Tizennyolc (Lángok a bőrön)

Nos, most én is azt kérdezem, mint Sage: mit mondhatnék? Nem gondoltam volna, hogy ennyien fogjátok szeretni és várni ezt a történetet, iszonyú hálás vagyok nektek, amiért figyelemmel kíséritek a soraimat. Köszönöm, hogy írhatok nektek!
Minden utolsó fejezetnél ejtek pár szót a jövőről, hogy nagyjából milyen történet várható és mikor - na, ez most elmarad, ugyanis erre még nem tudok felelni. Lehet majd tőlem friss írást olvasni itt, de hogy pontosan mit és mikor, még a jövő zenéje. Úgyhogy szokás szerint arra kérlek titeket, ne feledjétek a blogot, hisz sok-sok befejezett történet vár még felfedezésre, a "Befejezett regények" fül alatt kedvetekre válogathattok.
Jó olvasást kívánok mindenkinek az utolsó fejezethez, és remélem, nem okozok csalódást!
Puszilok mindenkit,
Nilla


Szombat reggel lévén első utam a zöldségpiacra vezetett. Szerettem volna főzni egy finom ebédet anyának és Nevnek, és egyszerűen csak beszélgetni velük, élvezni a társaságukat. Hiányzott már egy normális, hétvégi ebéd, a nyugi, a pihenés. Hogy azokkal lógjak, akiket szeretek. Hiába hívtam Karolát is, azt mondta, kirándulni mennek a családdal, és csak holnap este érnek vissza a városba. Volt egy pillanata a telefonbeszélgetésünknek, amikor úgy éreztem, Karola elhallgat valamit előlem. Más lett a hangja, még a szavait furcsának találtam, egyszerűen nem olyan volt, mint bármikor máskor.
– Történt valami? – kérdeztem rá.
– Miért? – dobta vissza a labdát. Sóhajtottam, és vászontáskát húzva a vállamra elindultam a parkolóból a piac felé. Hétágra sütött a nap, legalább huszonhárom fok volt, és a meleg percről percre növekedett. Feltettem a napszemüvegemet, és próbáltam kitalálni, hogyan válaszoljak Karolának.
– Nem tudom. Mondd meg te.
Mély csönd költözött a vonalba. Kikerültem két szaladó kisgyereket, meg a mögöttük loholó, szatyrokkal felpakolt anyukát. Karola továbbra is hallgatott. Amikor megszólalt, hangja halkan csengett.
– Szeretem őt, Sage. Nagyon. Nem bírok elszakadni tőle.
Ezt az érzést én is jól ismertem.
– Nem akarom, hogy megint összetörj.
– Én sem. De tudom, hogy bánni fogom, ha eltaszítom magamtól. Tudom, hogy végződhet ismét rosszul, és óriási vesztenivalóm van, de a boldogságomról van szó. Nem dobhatom el magamtól. Nem bírnám ki.
– Hmm.
Nézegettem a dinnyéket és a paradicsomokat egymás mellé pakolva egy öreg néni standjánál, miközben Karola szavai vágtak szíven. Ugyanabban az átkozott cipőben jártunk. Megint.
– Azt hiszem, igazad van – mondtam rekedten. – Ragadd meg a boldogságodat, mert ki tudja, másként talán elillan.
– Most melyikünkről is beszélünk? – nevetett. Én is elmosolyodtam.
– Vigyázz magadra, majd később hívlak.
– Minden rendben van?
– Persze. Csak el kell intéznem valamit.
Elköszöntem, leraktam a telefont. Ragadd meg, basszus, ragadd meg! – üvöltött bennem a gondolat. És a saját szavaim is ott suttogtak: mert talán elillan.
Nem, döntöttem el. Többet nem hagyom elmenni.
Elszakítottam a tekintetem a dinnyéktől, lendületesen megfordultam, és egyenesen beleütköztem valakibe. A répák kiestek a lány kezéből, ő maga pedig felnevetett, ám a nevetése ismerősen hangzott. Levettem a fejemről a napszemüveget, és megnéztem, kit ütöttem el.
– Kitty? – lepődtem meg. Lehajoltam, hogy felkapjam a répáit. – Ne haragudj, annyira sajnálom! Telefonálni és bámészkodni nem a legjobb párosítás.
Kitty továbbra is nevetett, kecses mozdulattal megvonta a vállát. Szőke haja hosszú copfban himbálózott a tarkóján, bőre napbarnítottabb, mint amire emlékeztem.
– Ugyan, semmi gond. Én sem figyeltem valami kifejezetten. Örülök, hogy te vagy az, Sage. Régen láttalak – mosolygott rám. Kissé elszorult a torkom, a lány ugyanis a Leprechaunban volt az egyik csapos.
– Hát, igen – motyogtam. – Nem mozgok már arrafelé.
Kitty elhúzta a száját, és elvette tőlem az összeszedett répákat. Bevágta a táskájába, miközben félrenézett. Felismertem egy szánakozó pillantást, ha láttam egyet.

Tizenhét (Mit mondhatnék)

Sziasztok! Utolsó előtti fejezet, nagyon kellemes olvasást kívánok, és köszönöm szépen a visszajelzéseket! <3


– Mi a fasz – motyogtam kiszáradt torokkal, amikor felébredtem. A saját ágyamban hemperegtem, fél zoknim hiányzott, és a fejemben úgyszólván égi háború dúlt, de... Minden a helyén volt. Ismerősen.
Akkor miért káromkodtam?
Aztán eszembe jutott minden. Az egész tegnapi nap, a szívfájdalom, a kocsmabuli, a táncolás és természetesen Harper. Hogy a késdobáló előtt megcsókolt, amíg szoborrá dermedve el nem toltam magamtól.
Kimásztam az ágyból, azonnal innom kellett egy pohár vizet. A konyháig jutottam, ott megtorpantam. Az asztalnál maga Harper ült. Anyám már nem volt otthon, a kocsiját sem láttam a felhajtón. A fürtöske véreres szemmel kortyolgatott egy óriásoknak szánt adag kávét.
Mielőtt megszólaltam volna, a mosogatóhoz mentem, és sietve ittam, amennyi csak belém fért. Nagyot sóhajtva fordultam vissza Harperhez.
– Szia.
Ő szégyenlősen, sőt, félve lesett felém.
– Szia.
Kihúztam a széket, leültem. Harper feltűnően kerülte a pillantásomat, a feszültséget tapintani lehetett a levegőben. Nehéznek tűnt belekezdeni. Mint sötét örvény, kavarogtak bennem a szavak.
– Mi történt... tegnap? – jobbnak láttam a lényegre térni, amint meg bírtam szólalni.
Harper hosszan fújta ki a levegőt.
– Iszonyatosan szégyellem magam. És... zavarban is vagyok.
– Látom – beharaptam az ajkamat. – Mondjak valamit? Én azon már túl vagyok. Még részegen túllendültem rajta.
A fürtöske rám nézett, tekintetében ezúttal kemény megdöbbenéssel.
– Nem akadtál ki?
Elgondolkodtam.
– Nem. Be voltunk nyomva. Legalábbis erről van szó, ugye? – kaptam a szám elé a kezem. – Mondd, hogy nem zúgtál belém, vagy ilyesmi!
– Mi a...? Nem! Mégis miből...
– Hál istennek. Akkor meg jól értelmeztem a helyzetet. Egy botlás volt, amit felnőttként kezelünk. Nem csinálunk belőle nagy ügyet, mert nem az.
– Igen... Mármint, persze, igazad van.
– Szuper – felálltam. – Reggeli?
– Ja, az jól jönne.
Mindent elmondtam, amit terveztem, Harper mégis távolságtartó maradt. Túl feszült. Túl zavart. Miközben palacsintákat melegítettem, fáradt hangon szólt közbe:
– Már csak azt kell eldöntenünk, ki mesélje el Nevannek.
Tejszínhabos flakonnal a kezemben megfordultam, összehúztam a szemem.
– Hogy zajlana az a beszélgetés, mit gondolsz?
Harper a fejét vakarta.
– A „bocs, Nev, hogy sakál részegen lekaptam életed szerelmét, ígérem, többet nem fordul elő” nem hangzik túl jól.
Megdermedtem.
– Mi?
Harper felvonta a szemöldökét.
– Mi mi? – értetlenkedett.
– Mi az, hogy élete... – csíptem le a mondat végét, mert a hajam tövéig elpirultam.
– Ah, franc – sóhajtotta a göndörke. – Újat mondtam?

Tizenhat (Csók, pont rosszkor)

Másnap reggel Nevan SMS-ére ébredtem, még hajnalban írta.
„Rövid időre el kell mennem a városból, de sietek vissza. Nagyon vigyázz magadra. Később beszélünk. N.”
Ennek azért nem örültem annyira. Megragadtam a mobilt, hogy azonnal válaszolhassak neki.
„Minden rendben?”
Heves szívdobogás kísérte a perceket, mialatt a válaszra vártam. Már csak egy olyan hír hiányzott a lelkivilágomnak, miszerint Nevannek valami baja esett.
„Igen. Nem személyes.”
Hosszasan fújtam ki a levegőt, és nyújtózkodva fordultam át a másik oldalamra. Az előbbi, hirtelen jött aggódást leszámítva mosoly suhant át az arcomon, és minden porcikámban éreztem a derűt. Végre nem úgy keltem fel, hogy sötét gondolatok tomboltak a fejemben.
„Akkor jó reggelt! :)” – küldtem még egy üzenetet a szöszire. Nem számítottam rá, hogy egyhamar válaszolni fog, arra végképp nem, hogy szinte azonnal.
„Ez egy mosoly volt?”
„Aha, egy igazi!” – vigyorogtam. – „Itt fekszem egyedül, és mosolygok, mintha lenne min. Jó érzés!”
„Az ágyban vagy. Egyedül. Pizsamában?”
A szám elé kaptam a kezem, kuncogtam. Bár Nevan csak üzeneteket írt, mégis éreztem a pimaszságát minden egyes szóból.
„Nem. Pizsi nélkül” – írtam vissza, mert kíváncsi voltam a hatásra. És mert átkozottul jólesett egy picit rossznak lenni.
„Te most szórakozol?”
Tovább nevetgéltem. Ennél kellemesebb ébresztőről nem is álmodhattam volna.
„Kérsz egy képet?”
Meg sem vártam a választ, kidugtam a takaró alól a lábamat, és felhúztam a combomra a hálóingem alját. Készítettem egy fényképet úgy, hogy sejtelmesen csak az összegyűrt ágynemű, meg a lábam fele látszódjon rajta. Még az én béna ítélőképességem is szexinek tartotta. Tanár nénisen szexinek.
„UHH, SAGE, kiakasztasz.”
Eljött az ideje, hogy befejezzem a műsort, úgyhogy miközben a fürdőszobába indultam, írtam még egy, reményeim szerint kellő hatással bíró SMS-t.
„Ne reagáld túl, szigorúan barátként kapod a fotót.”
„Akkor mint a barátod kérlek, ne játsszunk ilyet.”
Meglepődtem.
„Szerinted ez egy játék?”
Lélegzet-visszafojtva vártam a feleletet. Elszorult torokkal.
„Mondd meg te, Sage, ez egy játék?”
Egyszer ebben a tetű életben akartam incselkedni vele, és mi lett a vége!
„Mennem kell. Később írok.”
Ahogy sejtettem, erre már nem jött semmi.
Még hogy játék! Egész délelőtt ezen puffogtam magamban. Vajon minek nézett Nevan engem? Csingilingnek? Cuki, sárga minyonnak, akit csak a csíntevés érdekel?
Azért fájt ennyire néhány szó, mert azt hittem – úgy éreztem – végre jó úton haladunk, és közel kerültünk egymáshoz. Igazán közel. Ahogy korábban nem volt alkalmunk a viharos távozásunk miatt. Most pedig volt időnk, csak talán már elbeszéltünk egymás mellett.
Lebeszéltem magamat arról, hogy írjak neki. Hadd főjön ő is egy kicsit a levében! És titkon azt akartam, hogy ő keressen először.
Suli után még vásárolni sem tudtam elmenni, Harper olyan gyorsan érkezett meg. Felhívott, hogy bérelt egy autót, és hol találkozzunk. Anya melózott, egyedül lehettünk otthon, így jobb helyet keresve sem találtam volna. Amikor megpillantottam a küszöbön szobrozva, vissza kellett nyelnem a mosolyomat. Napszemüvegben, félrecsúszott, pici copfba fogott hajjal, bő ingben és tapadós farmerben ácsorgott, tetovált karját semmi sem fedte. Egy bőröndre támaszkodott, miközben várta, hogy beengedjem.
– Helló! – robbantam ki az ajtón, és gyorsan megöleltem. Harper elvigyorodott.
– Azt hittem, már sosem engedsz be. Mit csináltál?
– Semmit – legyintettem. – Kerülj beljebb! Hogy utaztál?
– Majdnem végig aludtam. Marha jó formában vagyok – nevetett. – És te? Diana?
– Munkában van, de azt mondta, este készít neked a híres pitéjéből.
A fürtöske szeme felcsillant, olyan vidáman nézett rám, mint egy ovis a fagyijára.
– Tökéletes.
Nem kért engedélyt – és imádtam ezért –, betrappolt a nappaliba, ami utolsó látogatása óta sem változott sokat, és lezuttyant a kanapéra. Hosszan felsóhajtott, majd megpaskolta a helyet maga mellett.
– Gyere ide.
– Hú, most olyan vagy, mint valami cukros bácsi – röhögtem. – Ebben az ingben úgy is nézel ki.

Tizenöt (Sok a kevésből)

Sziasztok!
Kellemes olvasást kívánok nektek, és itt is szólok, hogy ne felejtsétek el, már csak három fejezet várható! Szép vasárnapot,
Nilla


„Bedobunk egy kávét?” – olvastam az üzenetet a szünetben. Sejtettem, hogy a szöszi ma jelentkezni fog, mert nem bírja tovább a csendet. Szándékosan nem közvetítettem felé semmit, hadd gondolkodjon.
„Még van egy órám” – írtam vissza.
„Akkor utána.”
És ezzel már el is lett döntve. Megráztam a fejem, felkaptam a tankönyveket, és a jelzőcsengő után elindultam az órámra. Az egyik kedvenc osztályom már várt rám. Ahogy beléptem, a srácok a helyükre rendeződtek. Ledobtam a cuccaimat, és nekidőltem a tanári asztal elejének. Felmértem, ki hiányzik.
– Nagyon boldognak tűnik ma a tanárnő – somolygott egy lány. El is mosolyodtam, ám mielőtt kaphattak volna az alkalmon, lehuppantam a helyemre.
– Mi is volt a házi?
– Nem volt! – harsogták többen egyszerre.
– Pedig én úgy emlékszem, hogy adtam.
– Dehogyis, azok nem mi voltunk.
– Akkor jobb lenne megnézni a füzetemet... – a naplómért nyúltam, az osztály anyagának oldalához lapoztam, ahol ezt találtam: tankönyv negyvennegyedik oldal, hetes-nyolcas-kilences feladat HF.”
– Hmm.
Előbújt belőlem a kisördög, a gyerekek simán kihozták. Túl jó volt a hangulatom ahhoz, hogy a túl szigorú tanárt játsszam. Összecsaptam a naplómat.
– Igazatok van, tényleg nem volt.
Először meglepődtek, aztán vigyorogtak, de hamar elfogadták a helyzetet, hogy „a tanárnő elfelejtette a házit.” Már az arckifejezésük miatt megérte ezt bejátszani.
– De azért a következő órára, a biztonság kedvéért egy kicsit többet adok.
Úgyhogy feladtam újra a hetes-nyolcast-kilencest némi plusszal, és tudattam velük, hogy a következő órán nem fogom elfelejteni.
Összekapkodtam a cuccaimat, búcsút intettem a kollégáimnak, miközben a vállamra rántottam a táskámat, és fél kézzel üzenetet írtam Nevannek.
„Megyek a Blue-ba.”
A Blue a kedvenc kis kávézóm, ahol a világ legfinomabb lattéjét árulják. Az isteni cukrászsüteményekről pedig szót se ejtsünk, mert még a nyálam is elcsöppen. A lelkemet is eladtam volna egy vaníliapudinggal töltött muffinért.
Nevan nem válaszolt semmit; bizonytalanságban hagyott, vajon eljön-e. Meglepett ez a fordulat, de tetszett is, mert jó érzés volt nem tudni.
Amíg vártam a rendeléssel, rácsörögtem Karolára. Szuper gyorsan, nagyjából két mondattal lerázott, hogy most dolgozik, nem nagyon ér rá beszélgetni, mert akkor kiesik a ritmusból. Gőzöm nincs, mit jelenthet ez a betűk nyelvén, úgyhogy ráhagytam. Időm sem volt elrakni a telefont, máris megérkezett Nevan, napszemüvegben és kapucnival a fején, amelyektől felém indulva megszabadult. Odabiccentettem.

Tizennégy (Comhluadar)

Sziasztok! Idejekorán, már szombaton hozom nektek a frisst, nem tudom, szeretném, hogy ti is olvassátok :))
Tizennyolc fejezet lesz most is, mint az első részben, szóval közeledünk a végéhez... De addig is, fogadjátok szeretettel a részt,
Nilla


Úgy ébredtem fel, mint Pippi: a lábam volt a párnán, a fejem meg az ágy végénél. Éjjel befészkeltem magam a meleg takaró alá, és a kényelmetlen farmeremtől is megszabadultam. Egy virgonc hajtincsem az orromat csikizte, de inkább az ásítozással foglalkoztam ahelyett, hogy félrehúzzam.
Mivel egyetlen óra sem tartózkodott a közelemben, a kitaláló érzékemre hagyatkoztam, vajon mennyi lehet az idő. Az biztos, hogy kipihenten ébredtem – tehát esélyes, hogy dél körül járhatott. Nyújtózkodtam egy utolsót a meleg ágyneműben, majd a farmerem után nyúltam, és a kezemmel végigszántottam néhányszor a hajamon. Kilestem az ajtón, a folyosó tiszta volt. Ellopakodtam a konyháig, noha a nagy csendből arra következtettem, hogy Nevan felszívódott.
Ahogy sejtettem, a konyhában egyedül egy liter kávé várt rám. Úgy döntöttem, körbenézek a lakásban, ha már egyszer itt aludtam, és talán a szöszit is megtalálom közben. Két vendégszoba mellett haladtam el – az egyikben gyanúsan összegyűrték az ágyneműt. Bekukkantottam a helyiségbe: láttam a mobilját töltőn meg egy földre dobott pólót. Mentem tovább, valószínűleg a fürdő irányába. Az a tegnapi sör már nagyon ki akart jönni, azt sem értettem, hogyan maradhatott bent eddig?
Bekopogtam a fürdőbe.
– Hahó?
Válasz nem érkezett, sem bárminemű életjel, úgyhogy benyitottam. Két perc alatt letudtam a szükségleteimet, aztán előhalásztam egy törölközőt a szekrényből, és megtöröltem az arcomat.
Amikor kiléptem a fürdőből, szembetaláltam magamat a folyosón ácsorgó házigazdámmal.
– Jó reggelt.
– Azta, TumblrNevan – böktem ki, ami először eszembe jutott. Engedtem elkalandozni a tekintetem: a szöszi melegítőnadrág, kapucnis pulcsi és magas szárú sportcipő kombinációja meg is érdemelte a figyelmet. Ritkán láttam ilyen lazának és ennyire... természetesnek.
– Tessék? – vonta fel a szemöldökét.
– Semmi – legyintettem. Az a jó, amíg nem keres rá saját magára Tumblrön.
– Hogy aludtál? – fordult a konyha irányába, a példáját azonnal követtem. – Kérsz egy kávét?
– Igen, az jó lenne. Köszönöm – jöttem zavarba hirtelen. Nem semmi dolgok zajlottak köztünk éjjel, kimondva az érzéseket kerültünk egymáshoz közelebb. És ehhez nem voltam hozzászokva. – Jól aludtam egyébként. Az ágyad nagyon kényelmes.
Kellett ezt kijelentenem, a pír az arcomon erősebb lett. Mintha lázas lennék, úgy égett a bőröm. Nevan pedig mosolygott, ahogy csak egy olyan ember tud, aki ébredés után is örül a tegnapi társaságának.
Letett elém egy öblös bögrét meg a kávéskannát. Komolyan kiszolgált engem? Tudtam, hogy amit mondani fogok, még tovább növeli a zavaromat – talán már a fülem is vörös lesz –, azonban nem bírtam ki.
– Go raibh maith agat.*
Felcsillant a szeme.
– Nagyon szívesen.
Kiült az arcára, mennyire tetszett neki, hogy írül szólaltam meg.
– Azért ne vedd nagyon a szívedre, körülbelül öt kifejezést tudok összesen.
– Az öttel több, mint amennyit vártam.
– Végül is... Innen is lehet nézni a dolgokat.
Különböző aspektusok, jutott eszembe. Nevan, miközben elfordult, egy szót suttogott, ami sajnos az én szótáramból hiányzott.
– Comhluadar.

Tizenhárom (Eszelős)

Sziasztok! :))
Háát, jó szórakozást kívánok, remélem, meglesz, nekem legalábbis így volt, amikor írtam. Csak annyit mondok: "aha" :D


– Van egy söröd? – sandítottam a szöszire. Kizárt, hogy az estét végig tudom csinálni ital nélkül, és ráadásul sörös hangulatba jöttem.
– Mióta szereted a sört?
– Tovább folytatod a kérdezősködést erről, vagy adsz is egy üveggel?
Nevan a konyhába caplatott, kinyitotta a hűtőajtót, és felém nyújtott egy üveg Guinnesst. A homlokomat ráncoltam.
– Komolyan?
– Mit vársz tőlem? Ír vagyok – vonta meg a vállát, mire elvettem tőle az üveget.
– Ha pedig megéhezem, van egy kis Lucky Charmsod*, igaz?
Igyekezett visszanyelni a mosolyát, de a szája így is felfelé görbült.
– És mindenre van egy csípős válaszod.
– Hát, ja, ez vagyok én – vontam vállat, és lepattintottam az üveg kupakját. Belekortyoltam a sörbe, teljesen más íze volt, mint annak, amit a kocsmában ittam. Ez nehezebb volt, keserűbb. – Amikor összetörik a szívem, ilyen leszek. Ismerd meg a szánalmas Sage-et. Helló, mondanám, hogy örülök a találkozásnak, de... – húztam el a számat. Nevan is felpattintott egy üveget, és a konyhapult másik oldalára ment, hogy szemtől szemben legyen velem.
– Akkor is ilyen lettél?
– Parancsolsz?
Elhalkult a hangja. Mintha nem tudtam volna, mire céloz.
– Amikor elmentem.
– Nem – mély levegőt vettem. – Az rosszabb volt.
– Nem kéne erről beszélgetnünk.
– Akkor fejezd be a kérdezősködést.
– Bárcsak be tudnám!
– Mármint? – biccentettem félre a fejem. A kupakot forgattam ide-oda az ujjaim között.
– Hisz tudhatnád, mire gondolok. Próbálok tenni valamit, mégis az ellenkezője történik.
– Aha.
– Ne aházz! – próbálta keményen mondani, de a vigyorgása meghiúsította a tervet. – Baromira irritáló.
– Akkor már átérzed ezt a szenvedést.
– Aha.
– Hé! – rivalltam rá ezúttal én. A legtökéletesebb és a legidegesítőbb hangot vette elő hozzá, ezért egy picit még jobban utáltam. És imádtam, egyszerre.
– Régen is ennyire... húztuk egymást?
– Nos – gondolkodtam el. – Nem hinném. Akkor mások voltunk.
– Nem hinnéd? „Nem vagyunk barátok” – macskakörmözött a levegőben. Felkacagtam, és odahúztam a pulthoz egy magas bárszéket. Ahogy ezt kimondta, egy csomó dolog az eszembe jutott.
– Ezt most miért használod fel ellenem? Tudod, milyen nehéz volt kimondani?
– Neked volt nehéz? Azt hittem, felrobbanok.

Tizenkettő (Ed)

Hát, jó olvasást mindenkinek... ;)


– Meg kell értened valamit. Olyasvalakinek, mint én, tetű nehéz igazi kapcsolatokat kialakítania. Nem panasz, csak értsd meg az én álláspontomat is.
Mit hitt, hogy húgyagyú vagyok? Ezzel a sok érts meg engem ismételgetéssel épp az ellenkezőjét érte el. Kezdett felmelegedni az agyvizem.
– Roxanát már régóta ismerem. Van egyfajta... kapcsolatunk.
Hát igen, azt jól láttam a saját szememmel.
– Viszont az nem érzelmeken alapul.
Legalább a hajam tövéig szaladt a szemöldököm. Próbáltam még csak Nevan felé sem pillantani.
– Inkább kémiainak nevezném.
Mit szólnál ahhoz, ha inkább sehogy sem neveznénk?
– Amikor mindketten úgy érezzük, hogy kell egy kis kikapcsolódás, akkor találkozunk. És ez így rendben van.
Az viszont totál nincs rendben, hogy mindezt velem osztja meg. Őszintén, ki akar hallani az exe ágykalandjairól Ed Sheeran koncertre tartva? Én biztos nem. Enyhén szólva is kinyírja a hangulatot.
– Nem akartam, hogy kiakadj ezen.
Ugyan, kérlek. Utoljára azon akadtam ki, hogy Tölgypajzsos Thorin meghalt. Mit érdekel engem a biokémiai kapcsolatod?
– Most már azért jó lenne, ha mondanál valamit.
Ezért inkább hallgattam. Hadd eméssze magát a csendem miatt. Eközben megérkeztünk a belvárosi pub elé, ahol még a parkolóhelyeket is névre szólóan tartották fenn. Egy újabb kicsit sem sznob dolog.
A főbejáratot két gorilla állta el, akik nemcsak méreteikben hasonlítottak az említett állatra, hanem arcformában is. Nevannel elindultunk feléjük, és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy nem fognak beengedni.
– ’Estét, srácok – köszöntötte őket vidáman. Én is biccentettem egyet.
– A nevek? – morogta az egyik.
– Sage Sanders és Nevan Holms – mondta az ír akcentus. Elnevettem volna magam ezen a hangon, ha jobb hangulatban vagyok.
A bizti őr végigfutotta a listát. Bólintott a másiknak, mire az kinyitotta az ajtót.
– Jó szórakozást.
Nevan maga elé engedett, és eközben a derekamra csúsztatta a karját. Mintha védene. Mintha összetartoznánk. Amint megfordultam, rávillant a szemem, és ő vette a lapot, visszahúzta a kezét, sőt megadóan maga elé tartotta.
– Bocs, bocs.
A hely nagyobb volt, mint amire számítottam. Vörös téglás falai, homályos fénye és kis, kerek asztalkái tipikus kocsmahangulatot kölcsönöztek neki. Fapadlós, füstös hely. Ideális egy akusztikus koncerthez. A vendégek sem nyomorogtak, ami azt illeti, elég kevesen voltak. Mindenki kényelmesen elfért, és ami a legjobb, kutya se pillantott felénk. Nem jelentettünk – vagyis Nevan nem jelentett – feltűnést.
A pulthoz indultam, felpattantam a bárszékre, és rávigyorogtam a cuki csapos srácra.
– Helló! Egy sört kérek.
Visszamosolygott, miközben elővett egy poharat.
– Nem csapoltat – tévedt a tekintetem a hűtőre. – Budweiser jó lesz.
– Jó választás – értett egyet, majd elém tette az üveget, és felbontotta.
– Ha te mondod, elhiszem.
Tudja a fene, mi ütött belém. Talán a nyamvadt, kéretlen szabadságom mámora? Lázadásom szikrája? Nem is érdekelt, kacéran ránevettem a srácra.
– Mi a neved? – támasztotta karját a pultra. Ekkor jelent meg Nevan, és vágta haza a hangulatot, megint.
– Csak óvatosan, haver. Nemsokára férjhez megy.
A srác kissé hátrahőkölt, és inkább felvette Nevan rendelését. A szöszi ugyanúgy sört kért, mint én, a jóképű bártender meg arrébbsomfordált. Felhorkantam. A keserűség szerteágazott bennem, és szavakat lökött ki a számon.
– Igazából nem megyek.

Tizenegy (Remény)

Sziasztok! :) Meghoztam az újabb kis fejezetet, jó olvasást hozzá, a következőt nagyon szerettem írni, úgyhogy alig várom, hogy hétvége legyen, és ti is láthassátok! ^^
Mindenkinek szép hetet kívánok,
Nilla


Fogtam a cuccaimat, és hazaköltöztem, amíg nem találtam új albérletet. Magamnak. Ahol egyedül fogok élni. Megfogtam a gyűrűsujjamat, amelyet már nem díszített ékszer. Szinte szíven ütött a kis karika hiánya.
Viszonylag könnyedén sikerült összeszednem magam, és kimennem Karoláék elé a reptérre. Idegesen vártam, hogy végre megjelenjenek, de a gépük késett vagy fél órát. Felpattantam a helyemről, amikor végre feltűntek a színen. Szinte rohantam feléjük.
– Végre! – borultam Karola nyakába, és fél kezemmel Francest öleltem. Majdnem összerogytam a boldogságtól, hogy végre viszontláthattam őket. Karola kacagott.
– Alig egy hete mentem el! Ugyan, mi történt?
Nyomtam egy puszit a tündérem buksijára. Ugyanúgy örült nekem, mint bármikor máskor, ki is nyújtotta pici kezecskéjét felém.
– Minden – leheltem Karola felé.
– Miért nem hívtál fel? – érezte meg a helyzet komolyságát azonnal, és az arcomat fürkészte. Pillanatokon belül... – Te sírtál. És nem alszol pár napja.
– Kész káosz az életem. Gyertek, együnk valahol, biztosan éhesek vagytok.
Karola elkapta a bal kezem, megállásra késztetett.
– Mi a baj?
Egy pillanatig néztünk egymásra, aztán megérezte. A gyűrű hiányát az ujjamon. Elképedve emelte fel a kezemet, és meredt rám falfehér arccal.
– Addig sehova sem megyek, amíg ezt meg nem magyarázod!
– Elhagyott – suttogtam, és kitöröltem a könnyeket a szemem sarkából. – Azt mondta, elenged, mivel nem ugyanazt akarjuk már az élettől.
– És mindezt egy hét alatt?!
– Azt mondtam neki, hogy még nem akarok gyereket.
– Ő pedig erre kirúgott?
– Nem. Elengedett.
– Hol a különbség? – csattant fel Karola indulatosan. Becsatolta Francest a gyerekülésbe, és beültünk a kocsiba. – Majd én vezetek... – biccentett.
– Köszönöm...
– ... és egyenesen elütöm Iant.
Még ennek a keserves helyzetnek az ellenére is elmosolyodtam.
– Még mindig ki akarsz nyírni néhány pasit?
– Csak bizonyos alakokat.
– Kérlek, mesélj. Hogy élted túl Austin mellett?
Elindultunk hazafelé, és Karola nagyot sóhajtott, mielőtt belekezdett volna. Félretette a napszemüvegét, hogy ne zavarja vezetés közben. Ekkor tűnt fel, milyen csodálatos napbarnított színű a bőre.
– Hát... – húzta el a száját. – Először azt hittem, felrobbanok mellette. Aztán láttam, hogyan bánik a lányával... Hiába nem látogatta meg három hete, ennek nyoma sem látszott rajta. Ő etette és altatta is.
A hangja egészen ellágyult. Ez a tónus mély szeretetről árulkodott, és már tudtam, hogy valami történt közöttük.
– Próbáltam neki elmagyarázni, hogy ez nem így, és...
– Karola, összejöttetek? – tértem a lényegre.
– Majdnem. Végre együtt voltunk, mint egy normális család, és ahogy rám nézett... Nem bírtam magamat távol tartani tőle, érted?
Ezt nagyon is átéreztem.
– Aztán?
– Azt mondtam neki, hogy nem esek hasra egy hétvégétől. Ha a családját akarja, akkor mutassa meg. Tegyen érte.
– Hiszel abban, hogy így lesz?
Egy másodpercre rám nézett.
– Reménykedem.
Azt hiszem, a lelkünk mélyén mindketten ezt tettük. Reméltünk.

Tíz (Ugyanaz a szalag)

Két nappal azelőtt, hogy Karola visszatért volna a városba, felhívott. Nálunk már este tíz is elmúlt, náluk viszont még csak délutánra járt az idő.
– Sage? – szólt bele kétségbeesetten, amivel azonnal rám hozta a parát. Felültem az ágyban, felkészülve a legrosszabb hírre. Felgyorsult a légzésem.
– Igen? – kérdeztem rettegve.
– Engem átvertek!
– Tessék?
– Itt van Austin! Most érkezett meg.
Levert a víz, a szívem verését olyan durván hallottam a fülemben, hogy alig értettem tőle Karola szavait.
– Tes... Mi?
– Austin! Egyszer csak felbukkant, ugyanabban a városban, ugyanabban a szállodában! Túl sokat láttam már ahhoz, hogy ne gyanakodjak.
Visszadőltem a párnára. A tenyeremmel próbáltam leszorítani a szívverésemet. Még a mellkasomon is éreztem, milyen erős.
– Nem lehet, hogy véletlenül van ott?
– Ugyan, ha te ezt elhiszed, van egy hidam, amit megvehetnél!*
– Jó-jó – sóhajtottam. – Igazad van. Akkor mi lesz most?
– Leordítottam haját.
– És?!
– Bűnbánó képet vágott. Olyan furcsán viselkedik, Sage. Nem akarok a közelében lenni.
– Azonnal gyertek haza!
– Nem tudok – nyöszörögte. – Már ellenőriztem, a leghamarabbi járat csatlakozással az, amivel amúgy is mennénk.
– Akkor is gyere el onnan, majd megoldod valahogy!
– Cibáljam Francest magammal a bizonytalanba, egyik országtól a másikig? Azt már nem.
– Igaz – fújtam ki a levegőt. – Mik a releváns lehetőségek?
– Itt kell maradnom. Csak félek, hogy megölöm – suttogta Karola.
– Ne tedd. Sokat kapnál érte, és a lányod...
– A francba is. Igazad van.
Persze egyikünk sem vette komolyan ezeket a szavakat, és ez olyan egyértelmű volt, hogy kimondani sem kellett.
– Annyira nehéz látni!
– Tudom – mondtam megértően. – Hidd el, tudom.
– Átkozott gyökerek! – morogta.
– Nevan biztos, hogy tudott róla – merengtem. – Máskülönben miért ragaszkodott volna annyira, hogy elmenj? Tuti, hogy bűnös. Érzem a vesémben.
Egészen belelovalltam magam ebbe az elméletbe. Minden porcikám tudta, hogy Nevan segédkezett ennek a kitervelésében. És én szembesíteni akartam vele.
– Ne is mondd! Hívtam, de nem veszi fel.
– Csakugyan?
– Ajaj. Nem tetszik ez a hang. Mire készülsz?
Kiugrottam az ágyból. Úgy, ahogy voltam, kockás pizsamanadrágban és pímintás pólóban.
– Meglátogatom a kis barátunkat, és kérdőre vonom.
– Biztos?
– Visszahívlak utána. Próbáld meg nem kinyírni a lányod apját!
Kinyomtam a telefont, a zsebembe gyűrtem a jogsimat, és egyre növekvő idegességgel beugrottam a kocsiba. Ezúttal örültem, hogy Ian a kocsmában melózott, és nem tudott kérdéseket feltenni. Nevan címe viszont azonnal kellett, úgyhogy az autóban ülve tárcsáztam Ian számát. Vagy egy örökkévalóságig csak búgott a vonal...
– Bébi? – szólt bele, háttérben zúgtak az idegen hangok.
– Kell Nevan címe. Azonnal.
– Miért?
– Mert átverte Karolát, és most leszámolok vele.
Ez elég alapot nyújtott, Ian diktálta a címet. A házszámot nem tudta, de olyan pontos leírást adott a kégliről, hogy eltéveszteni sem lehetett.
– Hívj, ha bármi van.
Na, azt már nem. Nem fogok elbújni mások háta mögé, a saját csatáimat én vívom meg! És itt volt a legfőbb ideje kiiktatni az ellenséget. Azóta sem békültünk ki Iannel, ám ez most a hasznomra vált, tovább szította bennem a tüzet.
Leparkoltam a kocsit a forgalommentes utcán, és lendületesen bevágtam magam mögött az ajtót. A bejárathoz mentem, megnyomtam a csengőt egyszer, kétszer, jó sokszor, és közben kopogtam. Thrillerekben látni ilyeneket.

Kilenc (Együtt)

Sziasztok! Fogadjátok szeretettel ezt a bulis fejezetet, és remélem, hozott sok finomságot a nyuszi! :)

Hétvégén találkozunk,

Nilla

Ian azt kérte, ébresszem fel, mielőtt elmegyek a suliba. Nem tettem meg. Tegnap este két mondatot váltottunk egymással elalvás előtt. Szörnyű volt, de a fejemet akkor is magasra emeltem, a büszkeségem nem engedett szólni.

Letusoltam, felöltöztem valamibe, amit csinosnak ítéltem, legyűrtem két falatot reggeli gyanánt – borzasztóan nehéz volt –, és bepakoltam a cuccaimat a kocsiba. A szememre húztam a napszemüveget, és anélkül, hogy szentimentálisan hátrapillantottam volna az otthonomra, elindultam dolgozni. Automatikusan indult el a hangos zene az autóban, ezen a reggelen nem is bántam. Három nap, és Karoláék hazaérnek. Minden rendben velük, és imádják Görögországot. Hál’ istennek, legalább velük minden rendben volt.

A dobozaimat egyelőre a járgányban hagytam, és a táskámat a vállamra kanyarítva beléptem a tanáriba. Városi – és hamis – legenda, hogy a tanárokat nem izgatják a diákoknak szervezett programok. Egy perc alatt felmértem a terepet, a várakozó mosolyokat, a lelkes párbeszédeket, és tudtam, hogy ez nem a pénteknek szól. Ezt a mai osztálybulik okozták.

Ez a hely és a gyerkőceim egy pillanat alatt száműzték a fejemből a savanyú gondolatokat. Nem kattogtam Ianen vagy Nevanön, hanem tettem a dolgom, és ez felszabadított.

Még ebédelni is tudtam, noha azt hittem, egyetlen falat sem megy le a torkomon. Volt egy lyukas órám, úgyhogy kiugrottam a pár utcára lévő szendvicsezőbe, és egy jeges tea mellett annyit ettem, amennyi belém fért.

Az órámra lestem, és siettem vissza a suliba – úristen, nemsokára kezdünk! A gyerekek háromkor hazamentek, hogy két órával később visszajöjjenek átöltözve, beigazított hajjal. Imádtam az ártatlanságukat és a lelkesedésüket. Engem is könnyedén magukkal húztak.

Ki kellett javítanom egy adag röpdolgozatot, úgyhogy bent maradtam az üres teremben, és kihasználtam a szabadidőmet. Gyorsan végigpörgettem őket, szerencsére sok jó jegyet hagytam magam után. Mosolygó arcokat is biggyesztettem az aláírásom mellé, hogy tudják, értékelem a munkájukat.

Fél órával a kezdés előtt izgatottan talpra ugrottam, összepakoltam a felszerelésemet, és mindet a tanáriban lévő asztalom fiókjába söpörtem. Vidáman, már-már ugrándozva mentem ki az autóhoz, és tértem vissza a dobozokkal.

Ella, az angoltanárnő, aki engem kért fel segítségül, már a terem ajtajában toporgott, és engem várt.

– Hála az égnek, már azt hittem, idegbajt kapok.

Felnevettem. A sötét felhőknek nyoma sem maradt a fejem fölött. Ki gondolta volna, hogy egyszer ennyire imádni fogom a sulit?

– Semmi gond! Itt vannak a játékok, amiket ígértem, plusz a hangfal.

– És van zene is a telefonodon, ugye? Mert kétlem, hogy Stinget nagyra értékelnék – nézett rám aggódva.

– Felkészültem. Egy napig bújtam a netet, hogy kiderítsem, mik az aktuális kedvencek.

– Annyira szuper vagy! Kirakom a műanyagpoharakat és a rágcsálnivalókat.

– Rendben, addig én csinálok itt helyet.

A padokat a terem szélére költöztettem, és kifelé fordítottam a székeket, hogy a játékoknál jól láthassuk egymást. Felkaptam egy piros filcet is, és a táblára felírtam, hogy köszöntünk mindenkit az év legjobb buliján.

Ella rám nézett, és egy kicsit el is pirult. A plusz radarom jelezte, miről lesz szó. Ezt a félénk, mégis izgatott, ám egyben kíváncsi mosolyt ezer közül felismertem volna.

– És... a vendégünk mikor érkezik?

Nyolc (Dal)

Sziasztok!

Kicsit összesűrűsödtek a dolgaim, de hétvégén ismét jelentkezem majd a következő résszel! :) Köszönöm a türelmet és a figyelmet,

N.

Nem sokkal azután, hogy felébredtem Karola ágyában, fájdalom cikázott végig a koponyámon. Oldalra sandítottam, hogy megnézzem, ő lélegzik-e, de még szörcsögött is, úgyhogy gond egy szál sem. Annál inkább a fejemben. Talán nem kellett volna meginni egyedül azt az üveg italt hajnalban?

Nehezen mozduló végtagokkal kimásztam, és a kriptai csendben elvánszorogtam a konyháig. Mint egy holdkóros, úgy nyomkodtam a kávéfőzőt, de hála az égnek, sikerült beprogramoznom. Kihúztam az egyik széket az asztal mellől, és leereszkedtem rá.

Ez a délelőtti csend, ez a konyhai magány tökéletesen leírta azt, amit odabent éreztem. Ürességet. És mégis valamit. Valamit, ami kellemetlen szájízt hagyott. Keserűt.

Napok alatt siklott ki az életem. Katasztrófa voltam. Egy részem vágyott egy életre, amit nem mertem élni. Egy másik részem haragudott, egy harmadik pedig haldoklott.

Mégis milyen menyasszony az, akinek néhány röpke hét alatt meglazul a kapcsolatába vetett hite? Akinek elég egy alak a múltból, hogy úgy érezze, minden tönkrement?

Ez volt hát a szomorú valóságom. Megrekedni szívás.

Karola borítékja ott hevert a pulton. Gondolkodás nélkül felkaptam, és kinyitottam. Öt nap a varázslatos Görögországban, jövő heti indulással, két főre. Természetes, hogy Francest nem hagyja itthon. Ki is nyírtam volna Nevant az ötletért.

Örültem, hogy Karola kicsit kiszabadul innen. Szüksége is volt rá. Őt is kísértették a múltbéli fantomjai, és gyűlöltem az érzést, hogy nem tudok segíteni neki. Hiszen a másik felem volt.

Lefőtt a kávé. Megforgattam a jegygyűrűt az ujjamon. Dobolt a dallam a fülemben, hogy valami nincs rendben. Fájdalmas melódiájára dobbant a szívem. A bennem lévő dal most karcosan nyekergett.

Három nappal később Karola és Frances felpakoltak, és kivittem őket a repülőtérre. Tudtam, hogy csak egy hétre mennek, de könnyek között búcsúztam tőlük.

– Nagyon vigyázzatok magatokra! – kértem, sőt inkább parancsoltam.

– Felhívlak landolás után – ígérte meg Karola, aztán lőtt hármunkról egy szelfit, miután nagyjából vállalható fejet vágtam. Frances nevetett, Karola önfeledtem mosolygott, én meg... Nos, én voltam.

Elég volt egyetlen pillantást vetnem Karola boldogságtól sugárzó arcára ahhoz, hogy tudjam, minden rendben lesz vele.

– Puszi – öleltem meg őket utoljára az ellenőrzőkapu előtt.

– Te is viselkedj jól – kacsintott rám, és egy utolsó integetés után eltűnt a szemem elől. Álltam pár percig, mint akit éppen magára hagytak a repülőtéren. Idegenek jöttek-mentek, és úgy éreztem, ideje nekem is a magam útjára lépnem.

Vettem magamnak egy pohár kávét, és amint kiértem a kocsimhoz, már jelzett is a telefonom. A Twitterről jött értesítés, Karola ügyködött valamit.

Irány Görögország! – írta az iménti szelfink fölé. – Köszipuszi, @Nevanofficial!

Hét (Szeress újra)

Sziasztok! :) Egy ízig-vérig pörgős fejezetet hoztam, nevetős, sírós, sírva nevetős... :D Mikor melyik éppen. Jó olvasást!
N.


– Oké, emberek! – Karola tapsolt kettőt, hogy mindenki felfigyeljen rá. – Felkészültetek az este csúcspontjára?
Mi? Milyen csúcspont? Nekem minden pillanatban csúcs volt elviselni Nevant. Vagy úgy mosolygott rám, mintha az ágyába csalogatna, vagy játszi könnyedséggel nézett keresztül rajtam. Mintha ott sem lennék. Eldönteni sem tudtam, melyik a rosszabb érzés.
– Juhhú, igen, ez az, naná! – zúgta a tömeg.
– Akkor gondolkozzatok el rajta... – síri csend, izgatottan várták, min is kéne elmélkedniük, amikor a szülinapos robbantotta a bombát –, hogy mit szeretnétek énekelni!
Hogy mit? Semmit! Nagyon-nagyon semmit.
– Yeeeee – kiabálták a többiek egyszerre. Körbenéztem, merre menekülhetnék.
– Először párokban kezdünk, hogy ne legyen lámpalázatok – nevetett Karola. – Itt, ebben a kalapban mindenkinek szerepel a neve. Mivel én vagyok a házigazda, így én húzom ki a szerencséseket.
– Igeeen! Alig várjuk!
Nekem nem lámpalázam, hanem pánikrohamom volt éppen, legalábbis úgy éreztem. Megpróbáltam a legcsúnyább pillantásomat lövellni Karola felé, ő viszont nem vette észre. Vagy nem akarta észrevenni, mindegy. Még egyszer körbenéztem, és a teraszajtó felé lopakodtam. Ha úgy tűnök el, hogy senki sem vesz észre, nem is fognak keresni majd. Jó tervnek tűnt, ebben mester voltam.
Ám ekkor... A balszerencse rám mutatott. Méghozzá a középső ujjával.
– Sage! – kiabálta Karola. Hirtelen mindenki megfordult, és rám nézett. – Gyere csak ide, segíts nekem.
Jaj ne. A lábam magától indult előre, miközben minden erőmmel megpróbáltam nem hasra esni. Az kéne még csak.
Amikor odaértem Karola mellé, belekapaszkodtam a kezébe. Reméltem, ez kellően jelzi, mi a véleményem a hülye akciójáról. A mosolya válaszolt helyette – és kellően jelezte, hogy direkt rendezte így a dolgokat.
– Oké, az első páros...
Nem nagyon izgatott, egyikük sem én voltam. Énekeltek valami nyálas dalt, jól megtapsolták őket, aztán ennyi. Jött a következő két szerencsétlen... Pechére Karolának sikerült saját magát kisorsolnia, úgyhogy fogtam a fényképezőgépet, és készítettem néhány fotót. Pont elkaptam egy pillanatot, ahol a fejét hátravetve nevet, és a kivetítőről visszaverődő fények kékre festik az arcát. Gyönyörű. Vidáman tapsoltam meg, noha a mosoly hamar az arcomra fagyott, amikor kimondta a nevemet.
Az az ujj megint rám mutatott, nem is akárhogyan.
– Sage. Te jössz, kislány!
Nyeltem egy nagyot. Karola az ajkába harapva matatott a párom neve után a kalapban. Valahogy rosszat, rettenetesen rosszat sejtettem.
– Ééés a szerencsésünk nem más, mint...
Rajtam kívül nagyjából senkit sem érdekelt, ki lesz az, amíg a szülinapos ki nem ejtett egy bizonyos nevet a száján. Onnantól kezdve hirtelen mindenkinek felcsillant a szeme.
– Nevan! Nahát – nevette Karola. – Az ír srácot kérjük ide!
Legszívesebben megvétóztam volna ezt a hülyeséget. Fejben gyorsan ki is számoltam, mekkora ennek a párosításnak a valószínűsége. Lehetetlenül kicsi. Biztos, hogy bunda!
Megérkezett a szöszi valahonnan hátulról, az ágyba bújós mosolyával együtt. Hát, annyi szent, hogy nem egyedül fog távozni, ha másokra is így néz.
– Mit énekeltek? – vigyorgott angyalian Karola. Az hát, angyal. A bukott fajtából. Ezután majd Azazelnek hívom.
Nevan meg mosolygott, mint egy...
– Nekem van egy ötletem. Viva La...
– Felejtsd el – szereltem le azonnal. – Jó lesz valami Ed Sheeran is.
– Nem – rázta a fejét Karola.
– Miért nem? – döbbentem meg. Eközben barátnőm a laptophoz lépett, és elindított nekünk valamit. A ritmusból hamar rájöttem, mit is, és elfehéredve fordultam Nevan felé. Persze rajta szemernyi kétség sem látszott, miközben fél kézzel beletúrt a hajába, előrelépett, és karcos, mélyebb hangon énekelni kezdte a Love Me Againt. Hogy választhatta Karola pont ezt?!
– Know I’ve done wrong, left your heart torn, Is that what devils do? Took you so low, where only fools go, I shook the angel in you.
Ne, ne, ne, végem. Úgy éreztem, menten megáll a szívem, ahogy ezeket a sorokat hallgattam. Mintha ezt a dalt rólunk írták volna. Nevan énekelt tovább, az én torkom viszont lehetetlenül elszorult.
A „can you love me again?” résznél majdnem felrobbantam.
Nevan látta, hogy mi történik velem, felém fordult, fél kezével elkapta a derekamat, és a fülemhez hajolt.
– Nem kell ezt csinálnunk.
Érzékeltem, hogyan dermed meg körülöttünk a levegő. A zene pedig csak ment tovább... Elérkeztünk egy fontos részhez. Erőt vettem magamon, ellöktem Nevant, és a szemébe nézve énekeltem a szöveget.
– I told you once, I can’t do this again, do this again, oh no. I told you once, I can’t do this again, do this again, oh no...

Hat (Múltunk darabkái)

Sziasztok! Meghoztam az új részt, remélem, tetszeni fog nektek!

Jó olvasást, nemsokára megint jövök,

N.

Kihasználtam a – végre – nevanmentes napomat, és kipihentem magam. Fizikailag és lelkileg egyaránt feltöltődtem, ami kellett is, miután úgy éreztem, véres cafatokban lógnak az idegeim. Még akkor is, ha éppen nem volt puskaporos köztünk a hangulat a szöszivel, a közelsége kicsinált. Azt sem tudtam, hogyan érzek, és ez az érzés jó-e egyáltalán. Visz valamerre? Használ? Azon kívül, hogy túlságosan erős hatással bírt rám, semmit sem tudtam. És ez kiakasztó volt.

Ian a kocsmában melózott egész nap, amit sajnáltam. Jó lett volna összebújni vele egy kicsit, és a karja közt megnyugvásra lelni. Semmi sem tűnt olyan nehéznek, amikor ketten néztünk szembe vele. Bár nem tudtam elképzelni az arcát, ha elé állnék, és bevallanék mindent.

Helló, drágám. Az új legjobb barátod és én jártunk annakidején. Sőt, nemcsak, hogy jártunk, hanem odavoltunk egymásért. Jó, mi? Csakhogy elhagyott, hogy megvalósítsa az álmait, és magával vitte azt a lányt, aki voltam. Nevan most visszatért, és nem tudom, hogyan kéne éreznem magam a közelében. Sajnos arra emlékeztet, aki voltam, és ez sanyargat belül.

Ugyan már! Még gondolni is nevetséges volt erre.

Úgyhogy maradt egy film meg a fagyi. Kellően megvigasztaltak, nem panaszkodtam. Még a hétvégén elmaradt dolgozatjavítást is megejtettem, örömmel osztogattam jó jegyeket. Tényleg igaz, hogy a munkádat nem is munkának érzed, ha szereted.

Egész este az ágyamban lustálkodtam, meg sem akartam mozdulni, amikor Karola hívása mégis erre kényszerített. A telefon persze a nappaliban, úgyhogy átvágtam az egész lakáson érte.

– Mi újság? – vettem fel.

– Ugye nem felejtetted el a jövő heti bulit?

A szememet forgattam. Csakis ő képes ilyen indokkal felhívni.

– A születésnapodat? Ja, várj, az most lesz?

– Sage!

– Nem, persze, hogy nem. Mit szeretnél beszélni róla? Már megint?

– Kitaláltam a témát. Igazi kerti grillparti lesz!

– Rendben.

Vártam valami slusszpoént, ami magyarázná az izgatottságát, de semmi.

– Ennyi?

– Igen! Miért, ez nem elég?

– Ja, de.

Mindketten hallgattunk vagy egy percig. Simán magam elé képzeltem, milyen fejet vág.

– Ahh – sóhajtotta. – Nem jó?

– Dehogyisnem. Imádni fogjuk, mind az az öt vendég, akiket meghívtál.

– Hát...

Jelentőségteljes hallgatás következett.

– Karola? – kérdeztem rá.

Amikor nem válaszolt, csak felszisszent, kezdtem kijönni a sodromból.

– KAROLA!

– Jól van, telefonáltam még pár embernek, ha már egyszer bulit tartok, legyen nagyobb egy kicsit, nem?

– Mennyire nagy?

Rosszat sejtettem. Kifejezetten rosszat. Horribilisen rosszat.

– Még úgy tíz, tizenöt ember pluszban.

– Nincs is ennyi ismerősöd!

– Dehogy nincs, nekem mindig is voltak – védte meg magát. Noha hiába, én úgyis tudtam az igazat. Mostanában ő volt még a nálam is magányosabb.

– Jól van – hagytam rá. – Szeretnéd valamiben a segítségemet?

– Nagyon jó lenne, ha szereznél egy projektort, és valami ütős hangtechnikát.

– Öhm...?

Karola felkacagott.

– Majd meglátod. Tuti el leszel ájulva tőle!

Öt (Híresség)

Hahó! Mindenkinek aki kíváncsian várja Sage életének alakulását: itt az új fejezet. És akik szeretik Nevant, remélem, nem fognak csalódni ;)

Jövő héten találkozunk ugyanitt valamint a Wattpaden is, szép hétvégét!

N.

Sejtettem, hogy kicsit késni fogok, mert már kettő is elmúlt, és én még az osztályteremben ültem, egy fiúcskának próbáltam segíteni a házi feladatával. Félve kérdezte, elmagyaráznám-e neki még egyszer az órai anyagot, mert nem igazán érti. Láttam, hogyan pislákol a kíváncsiság a szemében, és a zavar helyét lassan átvette a tudás. Imádtam ezt az érzést.

Egy lapra írtam neki néhány plusz feladatot, amit hálásan megköszönt. Összekócoltam a haját, hogy érezze, nem csak a tanára, de a barátja is vagyok.

– Sage – kopogott be az egyik kolléganőm, Rahel. – Ráérsz egy percre?

– Persze, gyere be nyugodtan.

Abból, ahogy somolygott, sok mindenre következtettem.

– Itt van egy fiatalember, és téged keres.

– Óh.

– A tanárinál vár.

– Mindjárt megyek.

– Megmondom neki. Egyébként nagyon... sármos.

Az hát.

– Úgy gondolod? – mosolyodtam el.

Rahel megvonta a vállát, és szinte már-már táncoló léptekkel vonult el. Martin közben összepakolta a táskáját, és az ajtó felé indult.

– Viszlát holnap, Miss Sanders!

– Szia, Martin!

Összepakolásztam a dolgaimat, kezembe vettem az osztálynaplót, és komótosan elindultam a tanári irányába. Ettől függetlenül majd’ kiugrott a szívem a helyéről.

Nevan tényleg a folyosón várt rám, a tablókat nézegette. Már értettem, miért ájult el tőle úgy Rahel: a szöszi a szokásosnál is dögösebben festett. Koptatott nadrágot, pólóján farmeringet és magas szárú tornacipőt viselt. A haja oldalt felnyírt és barna színű, de a tetején szőke, kócos és...

Sage, fejezd be! Kit érdekel, hogy milyen jó lenne beletúrni azokba a tincsekbe? Ekkor értem mellé.

– Mindjárt jövök – közöltem cseppet sem barátságosan, bevezető nélkül.

Amikor megjelentem, a tanáriban a nők egy emberként engedték ki a lélegzetüket. Hirtelen túl nagy figyelmet szenteltek nekem. Amíg a helyére csúsztattam a naplót, lyukat égettek tekintetükkel a hátamba.

– Sziasztok. Holnap találkozunk.

Vigyorogva csuktam be magam mögött az ajtót. Ennek visszhangja lesz, holnap mindenkit ez fog érdekelni. Sebaj, most valahogy egyáltalán nem bántam.

– Szia – köszönt rám Nevan. Biccentettem. – Remélem, nem bánod, hogy bejöttem, de sehol nem találtalak.

– Semmi gond. Attrakciónak számít az ittléted, mostantól mindenki tudni fog róla.

Elhúzta a száját, nem tetszett neki a dolog.

– Sajnálom.

– Ugyan. Azt hiszem, ezzel jár, ha az ember világszerte ismert híresség, nem?

– Ez vagyok neked most? Egy híresség? – kérdezte halkan, miközben elindultunk a csendes folyosón.

Jó kérdést tett fel. Sikerült mélyen elgondolkodtatnia vele.

Négy (Brit)

Sziasztok! :) Meghoztam a következő fejezetet, és habár eddig sem toporgott egy helyben a sztori, innentől kezdve csak még pörgősebb lesz! ;) Lassan kiderül, mire gondolok...

Szép vasárnapot nektek, és élvezzétek ki, hogy itt a tavasz. <3

Nilla

Karola látta, milyen az ábrázatom, amikor visszatértem hozzájuk, és ledőltem a pokrócra. Az égre szegeztem a tekintetemet, és megpróbáltam nem túlkomplikálni a helyzetet. Nyilvánvaló, hogy az évekkel ezelőtti elválásunk mindkettőnkben nyomott hagyott. Már csak azt nem tudtam, hogyan találjak erre megoldást.

Sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas, hogy megvitassuk ezt az igen nagyszabású problémát Karolával, úgyhogy inkább másról beszélgettünk.

– Jézus – motyogta. – Tudod, hogy Austin miért nem jött ezen a hétvégén?

– Öhm... Nem?

– Most volt a Brit Awards.

– Szóval akkor Londonban van.

– Igen. Most meg is nézem, ki és mit nyert.

Néhány percnyi keresgélés után hallottam a hangokat, úgyhogy feltápászkodtam, és miután vetettem egy sanda pillantást Nevanék felé, Karola mellé húzódtam. A telefonja képernyőjén már pörögtek a nagyszabású estély képei, sok kamerába mosolygó híresség arca.

– Jó, beletekerek. Ezt unom.

Frances kinyújtotta kicsi kezét a mobil felé, de nem érte el. Végül megelégedett a labdájával is, azt pörgette ide-oda.

– Adele... Erre számítani lehetett.

– Igen – értettem egyet.

– Coldplay.

Viva La Vida. Majdnem megállt a szívem. Nem mertem Nevan felé pislantani. Válasz gyanánt csak felnyögtem.

A sok köszönőbeszédre a fiúk is felkapták a fejüket, és bátorkodtak közelebb jönni.

– Mit néztek? – érdeklődött Ian. Nem válaszoltam, mert megpróbáltam beleolvadni a plédbe.

– Brit Awardsot. – Karola egy pillanatra megállította a műsort. – Nevan, ha már itt tartunk, te miért nem mentél el?

Lélegzet-visszafojtva vártam a választ, de a mobil képernyőjén kívül másra nem néztem. Nevan hangján hallottam, hogy megpróbál laza lenni.

– Mert itt vagyok?

– Oké – vont vállat Karola. – Amúgy gratulálok a díjhoz.

– Kösz.

– Mit nyertetek, haver?

– Legjobb videót a Drag Meért.

– Az fasza. Gratulálok!

Karola újraindította a felvételt, így került a képbe James Bay, ő nyerte ugyanis a legjobb brit férfielőadónak járó szobrocskát.

– Hangosítsd fel! – kértem. – Nagyon bírom ezt a gyereket.

– Kit is? – érdeklődött vigyorogva Ian.

– James Bayt. Kalapos, sovány, hosszú hajú. Kicsit olyan, mint Jack Sparrow és Harper összegyúrva.

Két dolog történt egyszerre, Karola hangosan felkacagott, Nevan pedig döbbenten megszólalt.

– Harper?!

Kénytelen voltam felnézni. Ian vigyorgott, szerencsére nem féltékenykedett sokat. Sőt, soha. A zenei mániáimra pedig főleg nem, hisz nem is volt mitől tartania.

– Igen. Szerinted nem olyan? Most nézd meg.

Mielőtt Nevan felé fordíthattam volna a telefont, ő megrázta a fejét.

– Ismerem. Csak valahogy furcsa ebben a szövegkörnyezetben hallani róla.

Megvontam a vállam. Nem érdekelt, mit gondol. Inkább tovább néztem, ahogy James átveszi és megköszöni a szobrocskát.

Ekkor hirdették ki, hogy az AA is nyert, Austin és Lane léptek a színpadra. Karola kicsit összehúzta a szemét, látszott rajta, mennyire hiányzik neki Austin. Még mindig.

– Nézd csak, kincsem, ott a papa – mondta élesen. – Ezen a héten csak így látod.

Három (Kék fonal)

Sziasztok! :) Tudom, tudom, hogy késtem, szánom-bánom, de képzeljétek, végre megvan a jogsim! Mostantól ágyő, stressz, és sziasztok, régi hétköznapok! Minden visszaáll a régibe, ami azt jelenti, hogy én is, meg a rendszeres frissek is.
Jó olvasást!
N.


Már mindannyian a tóparton voltak, mire odaértünk. Frances egy pléden játszott, Nevan és Karola körülötte ültek. A szöszi egy labdát tologatott ide-oda Frances előtt, és amikor elérte vele a lábát vagy a karját, a kis tündér hangosan kacagott.

– Sziasztok! – köszöntem rájuk derűsen. Bár ez a jókedv leginkább a csajoknak szólt.

Karola és Nevan egyszerre pillantottak fel rám, és a mögém felzárkózó Ianre. Egy hatos rekesz ír sört tartott a magasba. Karola tekintete azonban valahogy rajtam ragadt, a szeme pedig fokozatosan összeszűkült. Lehuppantam mellé, kínosan ügyelve arra, hogy véletlenül se érjen semmim Nevanhöz, és átöleltem a térdemet a kezemmel.

– Mi újság? – érdeklődtem.

Karola félrebiccentette a fejét. Nevan is figyelt. Frances a saját nyelvén motyogott, eszméletlenül édes volt.

– Miért van kék fonal a hajadban? – nézett rosszallóan Karola.

– Mi?

– Várj csak – Karola közelebb hajolt, és beletúrt a tincseimbe. – Itt is. Ez nem a szőnyegetekből van?

Elfordítottam a fejem, hogy ne bogarásszon tovább. Azon nyomban fülig is pirultam, és egy ártatlannak szánt vállrándítás kíséretében igyekeztem nem megválaszolni a kérdést. Csakhogy Ian figyelmét sem kerülte el az éppen zajló jelenet; felnevetett, és ez a hang mindent elárult.

– Óh – így Karola.

– Nos, mit mondjak – ez pedig Ian volt. Az én fejem meg szinte felrobbant. Figyeltem Francest, és még csak rá sem bagóztam Nevanre, akiből hirtelen úgy áradt felém a feszültség, mint radiátorból a forróság.
– Gyere csak, édesem – felkaptam Francest, mivel igazán nehezemre esett tovább ücsörögni, és elindultam vele a tóba mélyülő lépcsők felé. – Ne is figyelj arra, miről beszélnek ezek a bolondok.
Gügyögött és nevetgélt, kicsi tenyerét az arcomra nyomta. Barna, göndör hajacskája és világoskék szeme nem csak angyalivá, gyönyörűvé is tette. Imádtam minden porcikáját, és amikor tehettem, a karomba kaptam. Karola ilyenkor szemrehányóan szólt rám: még elkényezteted!, de sosem érdekelt különösebben.
– Pöttöm cicám, hiányoztál már, ugye tudod?
Óvatosan letelepedtem a fűbe, és magammal szembe fordítottam Francest. A combomon ült, hátát a karommal tartottam. Pici ujjaival éppen az orromat fedezte fel.
– Hadd halljam a hangodat, mesélj valamit. Mennyire akasztottad ki anyát mostanában? Úgy hallottam, hogy nagyon – nevettem rá. – De ne aggódj, csak erősödik.
Legnagyobb figyelmét most már a nyakláncomnak szentelte. Félrefordított fejjel, tudományosan felfedező tekintetével vizslatta és tapogatta. Imádtam, hogy a kis pelenkás milyen elmélyülten tud bámészkodni.
– Ezt Diana nénitől kaptam régen. Azóta nagyon vigyázok rá. Majd ha nagyobb leszel, sok ilyened lesz neked is. Aha, látom, hogy már a csajos dolgok érdekelnek.
– Khm.
– Jesszus! – rándultam össze ijedtemben, és mozdítottam meg Francest is. A váratlan mozdulat miatt belekapaszkodott a láncomba, és meghúzta. – Aú.
– Nem akartalak megijeszteni – mondta az ír akcentus. Nem hát. Ő nem akart semmit sem tőlem.
– Nincs gond.
– Szóval így szoktatok beszélgetni?
Leült mellénk. Szerencsére legalább egy méterrel arrébb.
– Igen.
Miért nem megy vissza a többiekhez? Előle menekültem ide, minek jött utánam? Inkább Francesszel foglalkoztam, de a pulzusom így is ötezer lett.
– Austin rohadtul szerencsés.
Felhorkantam.
– Az hát. Ezért hagyta el Karolát, mi?
– Tudod, hogy nem erre gondoltam.
– Nem, igazából nem tudom. Én csak ezt a tündért látom, meg egy csodálatos csajt, aki anno sok mindent feladott a nagybetűs szerelemért – gúnyolódtam. – Csakhogy ez valamiért mégsem volt elég. Vannak bizonyos emberek, akiket a családi élet nem elégít ki. Valahogy mindig többre vágynak.
A megjegyzéseim célba találtak Nevannél, azonnal megéreztem a feldúltságát.
– Olyan emberek is vannak, akik mindent feladnának, ha szerelemük és a családjuk lenne – vágta hozzám a szavakat.
– Na, ne mondd.

Kettő (Fájva jó)

Sziasztok! :) Hoztam az előzőhöz hasonló pörgős fejezetet, remélem, tetszeni fog! :) Jó olvasást kívánok, és köszönöm a kommenteket, igazán jólestek!

Hamarosan jövök,

Nilla

Két órát aludtam összesen. A fejem zsongott, még két aszpirin után is. Sőt a forró zuhany után is, és akkor leginkább, amikor megszólalt a csengő. Összerezzentem, és gyors léptekkel Ian után iramodtam a fürdőbe.

– Megérkezett a haverod.

– Beengednéd? Vagy fogadjam ádámkosztümben?

– Miért ne? Nagy cimborák lettetek, nem? – kérdeztem vissza fapofával, de Ian arcán és felsőtestén és... Mindenén végignézve végül elnevettem magam. – Rendben van!

– Kösz, bébi.

Kifordultam a fürdőből, nem siettem el a dolgot. Még belenéztem az előszobatükörbe, és ellenőriztem a cicanadrág plusz kapucnis pulóver kombinációmat. A hajamat csapzottan fogtam össze a fejem tetején: élő példája lettem a vasárnapi viseletnek. Minél trógerebbnek néztem ki, annál jobb. Legyűrtem a fanyalgásom utolsó cseppjeit, és kinyitottam az ajtót.

Aúcs.

Napszemüveg, farmering, szakadt gatya. Nevan minden volt, csak vasárnapi viselet nem.

– Helló – biccentettem, és megpróbáltam nem felmérni őt. Segített, hogy a szemét eltakarta, mert egyáltalán nem hiányzott az óceánszín.

– Szia, napsugár.

Keményen néztem rá, és reméltem, ebből leveszi, hogy fogja vissza magát. Meg a száját is fogja, befelé. Csak azután kaptam a homlokomhoz zavaromban, hogy Nevan ellépett mellettem. A pillanatnyi, húszcentis távolság közöttünk, Nevan illata és már a puszta jelenléte is rossz hatással volt rám. Kiszáradt a szám, tekintetemet a járólapra szegeztem. A kétségbeesés hullámokban öntött el, először amiatt, hogy a szöszi az otthonomban tartózkodott, másodszor azért, mert az életemben is, harmadszorra pedig, hogyan mert napsugárnak szólítani?

– Sage? – kérdezte. Összerezzentem. Lassan sandítottam fel rá. – Jól vagy?

Összepréselt ajakkal bólintottam.

– Ian mindjárt jön.

Nevan egy hosszúra nyúló másodperc után elfordult, és körbenézett a nappalinkban. Számba vette a személyes csecsebecséket, a falon függő képeket és a dohányzóasztalon heverő dolgozatkupacot. A fél pár, szőrös mamuszomat.

– Nem vicceltél. Tényleg javítanod kell.

– Én nem szoktam hazudni – kértem ki magamnak.

Összeakadt a tekintetünk, és ezúttal ezerszer rosszabb volt, mint az előbb. Mert mélyebbre láttunk egymásban. A némaságban hallani lehetett a hatalmas szívdobbanásaimat. Nyeltem egy nagyot, és akaratlanul is pörgetni kezdtem a jegygyűrűmet az ujjamon. Megszakítottam a szemkontaktust, a konyhába léptem inkább. Remegett a kezem, miközben tányérokat szedtem elő.

Ekkor jött Nevan utánam, azonnal megéreztem a jelenlétét a helyiségben. Zsigerből éreztem, hogy meg fog szólalni, de mégsem azt mondta, amire számítottam.

– Van egy tetoválásod?

A lábamra néztem, a bokám alatt húzódó feliratra. Miért nem tudtam felkapni egy zoknit?! A válasz nyilvánvaló volt, úgyhogy nem feleltem neki.

– Mit jelent?

Jókora távolságra állt tőlem, lehetetlen volt, hogy kiszúrja az apró betűket. Ráadásul még el is fordítottam a lábfejem.

Ian jött be a konyhába, és hangosan, jókedvvel köszönt Nevanre, én pedig kihasználtam az alkalmat, hogy meglógjak. Felhúztam egy csíkos zoknit, de nem tértem vissza azonnal a társasághoz. Magamra néztem a tükörben. Közelebb léptem, az arcomat fürkésztem. Lerítt róla a zavartság.

– Mi a baj veled? – suttogtam. – Ne hagyd magad. Ne ereszd, amit felépítettél.

Elszántan néztem a saját szemembe. Tetszett ez az öntudatos lány. A régi, sötétben nevelt szobanövény már a múlté. Soha többé nem leszek ugyanaz a gyenge ember.

Egy (Kopott csend)

Sziasztok! :)

Nem csalás, nem ámítás, végre megérkeztem a folytatással! Az új történethez gyönyörű új külsőt is kaptunk, ami a csodálatos Lia keze munkája. Gondolom mindannyian arra vagytok kíváncsiak, mit hoztam össze, és nem a locsogásra, úgyhogy be is fejezem, és jó olvasást kívánok Nektek! Folytatás jön a jövő hét végén,

Nilla

Megfordultam a bárszéken, és Ianre néztem; épp ekkor szólt bele a mikrofonba. Elmosolyodtam, amint meghallottam a hangját, és lopva a jegygyűrűmre lestem. Megcsillant rajta az egyik pult fölötti lámpa fénye.

A Leprechaunban teltház volt, ami nem lepett meg. Mindig sokan érkeztek, amikor Ian énekelt. Ennek duplán is örültünk – nőtt a forgalom, Ian pedig zenélhetett. Kevés pillanatok egyike, amikor nem csapos volt, hanem zenész.

– Igyatok valamit, mielőtt belekezdek – búgta mély hangján a mikrofonba, amitől a kis kerek színpad előtt állók felröhögtek, és tapsolva bíztatták őt. – Ezt neked, bébi – kacsintott rám a helyiség másik feléből. Néhányan felém fordultak, amitől késztetést éreztem leugrani a bárszékről. Végül így is tettem, piruló arccal értem földet, és mentem be a pult mögé, helyettesíteni Iant.

Ömlöttek a sörre éhes vendégek újabb adagokat kérni, veszedelmes mennyiségben fogyott az ital. Mint a város egyetlen ír kocsmája, a Leprechaun népszerűnek számított. És Ian mindezt egyedül érte el, a semmiből várat épített. Egy újabb dolog, amit csodáltam benne.

– Sage, hoznál a raktárból félliteres poharakat? – kiabálta Torey, miközben sört csapolt.

– Persze!

Örültem, hogy végre tehetek valamit, úgyhogy hátraaraszoltam, és megkerestem a szükség tárgyát. Csak két dobozt kellett feltépnem, hogy megtaláljam. Ian éppen a kedvenc dalomat játszotta, amikor visszaértem. Kénytelen voltam figyelni őt: szemét behunyta, úgy élvezte a zenét. Sötét haja a homlokába hullott, karcos hangja vibrált a térben. Bomba jól énekelt, mindössze egyetlen gitár kíséretében is parádézott, és régi dalokat játszott. Imádtam. Mindenki imádta.

Hat számot énekelt el, aztán bejelentette a minikoncert végét.

– Kösz, srácok. Aha, tudom, hogy jó voltam. A sörét ugye mindenki kifizette?

Újabb röhögések érkeztek, mialatt Ian elhagyta a színpadot, hogy váltson néhány szót az ismerőseivel.

– Mikor lesz az esküvőtök? – szólított meg az egyik törzsvendég, miközben az italára várt.

– Még nem tudjuk a pontos időpontot.

– Remélem, itt tartjátok majd a bulit. – Arra mérget vehetsz – vigyorogtam rá, majd a hűtő felé fordultam, hogy kivegyek egy citromos ásványvizet.

A nyakamat nyújtogatva pislogtam Ian után, a magas tagok miatt azonban nem jártam sikerrel. Máris hiányzott mellőlem.

Egy társaság távozott a pulttól, az így keletkezett térben pedig kiszúrtam Ian jellegzetes kockás ingét. Szeretett úgy öltözködni, mint egy szakadt hobó, elmondása szerint ez az imidzsével járt. Aha. Ekkor felém intett, arcán gyermeki izgalom tükröződött. A vizemet fogva kikerültem minden akadályt – a hirtelen utamba kerülő fazonokat –, és már majdnem odaértem Ianhez, amikor...

– Bébi! Nézd csak, kit fújt erre a szél! Hadd mutassam be a menyasszonyomat...

Levegő után kaptam. Nevetségesen nézhettem ki, ahogy szó szerint belefagytam a lépésbe, és egy tapodtat sem mozdultam tovább. Megálltam hát Ian és egy régen látott ismerős között félúton, vergődő szívvel. Mint az oposszum, amelyik tudja, hogy pillanatokon belül halálra gázolják – úgy néztem szembe a végzettel. Az összes jókedvem elszállt, az arcom elfehéredett, és szabad kezemet a zsebembe rejtettem, ne lássa senki a remegését.

A szeme. Ugyanaz a kék. A pillantása, akárha ütni tudna, mélyen talált el.

– Valami baj van? – ráncolta a homlokát Ian.