Tizennyolc - Egy évvel később

2016. december 3.
Sziasztok! Ez itt az utolsó fejezet... Jó hamar elértünk idáig! :)
Ez a történetet lendületből, mondhatni már-már szenvedélyből írtam meg körülbelül egy hónap alatt, mert ki akartam próbálni valami újat. Most pedig feltöltöm nektek az utolsó fejezetet, hűha. Köszönöm a figyelmeteket, mint mindig, hálás vagyok nektek! :)
Az lenne a kérdésem, hogy érdekelne titeket a történet folytatása? Ugyanis azt is megírtam, ugyanilyen hosszúra szabva, tele meglepetésekkel. Ha szívesen olvasnátok, kérlek, jelezzétek, és felteszem nektek! :)
Jó olvasást kívánok az utolsó fejezethez, és ha mondanivalótok van, ne tartsátok magatokban!
Nilla


– Anya! – kiabáltam be a nappaliba, és a lábammal csaptam be magam után a bejárati ajtót. – Megjöttem!
Leraktam a csordultig pakolt papírzacskókat a pultra, és a nappali felé fordultam. Hallottam anyám hangját; nevetett.
Beléptem a helyiségbe, kíváncsian néztem körbe, mi váltotta ki anyából a jókedvet, amikor megláttam egy régi ismerőst ücsörögni a még régebbi kanapén. Földbe gyökerezett a lábam.
– Végre megjöttél – ugrott fel anya. – Nézd, kit fújt erre a szél!
Úgy tettem: néztem, mert nem bírtam máshová pillantani. Annyira megváltozott! Ez ugrott be róla először.
– Sage – biccentett felém, hangjából kicsendült az izgatottság.
– Karola – biccentettem vissza.
– Magatokra hagylak titeket, lányok. Mint a régi szép időkben! – vonult el anya, és elmenőben megérintette a vállamat. Jelzés volt, hogy itt lesz mögöttem, ha bármire szükségem lenne.
– De jó látni téged! Annyira régen volt, nem?
Furcsa, hogy Karola rögtön a nosztalgiázással nyitott. Nekem teljesen más jellegű dolgok jártak a fejemben – először is, hogy mi a poklot keres itt.
– Mit csinálsz itt?
– Hazajöttem egy kis időre – vont vállat, és visszaült. Ekkor szúrtam ki, hogy limonádés poharak állnak az asztalon, és elszorult a torkom. – Olyan régen nem láttalak, mindenképpen el akartam jönni.
Ácsorogtam néhány pillanatig, teljesen kínban. Válaszom sem, meg kedvem sem volt ehhez. Mindegy, egy kicsit kibírok, döntöttem el, és leültem a fotelba.
– Hazalátogattál?
– Igen – biccentett. – Már többször is voltam, de Diana mindig azt mondta, amikor kerestelek, hogy dolgozol vagy elfoglalt vagy.
Bólintottam. Hűvösen akartam szólni hozzá, érzelmek nélkül.
– Úgy is volt.
Karola félrenézett, majd megköszörülte a torkát.
– Azt mondtad, hogy hívsz – mondta halkan. – És én vártam rá.
– Hát, én is sok mindenre vártam.
Ekkor nézett először a szemembe őszintén, és a műmosolyt is eltüntette az arcáról. Olyan más volt, mint a lány, aki az emlékezetemben élt... Már nem csillogott játékosan a szeme. A sötétnél is sötétebbre festette a haját, le is vágatta. A stílusa teljesen megváltozott, a farmer és póló lányból elegáns ruhák és drága ékszerek lettek. A blézere alól elővillant egy tetoválás, a parfümjét kiválóan éreztem, mégsem volt túl erős.
Ezen pillanatok alatt mért végig ő is engem. Valószínűleg rájött, hogy nem csupán ő változott meg – szakadt farmerem és kockás ingem, feketére festett körmöm meg a bakancsom lehet, hogy nem tettek rá jó benyomást.
– Mi történt veled?
– Ezt éppenséggel én is kérdezhetném – dőltem hátra. – Bár, talán egyszerűbb lenne, ha megnézném a neten.
Látszott rajta, hogy ezzel betaláltam, összepréselte az ajkát és megint félrenézett. De valami nem stimmelt, éreztem rajta. Nem csak egy „helló, itt vagyok, régi barát” csevejre jött.
– Mit akarsz valójában?
– Beszélgetni veled – fújta ki a levegőt. – Bár nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz.
Ezúttal az én szemem szűkült össze.
– Mert?
– Mert egyértelműen megváltoztál, és már nem akarsz látni engem. Azt hitted, nem értettem meg a jeleket? Az, hogy egyetlenegyszer sem hívtál fel is egy válasz. Eleinte még a telefont sem vetted fel, és az új számod meg... Ki tudja? Tudod, itt nem neked lenne jogod megsértődni.
– Szóval most azt várod, hogy ugorjak a nyakadba, mert megjelentél? Majdnem másfél év telt el, Karola.
– És én még mindig gondolok rád.
– Ahhoz egy kicsit késő van.
– Nem megyek el addig, amíg el nem mondod, miért fordítottál hátat nekem. Mindannyiunknak.
Nem mindenkinek, gondoltam magamban.
Felsóhajtottam. Fáradt voltam ehhez a beszélgetéshez.
– Tényleg ezt akarod tudni?
– Megérdemlem.
Tudtam, hogy igaza van. Egyik pillanatról a másikra tényleg elfordultam tőle, de nem véletlenül. Nem bírtam volna elviselni még azt sem, ha hallom a hangját, így elengedtem. És ha azt hiszi, hogy ez nekem nem fájt...
– Nem volt olyan egyszerű, amikor elmentél – ráztam a fejem. – Mert majdnem mindenemet elvitted magaddal. Tudod, mi lett volna, ha fogadom a hívásodat azokban az időkben? Hm? Könyörögtem volna neked, hogy gyere vissza. Zokogtam volna, hogy nem bírom egyedül, és megöl a csend, és tegyél már valamit! Te pedig...
– Visszajöttem volna – vonta le a konklúziót. Rábólintottam, még a gúnyos mosolyom is az arcomra mászott. Feltűnően jól tartottam magamat.
– Igen, ezért így döntöttem. Hibáztatsz érte?
– Hiányoztál nekem! – vágta a képembe, és ez a hirtelen jött felindulás végre emlékeztetett arra a régi lányra. – Mindenkinek hiányoztál! Azt hiszed, csak te vesztettél, Sage? Nekünk rengeteg mindenünk maradt itt. Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltunk volna rád.
– És? Miért mondod ezt el nekem? Hogy fájjon? Megint fájjon?
Hah, mintha bármikor megszűnt volna.
Karola megrázta a fejét. A gondosan felvitt sminkje alatt az arca kipirult, a szemét könnyek szúrták.
– Nem tudnánk csak ölelkezni, és elmondani egymásnak, mit hagytunk ki ennyi idő alatt? Pokoli szükségem lenne egy barátra.
Barát? Szóval azt hitte, még barátok vagyunk. Ez valahol aranyos. És kiakasztó is. És... menjen már a fenébe! Nem hozhatott rendbe mindent egy béna látogatással. Nem ragaszthatott össze engem.
– Figyelj – erőltettem mégis némi kedvességet magamra. – Én már sírtam eleget, tudod? Őszintén szólva semmi kedvem a múlton merengni, és felidézni a „szép emlékeket”. Az elmúlt évben mást sem csináltam, és már... Torkig vagyok. Legszívesebben kiabálnék és mindent összetörnék, sőt bizonyos személyeknek még egy pofont is lekevernék. Az eltelt idő megváltoztat, és erre mi ketten vagyunk a legjobb példa.
A szemembe bámult, úgy mérlegelte a szavaimat. Valószínűleg rájött, hogy ezúttal nem két barát, hanem két élet ül egymással szemben, amelyek csak egy bizonyos pontig futottak együtt. Ami pedig a szétválás óta történt, olyan gyökeresen megváltoztatta őket, hogy a múlt, a kis közös történelmük, már semmit sem ér.
Karola kihúzta magát. A szemében villanó fény nem tetszett, sokszor láttam korábban is. Ilyenkor arra készült, hogy a lelkembe tiporjon.
– Ha most ő ülne itt helyettem, akkor is ezt mondanád neki?
Ő. Tiszta sor, kire gondolt.
– Kimondhatod a nevét, nem vagyok nyálas tinilány, aki egy név hallatán is összerándul vagy a nadrágjába csinál.
– Nevan. Nevanről beszélek.
– Persze, hogy róla. A kérdésedre a válasz pedig, ha Nevan lenne itt – hangsúlyoztam –, már régen lekevertem volna neki egyet.
Karola élesen szívta be a levegőt.
– Fejezd már be! – kiáltott rám. Na, ez az. Ez legalább nem változott vele kapcsolatban. – Ne játsszd a bosszúálló angyalt! Felfogtam, oké, hogy dühös és sebzett vagy. Elég egyértelmű, ami azt illeti, nem kell rátenned még egy lapáttal. De ez az egész nem csak az én hibám, érted? Te is ugyanúgy meghoztad a magad döntéseit, mint más. Szóval fejezd be az önsajnálatot, és nézz szembe a tényekkel! Ezt mindannyian elbasztuk. Alakulhatott volna jobban is, de így történt, és kész, valamin már nem lehet változtatni! Most rajtad a sor, hogy megint válassz, merre akarsz menni, és mint egy hisztériás tyúk, itt parádézol nekem!
Elvigyorodtam. Tetszett a hevessége. Még az is tetszett, amit kiváltott belőlem: dühöt. Mert most először nem egy fantomra zúdítottam a haragomat, hanem egy hús-vér, valós személyre.
– Van, aki így dolgozza fel a tragédiákat. Van, aki nem tud továbblépni, mert igazából nincs mellette senki, aki ebben segítene. Vagyunk mi, akik magunk oldjuk meg. Vagyunk mi, akik minden egyes nap beledöglünk abba, amit elvettek tőlünk. Hibáztatsz, mert ilyen lettem? Hát, sajnálom. Elég nagy részben miattad van.
– Ezt az álszent dumát! Nem csak az élhet fájdalomban, aki sír. Tudod, vagyunk mi is, akik kénytelenek mosoly mögé rejteni a szenvedést.
– Kétlem, hogy annyira szenvedtél volna – jegyeztem meg gúnyosan. Egyre kevésbé pergett le rólam, amit mondott, mélyebbre hatoltak a szavai.
– Nem tudsz te semmit – válaszolta Karola megvetően.
– Azt például igen, hogy körbeutaztad a világot, olyan arcokkal pózolsz az Instagramon, hogy az agyam eldobom, egy híres kiadónak dolgozol, koncertekre jársz. Látok sok mindent... A milliós nézettségű videoklipeket, a mosolyokat, az elképesztő koncerteket...
– Hű, de buli az életünk! Elmeséljem, mi az, amit nem látsz?
– Ne fáradj – legyintettem, Karola azonban fütyült rám.
– Kezdjük az elején, mert elég sokat nem írtak meg az interneten! Amikor innen elmentünk, az egész banda szétesett, és azokat a heteket senkinek sem kívánom. Nem volt semmink, érted, szó szerint semmink, csak a remény, hogy a válogatón minden jól megy majd, és a fiúk kapnak egy esélyt... Azok a fiúk, akik idegroncsok lettek, mert, ugyebár... Azt hiszem, tudod, miért. Ott voltunk mi ketten Austinnal, akik próbáltunk lelket önteni beléjük, attól függetlenül, hogy én is borzasztóan éreztem magam. Félre kellett tennem, mert ott volt még négy másik ember, akiknek kellett a törődés. Ne hidd, hogy egyszerű végignézni, amint a barátaid elindulnak a lejtőn! Aztán jött a műsor, és ez kicsit felrázta őket. Hitet adott nekik, mert semmi másuk nem maradt. Az igazi őrület csak a tehetségkutató után jött, és ne gondold, hogy az őrület alatt jó dolgokra gondolok! Kezdődött a stressz, a kialvatlanság, a kibaszott sok újságíró és lesifotós, az utánunk rohangáló lányok, és igen... A kedvencem. Tudod, hány fenyegető e-mailt és levelet kaptam? Tudod, miket írtak nekem és kiabáltak utánam az utcán? Ah, persze, miből is gondolnád, hisz nem hívtál fel... Elárulok valamit, Sage. Amit látsz és a valóság között óriási különbségek vannak. Ez az élet nem móka és kacagás. Rohanunk, mint az őrültek, kapunk hideget és meleget, nagyító alá tesznek minket, és mindenre vigyorogni kell... Amikor azon kapod magad, hogy egy kivételesen nyugodt percben fekszel az ágyadban, olyan fáradtan, hogy a szemed is alig van nyitva, mégsem tudsz aludni, mert annyi gondolattal van tele a fejed, és szó szerint tébolyultan keresel valamit, ami a valóságban tart, pedig elszállni sokkal könnyebb lenne... Akkor jössz rá, hogy a műmosolyok, a koncertek és a népszerű fotók mögött mi van. Illúzió. Magányos hotelszobák. Őrülten hiányzó család. Semmi, ami hétköznapi lenne.
Sejtettem, ha tovább ülök a helyemen, és nézem őt, elsírom magamat. A torkomat fojtogatták már a könnyek, nem győztem nyeldesni. Karola szavai elérték a kellő hatást; arcon vágott, amiről eddig nem tudtam. Beletúrtam a hajamba, de a kezem remegett.
Átkozott légy, Harper, amiért mindezek ellenére mégis azt hazudtad nekem, hogy jól vagytok! Hogy mind jól vagytok.
Ez az élet nem irigylésre méltó, hanem sajnálatra. Hisz alig múltak húsz évesek... Akárcsak én. Dolgozni jártam, majd az egyetemre, zenét hallgattam és minden héten megnéztem a kedvenc sorozataim új részét. Azonban amiről Karola mesélt... Abban semmi ilyesmi nincs. Az kőkemény és véresen komoly, és ott van még a huszonhetesek klubja, már nem is csodálkoztam, miért mentek el annyian ilyen hamar.
– Sajnálom – mondtam ki, azonban nem bírtam Karolára nézni.
– Nem kell. Ezt az életet választottuk. És ők, hisz tudod, imádnak zenélni.
– De...
– Ne sajnálj minket, Sage! Csak végre értsd meg, hogy nem te vagy az egyetlen sebzett.
Megfordultam, és ránéztem a már görnyedten ülő lányra. Fáradtnak látszott. Leültem elé a szőnyegre, és a mellkasomhoz öleltem a térdem. Eljött az ideje, hogy minden maszkot, sminket és mázat lemossak magamról.
– Én nem sebzett vagyok, hanem üres.
Ekkor öntötték el a szememet a könnyek. Kitöröltem őket az ingem ujjával. Karola rám sandított.
– Még szeret téged, ugye tudod?
Arcom a tenyerembe temettem, egyszerre voltam boldog és szomorú. A sok mosoly mögött, amit láttam, a sok szerelmes dalszöveg mögött, amit hallottam, ő még mindig rám gondolt. Gyönyörű érzés volt. Csakhogy utáltam is.
Amikor felemeltem a fejem, már tudtam, mit kell mondanom. Tudtam, hogy hazudnom kell – újra –, mert Nev megérdemli a továbblépést. Hogy szabaduljon ettől a dilis matematikustól, akinek az óceánparton ellopta a szívét.
– Randizom valakivel.
Karola félrebiccentette a fejét.
– Ne hazudj nekem.
– Az igazat mondom.
Még hogy az igazat! Amikor az elmúlt másfél évben még arra is rámorogtam, aki csak a jegyzeteimet akarta lefénymásolni...
Csakhogy elfelejtettem valamit: Karola képességét, amivel állandóan keresztüllátott rajtam.
– Szóval megint ezt választod, igaz?
Próbáltam felelni valamit.
– Nem teheted ezt meg mindenkivel. Nem hazudhatsz, hogy ne szeressenek tovább, miközben te magad beleroppansz a dologba.
– Akkor mondd meg, mit tegyek!
Hosszan fújta ki a levegőt. Tanácstalan volt.
– Legyek veletek? Szeretnél ilyen életet másnak is, Karola? Nekem? Jó lenne, ha megmérgeznénk egymást a napok teltével? Nem maradhatok inkább egy emlék?
Mindketten tudtuk, hogy igazam van. Felesleges butaság lenne a feje tetejére állítani mindent, amikor már beleszoktunk ebbe az életbe. Jobb, ha a titkok titkok maradnak.
– Nem mindegyik emlék szép.
– De mindegyik ott van, ahová való: a múltban.
– Soha nem láttam még senkit, aki ilyen elkötelezetten próbált megszabadulni a boldogságától.
– Ismersz engem, nem? Szeretek máshogy dönteni.
A máshogy alatt a „hülyét” értettem, természetesen.
– Bárcsak ne így lenne! Akkor talán nem itt tartanánk.
– Talán? Biztos! – mosolyodtam el végre, mióta Karola betoppant, valószínűleg először.
– Egyszer azt mondtad nekem, hogy miattam éled meg a legjobb és a legrosszabb pillanatokat is, emlékszel? – Bólintottam. – Azt hiszem, végre megértettem, mit jelent.
– Akkor legalább ennyi javunk származott ebből a kalandból.
Pedig ennél sokkal több, csak túl fájdalmas lenne sztorizgatni. Talán majd egyszer, ha felnőttünk a feladathoz. Talán majd egyszer, ha visszataláltunk egymáshoz. Nem tudom, lesz-e olyan valamikor. Nem tudom, van-e énekük a szentjánosbogaraknak.

9 megjegyzés:

  1. Szia!
    Imádtam az egész történetet és szívesen olvasnám a folytatását. :)

    Viki

    VálaszTörlés
  2. Én is nagyon szívesen olvasnám a folytatást! A többit meg tudod 😍❤️

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tudom-tudom 💛❤ remélem, megkaptad a könyvjelzőt!

      Törlés
    2. Igen, megkaptam már 2-3 hete, azt hiszem 😊 Nagyon köszönöm ❤️

      Törlés
  3. Én még nem készültem fel arra hogy elengedjem ezt a történetet :( Legyen folytatás <3

    VálaszTörlés
  4. Még, még, még!!! :D :D :D Nagyon tetszett a történet, és remélem, hogy a folytatást sem akarod egy mappában elrejteni, hogy a nano-molyok martalékául essen :DDDD Éééss megint csak le a kalappal ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Óóó, ezt igazán jó hallani! Köszi 😊
      A folytatással, khm, igyekszem 😛

      Törlés