mégis kitartott mellettem.
Annyira szerettem abban a pillanatban. Mindenkit utáltam a világon, csak őt nem. Egyedül őt nem.
És aztán feljött a nap. A könnyeim elapadtak. A fejem zúgott, legszívesebben a föld alá bújtam volna a sok gondolattól. Vékony csíkká szűkült szemmel fordultam anya felé.
– Menjünk aludni.
Nehezen másztam meg a lépcsőket, és amikor elértem a szobámat, az ágy helyett a földre kuporodtam.
Elárultnak éreztem magam, és közben tudtam, hogy nincs igazam. Ha menniük kellett, hogy valóra váltsák az álmaikat, ki voltam én, hogy felülbíráljam a döntéseiket? Egy senki. Úgy is fognak elhagyni, mint egy senkit.
Agy: megmondtam az elején, hogy ez lesz. Mindig elmennek.
Szív: ha jót akarsz magadnak, ma nem packázol velem.
Agy: emlékszel a dalra? Még a tökéletes ég is törött.
Hogyne emlékeztem volna a dalra! A szülinapi dalomra. Nem hittem volna, hogy egyszer ilyen módon tapasztalom meg, miről is szól valójában.
A tökéletes égbolt is törött.
A tökéletes barátság is törött.
A tökéletes szív is törött.
Éppen ezért nincs olyan, hogy tökéletes.
Csak a törött, a törött, a törött.
Megszűnt az időérzékem. Egyszer csak álomba merültem, ezt is abból tudtam, hogy végre könnyebb lett. Sok mindent ezen kívül már nem éreztem.
Aztán jött a zsibbadás. A földön alvás továbbra sem tartozott a legjobb ötleteim közé, mindenemet elaludtam. A tévében ment az Animal Planet – éppen tengeri korallokat mutattak. Odalent minden kék volt, békés, nyugis és... törött.
Azt legalább örömmel konstatáltam, hogy átaludtam majdnem az egész napot. Anya is otthon szorgoskodott – hosszú ideje először vett ki szabadnapot.
Egy gigantikus adag kávét rakott elém, amikor szellemként megjelentem a konyhában. Még jó, hogy nem puffantott le kősóval.
– Hogy vagy?
– Élek.
– Az elég jó, nem?
– Hát, lehetne rosszabb is.
Összenéztünk, és szinte egyszerre nevettük el magunkat. A végén már fájt a hasam a kacagástól.
– Mit szeretnél ma csinálni? – váltott témát.
– Gondoltam, halálra sajnáltatom magam.
– Aha. – Megint a hümmögés. – Mit szólnál hozzá, ha bemennénk a városba kicsit? Nézelődni, sütizni?
– Anya...
– Kérlek. Elestél? Semmi gond. Most igazítsd meg a koronádat, és menjünk tovább.
– Menjünk? Együtt? – Hát persze. Nem gondoltad, ugye, hogy egyedül hagylak?
Hálásan pillantottam rá. Az édesanyám. A szuperhősöm. Ha teljesen kisemmiznek, és az életemen kívül nem marad semmim – ő akkor is ott lesz.
– Egy mozi jól hangzik – bólogattam. – De nehogy valami romantikus film legyen.
Anya mosolygott.
– Romantika? Ne viccelj. Ki vágyik arra?
Mindketten egyedül voltunk, de egymásnak. És ez sokat számított.
Ettől függetlenül alig bírtam rávenni magam, hogy fürödjek meg és öltözzek fel. Az, hogy összekuporodjak valahol, és dagonyázzam a fájdalmas, önpusztító gondolatokban nagyon csalogatott. Csakhogy anyának is igaza volt – menni kell tovább. Senki sem fog visszafordulni, és megkérdezni tőlem, hogy vagyok. Fájó igazság, de sajnos csak magamat érdekeltem, és magamért kellett harcolnom is. Azonban soha ennyire nem volt még nehéz emelt fővel tovább menni, mint most. Mert valamit a hátam mögött hagytam. Valamit magamból, ami él, lélegzik, érez és dobog. Valamit, amit először vágtak földhöz és tapostak meg úgy, mintha ócska játékszer lenne. Megpróbáltam nem gondolni arra, hogy én is az vagyok: egy csillogó csecsebecse, semmi több. Élvezet volt meghódítani, de amikor eljön a következő nap, és kecsegtet az új lehetőség, senki sem gondol többé az üvegszemű porcelánbabára.

Tizennégy - A legjobb dal

Hahó! :)

Ezúttal korán hoztam a részt, jó olvasást, biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog, mert sokan erre vártatok már mióta... ;)

Jó olvasást!

Nilla

Nem mentünk messzire. Egészen a belvárosig, azon belül is a gördeszkás parkig jutottunk. Karolával ketten ültünk Nevan autójában, viszont alig szóltunk egymáshoz. Éreztem a tomboló feszültséget; hiába hagytuk magunk mögött a partot, az nem csökkent. Pedig valójában én jól éreztem magam. Most, hogy az iszonyat és a félelem elmúlt, csak egy ütődött gyereket láttam, aki élvezte, hogy szórakozhat velünk. Nem nekem, hanem a fiúknak akart ártani. Ettől persze nem lett a helyzet sokkal fényesebb, de legalább a pánik megszűnt.
– Oké – sóhajtottam. – Beszéljetek.
Már egy padon ücsörögtünk a parkban, és vártuk, hogy jöjjenek a többiek. A kiváló fénynek köszönhetően jól láttam a kétkedést Karola arcán. Talán elhatározta, hogy nem beszél, és inkább a deszkásokat figyeli. Jó sokan voltak egyébként, zenét hallgattak, röhögtek, mutatványoztak. Velünk nem igazán foglalkozott senki.
– Nincs semmi baj – folytattam tovább. – Úgyhogy engedjetek le.
Nevan végre rám nézett. A pillantása merev, amitől nagyot kellett nyelnem.
– Rendben – mondta, és keresztbefonta karját a mellkasán. Hiába egyezett bele szóban, a tekintete és testtartása merő ellenállás. Ettől kúszott újra belém a feszültség.
– Hé, tesó, minden oké? – kérdezte a felbukkanó Lane. Mindenki megérkezett, bár nekem fel sem tűnt a közeledésük. Az átkozott kék szempár tehetett mindenről... Elvonta a figyelmem.
Nevan válasz nélkül indult el az üdítős automaták irányába. Harperre néztem némi segítségért, de ő is tanácstalanul vonogatta a vállát.
Egyikünk sem szólt semmit, és ez hihetetlenül ciki volt. A szöszi és a dobozos kólája közben visszatértek.
– Jól van – vettem egy mély levegőt, és Karolára lestem.
– Sage...
– Tudniuk kéne.
Karola alig láthatóan bólintott, az arca viszont nem tükrözött nagy egyetértést. Ez a pár szó közöttünk felkeltette a többiek érdeklődését is, várták, hogy magyarázattal szolgáljak.
– Nem történt olyan vészes dolog, csak nekem esett nagyon rosszul – fűztem össze az ujjaimat, tekintetemet a kezemen tartottam. – Megijesztett, mert... Mert már jártam így, és annak nem lett jó vége.
Éreztem a figyelmüket, ezért felpillantottam. Először Nevanre, Harperre, majd a többiekre.
– Volt a sulinkban egy fiú. Tizenhárom évesek voltunk. – Karola megfogta a kezemet, és ez elképesztően jólesett. – És egy nap, miután kiakadt rám egy buta dolgozat miatt, megvárt a suli udvarán. Nem volt gonosz, csak dühös. Sajnos éppen rám. Hasonlóképpen elkapta a kezemet, aztán valahogy a földön találtam magam. Egy kicsit bevertem a fejem, néhány pillanatra totális sötétség borult rám, mire a fiú megijedt és elfutott. Visszabotorkáltam a suliba, hívták anyát – megvontam a vállam –, a gyereket áthelyezték egy másik iskolába, nekem pedig pszichológushoz kellett járnom pár hónapig. Nem volt olyan vészes. Csak amikor hirtelen elkapta a karom...
– De vészes volt, Sage – szólalt meg Karola halkan. – Két hétig nem jöttél utána suliba.
– Mert anya nem engedett.
– Mert még az újságért sem mertél egyedül kimenni!
Megráztam a fejem.
– A lényeg, hogy túltettem magamat rajta, oké? Nem akarom, hogy sajnáljatok.
– Eszembe sem jut, hogy sajnáljalak – rázta a fejét Taylor. – Köszönöm, hogy elmondtad. Ettől csak még inkább hiszem, hogy a bántalmazásnak nem szabad teret engedni.
– Na, gyertek, nagy ölelés! – tárta szét a karját Sophia. Én voltam az első, aki csatlakozott, aztán sorban jöttek a többiek is. A végére egy konzervbe passzírozott heringnek éreztem magam, mégis mosolyogtam. Elvégre a barátaim fogtak közre.
– Jól van, megfulladok – nyögte Karola.
Szétszóródtunk, és elfoglaltunk két padot, de annyian voltunk, hogy a srácok még a támlán is ültek.
– Gyere ide egy legjobb barátnő-szelfire – húzott magához Karola.
– Szelfi? Azt én is akarok! – csatlakozott Lane.
– Engem ki ne hagyjatok! – húzódott közelebb Sophia.
– Nélkülem nem is szelfi a szelfi – mondta Taylor.
A vége az lett, hogy Lane vigyorgott középen, körülötte pedig mi, csajok. Legjobb barátnők, ha’? Aztán cseréltünk a felálláson, és én maradtam középen, a fiúk meg körülöttem. Ezt eljátszottuk az összes lehetséges variánsban, úgyhogy legalább fél órát töltöttünk pózolással.
– Ezek az esték hiányozni fognak – sóhajtotta Lane.
Ránéztem. Úgy tűnt, csak én hallottam ezt a furcsa kijelentést, mert mindenki beszélgetett és nevetgélt tovább. Hiányozni fog ez neki? Miért, hova megy?
Elfordítottam a srácról a tekintetem, törtem a fejem. Nem látszott Sophián, hogy szomorú lenne, sőt senki nem tett erre utaló megjegyzéseket. De akkor?
Esélyes, hogy csak arra gondolt, hogy amikor majd vége lesz a sulinak, vagy ilyesmi. A távoli jövőben, nem most, nyugtattam magam. Ezt sikerült annyira bemagyaráznom, hogy nem sokkal később visszazökkentem a beszélgetésbe, és csak az tűnt fel, hogy hajnali kettő van. Egy újabb esténk ért véget rekordsebességgel.
Taylor álmosan sóhajtott, Sophia Lane vállához bújva hunyta le a szemét.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha lassan indulunk – szóltam Karolához. Lerítt róla, milyen nehezen szakítja el még a pillantását is Austintól, nemhogy a kezét!
– Okés. Velünk jössz?
– Nem – vágtam rá azonnal. Karola igyekezte titkolni, bár látszott rajta, hogy ennek azért örül.
– Hazavigyelek akkor? – érdeklődött Harper. Nevan válaszolt neki helyettem, a hangjára mindannyian felkaptuk a fejünket. Pedig szerintem pont hogy igyekezett nem felkelteni a figyelmet.
– Majd én elviszem.
– Jól van, gyerekek, ne felejtsétek, hogy holnap próba a koncert előtt! – búcsúzott fürtöske, és Taylorral az oldalán eltűnt.
– Megyünk mi is – ásította közbe Lane. – Nekem legalább hét órát kell aludnom, vagy megpusztulok holnap.
Négyen maradtunk.
Aztán már csak ketten, amikor Karoláék is távoztak. Nevan a pad támláján ült, ujjaival a térdén dobolt, és egyenesen a szemembe nézett. Valami nem tetszett neki, erre már hamarabb is rájöttem. Az ő hangulata nem oldódott fel, mint a többieké.
– Szeretnél indulni?
A fejét rázta. Huh, ez így nehéz lesz.
– Akkor mit szeretnél? – kockáztattam meg.
– Gyere ide – felelte halkan, mélyen.
Végigszaladt rajtam a hideg. Léptem felé egyet, aztán még egyet. Nevan is kicsit közelebb hajolt, az ajka szegletében végre mosoly bujkált. Akaratlanul követtem a példáját. Kicsit félrebiccentettem a fejem.
– Most megint kiosztasz, mint a múltkor?
– Nem. Azt hiszem, végre megértetted, amit akkor kellett.
– Szóval azt mondod, már nem félek?
Alig észrevehetően hajolt közelebb hozzám.
– Dehogynem, csak szerintem már nem érdekel annyira.
– Tudod, amúgy nagyon is félelmetes vagy – haraptam be az ajkam vallomás közben.
– Kösz. Minden srác ezt akarja hallani, mielőtt megcsókol egy lányt.
Elkerekedett a szemem, mégis mozdulatlanul álltam. Talán mert eszembe sem jutott elhátrálni tőle?
– Szóval... – hüledeztem. – Hm... Meg akarsz... csókolni?
– Ha csak nem képelsz fel utána.
– Vissza tudom fogni magam. Remélhetőleg.
Megint eszembe jutott a buta jóslat. „Élvezd a pillanatot!” És az, hogy nem leszünk együtt. Hogyne! Miért egy random kuruzsló mondja meg, mik lehetünk, és mik nem? Nem ő írja a jövőt.
Végül eszembe jutott az utolsó akadály: a szívem. Az érzelmeim képzelt központja, ami eddig is visszafogott abban, hogy elérjek bizonyos dolgokat. Na, de most! Bemutatok neki. Be én.
Nevan jobb keze a csípőmre simult, így áthidalta a közöttünk álló, utolsó centiket is. Szinte remegtem, amikor elért hozzám. Először csak megpuszilt, de a mosolygáson kívül képtelen voltam többet produkálni. Behunytam a szemem, és vigyorogtam, miközben ő még egy puszit lehelt a számra. Annyira bénának éreztem magam.
– Bocsi – suttogtam; szavaim az ajkába találtak. – Nem tudom, egyszerűen...
– Nyugi, oké? Nem eszlek meg. Még nem.
Épp a kuncogás miatt nyílt el a szám, amikor Nevan ostromolni kezdett. Ezúttal már nem csak puszilt, hanem csókolt – kifelé belőlem az összes gondolatot.
Keze a nyakamra vándorolt, így mélyítette el a csókot és a pillanatot. Azon kaptam magam, hogy egyre többet és többet akarok, egyre vehemensebben hajolok az ajka után. Feléledt bennem egy ösztön, és el akartam venni tőle valamit, ami eddig az övé volt, de most már én tartottam rá igényt. És közben azt sem bántam, ha ő ugyanezt a dolgot elcseni tőlem.
Hosszú ujjai alulról túrtak bele a hajamba, miközben mindketten levegőért kaptunk.
– Egész jól belejöttél – vigyorogta.
– Én is úgy érzem.
– Haza kéne mennünk.
Megráztam a fejem. A szemem továbbra is szorosra zárva, noha éreztem, hogy ő figyel. Mutatóujja végigszaladt az ajkamon, majd az állam vonalán. Finoman érintett, életre hívva az érzékeimet. Minden egyes mozdulat után arra vágytam, hogy folytassa tovább.
– Nem kéne.
Nevan halkan nevetett.
– Ezt mind a te érdekedben mondom.
– Ha valójában az én érdekeimmel törődsz, akkor folytatod...
– Azt hittem, nem vagyunk barátok.
Kinyitottam a szemem. A szöszi provokálóan lesett rám, szemében határozott vággyal – ezúttal már kétségek nélkül be tudtam azonosítani.
– Nem is. A barátok nem csókolóznak egymással – dobtam vissza a labdát.
– Hát...
– Miért, te talán sok baráttal kavarsz?
– Ha a barát alatt Lane-ékre céloztál, akkor...
Felnevettem, tőlem lett zajos a pillanat.
– Jól van, te nyertél. Nincs mindenre válaszom.
– Nem is kell mindig beszélni.
Inkább nem is tettük. Helyette nemzetközi nyelven mondtuk el egymásnak, hogy mennyire élvezzük a helyzetet. Újra és újra és újra.

Aznap már nem tudtam sem aludni, sem enni, csak mosolyogni. Igyekeztem elkerülni anyát, hogy ne kelljen mondanom neki semmit – és legfőképp hazudnom. Bár talán át sem tudnám verni, amilyen fejlett érzékei vannak. A konfliktus elkerülése végett tehát távol tartottam magam tőle, és egyedül élveztem a kis mámoromat. Mintha a vérembe fecskendezték volna, úgy áradtak bennem az emlékek. A forró csókok. A bőre illata. Az érintése a csípőmön. A mély hangja, amin a fülembe suttog. A hajnali fény, ami utolért minket – ugyanott, a gördeszkás pályán. Abban a percben, ahogy egymásra találtunk, már el sem akartunk mozdulni onnét. Az élet viszont nem készített fel arra, hogy lehet órákon keresztül, fáradhatatlanul csókolózni, és úgy élvezni egy egyszerű összebújást is, mint a lottóötöst. Ezeket magamnak kellett felfedeznem, és amikor végre megtörtént, mintha bombát robbantanának az agyamban. Hirtelen kinyílt a szemem a világra, és már nem is értettem, miért tartottam magamat távol ilyen sokáig tőle?
Összesen talán három órát aludtam, és már áthívtam Karolát. Egyedül lébecoltam otthon, jó lett volna megosztani vele a csendet.
– Helló! – köszönt, ahogy belépett a szobámba. Felültem az ágyamon, de egyetlen szót sem kellett kiejtenem ahhoz, hogy Karola tudja. – Úristen.
– Mi az? – vigyorodtam el én is.
– Úristen. Ti végre összejöttetek! – sikkantotta. – Uramisten!
– Ja, ezt már mondtad.
– Nem hiszem el, Sage! Mindent tudni akarok!
– Jó, jó – csillapítottam, nehogy még a szomszéd utcában lakók is meghallják. ¬– Igazából nagyon egyszerű a történet. Megcsókolt, és kész.
– Jesszusisten! – vinnyogta örömében. – Milyen volt? Jó, ugye? Ugye?!
Karola jobban be volt sózva, mint én. Legutoljára akkor láttam ilyennek, amikor Action Man Barbie-t kapott tőlem a tizenegyedik szülinapjára. Vagy amikor megjelent Timberlake új lemeze, és ő szert tett egy dedikált példányra az E-bayen.
– Eléggé rendben volt – feleltem szerényen.
– Hahahahaha! Ez nálad annyit jelent, hogy e s z m é l e t l e n volt – hangsúlyozott. – Számokban mennyit kóstál?
Megráztam a fejem.
– Azokat az intervallumokat te már nem ismered.
– El sem hiszed, mennyire örülök.
Végigbeszélgettük az egész délutánt. Kellően kifaggatott arról, mi és hogyan történt, és mit éreztem én közben, aztán ő mesélt nekem Austinról. Elfogyasztottuk a lakásban található összes fagyit, és megint ugyanazok a barátnők lettünk, akik hosszú, hosszú évek óta vagyunk.
Még sosem kezdődött ilyen boldogan és izgalmasan egyetlen nyarunk sem.
Narancsos limonádét kortyolgatva készülődni kezdtünk a koncertre. Felpróbáltam a szekrényem összes ruháját – kétszer –, és mindet megmutattam Karolának osztályozásra. Ő persze azonnal tudta, mit viseljen, ez neki nem jelentett gondot. Időközben befutott anya, hozott vacsorát a kórház melletti thai étteremből.
– Nagyon jó kedvetek van, lányok – jegyezte meg sokatmondó arckifejezéssel.
– Koncertre megyünk! – trillázta Karola.
– Uhum. De azért ügyesek legyetek.
Aztán rám kacsintott. Ezzel elárulta, hogy tisztában van azzal, mi történik velem. És nem szól bele. Csak annyit kér, hogy legyek okos. Elképzelhetetlen szeretet áradt szét a mellkasomban.
– Anya! – kiabáltam utána. Kisvártatva visszajött. – Segítenél kiválasztani, mit vegyek fel?
– Örömmel.
Így már hárman iszogattuk a limonádét, és nevetgéltünk, mint csitrik az első bál előtt. Anya mesélt egy-két történetet az ő sulis éveiből, és így megtudtuk, hogy néhány korosztályunkból való csaj pont olyan, mint az anyja volt húsz évvel ezelőtt. Hiába, gének. Néha jól osztja őket a sors, néha nem. Bármit is gondoltam évekig, én egyértelműen jól jártam.
Annyira belejöttünk a szórakozásba, hogy anya vitt el minket a koncertre. Adott néhány plusz jó tanácsot az autóban, de nem oktatott ki, és legfőképp nem tartott vissza. Bízott bennünk – és Harperben – annyira, hogy tudja, jól megleszünk.
A bárban, ahol a fiúk zenéltek, már teltház volt. Nagy mennyiségben fogyott a sör, és egyre nőtt a kíváncsiság is. Kiszúrtunk néhány ismerős arcot az egyetemről, azonban egyikhez sem mentünk oda. Nem érdekeltek különösebben, a saját brancsunk után nyújtogattuk a nyakunkat.
– Hozok valamit inni! – kiabálta Karola, és átvágott a tömegen a pulthoz.
Néhány perccel később kigyúltak a fények a kis színpad felett, és megjelent a kvartett. Csak úgy, mint a múltkor, most is jókedvűek és vagányak voltak, lerítt róluk a zenész attitűd.
Amíg Lane a mikrofonba dumált, közelebb mentem a színpadhoz, és ekkor vett észre Nevan. Rám kacsintott, mire dobtam neki egy puszit.
Pillanatokon belül felcsendült a zene, ezúttal egy bulis szám. A valaha született legjobb dalról szólt, és biztosra vettem, félig részegen írták.
Karola is visszaért hozzám, félig táncolva, félig a dalszöveget énekelve. Ekkor jöttem rá, hogy a legjobb számról írt dal valójában a legjobb szám maga, csak el kell kapni az érzést, amit magával hoz.

Tizenhárom - Csókot tessék

Sziasztok! :)

Meghoztam a tizenharmadik fejezetet, ami azt jelenti, hogy már csak öt további rész várható. Ez még egy picit arrébb van, de gondoltam, szólok előre. Jó olvasást,

N.

Amelyik test mozog, az mozgásban is marad.
Ahhoz, hogy teljesen bezsongjak, és emiatt hülyének érezzem magam, de mindenek felett állandóan a srácokkal akarjak lógni, csak egy kis lökés hiányzott. És ennek a lökésnek a születésnapom estéje bizonyult – hiába csak két napja történt, totálisan megzizzentem. Számítottam rá, hogy ez lesz, amint átlépem a határt: eszembe sem jut a visszafordulás. Ahogy ők, úgy állandóan én is pörögtem, és megpróbáltam a lehető legkevesebbet agyalni a dolgon. Bárhogy is tiltakoztam ellene, jó volt ez az állapot. Szédületesen jó egy mókuskerék – szabadulni ugyanis nem engedett.
– Megyünk a fesztiválra! – kiabáltam be anyának a fürdőbe, miközben a vállamra kanyarítottam a táskámat. – Ahogy megbeszéltük, Karolánál alszom ma.
– Nagyon vigyázz magadra – jött a figyelmeztető válasz. Elmosolyodtam.
– Fogok. Puszi, anya!
A végszót már csak félig hallottam, ugyanis nagyban az ajtó felé loholtam. Hallottam, hogy odakint dudálnak, el is nevettem magam. Harper autója állt a házunk előtt, a srác pedig félig kihajolt a lehúzott ablakon. A fejemet ingatva szálltam be mellé.
– Te még parkolni sem tudsz egyszerűen?
– Dögunalom lenne az élet, ha mindent egyszerűen csinálnék.
– Aha. Írnod kéne erről egy dalt – pillantottam rá.
– Ja, lehet – adta alám a lovat. – Az lesz a címe, hogy Nem Mentem Meg Többet Sage Hátsóját, Ha Bajban Lesz.
Hangosan felnevettem, még sosem esett ennyire jól, ha húzták az agyamat.
– Kiváló. Slágergyanús.
– Ja, figyelj csak – komolyodott el Harper hangja, és még a zenét is lehalkította. – Lesz ma ott egy lány...
Hatásszünetet tartott, amivel felkeltette a kíváncsiságomat, úgyhogy ráharaptam a dologra.
– Milyen lány?
– Egy olyan, akivel Nevan kavart valamikor. Semmi komoly, csak a szokásos nyálas, smárolós...
– Túl sok információ – ráztam a fejem. – Nem igazán érdekel, hogy Nevan kivel... smárol.
Még ezt a szót is kifejezetten nehezemre esett kimondani. Hogy lehet ennyire lealacsonyítani a csókolózást?
Harper gyorsan rám pillantott, az arcára írt összes kétségével együtt.
– Biztos?
– Miért mondtad el egyáltalán?
– Úgy gondoltam, érdekelne, és nem akarsz meglepetéseket.
Félig sóhajtottam, félig hümmögtem. Mit lehet erre mondani? Egy idegen érzés belemart a szívembe, de inkább keserű volt, mintsem fájdalmas. Nyilván egy pillanatra sem gondoltam, hogy Nevan olyan, mint a szűz hó – te jó ég, még a feltevés is elképesztett.
– Oké. Köszi – mondtam végül. Nem igazán tehettem mást. A kedvemet viszont nem szegte a dolog, noha az a sötét érzés, mint viharfelhő tornyosult fölém. Összeszorítottam a számat, hogy ne mondjak többet, és legfőképp ne panaszkodjak a fürtöskének.
– Hú, megöltem a hangulatot – nyögte be Harper, amikor már majdnem a partra értünk.
– Ja, ügyes vagy – kommentáltam pléhpofával, de alig bírtam visszafogni a röhögésemet. Ezúttal én húzhattam az ő agyát.
– Nem akartam.
– Persze, hogy nem.
– Most haragszol?
– Nem.
Ezt tényleg bevette? Akkor vagy hülyébb vagy kedvesebb hozzám, mint gondoltam. Az összes béna, csajos szöveget előkapartam, amelyet valaha romkomokban és telenovellákban hallottam.
– Sage.
Előhúztam a másik kedvencet is: a nem válaszolást.
– Ne már, kérlek.
Harper egyelőre a vezetésre koncentrált, így néhány másodpercnél tovább nem nézhetett rám. Ha szemtől szemben álltunk volna egymással, azonnal rájön, mit művelek.
– Mit ne? Hm, mit?
– Én csak próbáltam jó fej lenni...
– Jó fej lenni? Ez igen! Jó fej lenni...
Az ismételgetést még én is utáltam. Ennyire egy gagyi trükköt! A jelek szerint viszont mégis működött. Vagy én voltam jobb színésznő, mint ahogy feltételeztem?
Ekkor értük el a parkolót. Tömve volt autókkal és bringákkal, mind a fesztiválra érkeztek. Gyorsan kiszálltam, és elfordultam, nehogy Harper meglássa a vigyort a fejemen.
– Sage! Nézz rám.
– Nem – kockáztattam be a szipogást.
– Jaj, nézz már rám! Én csak...
Mivel a földet bámultam, nem vettem észre, mikor közeledik. Elkapta a vállamat, és ez olyan váratlanul ért, hogy felkaptam a fejem. Abban a pillanatban szakadt ki belőlem a nevetés is, és Harper szája tátva maradt a meglepetéstől.
– Most te voltál a béna kettőnk közül – kacagtam. – Miért veszitek be ilyen egyszerűen a sértődős játékot? Annyira átlátszó.
Göndörke ekkor tért magához, a fejét rázta, de a szeme már derűtől csillogott.
– Bocs, hogy engem érdekelnek az érzelmek.
Na jó, ezzel megfogott. A lányok általában arra panaszkodnak, milyen egy tuskók is a srácok, nem sok minden érdekli őket a...
– Figyelj – léptem Harper mellé, miközben elindultunk a mólón zsizsegő tömeg felé. – Ha Nevan kavar valakivel, az teljesen rendben van. Nekem aztán nem kell elszámolnia. És ha csak kavart valakivel, gondolom, az is normális, ez a dolgok rendje, nem?
Harper a hajába tűzte napszemüvegét, a lemenő nap fénye még éppen megcsillant a lencsén. Bő ingben meg szakadt nadrágban eltért a „jól öltözött” tömegtől, mégis ragadtak rá a tekintetek.
– Te aztán még a normálisabbnál is normálisabb vagy.
– Hát, kösz. Asszem, hogy tőled ez bóknak számít.
– Ez bárkitől bóknak számítana.
Eszembe jutott anya. „Jók a hattyúk.”
– Őszintén nem csodálom, hogy anyukám kedvel téged. Azt hiszem, van bennetek egy csomó közös.
– Na, ez meg tőled számít bóknak.
Nevetgélve és marhulva érkeztünk meg a többiekhez. Éppen egy céllövölde előtt ácsorogtak, és nézték, ahogy Lane megpróbálja megnyerni az óriáscsokoládét, amivel kábé az egész városunkat el lehetne látni. Egy évre.
A srác csak váltotta a pénzt zsetonokra, Sophia a körmét rágcsálva izgult, a fiúk hangosan biztatták Lane-t, a közelben álló gyerekek meg csodálattal néztek rá. Annyi biztos, hogy látványosságnak számított, mert a közelükben mindenki őt figyelte, és csalódottan sóhajtott egy-egy próbálkozása után.
– Hahó! – szólítottam meg őket. Karola és Taylor felénk fordultak, a fiúk valószínűleg meg sem hallottak. A legjobb barátnőm felém lépett, és nyomott egy puszit az arcomra.
– De jó kedvetek van! – jegyezte meg. Elég volt, hogy Harperrel egymásra nézzünk, és máris nevetni kezdtünk. Pedig milyen zárkózott és nyers volt az első alkalommal! Nem sejtettem, hogy a mogorvasága ilyen belsőt takar.
Bár, azt hiszem, gyakran ismerem félre az embereket. Tulajdonképpen semmit sem tudok róluk. Ők nem számok, hogy megfejthessem őket. De talán pont ebben a rejtélyben lapul a személyiség szépsége, nem?
Ekkor néztem Nevanre. Sophia feje felett ő is engem lesett, az arca merő várakozás. Vagy vágyakozás? Félénken odaintettem, ám mielőtt reagálhatott volna, az előtte álló lány, azaz Sophia felsikított. Lane végre megszerezte a dinoszaurusz-csokoládét, és az attrakciót eddig figyelők egy emberként éltették emiatt.
– Hogyan cipeljük magunkkal? – kérdezte Sophia, miután a céllövöldés, magát halálra unó srác a pultra fektette a nyereményüket.
– Kivisszük a kocsiba. Aus, gyere, segíts!
Így történt, hogy a két fiú felkapta a gigantikus cukorbombát, mint egy karácsonyfát – ketten a két végén.
– Ez egy örök emlék marad – mondta Sophia, a szerelmesek csodálatával a hangjában.
– Ja, mivel soha nem tudod majd megenni – kotyogtam közbe.
Nevan a fejét rázva vigyorgott, a többiek röhögtek. Kétség sem férhetett hozzá többé: közéjük tartozom.
Csapatba verődve lassan végigsétáltunk a mólón. Láttunk dodgemező gyerekeket, síró kölyköket, gimis suhancokat, csókolózó párokat, unott szülőket, hercegnős és vasemberes lufikat, pattogatott kukoricát majszolókat, vattacukor evőket, hotdogos standokat, értéktelen kacatokat, és végül, a jósnők páholyát.
– Én ide be akarok menni – jelentette ki Karola. Mi, akik mögötte álltunk, sokatmondóan néztünk össze. – Eddig minden évben kihagytam, de ez itt most a lehetőségek ideje.
Vagy a kuruzslás ideje, ám ezt inkább megtartottam magamnak.
– Hát, jó... – egyezett bene nem sok lelkesedéssel az imént visszaérkezett Austin.
– Akkor már mi is menjünk! – nógatta Taylor fürtöskét.
– Ha mindenki...? – nézett körbe Lane.
Ketten maradtunk Nevannel, akik nem szóltak semmit. Az is nyilvánvaló vált a számomra, hogy ez egy páros program, szóval nekünk együtt kell részt vennünk rajta. Elhúztam a számat, Karola viszont könyörgő tekintettel szuggerált.
– Jól van, legyen, csak a ti kedvetekért.
Ennek azért mindenki örült, látszott rajtuk, így mindannyian beálltunk egy-egy sorba. Mivel távolabb kerültünk egymástól, a többiekkel már nem tudtunk beszélgetni, csakis egymással. Ahogy a szöszire pillantottam, azonnal eszembe ötlöttek a kavarás meg a smárolás szavak. És gondolatok is párosultak hozzájuk. Dupla nagy jaj.
– Mi újság? – kérdeztem, hogy eltereljem a gondolataimat.
– Örülök, hogy látlak.
Huh... Ne gondolj semmi édesre... közelire... nedvesre...
– Igazán? – pislogtam nagyokat.
– Ennyire hihetetlen?
– Hát, nem. Csak azt hittem...
– Ha megint azzal jössz, hogy nem vagyunk barátok, egyedül kell bemenned a banyához.
– Jaj, csak azt ne! Inkább csendben maradok itt, és mosolygok. Meg se nyikkanok majd.
Nevan nevetett, és ez a hang nagyon tetszett nekem.
– Bár ha beszélhetnék, akkor most azt mondanám, hogy én is nagyon örülök, mert láthatlak.
Tekintete rátalált az enyémre. Nem csak, hogy összekapcsolódtunk, de mintha közelebb is kerültünk volna egymáshoz. Libabőr futott végig rajtam, és még mielőtt panaszkodhattam volna az időjárásra, elfogyott előlünk a sor. Ott álltunk az alacsony kordonnal körülvett, kerek asztal előtt, és a fiatal nőre néztünk. Ha korábban egy jósnőre gondoltam, sosem így képzeltem el. Nem volt kristálygömbje, bibircsókja, macskaszeme, hanem még az átlagosnál is... átlagosabb volt. Mogyoróbarna haját egy lófarokba kötötte, színes, mandalamintás pulcsit viselt, amely félig lecsúszott a vállán, és egy kártyapaklit forgatott az ujjai között. Törökülésben ült a széken, és egyenesen ránk meredt. Mintha ismerne.
– Helló – biccentett.
Megkerültük a kordont, és leültünk. A helyzet normalitásától kezdtek kísérteties gondolataim támadni, nem mástól. A nő kis mosollyal a szája szegletében megszólalt.
– Mit szeretnétek tudni?
Eddig ezen még sosem gondolkoztam ilyen formában. Mit akarok tudni a jövőről? Semmit. Időzítse csak a meglepetéseit akkora, amikor kell. Nevannel gyors pillantást váltottunk, mire a nő még szélesebben mosolygott.
– Kár, hogy nem lesztek együtt.
– Tessék?! – szaladt ki a számon, Nevan sóhajtott.
– Ez érdekel titeket a legjobban, nem? Ugyan, rátok van írva. Titeket valami szétválaszt most is, és ez nem lesz máshogy a jövőben sem. – Dermedten hallgattam. Néztem az egy-egy pillanatra felvillanó kártyákat. Hova fogunk kilyukadni? A jósnő Nevanre bökött. – Te. Rád még nagyon sok minden vár. Zenélsz, ugye?
– Ezt mégis...
– Igen. – Nevan válasza belém fojtotta a tiltakozást.
– Szeretni fogod. De utálni is.
– Ez mit jelent?
– Nem tudom – ekkor rám pillantott. – És te. Hmm. Élvezd ki a pillanatot.
– Köszönöm a szerencsesütit – feleltem epésen. – Most aztán okosabb lettem.
– Te már így is eléggé okos vagy – dobta vissza a labdát. – A baj nem a fejeddel van.
A levegőben lógott a mondat másik fele: hanem a szíveddel. Nyeltem egy nagyot. Már nem volt kedvem visszafeleselni neki, csak el szerettem volna tűnni.
– Nos, köszönjük, mennyivel... – a jósnő félbeszakította Nevant.
– Nálam nem pénzzel fizetnek az emberek, hanem titkokkal.
Borsódzott a hátam a nőtől. A külseje szöges ellentétben állt azzal, ami belül lakozott. Ő minden volt, csak nem átlagos.
– Menjünk innen – suttogtam Nevannek, és belekapaszkodtam a kezébe. Amilyen gyorsan csak lehetett, elhúztunk az asztaltól.
Kissé szédülve álltam meg a soroktól eltávolodva, és próbáltam összerakni a dolgot. Ekkora hülye ötletet! Minek kellett ez? Meg is fogom mondani Karolának, amint...
– Ne már, haver, nekem azt mondta, hogy egy polip vagy cápa, nem látja tisztán, meg fog enni! – hallottam meg Lane felháborodott hangját ekkor.
– Nekem meg tizenhárom gyerekem lesz – folytatta Taylor.
– És én... nyerek egy Oscart – nézett furcsán Harper.
– Az semmi, én milliomos leszek, de mindet elkaszinózom – bólogatott Aus.
– És ti? – érdeklődött Karola, bár szerintem minden az arcomra volt írva.
– Én meg foglak fojtani ezért a baromságért.
Karola nevetett.
– Ahogy arra számítottam. Nem sikerült meggyőzni, mi? – intézte a kérdést a szöszihez.
– Nem igazán.
– Hé, ott vannak Deanék! – bökött Lane egy homokban ücsörgő társaság felé. – Menjünk oda hozzájuk, el akarom mesélni, hogy meg fog enni egy cápa.
Úgyhogy mentünk. Még mindig zúgott egy kicsit a fejem, de ahogy az óceán felől érkező szél az arcomba vágott, kitisztultak a gondolataim. Minden bizonnyal ez a „jósnő” csak szerfelett jó emberismerő, és erre alapozta a „jövőbelátását.” Nem lehetett másról szó, hiszen ez a humbug nem tudomány! Hogy dőlhettem be neki pont én, aki rajongok a racionalitásért?
– Helló, haver – pacsiztak le a fiúk a titokzatos Deanékkel, a lányokkal meg két puszit váltottak. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy amikor egy fekete hajú csajszi jött oda hozzánk, túl lelkes volt a találkozás miatt. Többet beszélgetett Nevannel, mint bárki mással, egyértelműen flörtölt is vele, rajtam pedig keresztülnézett. Eszembe jutott, miről beszélt Harper: tehát ő az a lány. Inkább arrébb sündörögtem, és megkerestem Karolát, aki már a körben ült, és a középen heverő telefonra szegezte a tekintetét. Egész addig érdeklődve figyeltem az előttem zajló jelenetet, amíg rá nem jöttem, hogy az üvegezés egy modern változatát játsszák, telefonos applikáció segítségével.
– Sage! – kiáltotta Karola. – Gyere, szállj be.
Nincs az az Isten, gondoltam magamban, viszont Harper biztatóan rám kacsintott, és intett, hogy huppanjak mellé.
Ekkor jutott eszembe, mit mondott a nő: élvezzem a pillanatot. Ennyire viszont mégsem kéne vadulni... Még rossz vége lehet.
– Ki a lány? – hallottam meg a fekete lányhoz tartozó, búgó hangot.
– Egy barátunk – felelte neki Nevan.
– És ilyen kis alamuszi?
– Ne bántsd.
Előbújt a Marty McFly-énem, és azzal a lendülettel le is zuttyantam Harper mellé. Engem senki nem hívhat nyuszinak!
– Kezdhetjük? – kérdezte egy arc a tömegből, és a hátam mögött álló párosra nézett. Erre végre Nevanék is helyet foglaltak, a szöszi majdnem velem szemben, a kavarása mellett.
Harper rátenyerelt a telefonra, mire egy kis iránytű, kétfelé mutató nyíllal, pörögni kezdett. Meg is állt Lane-en és egy idegen srácon. Néhány másodperccel később a mobil kiírta, mi a feladat: egyiküknek megfogni a másik se**ét.
– Haver – lehelte Lane. A másik gyerek fintorgott, végül talpra ugrott, és röhögve rázni kezdte a hátsóját.
– Ó, ne legyél már ilyen szégyenlős! – affektált.
– Akkor már te fogod meg az enyémet – szögezte le Lane.
– Bevállalom, ha utána én pörgethetek.
Sikerült megegyezniük, mire Lane fütyülés közepette odatartotta a hátsóját a másiknak, aki fintorogva rányomta a kezét, majd három másodperccel később úgy kapta el, mintha égetné valami.
– Ugye, milyen kemény popsija van? – szívatta Sophia a gyereket.
– De legalább én jövök!
És pörgetett.
És az iránytű egyik fele rajtam állapodott meg. Felvontam a szemöldököm, tekintetemmel követtem a másik irányt. Idegen, borostás, sötét hajú srácra mutatott, perverz mosollyal az arcán. Nagyon nem tetszett nekem, a lélegzetemet visszafojtva vártam a feladatot. De azt hittem, agybajt kapok.
Csókold meg.
Azt már nem! – akartam kiabálni, ám egy hang sem jött ki a torkomon. A többiek is csak pilláztak.
A srác elindult felém. Késztetést éreztem a rohanásra.
– Szia, édes – köszönt rám. Még a nem létező szőreim is felálltak. Viszolyogva néztem fel rá, és kecmeregtem talpra, hogy legalább nagyjából egy magasságban legyünk. A csend továbbra is döbbent volt körülöttünk.
– Sage? – törte meg végül Harper. Kétségbeesetten ránéztem, a csávó meg egyre jobban vigyorgott.
– Nem fog megcsókolni téged – szólalt meg ekkor Nevan a gyerek háta mögül. Dobbant egy vehemenst a szívem.
– De muszáj neki.
– Nem, tudjuk, hogy ki lehet váltani a feladatot.
A srác megfordult, és a szöszimre nézett.
– És te akarod kiváltani, Nevan? – Ő nem mondott semmit, olyan egyértelmű volt a válasz. – Ez esetben... A feladat ugyanaz: csókolj meg valakit, aki nem ő.
Összeszorítottam a számat. Ez a gyerek csak rosszat akart nekünk, és ráérzett, hogyan üthet mélyre.
Harper felállt, és odament Nevan mellé. Ő is – ahogy mindenki –, érezte a feszültséget.
– Ez csak egy szar játék, nem is kellett volna beszállnunk. Már itt sem vagyunk.
Ekkor tűnt fel, hogy az egész bandánk ott áll mögöttem, a társaság másik fele meg döbbenten pislog, és kapkodja a fejét.
Megpróbáltam elslisszolni a gyerek mellett, ő viszont elkapta a karomat, és hirtelen odavont magához. Közelről nézett a szemembe, és láttam rajta, élvezi a rettegésemet. A többiek felszisszentek, ennél többet azonban nem tudtam felmérni a helyzetből – a fejemet ugyanis meg sem bírtam mozdítani.
– Most kéne, hogy kurva gyorsan elengedd – szólt valaki pengeéles hangon.
A következő másodpercben eltávolodott tőlem; egy meleg tenyér az enyémre kulcsolódott, és a tulajdonosa odavont magához. Nevan volt az, tudtam a nélkül is, hogy ránéznék.
Elképedést hagytunk magunk mögött. Ahogy biztonságos távolságra értünk, és a sötétség eltakart, mindenki felém fordult.
– Jól vagy? – kérdezték szinte egyszerre.
A hangom meglepően nyugodtan csengett.
– Most már igen.
– Legközelebb pofán verem.
– Ne legyen legközelebb.
– Lépjünk le innen.
És én eközben szüntelenül Nevan kezét szorongattam.

Tizenkettő - Torn

Hahó! :)

Jó olvasást kívánok, és hagyjatok magatok után egy kattintást, ha tehetitek,

N.

Még ki sem nyitottam a szemem, a net máris azzal zaklatott, hogy „boldog születésnapot, Sage Sanders!” Hát menjetek a francba, komolyan, aludni akarok, szülinap ide vagy oda! Ezt azonban mégsem posztolhattam, mint legfrissebb státuszt, úgyhogy tizenkilencedik születésnapom reggelén, hétkor már fent kukorékoltam, és mézes gabonapelyhet ettem. Anya, miközben munkába készülődött, úgy nézett rám, mintha az éjjel három plusz fejem nőtt volna.

– Ilyen korán keltél? – nézett rám sandán.

– Keltettek.

Hümmögött.

– Elmész este?

– Nem hiszem.

– Nem tudom.

Bólintott, és bedobált egy rahedli gyümölcsöt a turmixba. A gép zümmögni és aprítani kezdett.

– Ha el is megyek, csak az után, hogy együtt vacsoráztunk.

Rám nézett, elmosolyodott. Közelebb jött, és nyomott egy puszit a fejem búbjára.

– Boldog születésnapot, Sage.

– Boldog születésem napját, anya.

Nem telt el úgy év, hogy ezt nem mondtam neki. Ilyenkor ugyanis nem magamat ünnepeltem, hanem őt. Azt, hogy mennyire szeretem, és milyen hálás vagyok neki az életemért. Szerintem mindenkinek ezt kéne csinálnia. Félretenni kicsit az önös érdeket, és megköszönni annak az embernek, aki ezt a napot szentként tiszteli. Aki annyi évvel ezelőtt a világra hozott. Anya nélkül nem lenne születésnap. Anya nélkül nem lenne élet.

Váratlanul megöleltem, nem is számított rá. Addig tartottam magamhoz közel, amíg a turmix be nem fejezte a munkát. Majd mindketten mentünk a dolgunkra, folytattuk tovább a napi rutint. Ő a kórházba indult, én pedig vissza a szobámba, mesefilmet nézni.

Az egész délelőttöt vízszintesben töltöttem – addig lustálkodtam, ameddig jólesett, majd kilakkoztam a körmöm, és mielőtt anya hazaért volna, rendeltem vacsorát a kedvenc olasz étterméből. Megterítettem, virágot állítottam az asztalra, és bevonultam a fürdőbe, hogy annyi időt pazaroljak magamra, amennyit csak lehet. Nem éreztem idősebbnek magam, és ezt a napot sem tartottam valami különlegesnek. Egyedül anyukámat szerettem volna meglepni a vacsorával, és ez sikerült is. Legalábbis reméltem.

Nem ért váratlanul, amikor végül délután egy óriási dobozzal a kezében jelent meg.

– Szia – köszönt rám. A hangja szinte már csilingelt a boldogságtól. Kinyomtam a tévét, és anya elé mentem. – Hoztam neked valamit.

A doboz már a pulton hevert, de tudtam, mi lapul benne. Millióból is felismerném.

– Hercegnőtorta?

– Sok-sok eperhabbal.

– Anya! Annyira köszönöm! – ugrottam is oda, hogy bontsam a dobozt. A hercegnőtortának nevezett, zöld marcipánnal bevont jelenség a kedvenc gyerekkori édességem. Különlegessége, hogy csak ünnepekkor kaphattam, amitől úgy vártam az alkalmakat, mint a messiást.

Anyám hangos és vidám nevetést hallatott. A szívem csordultig telt az iránta érzett szeretettel, és hagytam, hogy ez kiüljön az arcomra.

– Ugye nem bánod, ha ma a desszerttel kezdek?

– Nem én – az órájára pillantott. – Mindjárt ehetünk is.

– Miért, mire várunk? – kérdeztem rosszat sejtve. Ha megint sántikál valamiben, nagyon morcos leszek. – Anya?

– Semmi különös – legyintett, és a mosogatóhoz lépett egy pohár vízért. Nagy sóhajjal helyeztem vissza a drága tortámat a pultra, és fogalmazgattam magamban a további kérdéseimet, amikor megszólalt a csengő.

– Gyere be! – kiáltotta anyám.

Tíz másodperccel később megjelent Karola, és hosszú napok óta először örültem neki tiszta szívből.

– Meglepetés!

– Hú, azta, de jó látni téged. Kösz, anya.

– Na, most már ehetünk.

Ők átvonultak a nappaliba, anya vitt még egy terítéket. Gyorsan felmelegítettem a mikróban a kajákat, majd kipakoltam őket az asztalra.

– A Kriziából rendeltél.

– Mint mindig.

Anya megint nevetett, Karola pedig úgy kapkodta köztünk a pillantását, mintha tévéműsort nézne. Látszott rajta, szívesen kommentálná a dolgot, viszont – ki tudja, talán az alkalom kedvéért – visszafogta magát.

– Boldog szülinapot, Sage! – mondták egyszerre, aztán koccintottunk.

Egyszerűen tökéletes.

Ahogy besötétedett odakint, Karola mocorogni kezdett az ágyamon. Hirtelen már nem kötötte le a romkom, amit néztünk. Az ötödik sóhajtásánál már nem állhattam tovább, megállítottam a filmet.

– Na, ki vele! – arrébbtoltam a félig üres pralinés dobozt. Azzal szórakoztunk, hogy ki talál rosszabb ízű bonbont, és meri megenni. – Mi a bajod?

– Este van – összegezte Karola a nyilvánvalót. – Nem megyünk valamerre?

– Úgy érted, nem megyünk véletlenül az AA-zónába? Nem. Egy napot sem bírsz ki nélkülük?

– Most miért vagy ilyen? Hisz te vagy a kedvencük.

Felnevettem.

– Jól van, persze. Jobb dolguk sincs, mint engem pesztrálni.

– Nem ezt mondtam – rázta a fejét. – Hidd el, nagyon is találkozni akartak veled, de mivel egyetlen szót sem szóltál a szülinapodról, így azt hiszik, lekoptattad őket.

– Nem beszélhetnénk másról, legalább egy kicsit?

– Rendben van. Beszélgessünk Nevanről.

– Pfffffff – fújtam ki a levegőt. – Te viccelsz velem?

– Te vagy a legjobb barátnőm, és láttam, hogyan néztek egymásra.

– Tényleg, ha már itt tartunk – változtattam témát. – Mi is volt az a múltkori jelenet? Tudod, a kocsik motorháztetőjén, Sophiával.

Karola egy kicsit elfehéredett, elvette tőlem a távirányítót, és újraindította a mozit.

– Igazad van, beszélgessünk inkább másról.

– Sejtettem, hogy ezt mondod – dünnyögtem.

Negyed óráig sem néztük a filmet, amikor Karolát telefonon keresték. Szinte repült az asztalig, amelyen a mobilját hagyta. Elég volt ránézni, és már tudtam, a hercege keresi. Ilyen kislányos és szemérmes és szerelmes mosolyt legutoljára a My girlben láttam.

– Szia – csicseregte. – Aha. Minden oké. És ti? Ne már! Gondoltam. Ühüm, figyelj, de... Jó. Nekem is.

Te jó ég. Jó sok mindent kihagyhattam a kis szakításunk alatt. Mindent el kell majd mesélnie.

– Mi történt? – próbáltam adni az érdektelent, és fapofával nézni rá.

– Austin volt.

– Nahát, tényleg?

Hozzám vágott egy kispárnát.

– Ne már, ne szemétkedj! – vett egy nagy levegőt. – Az a kérdésük, hogy ráérsz-e.

– Mi, most? Nem.

Karola hitetlenkedve nézett rám.

– Ne lódíts!

– Nem én. Éppen a Barátság extrákkalt nézem – böktem a tévére.

– Az megvár. Az élet nem.

– Nos – hümmögtem. – Lenyeltél egy önfejlesztő könyvet?

– Olyasmi – nevette. – Akkor?

A párnámba nyögtem a sóhajaimat. Ezt nem úszhattam meg, Karola már ráharapott a témára.

– Adj nekem tíz percet.

– Ez az! – kiáltott fel örömében. – Aztán nehogy valami óvó nénis cuccot vegyél fel!

Tizenöt perccel és számomra egy eléggé kínos beszélgetéssel – anyám és Karola között történt, amelyben az utóbbi bőszen bizonygatta az előbbinek, hogy ez nem egy randi, de közben lerítt róla, hogy nem mond igazat – később már az utcán sétáltam, és lestem, mikor bukkan fel valamelyik ismerős autó.

– Hová megyünk?

– Azt hiszed, én mindent tudok? – kérdezett vissza Karola. – Nekem is ugyanolyan meglepetés mellettük az élet.

– Aha, hát... Ha már itt tartunk, mikor jöttetek ti össze?

– Nem sokkal az után, hogy összevesztünk. Austin annyira megértő velem, és tudod... Szeretnék változtatni magamon. Utálom a saját szemétségemet, és erre ő ébresztett rá. Ha vele vagyok, egyszerűen jobb ember akarok lenni, érted?

– Te aztán szerelmes vagy – mondtam ki döbbenetemben a nyilvánvalót.

– És annyira jó érzés.

Mielőtt válaszolhattam volna, Austin kocsija állt meg mellettünk.

– Sziasztok! – húzta le az ablakot. – Pattanjatok be.

A gerlepár úgy örült egymásnak, mint Aladdin a lámpásnak. Ugyanazt láttam rajtuk, mint a múltkor a mólón; összetartozást. Csak egymás kezét fogták, még egy puszit sem váltottak, mégis szembetűnő volt a köztük lévő kapocs. Tényleg kötődtek egymáshoz, ilyen elképesztően rövid idő alatt. Szép volt ez a maga módján.

Örültem, amikor rájöttem, hogy a part felé tartunk. Szinte már éreztem az óceán szagát, hallottam a sistergő énekét. A városban tényleg mindenki a partra járt, és korábban nekem lövésem sem volt róla. Mit hagytam ki!

Ezúttal nem volt tábortűz, de a szokásos kis társaság ott ült a homokban, egy körben. Mivel Austin már messzebbről odakiabált nekik, hogy „helló, gyíkok”, tudták, mikor jövünk. Egyszer csak mindenki felállt, és rám nézett. Jaj, ne. Félve lestem végig a sorfalon, amit alkottak, egyik vigyorgó arctól a másikig.

– Helló – mondtam zavaromban. – Mizu?

Taylor nem bírta tovább, megszólalt.

– Boldog születésnapot!

– Köszi – somolyogtam. – Aranyosak vagytok.

– Pedig az ajándékunk még csak most jön. Gyere ide – biccentett Harper, és elszakadt a mellette álló Nevantől, egyértelműen helyet szakítva nekem.

Hát, akkor vágjunk bele.

Vettem egy mély levegőt, és beálltam kettejük közé. Ekkor a mellettem lévőket leszámítva mindenki más helyezkedni kezdett, és egy kört formáltak. Harper átölelte a vállam, Nevan pedig a derekam. Egy pillanatra bennem maradt a lélegzet, ám amikor a szemem elé tárult a látvány, már újra kaptam levegőt.

Egy homokvárat álltunk körbe, amelyet ők építettek nekem. A vár kapuja előtt ott állt a nevem: SAGE

Egyszerű volt, mégis olyan szívhez szóló. A legszebb dolog, amit kaphattam a barátságuk után. És valójában sejtettem, a kapcsolatunk az igazi ajándék.

Mécsesekkel rakták körbe az építményt, hogy még a sötétben is jól láthassam.

– De miért van fahéj illata? – néztem fel, a többiek nevettek.

– Mert Lane béna.

– Hé, nem volt a boltban más!

A kalapos srácra néztem.

– Szeretem a fahéjat, szóval nekem nagyon is bejön.

Lane rám kacsintott, Sophia pedig küldött egy puszit.

– Milyen sokáig építettétek?

– Két órán keresztül – válaszolta Taylor.

– Aztán még egyszer ennyi ideig őriztük, nehogy valami romboló kedvű kölyök megtapossa – egészítette ki Nevan.

– Kösz, komolyan. Imádom, muszáj csinálnunk néhány fotót!

– Azt majd csak a dal után – közölte Harper.

– Mi? Milyen dal? – csillant fel a szemem.

– Nem éppen szülinapos, de olyat nem találtunk – mentegetőzött Karola. – Viszont ezt te is ismered.

Másodpercek teltek el, aztán a társaság énekelni kezdte Natalie Imbruglia slágerét, a Tornt. Megráztam a fejem, alig bírtam elhinni. Az első részeket csak hallgattam – Harper, Lane, Nevan, Austin, majd közösen –, aztán én is beszálltam. Az utolsó taktusokat már önfeledten, gátlások nélkül daloltam velük.

– Illusion never changed into something real, I’m wide awake, and I can see the perfect sky is torn...

A tökéletes ég valójában felettünk volt. Sötéten, csillagosan, végtelenül.

– Hihetetlen, hogy veletek még ez a depis szám is jól hangzik – ingattam a fejem, majd lehuppantam a homokra terített kockás plédre.

– Semmi más nem jutott eszembe, amit szeretsz, és még a szövegét is tudod – harapta be az ajkát Karola. – De jól sült el, nem?

– Imádtam.

A vállára hajtottam a fejemet.

– Egy boszorkány vagy, tudod? Miattad élem meg a legjobb és a legrosszabb pillanataimat.

Karola felsóhajtott.

– Tudom, és igyekszem változtatni, hogy csak jó pillanatok legyenek.

– Így is és úgy is szeretlek.

Ezúttal nem hoztak a többiek gitárt sem, szimplán a hangjukat. Énekeltek saját dalokat, meg néhány más előadóét is, ami az eszükbe jutott. Ha ismertem egy számot, akkor beszálltam, az ő zenéjüket pedig megbabonázva hallgattam.

Egyszer csak ránéztem Nevanre, és sokáig le sem vettem róla a szemem. Úgy éreztem, mondanom kell neki valamit. Szó szerinti kényszer. Vagy csak hatott rám a jelenet, amit a kocsiban láttam Karola és Austin között?

Amikor befejezték a dalt, félrebiccentettem a fejem, így jeleztem, hogy beszélhetnénk. A szöszi még legalább egy percig csak bámult rám, mielőtt felállt, és elindult az óceán felé. Szó nélkül követtem, de még éppen elkaptam Karola nyilvánvaló mosolyát. Bár egy kicsit sem érdekelt, mit gondol.

– Szia – köszöntem a fiúra, amikor melléértem. Kezét összefonta a mellkasán, szemével a habokat pásztázta, melyen megcsillant az ezüstös holdfény. – Imádtam a meglepetéseteket. Nem is tudom, mikor kaptam utoljára ennyire... személyeset.

Nevan nem válaszolt, és ez aggasztott egy kicsit. Elfordítottam a fejem, és inkább én is a vizet néztem. Úgy tűnt, ezt csináltuk mi ketten: bámulunk az óceánra.

– Mit szeretnél valójában mondani?

Huh, erre a kérdésre aztán nem készültem fel. Tényleg, mit is? Voltak szavaim, csak egymás mellé rakva nem passzoltak azzal az érzéssel, ami bennem dúlt. Patthelyzet.

– Hogy köszönöm.

Mindketten hallgattunk egy darabig.

– Figyelj, én...

– Nev! – zúgta Lane a hátunk mögül. – Gyere már ide egy kicsit.

Felnyögtem.

– Majd később – legyintettem. Végül is, én ráérek. Az érzéseim gyanúsan maradandóak.

Elindultunk visszafelé a többiekhez. Eszembe jutott valami, ehhez a témához végre sokkal nagyobb lelkesedéssel nyúltam.

– Már elég ideje ismerjük egymást ahhoz, hogy megkérdezzem: hogyan alakultatok?

– Négy angol és egy ír srác találkozott prof S. Cowell zeneóráján, aki látott bennük valamit, és összerakta őket egy bandába. Így lettünk mi az Almost Already – magyarázta Nevan. Egy dolog azonnal feltűnt, noha még tartogattam magamban a kérdést egy kicsit.

– Négy angol és egy ír...

Hát, ehhez nem kellett matekzseninek lenni. Ekkor értünk vissza a társaságunkhoz.

– Akkor miért vagytok csak négyen?

– Nem beszélünk Zane-ről – mondta a szöszi.

– Nem beszélünk Zane-ről – követte egy másodperccel később Lane.

Pislogtam néhányat, nem értettem sokat a helyzetből. Hát, oké. Ahogy gondoljátok.

Mivel Nevan odament Lane-hez, egyedül maradtam. Körbelestem, vajon mit csinál a göndörke: egy uszadékfán ücsörgött és telefonozott. Ne már!

– Hé! – szóltam rá, ahogy közeledtem. Megálltam a váram mellett, és csinosnak vélt pózba vágtam magam. – Megörökítenéd ezt a pillanatot, kérlek?

Harper nevetett.

– Aha. De miért nézel úgy, mint Dagobert bácsi?

Én sem bírtam tovább röhögés nélkül, amikor Harper vakuja a szemembe villant.

– Sokkal jobb.

– Srácok, gyertek ide! Akárhogy is tiltakoztok, most csinálunk egy nagy, közös családi fotót.

– Ez itt a Hihetetlen család – kuncogta Sophia.

– Vagy inkább az Addams Family – kontrázott Harper.

– Szerintem meg a Corleone família – vetette közbe Austin, olasz akcentust mímelve.

– Hallgassatok már, és vigyort a fejekre!

Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy mindenki a párjával állt össze, Nevan pedig mellém keveredett. Kissé lehajolt hozzám, hogy nagyjából egy vonalban legyen az arcunk, és kezét megint a derekamra csúsztatta. A sötétség fedte az arcomra boruló pírt, a mosolyt azonban nem rejthette el. Pont akkor sikerült Lane-nek fotózni, amikor a legszélesebben vigyorogtam.