2017. április 17.

KILENC (EGYÜTT)

Sziasztok! Fogadjátok szeretettel ezt a bulis fejezetet, és remélem, hozott sok finomságot a nyuszi! :)
Hétvégén találkozunk,
Nilla


Ian azt kérte, ébresszem fel, mielőtt elmegyek a suliba. Nem tettem meg. Tegnap este két mondatot váltottunk egymással elalvás előtt. Szörnyű volt, de a fejemet akkor is magasra emeltem, a büszkeségem nem engedett szólni.
Letusoltam, felöltöztem valamibe, amit csinosnak ítéltem, legyűrtem két falatot reggeli gyanánt – borzasztóan nehéz volt –, és bepakoltam a cuccaimat a kocsiba. A szememre húztam a napszemüveget, és anélkül, hogy szentimentálisan hátrapillantottam volna az otthonomra, elindultam dolgozni. Automatikusan indult el a hangos zene az autóban, ezen a reggelen nem is bántam. Három nap, és Karoláék hazaérnek. Minden rendben velük, és imádják Görögországot. Hál’ istennek, legalább velük minden rendben volt.
A dobozaimat egyelőre a járgányban hagytam, és a táskámat a vállamra kanyarítva beléptem a tanáriba. Városi – és hamis – legenda, hogy a tanárokat nem izgatják a diákoknak szervezett programok. Egy perc alatt felmértem a terepet, a várakozó mosolyokat, a lelkes párbeszédeket, és tudtam, hogy ez nem a pénteknek szól. Ezt a mai osztálybulik okozták.
Ez a hely és a gyerkőceim egy pillanat alatt száműzték a fejemből a savanyú gondolatokat. Nem kattogtam Ianen vagy Nevanön, hanem tettem a dolgom, és ez felszabadított.
Még ebédelni is tudtam, noha azt hittem, egyetlen falat sem megy le a torkomon. Volt egy lyukas órám, úgyhogy kiugrottam a pár utcára lévő szendvicsezőbe, és egy jeges tea mellett annyit ettem, amennyi belém fért.
Az órámra lestem, és siettem vissza a suliba – úristen, nemsokára kezdünk! A gyerekek háromkor hazamentek, hogy két órával később visszajöjjenek átöltözve, beigazított hajjal. Imádtam az ártatlanságukat és a lelkesedésüket. Engem is könnyedén magukkal húztak.
Ki kellett javítanom egy adag röpdolgozatot, úgyhogy bent maradtam az üres teremben, és kihasználtam a szabadidőmet. Gyorsan végigpörgettem őket, szerencsére sok jó jegyet hagytam magam után. Mosolygó arcokat is biggyesztettem az aláírásom mellé, hogy tudják, értékelem a munkájukat.
Fél órával a kezdés előtt izgatottan talpra ugrottam, összepakoltam a felszerelésemet, és mindet a tanáriban lévő asztalom fiókjába söpörtem. Vidáman, már-már ugrándozva mentem ki az autóhoz, és tértem vissza a dobozokkal.
Ella, az angoltanárnő, aki engem kért fel segítségül, már a terem ajtajában toporgott, és engem várt.
– Hála az égnek, már azt hittem, idegbajt kapok.
Felnevettem. A sötét felhőknek nyoma sem maradt a fejem fölött. Ki gondolta volna, hogy egyszer ennyire imádni fogom a sulit?
– Semmi gond! Itt vannak a játékok, amiket ígértem, plusz a hangfal.
– És van zene is a telefonodon, ugye? Mert kétlem, hogy Stinget nagyra értékelnék – nézett rám aggódva.
– Felkészültem. Egy napig bújtam a netet, hogy kiderítsem, mik az aktuális kedvencek.
– Annyira szuper vagy! Kirakom a műanyagpoharakat és a rágcsálnivalókat.
– Rendben, addig én csinálok itt helyet.
A padokat a terem szélére költöztettem, és kifelé fordítottam a székeket, hogy a játékoknál jól láthassuk egymást. Felkaptam egy piros filcet is, és a táblára felírtam, hogy köszöntünk mindenkit az év legjobb buliján.
Ella rám nézett, és egy kicsit el is pirult. A plusz radarom jelezte, miről lesz szó. Ezt a félénk, mégis izgatott, ám egyben kíváncsi mosolyt ezer közül felismertem volna.
– És... a vendégünk mikor érkezik?

– Azt hiszem, olyan fél körül – válaszoltam lazán, hogy ne növeljem tovább az amúgy eszméletlenül aranyos zavarát. Ki hinné, hogy ez a nő szokta kötelező olvasmányokkal riogatni a gyerkőcöket?
– Hihetetlen, hogy el tudtad hívni. Mármint... az ember azt gondolná, hogy ők minden percükben dolgoznak, nem?
Gondoltam, hogy egy kicsit kedveskedem Ellának, ha már ő volt az első, aki segédnek kért fel. Mindig is kedveltem, már az első perctől kezdve, hogy idekerültem. Egészen hasonlítottunk egymásra, mindketten fiatalok és egy kicsit kívülállók voltunk. Persze befogadtak a többiek, és egyenrangú kollégaként kezeltek, azt hiszem, inkább mi voltunk azok, akik ezt egy kicsit máshogy gondolták. Talán a korunkból adódott a dolog.
– Igazából ő ajánlotta fel.
Ella arcán kiszélesedett a mosoly, a szeme felcsillant.
– Egyébként imádom őket – bökte ki egy másodperccel később, már határozottan pirosló arccal. – Úristen, el sem hiszem, hogy ezt kimondtam.
Nevetnem kellett. Ez a nő tüneményes.
– Semmi baj, ez teljesen normális. Régen én is sokat hallgattam őket.
Régen... Amikor még nem voltak szupersztárok, csak négy őrült srác.
– A Where do broken hearts gót körülbelül ezerszer hallottam már.
– Az egy jó dal.
Tényleg az. Még akkor is, ha már maga a szám címe is felér egy gyomorszájon-vágással.
– Érzem, hogy jók leszünk.
– Azt én is érzem.
Alig tíz perc múlva elkezdtek szállingózni a gyerekek, és elfoglaltak egy számukra szimpatikus helyet. Láttam, hogyan rendeződnek klikkekbe, és ránk sem hederítve beszélgetnek, nevetnek, mobiloznak. A kütyü szinte a kezükhöz nőtt, egy pillanatra sem tették le. Kérdőn Ellára pillantottam, ez elvégre mégiscsak az ő osztálya, én csak matekot tanítottam nekik. Ella elhúzta a száját.
– Nos, srácok – köszörülte meg a torkát. Láttam, hogy a tekintete az órára téved, nem sok kellett, hogy megérkezzen a díszvendég. – Mivel szeretnétek kezdeni?
– Zene nincs? – kérdezte Amanda, az osztály egyik legnépszerűbb diákja. Ella rám nézett, mire biccentettem, és elindítottam a direkt nekik összeállított válogatást. Mosolyok jelentek meg az arcokon, úgyhogy ezt a próbálkozást sikerként könyveltem el magamban. Egy kicsit engedett a szorítás a hasamban. Hajszálhíján úgy éreztem magam, mint diákkoromban, elő is jött az összes nyavalyám, szorongásom, bujdosásra való kényszerem. Majdhogynem a víz is levert; mit tudnék én tanítani ezeknek a gyerekeknek? Hogyan legyenek nyomik?
Ekkor csörrent meg a mobilom. Nevan neve villogott a képernyőn. Kimentem a folyosóra, felvettem.
– Itt vagyok – közölte nemes egyszerűséggel.
– Akkor gyere a százkettes teremhez.
– Rendben.
Kinyomtam anélkül, hogy tovább húztam volna. Vettem egy mély levegőt, legyűrtem a remegésemet, és visszamentem Ellához. Megállítottam a zenét. A srácok rám néztek, hál istennek a telefonjuk képernyőjéről is.
– Gyerekek – nyitott Ella izgatott hangon. – Meghívtunk egy meglepetésvendégeket nektek. Arra szeretnélek kérni titeket, hogy viselkedjetek illően, kérdezhettek nyugodtan, de...
– Legyünk kulturáltak, értjük – felelte mosolyogva valaki. Ismertem, de olyan idegesség tört rám, hogy hirtelen az összes nevet elfelejtettem.
– Uhh, remélem, nem a fizikatanár lesz az – nyögte be egy fiú. Ez még vicces is lett volna, ha tudok...
Bekopogtak az üvegajtón. Mindenki egyszerre lesett oda.
– Jól van – motyogtam. – Essünk túl ezen.
Anélkül nyitottam ki az ajtót, hogy Nevanre néztem volna. A diákokat figyeltem, semmi mást. És milyen jól tettem! Valószínűleg soha az életben nem fogok még egyszer ilyesmit látni. Először tágra meredt szemek, leesett állak, döbbent pillantások, aztán első mosolyok, barátnőre tekintgetések.
– Sziasztok – köszönt vidáman a szöszi, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mellém lépett, és adott egy puszit az arcomra. Kissé lemerevedtem. – Sage, jó látni. Ella – lépett oda a kolléganőmhöz is. El sem hittem, hogy sikerült megjegyeznie a nevét.
Amikor a gyerekekre néztem, valahogy megtaláltam a hangomat, és mosolyogva lehuppantam egy székre velük szemben. Nevan és Ella követték a példámat.
– Hadd mutassam be nektek egy régi barátomat. Úgy gondoltuk, talán szívesen beszélgetnétek vele.
Senki nem mert megszólalni. Csak nézték Nevant, aki mosolyogva és halál nyugodtan kezelte a helyzetet. Ha zavarban is volt, nem mutatta.
– Kezdhetnénk egy kis bemutatkozással, nem? – pillantott rám. – Helló, srácok. A nevem Nevan, ír vagyok, egyik tagja az Almost Alreadynek.
Ez nagyjából össze is foglalta, amit tudni kellett róla. Kuncogások és sóhajok követték a szavait, mindenki olyan áhítattal nézett rá, hogy az még az én jégszívemet is megmelengette. Nevan a hozzá legközelebb ülő lányra mosolygott.
– Téged hogy hívnak?
Lily teljesen elpirult, mielőtt válaszolt volna. Lassan végigmentünk mindenkin, elmondták a nevüket, meg azt, hogy mi a hobbijuk, mit szeretnek csinálni. Lassan, de biztosan oldódott a hangulat, a szöszi végig ugyanolyan laza és nyugodt maradt.
– Mit szólnátok, ha játszanánk valamit? Úgy tudom, Sage tanár néni készült nektek valami királysággal.
– Jó!
– Szuper.
– Játsszunk, ez az!
Nevanre sandítottam. Sage tanár néni?!
– Oké, gyertek közelebb – kértem őket, mire egy nagy körbe kezdték rendezni a székeiket. Nevan valamiért mellettem kapott helyet, bár ezen már nem is csodálkoztam. – Ezeken a kis kártyákon feladatokat találtok, némelyiket egyedül kell megoldani, némelyikhez kérhettek segítséget. – A szöszi kezébe nyomtam a paklit. – Tied a megtiszteltetés.
– Hmm – keverte össze a kártyákat, majd húzott egyet. – Énekeld el azt a dalt, ami először eszedbe jut. Hát, ez nem lesz nehéz – pillantott rám. A tekintete vibrált, és durván rabul ejtette az enyémet. – I’ve got fire for a heart, I’m not scared of the dark, You’ve never seen it look so easy...
Mindenki felismerte a a számot, és tapsolva, dúdolva biztatta Nevant.
– Ha tudjátok a szöveget, szálljatok be! – ajánlotta fel a főkolompos, és minden egyes mozdulatával csatlakozásra sugallta a gyerekeket. Nem is telt el sok idő, hogy az egész osztály együtt dalolja: „All these lights, they can’t blind me, with your love, nobody can drag me down.” És elképesztően felemelő érzés volt eközben látni a srácok arcát... Kirázott a hideg.
Nevan megtapsolta és megdicsérte őket, aztán továbbadta a paklit, és jöttek sorban a feladatok. Kellett rajzolni, eljátszani néhány vicces jelenetet, és annyira bírtam, ahogy félénken megkérték Nevant, segítsen nekik, amibe persze ő azonnal belement. Például egyszer egy élő szobrot játszott, amely random pillanatokban változtatott a testhelyzetén, amikor éppen senki nem figyelt rá a jelenetben résztvevők közül. Egy másik helyzetben meg mindenki a helyén volt, a következőben viszont már ír táncot nyomtak a terem közepén.
Ennyi hangos nevetést, vicces sztorit már régen hallottam. Fél órával azelőtt, hogy véget ért volna a bulis esténk, Nevan felállt, és a tábla elé lépett.
– Itt az ideje, hogy megkérdezzem, ki vállal be velem egy közös képet?
Mindenki felugrott, még Ella is. Ezen az estén egyek voltunk a tanítványainkkal, valamilyen szinten egyek Nevannel is, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan különböző világokból jöttünk. Csak néztem, ahogy türelmesen mosolyog mindegyik képen, és külön kérésre többet is bevállal, mert „úristen, ezen milyen fejet vágtam!”
Nyolckor nehezen búcsúztak el tőlünk a srácok, látszott rajtuk, hogy nagyon maradnának még. A végére viszont megjött a bátorságuk, és meséltek a szöszinek, meg biztosították az imádatuk felől, és Nevan egyszer sem fáradt bele az ölelésekbe.
Mire hárman maradtunk Ellával, lecsillapodott a hangulat. Vigyorogva pakolgattuk helyére a padokat, és gyűjtöttük össze a szemetet. Nevan magához vette a dobozaimat, és miután egy öleléssel búcsúztunk Ellától, aki olyan hálás volt, hogy szinte ragyogott az arca, a parkoló felé indultunk. Nevan jókedve továbbra sem szűnt meg, hullámokban áradt felém.
– Kösz – biccentettem. Letette a csomagot a hátsó ülésre.
– Szívesen.
– Nem csak azt – böktem ki zavartan, és hálás voltam a sötétségért, ami fedett minket.
– Imádtam őket.
– Nagyon édesek. Mostantól majd jobban fogják értékelni a matekot.
– És a fantasztikus tanárnőjüket is.
– Ne mondd ezt.
– Így gondolom. Tudsz bánni velük, és ezt kár tagadni.
Nem értettem, miért kezdtem beszélgetni vele erről, de a szavaimat már nem tudtam magamba parancsolni. El akartam mondani valakinek, neki.
– Pedig néha úgy érzem, maximum a nyomiságomat tudom átadni nekik.
– Mert állandóan alábecsülöd magad. Szeretnéd tudni, én mit láttam ma?
– Mesélj.
– Felnéznek rád. Úgy tekintenek rád, mint akitől sokat lehet tanulni, és igazuk van.
– Tanulni? – kérdeztem vissza keserűen. – Amikor még azt sem tudom, a saját életemet hogyan kormányozzam el?
Hirtelen elfutották a szememet a könnyek. Eszembe jutott Ian, a veszekedésünk, szíven ütött Karola hiánya, és megtalált a nagy káosz is, amit Nevan közelsége váltott ki belőlem.
– Gyere ide – kérte, és egy pillanat alatt magához húzott. A karjával átölelte a hátamat, én pedig a vállába fúrtam az arcom. A bőre illata ugyanolyan, mint évekkel ezelőtt. A tartása valamivel erősebb és keményebb, de az illata ugyanolyan szívfájdító.
Beharaptam az ajkam, a könnyeim pedig az ingére csorogtak.
– Semmi baj. Nincs semmi baj.
Pedig a baj igenis nagy volt.
– Honnan tudod ilyen biztosan?
– Mert te mindig megoldod. Kitalálod, mi legyen. És éppen ezért nem lehet téged padlóra küldeni, mert úgyis felállsz.
– Mondja ezt az, aki mindig mosolyog...
– Szeretnél sírni látni, vagy mi? – nevette el magát, a válla rázkódott az arcom alatt. Egy utolsó és hosszú pillanatra odaszorítottam az ajkamat az ingéhez, és kibontakoztam az öleléséből. Anélkül, hogy a szemébe néztem volna, letöröltem a könnyeket.
– Elég, ha én sírok.
Nevan egy éles kanyarral váltott témát, a kedves tónust viszont megtartotta a hangjában.
– Min vesztetek össze tegnap?
Szipogtam egyet. Ez némiképp levont a keménységből, amit magamra erőltettem.
– Rajtad.
Nem lepte meg a válaszom. Engem pedig ez nem lepett meg.
– Azt akarod, hogy tűnjek el, igaz?
– Megfordult a fejemben.
– Akkor miért nem küldesz el?
Mert nem bírlak.
– Jó éjt, Nevan. Kösz a segítséget – indultam el, ő azonban utánam lépett, és elkapta a kocsiajtót. Megfogta, hogy ne tudjam becsapni magam után.
Veszélyes pillanat volt, mert szavak nélkül mondtunk egymásnak sokat – dolgokat, amelyeket nem lenne szabad. Hatalmat is adott a pillanat, olyan dolgokra éreztem képesnek magamat, amelyek porig égetnének egy világot. Csak közelebb kéne lépnem.
Végül viszont beültem az autóba, Nevan pedig hagyott menni.

2 megjegyzés:

  1. Awwwwwwwww *.* Ez nagyon aranyos volt, alig várom a folytatást. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi! <3 Jövök vele hétvégén, és köszönöm a kommentet!

      Törlés