Tizenhárom - Csókot tessék

Sziasztok! :)

Meghoztam a tizenharmadik fejezetet, ami azt jelenti, hogy már csak öt további rész várható. Ez még egy picit arrébb van, de gondoltam, szólok előre. Jó olvasást,

N.

Amelyik test mozog, az mozgásban is marad.
Ahhoz, hogy teljesen bezsongjak, és emiatt hülyének érezzem magam, de mindenek felett állandóan a srácokkal akarjak lógni, csak egy kis lökés hiányzott. És ennek a lökésnek a születésnapom estéje bizonyult – hiába csak két napja történt, totálisan megzizzentem. Számítottam rá, hogy ez lesz, amint átlépem a határt: eszembe sem jut a visszafordulás. Ahogy ők, úgy állandóan én is pörögtem, és megpróbáltam a lehető legkevesebbet agyalni a dolgon. Bárhogy is tiltakoztam ellene, jó volt ez az állapot. Szédületesen jó egy mókuskerék – szabadulni ugyanis nem engedett.
– Megyünk a fesztiválra! – kiabáltam be anyának a fürdőbe, miközben a vállamra kanyarítottam a táskámat. – Ahogy megbeszéltük, Karolánál alszom ma.
– Nagyon vigyázz magadra – jött a figyelmeztető válasz. Elmosolyodtam.
– Fogok. Puszi, anya!
A végszót már csak félig hallottam, ugyanis nagyban az ajtó felé loholtam. Hallottam, hogy odakint dudálnak, el is nevettem magam. Harper autója állt a házunk előtt, a srác pedig félig kihajolt a lehúzott ablakon. A fejemet ingatva szálltam be mellé.
– Te még parkolni sem tudsz egyszerűen?
– Dögunalom lenne az élet, ha mindent egyszerűen csinálnék.
– Aha. Írnod kéne erről egy dalt – pillantottam rá.
– Ja, lehet – adta alám a lovat. – Az lesz a címe, hogy Nem Mentem Meg Többet Sage Hátsóját, Ha Bajban Lesz.
Hangosan felnevettem, még sosem esett ennyire jól, ha húzták az agyamat.
– Kiváló. Slágergyanús.
– Ja, figyelj csak – komolyodott el Harper hangja, és még a zenét is lehalkította. – Lesz ma ott egy lány...
Hatásszünetet tartott, amivel felkeltette a kíváncsiságomat, úgyhogy ráharaptam a dologra.
– Milyen lány?
– Egy olyan, akivel Nevan kavart valamikor. Semmi komoly, csak a szokásos nyálas, smárolós...
– Túl sok információ – ráztam a fejem. – Nem igazán érdekel, hogy Nevan kivel... smárol.
Még ezt a szót is kifejezetten nehezemre esett kimondani. Hogy lehet ennyire lealacsonyítani a csókolózást?
Harper gyorsan rám pillantott, az arcára írt összes kétségével együtt.
– Biztos?
– Miért mondtad el egyáltalán?
– Úgy gondoltam, érdekelne, és nem akarsz meglepetéseket.
Félig sóhajtottam, félig hümmögtem. Mit lehet erre mondani? Egy idegen érzés belemart a szívembe, de inkább keserű volt, mintsem fájdalmas. Nyilván egy pillanatra sem gondoltam, hogy Nevan olyan, mint a szűz hó – te jó ég, még a feltevés is elképesztett.
– Oké. Köszi – mondtam végül. Nem igazán tehettem mást. A kedvemet viszont nem szegte a dolog, noha az a sötét érzés, mint viharfelhő tornyosult fölém. Összeszorítottam a számat, hogy ne mondjak többet, és legfőképp ne panaszkodjak a fürtöskének.
– Hú, megöltem a hangulatot – nyögte be Harper, amikor már majdnem a partra értünk.
– Ja, ügyes vagy – kommentáltam pléhpofával, de alig bírtam visszafogni a röhögésemet. Ezúttal én húzhattam az ő agyát.
– Nem akartam.
– Persze, hogy nem.
– Most haragszol?
– Nem.
Ezt tényleg bevette? Akkor vagy hülyébb vagy kedvesebb hozzám, mint gondoltam. Az összes béna, csajos szöveget előkapartam, amelyet valaha romkomokban és telenovellákban hallottam.
– Sage.
Előhúztam a másik kedvencet is: a nem válaszolást.
– Ne már, kérlek.
Harper egyelőre a vezetésre koncentrált, így néhány másodpercnél tovább nem nézhetett rám. Ha szemtől szemben álltunk volna egymással, azonnal rájön, mit művelek.
– Mit ne? Hm, mit?
– Én csak próbáltam jó fej lenni...
– Jó fej lenni? Ez igen! Jó fej lenni...
Az ismételgetést még én is utáltam. Ennyire egy gagyi trükköt! A jelek szerint viszont mégis működött. Vagy én voltam jobb színésznő, mint ahogy feltételeztem?
Ekkor értük el a parkolót. Tömve volt autókkal és bringákkal, mind a fesztiválra érkeztek. Gyorsan kiszálltam, és elfordultam, nehogy Harper meglássa a vigyort a fejemen.
– Sage! Nézz rám.
– Nem – kockáztattam be a szipogást.
– Jaj, nézz már rám! Én csak...
Mivel a földet bámultam, nem vettem észre, mikor közeledik. Elkapta a vállamat, és ez olyan váratlanul ért, hogy felkaptam a fejem. Abban a pillanatban szakadt ki belőlem a nevetés is, és Harper szája tátva maradt a meglepetéstől.
– Most te voltál a béna kettőnk közül – kacagtam. – Miért veszitek be ilyen egyszerűen a sértődős játékot? Annyira átlátszó.
Göndörke ekkor tért magához, a fejét rázta, de a szeme már derűtől csillogott.
– Bocs, hogy engem érdekelnek az érzelmek.
Na jó, ezzel megfogott. A lányok általában arra panaszkodnak, milyen egy tuskók is a srácok, nem sok minden érdekli őket a...
– Figyelj – léptem Harper mellé, miközben elindultunk a mólón zsizsegő tömeg felé. – Ha Nevan kavar valakivel, az teljesen rendben van. Nekem aztán nem kell elszámolnia. És ha csak kavart valakivel, gondolom, az is normális, ez a dolgok rendje, nem?
Harper a hajába tűzte napszemüvegét, a lemenő nap fénye még éppen megcsillant a lencsén. Bő ingben meg szakadt nadrágban eltért a „jól öltözött” tömegtől, mégis ragadtak rá a tekintetek.
– Te aztán még a normálisabbnál is normálisabb vagy.
– Hát, kösz. Asszem, hogy tőled ez bóknak számít.
– Ez bárkitől bóknak számítana.
Eszembe jutott anya. „Jók a hattyúk.”
– Őszintén nem csodálom, hogy anyukám kedvel téged. Azt hiszem, van bennetek egy csomó közös.
– Na, ez meg tőled számít bóknak.
Nevetgélve és marhulva érkeztünk meg a többiekhez. Éppen egy céllövölde előtt ácsorogtak, és nézték, ahogy Lane megpróbálja megnyerni az óriáscsokoládét, amivel kábé az egész városunkat el lehetne látni. Egy évre.
A srác csak váltotta a pénzt zsetonokra, Sophia a körmét rágcsálva izgult, a fiúk hangosan biztatták Lane-t, a közelben álló gyerekek meg csodálattal néztek rá. Annyi biztos, hogy látványosságnak számított, mert a közelükben mindenki őt figyelte, és csalódottan sóhajtott egy-egy próbálkozása után.
– Hahó! – szólítottam meg őket. Karola és Taylor felénk fordultak, a fiúk valószínűleg meg sem hallottak. A legjobb barátnőm felém lépett, és nyomott egy puszit az arcomra.
– De jó kedvetek van! – jegyezte meg. Elég volt, hogy Harperrel egymásra nézzünk, és máris nevetni kezdtünk. Pedig milyen zárkózott és nyers volt az első alkalommal! Nem sejtettem, hogy a mogorvasága ilyen belsőt takar.
Bár, azt hiszem, gyakran ismerem félre az embereket. Tulajdonképpen semmit sem tudok róluk. Ők nem számok, hogy megfejthessem őket. De talán pont ebben a rejtélyben lapul a személyiség szépsége, nem?
Ekkor néztem Nevanre. Sophia feje felett ő is engem lesett, az arca merő várakozás. Vagy vágyakozás? Félénken odaintettem, ám mielőtt reagálhatott volna, az előtte álló lány, azaz Sophia felsikított. Lane végre megszerezte a dinoszaurusz-csokoládét, és az attrakciót eddig figyelők egy emberként éltették emiatt.
– Hogyan cipeljük magunkkal? – kérdezte Sophia, miután a céllövöldés, magát halálra unó srác a pultra fektette a nyereményüket.
– Kivisszük a kocsiba. Aus, gyere, segíts!
Így történt, hogy a két fiú felkapta a gigantikus cukorbombát, mint egy karácsonyfát – ketten a két végén.
– Ez egy örök emlék marad – mondta Sophia, a szerelmesek csodálatával a hangjában.
– Ja, mivel soha nem tudod majd megenni – kotyogtam közbe.
Nevan a fejét rázva vigyorgott, a többiek röhögtek. Kétség sem férhetett hozzá többé: közéjük tartozom.
Csapatba verődve lassan végigsétáltunk a mólón. Láttunk dodgemező gyerekeket, síró kölyköket, gimis suhancokat, csókolózó párokat, unott szülőket, hercegnős és vasemberes lufikat, pattogatott kukoricát majszolókat, vattacukor evőket, hotdogos standokat, értéktelen kacatokat, és végül, a jósnők páholyát.
– Én ide be akarok menni – jelentette ki Karola. Mi, akik mögötte álltunk, sokatmondóan néztünk össze. – Eddig minden évben kihagytam, de ez itt most a lehetőségek ideje.
Vagy a kuruzslás ideje, ám ezt inkább megtartottam magamnak.
– Hát, jó... – egyezett bene nem sok lelkesedéssel az imént visszaérkezett Austin.
– Akkor már mi is menjünk! – nógatta Taylor fürtöskét.
– Ha mindenki...? – nézett körbe Lane.
Ketten maradtunk Nevannel, akik nem szóltak semmit. Az is nyilvánvaló vált a számomra, hogy ez egy páros program, szóval nekünk együtt kell részt vennünk rajta. Elhúztam a számat, Karola viszont könyörgő tekintettel szuggerált.
– Jól van, legyen, csak a ti kedvetekért.
Ennek azért mindenki örült, látszott rajtuk, így mindannyian beálltunk egy-egy sorba. Mivel távolabb kerültünk egymástól, a többiekkel már nem tudtunk beszélgetni, csakis egymással. Ahogy a szöszire pillantottam, azonnal eszembe ötlöttek a kavarás meg a smárolás szavak. És gondolatok is párosultak hozzájuk. Dupla nagy jaj.
– Mi újság? – kérdeztem, hogy eltereljem a gondolataimat.
– Örülök, hogy látlak.
Huh... Ne gondolj semmi édesre... közelire... nedvesre...
– Igazán? – pislogtam nagyokat.
– Ennyire hihetetlen?
– Hát, nem. Csak azt hittem...
– Ha megint azzal jössz, hogy nem vagyunk barátok, egyedül kell bemenned a banyához.
– Jaj, csak azt ne! Inkább csendben maradok itt, és mosolygok. Meg se nyikkanok majd.
Nevan nevetett, és ez a hang nagyon tetszett nekem.
– Bár ha beszélhetnék, akkor most azt mondanám, hogy én is nagyon örülök, mert láthatlak.
Tekintete rátalált az enyémre. Nem csak, hogy összekapcsolódtunk, de mintha közelebb is kerültünk volna egymáshoz. Libabőr futott végig rajtam, és még mielőtt panaszkodhattam volna az időjárásra, elfogyott előlünk a sor. Ott álltunk az alacsony kordonnal körülvett, kerek asztal előtt, és a fiatal nőre néztünk. Ha korábban egy jósnőre gondoltam, sosem így képzeltem el. Nem volt kristálygömbje, bibircsókja, macskaszeme, hanem még az átlagosnál is... átlagosabb volt. Mogyoróbarna haját egy lófarokba kötötte, színes, mandalamintás pulcsit viselt, amely félig lecsúszott a vállán, és egy kártyapaklit forgatott az ujjai között. Törökülésben ült a széken, és egyenesen ránk meredt. Mintha ismerne.
– Helló – biccentett.
Megkerültük a kordont, és leültünk. A helyzet normalitásától kezdtek kísérteties gondolataim támadni, nem mástól. A nő kis mosollyal a szája szegletében megszólalt.
– Mit szeretnétek tudni?
Eddig ezen még sosem gondolkoztam ilyen formában. Mit akarok tudni a jövőről? Semmit. Időzítse csak a meglepetéseit akkora, amikor kell. Nevannel gyors pillantást váltottunk, mire a nő még szélesebben mosolygott.
– Kár, hogy nem lesztek együtt.
– Tessék?! – szaladt ki a számon, Nevan sóhajtott.
– Ez érdekel titeket a legjobban, nem? Ugyan, rátok van írva. Titeket valami szétválaszt most is, és ez nem lesz máshogy a jövőben sem. – Dermedten hallgattam. Néztem az egy-egy pillanatra felvillanó kártyákat. Hova fogunk kilyukadni? A jósnő Nevanre bökött. – Te. Rád még nagyon sok minden vár. Zenélsz, ugye?
– Ezt mégis...
– Igen. – Nevan válasza belém fojtotta a tiltakozást.
– Szeretni fogod. De utálni is.
– Ez mit jelent?
– Nem tudom – ekkor rám pillantott. – És te. Hmm. Élvezd ki a pillanatot.
– Köszönöm a szerencsesütit – feleltem epésen. – Most aztán okosabb lettem.
– Te már így is eléggé okos vagy – dobta vissza a labdát. – A baj nem a fejeddel van.
A levegőben lógott a mondat másik fele: hanem a szíveddel. Nyeltem egy nagyot. Már nem volt kedvem visszafeleselni neki, csak el szerettem volna tűnni.
– Nos, köszönjük, mennyivel... – a jósnő félbeszakította Nevant.
– Nálam nem pénzzel fizetnek az emberek, hanem titkokkal.
Borsódzott a hátam a nőtől. A külseje szöges ellentétben állt azzal, ami belül lakozott. Ő minden volt, csak nem átlagos.
– Menjünk innen – suttogtam Nevannek, és belekapaszkodtam a kezébe. Amilyen gyorsan csak lehetett, elhúztunk az asztaltól.
Kissé szédülve álltam meg a soroktól eltávolodva, és próbáltam összerakni a dolgot. Ekkora hülye ötletet! Minek kellett ez? Meg is fogom mondani Karolának, amint...
– Ne már, haver, nekem azt mondta, hogy egy polip vagy cápa, nem látja tisztán, meg fog enni! – hallottam meg Lane felháborodott hangját ekkor.
– Nekem meg tizenhárom gyerekem lesz – folytatta Taylor.
– És én... nyerek egy Oscart – nézett furcsán Harper.
– Az semmi, én milliomos leszek, de mindet elkaszinózom – bólogatott Aus.
– És ti? – érdeklődött Karola, bár szerintem minden az arcomra volt írva.
– Én meg foglak fojtani ezért a baromságért.
Karola nevetett.
– Ahogy arra számítottam. Nem sikerült meggyőzni, mi? – intézte a kérdést a szöszihez.
– Nem igazán.
– Hé, ott vannak Deanék! – bökött Lane egy homokban ücsörgő társaság felé. – Menjünk oda hozzájuk, el akarom mesélni, hogy meg fog enni egy cápa.
Úgyhogy mentünk. Még mindig zúgott egy kicsit a fejem, de ahogy az óceán felől érkező szél az arcomba vágott, kitisztultak a gondolataim. Minden bizonnyal ez a „jósnő” csak szerfelett jó emberismerő, és erre alapozta a „jövőbelátását.” Nem lehetett másról szó, hiszen ez a humbug nem tudomány! Hogy dőlhettem be neki pont én, aki rajongok a racionalitásért?
– Helló, haver – pacsiztak le a fiúk a titokzatos Deanékkel, a lányokkal meg két puszit váltottak. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy amikor egy fekete hajú csajszi jött oda hozzánk, túl lelkes volt a találkozás miatt. Többet beszélgetett Nevannel, mint bárki mással, egyértelműen flörtölt is vele, rajtam pedig keresztülnézett. Eszembe jutott, miről beszélt Harper: tehát ő az a lány. Inkább arrébb sündörögtem, és megkerestem Karolát, aki már a körben ült, és a középen heverő telefonra szegezte a tekintetét. Egész addig érdeklődve figyeltem az előttem zajló jelenetet, amíg rá nem jöttem, hogy az üvegezés egy modern változatát játsszák, telefonos applikáció segítségével.
– Sage! – kiáltotta Karola. – Gyere, szállj be.
Nincs az az Isten, gondoltam magamban, viszont Harper biztatóan rám kacsintott, és intett, hogy huppanjak mellé.
Ekkor jutott eszembe, mit mondott a nő: élvezzem a pillanatot. Ennyire viszont mégsem kéne vadulni... Még rossz vége lehet.
– Ki a lány? – hallottam meg a fekete lányhoz tartozó, búgó hangot.
– Egy barátunk – felelte neki Nevan.
– És ilyen kis alamuszi?
– Ne bántsd.
Előbújt a Marty McFly-énem, és azzal a lendülettel le is zuttyantam Harper mellé. Engem senki nem hívhat nyuszinak!
– Kezdhetjük? – kérdezte egy arc a tömegből, és a hátam mögött álló párosra nézett. Erre végre Nevanék is helyet foglaltak, a szöszi majdnem velem szemben, a kavarása mellett.
Harper rátenyerelt a telefonra, mire egy kis iránytű, kétfelé mutató nyíllal, pörögni kezdett. Meg is állt Lane-en és egy idegen srácon. Néhány másodperccel később a mobil kiírta, mi a feladat: egyiküknek megfogni a másik se**ét.
– Haver – lehelte Lane. A másik gyerek fintorgott, végül talpra ugrott, és röhögve rázni kezdte a hátsóját.
– Ó, ne legyél már ilyen szégyenlős! – affektált.
– Akkor már te fogod meg az enyémet – szögezte le Lane.
– Bevállalom, ha utána én pörgethetek.
Sikerült megegyezniük, mire Lane fütyülés közepette odatartotta a hátsóját a másiknak, aki fintorogva rányomta a kezét, majd három másodperccel később úgy kapta el, mintha égetné valami.
– Ugye, milyen kemény popsija van? – szívatta Sophia a gyereket.
– De legalább én jövök!
És pörgetett.
És az iránytű egyik fele rajtam állapodott meg. Felvontam a szemöldököm, tekintetemmel követtem a másik irányt. Idegen, borostás, sötét hajú srácra mutatott, perverz mosollyal az arcán. Nagyon nem tetszett nekem, a lélegzetemet visszafojtva vártam a feladatot. De azt hittem, agybajt kapok.
Csókold meg.
Azt már nem! – akartam kiabálni, ám egy hang sem jött ki a torkomon. A többiek is csak pilláztak.
A srác elindult felém. Késztetést éreztem a rohanásra.
– Szia, édes – köszönt rám. Még a nem létező szőreim is felálltak. Viszolyogva néztem fel rá, és kecmeregtem talpra, hogy legalább nagyjából egy magasságban legyünk. A csend továbbra is döbbent volt körülöttünk.
– Sage? – törte meg végül Harper. Kétségbeesetten ránéztem, a csávó meg egyre jobban vigyorgott.
– Nem fog megcsókolni téged – szólalt meg ekkor Nevan a gyerek háta mögül. Dobbant egy vehemenst a szívem.
– De muszáj neki.
– Nem, tudjuk, hogy ki lehet váltani a feladatot.
A srác megfordult, és a szöszimre nézett.
– És te akarod kiváltani, Nevan? – Ő nem mondott semmit, olyan egyértelmű volt a válasz. – Ez esetben... A feladat ugyanaz: csókolj meg valakit, aki nem ő.
Összeszorítottam a számat. Ez a gyerek csak rosszat akart nekünk, és ráérzett, hogyan üthet mélyre.
Harper felállt, és odament Nevan mellé. Ő is – ahogy mindenki –, érezte a feszültséget.
– Ez csak egy szar játék, nem is kellett volna beszállnunk. Már itt sem vagyunk.
Ekkor tűnt fel, hogy az egész bandánk ott áll mögöttem, a társaság másik fele meg döbbenten pislog, és kapkodja a fejét.
Megpróbáltam elslisszolni a gyerek mellett, ő viszont elkapta a karomat, és hirtelen odavont magához. Közelről nézett a szemembe, és láttam rajta, élvezi a rettegésemet. A többiek felszisszentek, ennél többet azonban nem tudtam felmérni a helyzetből – a fejemet ugyanis meg sem bírtam mozdítani.
– Most kéne, hogy kurva gyorsan elengedd – szólt valaki pengeéles hangon.
A következő másodpercben eltávolodott tőlem; egy meleg tenyér az enyémre kulcsolódott, és a tulajdonosa odavont magához. Nevan volt az, tudtam a nélkül is, hogy ránéznék.
Elképedést hagytunk magunk mögött. Ahogy biztonságos távolságra értünk, és a sötétség eltakart, mindenki felém fordult.
– Jól vagy? – kérdezték szinte egyszerre.
A hangom meglepően nyugodtan csengett.
– Most már igen.
– Legközelebb pofán verem.
– Ne legyen legközelebb.
– Lépjünk le innen.
És én eközben szüntelenül Nevan kezét szorongattam.