Kilenc - Meccsek

Hahó!

Hoztam nektek egy újabb fejezetet, és csak annyit mondok, kellemes olvasást hozzá! :) Találkozunk jövő héten,

Nilla

Alig, hogy elhatároztam, teljes mértékben kimaradok az „AA” banda életéből, megjelent Harper, és közölte, hogy márpedig szerinte mi igenis barátok vagyunk.
Minden úgy kezdődött, hogy az incidensünk másnapján nem mentem le hozzájuk ebédelni. Az egyik előadóban ültem, almát rágcsáltam, és próbáltam nem feltűnni senkinek. Legalább húszan ültek körülöttem, viszont senki sem nézett felém. Kényelmesebben már nem is lehettem volna, amikor megjelent Harper. Minden tekintet ráragadt, természetesen, ő azonban csak rám volt kíváncsi. Miközben visszaintett a köszönésekre, megindult felém.
– Sage! – kezdte szemrehányóan. Hirtelen mindenkinek feltűnt, hogy ott vagyok. – Miért kuksolsz itt egyedül?
– Nem vagyok egyedül.
– De, nagyon is.
Sóhajtottam.
– Hát, mert...
– Mert nem akarsz a barátunk lenni?
Csúnyán néztem rá, de valójában Nevanre haragudtam. A mocsok, hogy merte elmondani nekik?
– Nem erről van szó – védekeztem.
– Remélem is, mert szerintem rohadtul barátok vagyunk. A vacsora után meg főleg.
Csak néztem fürtöskére. Mi a fene? Kicsit a szívére vette ezt a haverkodást.
– Nézd, én nem akartam a lelkedbe gázolni, viszont tartom magam ahhoz, amit mondtam.
Harper levágta magát mellém, és közelebb húzódott, mert érzékelte, hogy minden fül a mi beszélgetésünket kagylózza.
– Ennyire zavar a társaságunk, komolyan? – vigyorgott.
– Nem zavar, egyáltalán nem. A ti barátotok továbbra is szeretnék lenni, csak...
– Aha, értem. Mi bajod van vele akkor?
Sóhajtottam - megint.
– Semmi! Csak úgy érzem, ennek nem lenne semmi értelme.
– Annak, hogy együtt ebédeljünk?
– Te ezt direkt csinálod – böktem felé. – Ráadásul rosszul is.
– Tehát akkor, mi a lényeg?
Meg sem hallotta, amit mondtam. Jellemző.
– Jobb lesz, ha megtartjuk ezentúl a távolságot. Ennyi az egész.
– Legyen. Bár csak, hogy tudd, mit gondolok, szerintem hülyeséget csinálsz.
Nem, dehogy – mondta vissza az agyam neki.
Ó, dehogyisnem – válaszolta a szívem.
Csendben néztem, ahogy Harper feláll és elmegy. Egyedül maradtam, egy rakat kíváncsi szempárral. Halleluja.
Azt hittem, sosem telik el a nap. Lehet, hogy üldözési mániám lett, viszont bárhová mentem, úgy éreztem, engem figyelnek. Hogy kik, arra nem jöttem rá. Amikor elhaladtam az udvar mellett, észrevettem a focipályán az edzést. Kétségkívül a Savannah Hurricanes tagjai voltak azok, akik vért izzadva küzdöttek a pályán. Egy félreeső sarokból figyeltem őket, emlékezetembe véstem minden gyakorlatukat. Azt sajnos nem mondhatom, hogy sikerült megkedveltetniük velem a focit, ez az edzés talán még barbárabbnak tűnt, mint a múltkori meccs. Az edző szinte semmit mást nem csinált, csak sípolt meg ordítozott a szerencsétlen srácokkal. Egy percre sem cseréltem volna velük.
Mivel véget ért az utolsó órám is aznapra, elindultam hazafelé. Csoportosítottam magamban, mit kell tanulnom, és erőnek erejével legyűrtem a vizsgafrászt. Az üldözési mánián kívül ugyanis ez kezdte átvenni a hatalmat az elmém felett. Hiába minden stréberségem, ezektől a vizsgáktól kicsit becsináltam.
Jó oldala viszont a dolognak, hogy az agyamat kisebb mértékben tudtam filozofálásra használni. Pokoli nehéz volt tartani magamat a szabályhoz, miszerint kerülöm Nevant és Karolát is, valahogy mégis sikerült. Noha, azt hiszem, nem nyertem vele semmit. A magányosnál is magányosabbnak éreztem magam, és ezúttal úgy sejtettem, én is tehetek róla. Ugyanúgy nem jó ez a megoldás, ahogy a barátkozás sem lenne az. Középút pedig nincs. Megrohadsz egyedül, vagy idővel az érzelmeid tesznek takarékra.
Ezért inkább a számokkal foglalkoztam. Az én drága számaimmal. Bennük egész egyszerűen nem lehetett csalódni.

Kettőt pislogtam, és máris eljött a hétvége. Eljött az újbóli meccs és a következő koncert időpontja. Az idegszálaim pattanásig feszültek, az egyetemen bármerre fordultam, a tekintetem egy ismerőst keresett. Buta módon azért imádkoztam, hogy fussak össze valamelyikkel, és hívjon el a barbár meccsükre, mert igenis menni akarok, csak nem merem bevallani magamnak. Persze, amilyen karmám van, senkivel sem futottam össze. Valahogy éreztem, hogy Karola is megy, sima ügy lenne csatlakozni hozzá. Csakhogy a lelkemben még mindig nem álltak helyre a dolgok, és így inkább nem mentem a közelébe.
Vegyük számba a tényeket: a meccs kezdéséig maradt egy órám. A fiúk ezúttal idegenben játszottak, a szomszédos Lakeview-t jó, ha fél óra alatt meg lehet járni kocsival. Hogy egy óráig taxizzak, arra nincs elég pénzem, és biztosra vettem, hogy már az összes ismerősöm elindult. Csak én lehetek ennyire szerencsétlen. Kibámultam az ablakon, és akkor észrevettem a felhajtón a piros, ócska Fordot. Csak nem fogom megkérni anyát, hogy dobjon el a meccsre?! Azt sem tudom, melyikünk akadna ki jobban, ha felvetném.
Lehanyatlottam az ágyra, de súlyos mozgáskényszer jött rám, és felugrottam. Körbesétáltam a szőnyeget, aztán elindultam az ajtó felé, félúton viszont megálltam. Komolyan anyától fogok ekkora szívességet kérni? Vajon mekkora litániát fog lenyomni? Bár mégiscsak Harperről volt szó.
Elindultam lefelé, de szó szerint sunnyogtam, nehogy zajt csapjak az érkezésemmel. Hogy ezt miért tettem, arról fogalmam sincs. Talán ha kisebb zajt csapok, miközben ilyesmire készülök, akkor jobban járok. Jézusom, ilyen hülyeségeket.
Anyára a nappaliban találtam, a kanapé sarkán ült, olvasgatott. A tévé háttérzajként szólt, nem figyelt oda rá. Ahogy megjelentem a sötétben, azonnal felnézett rám. Egyet se szólt, noha a pillantása jelzett eleget.
– Iszom egy kis vizet – fordultam a konyha irányába.
Nem lehettem ennyire nyomi! Hisz az édesanyámról volt szó. Akitől talán a legjobban tartottam a világon... Bár a csillagászat prof se kismiska.
– Anya? – kérdeztem halkan, minden erőmet összekapirgálva.
– Tessék?
– Szeretnék kérni egy szívességet.
Letette a könyvet, és a kanapé háttámlájára támasztotta az állát. A haját kiengedte – szőkésbarna volt, egyenes, a válláig se ért –, és olyan természetességgel nézett rám, amire őszintén rácsodálkoztam. Valahogy eltűnt a hidegsége, az a kedves nő volt, akire kiskoromból emlékeztem.
– El tudnál vinni Lakeview-ba?
Meglepődött, a homlokráncolásából legalábbis erre következtettem. A rosszalló arckifejezése helyett viszont kíváncsiság csillant a szemében. Egészen felbátorodva folytattam.
– Péntek van, meccsnap. Harperék játszanak, és miután a múlt héten kikaptak, minden szurkolás jól jön nekik...
– Te honnan tudod, hogy kikaptak a múlt héten?
Majdnem rávágtam, hogy mert a saját szememmel láttam, de azzal lebuktam volna előtte. Bár ahogy sejtettem, régen tud az egész „nem is tanulni mentem át” ügyről.
– Kiírták a Facebookra. Meg mondták is.
Anya nem sokat cicózott, a következő pillanatban talpra lendült, és felkapta a slusszkulcsot.
– Mennyi időnk van?
– Nagyjából negyven percünk – húztam el a számat.
– Tudok egy rövidebb utat – belebújt az edzőcipőjébe, és kitárta előttem a bejárati ajtót.
– Felveszem a dzsekim, aztán jövök! – kiáltottam még vissza, mikor a lépcsőn szaladtam felfelé. Alig bírtam elhinni, hogy ez tényleg megtörténik. A zsebembe gyűrtem a telefonomat, a személyimet és némi pénzt, majd felkaptam a bőrdzsekim, és száguldottam a felhajtó felé. Anya járatta a motort, úgy várt.
– Te vagy a legjobb – pattantam be mellé, és nem tudtam visszafogni a kitörésemet. – Komolyan, anya. Szuper vagy.
– Mindenképp hívj fel, hogyan jutsz haza, jó? Ha kell, visszajövök érted a meccs után.
Egy pillanat műve volt az egész, hogy könnybe lábadjon a szemem, miközben bekapcsoltam a biztonsági övemet. A hidegség maszkja mögött továbbra is ő volt, aki annyira kedves hozzám! Megfogtam a sebváltón nyugvó kezét.
– Köszönöm szépen. Szeretlek.
Csak azután, hogy kicsúszott a számon, éreztem meg, hogy elszorul a torkom. A sírás fojtogatta, mert olyan lehetetlenül boldog lettem.
– Én is szeretlek – mosolygott vissza rám anya, majd kihajtott az útra.
A vele eltöltött fél óra gyógyír volt a lelkemnek. Végignevettük az egészet, és szabályosan éreztem, hogyan gyógyítanak a vele eltöltött másodpercek. Sem Karolára, sem Nevanre, sem az apámra nem gondoltam. Akkor csak ketten léteztünk, és ez volt a legszebb. Nem volt szükség többre. Néztem a fényeket, a várost, amelyet lassan magunk mögött hagytunk. Mintha egy másik világba utaznánk, egy boldogabb életbe. Tudtam, hogy vele el is mennék oda. Ha soha többé nem szállnánk ki ebből a kocsiból, sem lenne baj. Csak ő legyen velem. Csak hadd legyek mindig a kislánya.
Nem találtunk parkolóhelyet a focipálya közelében. Anya az út szélére állt, én pedig kiszálltam a kocsiból, és megkerültem. Kinyitottam a vezetőülés felőli ajtót, és gyorsan megöleltem anyát.
– Köszönöm, hogy elhoztál – nyomtam egy puszit az arcára. – Hívlak később, de te is írj, amint hazaértél, rendben?
Felkacagott.
– Ne aggódj értem.
Igaza volt. Abban a pillanatban ugyanis azt láttam, hogy ő mindenre képes.
A lelátó tömege ekkor felzúgott, ebből gondoltam, hogy valami akció történik a pályán.
– Menj már! – nógatott. – Ezért jöttünk ide, nem?
– De.
Csak a szívem, csak a szívem búcsúzott olyan nehezen... Hiszen még élvezni akartam a tökéletes pillanatunkat. Ki tudja, mikor lesz megint ilyen. Bár ha rajtam múlott, ezentúl mindig.
– Puszi – öleltem meg utoljára, majd futólépésben megközelítettem a pálya bejáratát. Anya dudált, miközben elhajtott mellettem.
Hamar eltaláltam a lelátókhoz, ezzel nem volt gond. Azzal viszont már annál inkább, hogy senkit sem ismertem. Egyedül kóvályogtam a sorok között, igyekeztem egy ismerős arcot találni. Sejtettem, hogy a lányok valahol elől ülnek, de alig láttam valamit a magas tagoktól. Végül arra jutottam, az lesz a legjobb, ha a pálya közelében várom meg a félidő végét, vagy mit. Amíg a barátaimat kutattam, kevesebb időm maradt a játékot figyelni, és ennek határozottan örültem. Ekkor jutott eszembe, vajon mennyi lehet az eredmény. A tábla felé fordultam, és örömmel vettem tudomásul, hogy mi vezetünk.
Addig sétáltam előre, hogy már láttam a hajrálányokat a pomponjaikkal. Láttam az edzőt is a pálya szélén, szívrohamgyanús állapotban. Ez lehet aztán a stresszes meló.
Nem tudom, meddig szobroztam ott, és próbáltam rájönni, kinek hányas a száma, amikor véget ért a játékrész. A tömeg dobolni, fütyülni, kiabálni kezdett, a fiúk meg elindultak lefelé a pályáról. Egyenesen felém. Ott álltam a lelátók közötti, szűk alagútban, mert nem igazán tudtam máshová menni.
Először a hazaiak jöttek le, majd megláttam a piros mezeseket is. Valószínű az irányító jött elöl, Lane! Belém csapott a felismerés, és amikor elég közel értek hozzám, elkiabáltam magam.
– LANE!
Két csávó rám nézett, a sisakjukban nem ismertem fel őket, ők meg engem élből nem, tehát biztos nem azok, akiket kerestem. A hangomnak viszont sikerült áthatolnia a falat, amit izmos testükkel képeztek, mert egyszer csak egy ismerős bukkant fel. Lane, sisakjával a kezében, szétizzadt hajjal állt meg előttem.
– Sage? – csodálkozott. – Mit csinálsz te itt lent?
– Jaj, de jó, hogy látlak! Teljesen elvesztem, senkit sem ismerek, és...
– Egyedül jöttél? – fokozta tovább a döbbenetét.
– Igen.
Ekkor valaki rákiabált, hogy siessen már, a pics***.
– Figyelj, most mennem kell, de szólok Nevannek, hogy itt vagy, rendben? Majd vigyáz rád, amíg vége nincs a játéknak! – az utolsó szavakat már kiabálta, mivel hátramenetben futni kezdett az öltöző felé. Elvégre ő az irányító, nem maradhat le egy csapatmegbeszélésről.
És csak ezután gondoltam végig, hogy mit mondott. Menekülni szándékoztam, a tömegtől viszont rettegtem, a sok ismeretlentől még inkább. Jó lett volna elfutni, de hová? Hazáig azért mégsem rohanhatok. Főleg nem az autópályán. Sikerült addig agyalnom, és sehová se jutnom, hogy egyszer csak feltűnt Nevan, majd sorban a többiek. Most ő jött elől, engem nézett. A haja tökéletesen állt, komolyan, egy csepp izzadtság sem látszott rajta.
– Helló – köszönt, amikor mellém ért. Nagyot nyeltem. – Gyere, üljünk le.
Elindult a pálya felé, nekem meg kis híján leállt a szívműködésem. Egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy utáljam az egész kialakult helyzetet.
Szív: én megmondtam.
Agy: kussolj már!
Nevan bevárt az alagút végén, majd egy elkülönített, a játékosok padja mögötti részhez vezetett. Szűk volt, sétálva is alig fértem el, viszont a padon tágas helyünk nyílt ücsörögni, és tökéletes kilátásunk.
– Te nem játszol?
– Ma nem – rázta a fejét.
– Mi történt?
Futólag rám pillantott, amúgy a zöld gyepet vizslatta. Kerestem azt a régi csillogást a szemében, de nem találtam. Valószínűleg jobban megbántottam, mint gondoltam.
– A vállam. Jobb, ha ma nem erőltetem.
– Sajnálom.
Nevan nem válaszolt, rám sem nézett. Gyilkos volt a hallgatása, egy szemétnek éreztem magam. Mindezt amiatt a hülyeség miatt, hogy „én nem akarok a barátja lenni.” Ha tudom, hogy ide lyukadunk ki, biztosan otthon maradok ma este.
Nagyokat nyeltem, próbáltam nem belefulladni a csendbe. Az összes szerencsétlenségemnek akkor éreztem meg a hatását. Szerettem volna én vele lenni, csak... Nem mertem. Hogyan is végződhetne jól egy kapcsolat a számomra? Hisz engem nem lehet szeretni.
Amilyen kicsire csak tudtam, összehúztam magam. Már a földet bámultam a lábam alatt, semmit sem akartam látni. Reménykedtem, jó lesz, ha idejövök, engedtem is a vágynak, és mi lett a vége? Senki sem akar itt engem. Mi lenne, ha még komolyabban bonyolódnék bele a kapcsolatba? A végén belehalnék. És amilyen vagyok, senkinek sem tűnne fel.
– Sage! – csattant Nevan hangja kicsit keményebben. Ránéztem. Fél kézzel a vállamat fogta, és közel hajolt hozzám. A közelnél is közelebb. Az arca csupán centikre volt. – Mi történt? Nem válaszoltál.
Visszatartottam a lélegzetemet. Meg tudtam volna érinteni, ha akarom, és annyira akartam... A tekintetem az ajkára siklott. Soha nem vágytam jobban egy csókra, mint abban a másodpercben.
– Én csak, tudod...
Ekkor rezzent meg a mobil a zsebemben, és ez olyan váratlanul ért, hogy felugrottam. Előhalásztam a kütyüt, és hosszasan meredtem anya üzenetére.
„Hazaértem. Milyen a meccs?”
Nevan is felállt.
– Minden rendben?
– Igen – sóhajtottam. – Bocs, hogy el kell viselned engem. Ha tudnám, hol vannak a többiek, nem ülnék a nyakadon.
– Hogy kerültél ide? – váltott témát.
– Anya elhozott.
Kicsit meglepődött.
– Megkérted rá?
– Szerinted megfenyegettem, vagy mi?
Ekkor végre elmosolyodott.
– Nem, csak... Ha képes voltál megkérni még arra is, hogy hozzon el, akkor szerintem mi nagyon is barátok vagyunk.