2017. június 4.

TIZENÖT (SOK A KEVÉSBŐL)

Sziasztok!
Kellemes olvasást kívánok nektek, és itt is szólok, hogy ne felejtsétek el, már csak három fejezet várható! Szép vasárnapot,
Nilla


„Bedobunk egy kávét?” – olvastam az üzenetet a szünetben. Sejtettem, hogy a szöszi ma jelentkezni fog, mert nem bírja tovább a csendet. Szándékosan nem közvetítettem felé semmit, hadd gondolkodjon.
„Még van egy órám” – írtam vissza.
„Akkor utána.”
És ezzel már el is lett döntve. Megráztam a fejem, felkaptam a tankönyveket, és a jelzőcsengő után elindultam az órámra. Az egyik kedvenc osztályom már várt rám. Ahogy beléptem, a srácok a helyükre rendeződtek. Ledobtam a cuccaimat, és nekidőltem a tanári asztal elejének. Felmértem, ki hiányzik.
– Nagyon boldognak tűnik ma a tanárnő – somolygott egy lány. El is mosolyodtam, ám mielőtt kaphattak volna az alkalmon, lehuppantam a helyemre.
– Mi is volt a házi?
– Nem volt! – harsogták többen egyszerre.
– Pedig én úgy emlékszem, hogy adtam.
– Dehogyis, azok nem mi voltunk.
– Akkor jobb lenne megnézni a füzetemet... – a naplómért nyúltam, az osztály anyagának oldalához lapoztam, ahol ezt találtam: tankönyv negyvennegyedik oldal, hetes-nyolcas-kilences feladat HF.”
– Hmm.
Előbújt belőlem a kisördög, a gyerekek simán kihozták. Túl jó volt a hangulatom ahhoz, hogy a túl szigorú tanárt játsszam. Összecsaptam a naplómat.
– Igazatok van, tényleg nem volt.
Először meglepődtek, aztán vigyorogtak, de hamar elfogadták a helyzetet, hogy „a tanárnő elfelejtette a házit.” Már az arckifejezésük miatt megérte ezt bejátszani.
– De azért a következő órára, a biztonság kedvéért egy kicsit többet adok.
Úgyhogy feladtam újra a hetes-nyolcast-kilencest némi plusszal, és tudattam velük, hogy a következő órán nem fogom elfelejteni.
Összekapkodtam a cuccaimat, búcsút intettem a kollégáimnak, miközben a vállamra rántottam a táskámat, és fél kézzel üzenetet írtam Nevannek.
„Megyek a Blue-ba.”
A Blue a kedvenc kis kávézóm, ahol a világ legfinomabb lattéjét árulják. Az isteni cukrászsüteményekről pedig szót se ejtsünk, mert még a nyálam is elcsöppen. A lelkemet is eladtam volna egy vaníliapudinggal töltött muffinért.
Nevan nem válaszolt semmit; bizonytalanságban hagyott, vajon eljön-e. Meglepett ez a fordulat, de tetszett is, mert jó érzés volt nem tudni.
Amíg vártam a rendeléssel, rácsörögtem Karolára. Szuper gyorsan, nagyjából két mondattal lerázott, hogy most dolgozik, nem nagyon ér rá beszélgetni, mert akkor kiesik a ritmusból. Gőzöm nincs, mit jelenthet ez a betűk nyelvén, úgyhogy ráhagytam. Időm sem volt elrakni a telefont, máris megérkezett Nevan, napszemüvegben és kapucnival a fején, amelyektől felém indulva megszabadult. Odabiccentettem.

– Helló.
Futólag körbenézett, látszott a szemöldökráncolásából, hogy nincsen elragadtatva a helytől.
– Mi újság? – kérdezte.
– Semmi.
– Az jó – összegezte.
Ilyen furcsa párbeszédet is régen hallottam, úgyhogy előrehajolva halkan érdeklődtem:
– Veled mi van? Feldúltnak tűnsz.
– Nem vagyok az a nyilvános helyen ücsörgő fajta.
Már nem, gondoltam, és ebbe belesajdult a szívem.
– Mehetsz is, csak előbb vegyünk egy kávét.
Miért reméltem, hogy itt marad velem? Mintha oroszlánt invitáltam volna szépművészeti kiállításra.
– Mit szeretnél? – váltott kedvesebb hangra, nekem azonban elszorult a torkom.
– Egy fahéjas lattét.
Nevan bólintva felállt, becsatlakozott a sorba. Félrehúzódtam a pulthoz, ahol plusz cukorból lehetett feltankolni, és ott vártam rá. Úgy éreztem, mintha engem figyelnének – na, nem a steviás tasakok –, hanem a körülöttem lévők.
A meghitt hangulatú kávézó hamar kellemetlen hellyé vált. Mindehhez pedig elég volt Nevan vonakodása.
Fél perccel később lépett mellém, papírpoharat nyújtva felém.
– Köszi – biccentettem, majd megfordulva elhalásztam egy zacskó barnacukrot az asztalról. Nevan közelebb lépett hozzám, a szája a fülemhez ért.
– Édesen szereted?
Incselkedő hangja felborzolta az idegeimet.
– Kifejezetten édesen.
Halk nevetést hallatott, és elnyújtotta mellettem a karját egy műanyagkanálért. Ettől került még közelebb, és úgy éreztem, menten belesüllyedek a padlóba.
– Te jó ég, Sage – kiáltotta egy hang mellettünk, mire szétrebbentünk. – És Nevan, ezt el sem hiszem!
A visító nőszemélyre néztem, aki szinte már tapsikolt örömében. Peyton volt az, egyetemi életünk egyik legfényesebb csillaga. Legalábbis ő ezt gondolta magáról, és úgy láttam, azóta sem változott sokat. Műhajával, kifestett arcával és a divatblogokon preferált „outfitjével” maga volt a nagybetűs Vegyetekmárészre.
– Szia – mosolyogtam rá kényszeredetten.
– De jó látni titeket – csacsogta. Most már határozottan mindenki ránk figyelt, még az ott dolgozók is. – Mi járatban, hogy vagytok?
– Minden rendben van – felelte Nevan meglepően nyugodtan, sőt szelíd hangon. – Csak most nagyon sietünk, remélem, megérted?
– Természetesen! – Peyton megérintette a karomat, aztán a szösziét is. – Jó volt titeket látni. Ha lesz egy kis időtök, írjatok rám – kacsintott.
– Mindenképpen. Vigyázz magadra.
Nevan ügyesen megoldotta a helyzetet, mögém került, és alig észrevehetően kiterelt a kávézóból. Szorosan a sarkamban jött, meglódult a szívem.
– Jesszusom – motyogtam, amint kiértünk a parkolóba. Nev arcáról már lefagyott a műmosoly, az előbbi kamu minden cseppje eltűnt. – Ki nem állhatom ezt a sznob picsát.
– Tessék?
– Magamra szedtem néhány hasznos kifejezést – vontam vállat. – Nem tehetek róla, ez a csaj feszegeti a határaimat. Nem azért, de anno megpróbált a közelembe férkőzni miattad.
– Mi van?
– Még a suliban. Azóta a bögyömben van.
– Ha tudnád, hány ilyen van – legyintett Nevan. Nem tetszett a hangjának keserű színezete.
– Tökéletesen viselted.
– Gyakoroltam – jegyezte meg keserűen.
– Hülye ötlet volt idejönni, ne haragudj. Én csak...
– Te csak valami hétköznapi dolgot akartál csinálni. Tudom. Inkább nekem kellene elnézést kérnem, amiért még ennyit sem lehet megtenni mellettem.
A beletörődése elrettentett. Sőt, tovább forralta az agyvizem.
– Egyszer már mondtam neked, hogy aki veled van, elfogad olyannak, amilyen te vagy. Elfogadja ezt az egészet. Ha pedig nem, akkor nem is érdemel meg téged! Ennyi. Erre koncentrálj.
– Wow. Képes vagy újra és újra meglepni.
– Bocsánat. Elragadtattam magam. Mostanában sokszor megesik.
– Valójában elég lenyűgöző. Élsz. Lángolsz. Kiakadsz. Ez egy kurva jó dolog, ha azt nézed. Így kell élni az életet.
– Gondolod? – kérdeztem fanyarul. A keserűség a szívembe mart az elmúlt hetek történései miatt.
– Igen.
– Szeretném elhinni. Ian kirakott, mert ugyanilyen hevesen közöltem vele, hogy egyelőre nem szeretnék családot alapítani.
Mire elsuttogtam a mondat végét, Nevan elfehéredett.
– S-sajnálom.
– Azt hiszem, megvan az idő az életben, amikor el kell engedni az embereket, nem? – néztem fáradtan, szétesve, megbántva, sajnálva a múltat és a rossz döntéseket, szomorúan és egyre nehezebben véve a levegőt.
Bármi is varázsolta széppé a napomat, már elmúlt.
Megráztam a fejem, benntartva a könnyeket, és a kocsim felé léptem. A tekintetem üzent – bocs, hogy ma ilyen félresikerült vagyok.
Mielőtt teljesen széttörtem volna, beültem az autóba, és hazavezettem.
Vannak napok, amikor így sikerül élni. Vannak napok, amikor túl sok dolgot érzek egyszerre, és túl kevés vagyok ahhoz, hogy rendet rakjak közöttük.

Megvártam, hogy lemenjen a nap, azután újra kocsiba ültem, és ellátogattam oda, ahová már nagyon régóta nem – az óceánpartra. Összehúztam magamon a dzsekimet, mert a víz mellett hűvös szél fújt, és a cipőmtől megszabadulva sétáltam a hullámok felé. Néhányan még ilyenkor is kint sétáltak a családjukkal; gyerkőcök, akik apu és anyu kezét fogták egyszerre; boldogan csaholó kutyák, akik úgy örültek a frizbinek, mint egy mágikus tárgynak.
Egy homokra érkező hullám beborította a bokámat, úgy ugrottam arrébb, mintha fájna. Pedig igazság szerint csak túl hideg volt. Hátrébb mentem, és belefuttattam az ujjaimat a homokba. Leültem, apró kagylókat halmoztam magam mellé. Az ég ezerszínű volt felettem – rózsaszín, narancssárga, a távolban kobaltkék. Mint egy puha, selymes pillecukor. Az óceán illata az orromba kúszott, miközben a maga dalát búgta. Már el is felejtettem, milyen bársonyos hang ez.
Shhhh. Ssssh.
Eszembe jutottak azok az alkalmak, amikor itt ültünk; a dalok, a tábortüzek, a nevetések, a féltve eleresztett pillantások, a vágyakozás, az összeborulások, a fényképek, azok a fiatalok, akik ezen a helyen voltunk. Azon rövid szakasza az életemnek, amikor felszabadult, nyugodt és szerelmes voltam.
Kár volt tovább tagadni: újra akartam élni, visszamenni az időben, és akár csak egy napra is ugyanaz a lány lenni.
Elővettem a telefonomat. Az ujjaim maguktól keresték ki a nevet, és tárcsázták – pillanatokig vártam, hogy valaki beleszóljon. Csöngött. Csöngött tovább.
– Halló? – szólt bele az embertelen brit akcentus.
– Harper, Londonban vagy?
Erre már korábban felfigyeltem. Ha a fiúk otthon tartózkodtak, valahogy mindig erősebbé vált az akcentusuk.
Harper kuncogott.
– Honnan tudtad?
– Megérzés – legyintettem, bár fura volt, mert a göndörke nem láthatta. – Mi újság?
– Ezt én is kérdezhetném. Már vártam egy ideje, hogy hívj – csendült a hangja kissé szemrehányóan.
– Jó, ez vonatkozik rád is – szereltem le. – Most hívlak.
– És én örülök neki. Hacsak nincs valami baj?
– Hát – sóhajtottam. – Nézőpont kérdése.
– Sage, ne szórakozz.
– Oké, bocs. Én vagyok a baj, szokás szerint.
– Kifejtenéd?
Hallottam, hogy a háttérben becsukódik egy ajtó, és a vonal mélyebb csendbe burkolózik, mint korábban. Harper várt, hallgatott.
– Azt ugye nem kell elmondanom, hogy Nevan itt van?
A fürtöske félig sóhajtott, félig nyögött. Vagy nagyon rosszkor zavartam, éppen valaminek a kellős közepén, vagy szimplán ilyen hatást váltott ki belőle a... bénázásom. Az egész lényem. Ki tudja.
– Sejtettem, hogy itt a gond – válaszolta fáradtan. Tehát a második opció jött be, annyira irritáltam már a hülyeségeimmel, hogy csak nyögdösni tudott.
– Bocs, nem akartalak zavarni – visszakoztam. – Majd felhívlak... máskor.
Ezzel soha, gondoltam.
– Nehogy lerakd! Csupa fül vagyok, ha még nem vetted volna észre.
– Akkor meg miért sóhajtozol úgy, mintha a kedvenc Marvel-hősöd kinyiffant volna, és úgy értem, véglegesen?
– Nem is tudod, ki a kedvenc Marvel-hősöm – ragadta meg Harold a lényeget.
– Hadd találjam ki, Vasember?
– Ne már! Mégis honnan...?
– Áh, tipp volt. Vasemberes típusnak tűnsz.
– Legnagyobb arc. Na, de hol is tartottunk? – kanyarodott vissza a témához.
– Ha én abba belekezdek... Mit csinálsz egyébként? Nem zavarlak? Nem akarok a terhedre lenni.
– Éppen itthon rohadok, és próbálok kitalálni valami elfogadható okot, amivel lemondhatok egy találkát, mert kurvára semmi kedvem hozzá. Tudnál segíteni?
– Mondd, hogy rosszul vagy, és sugárban hánysz – adtam tippet.
– Kösz. Ezzel most sokkal előrébb vagyok.
– Akkor kamuzd, hogy nem vagy a városban, és bújj el otthon.
– Nem lehet, olyasvalakiről van szó, aki tudja, hogy itthon vagyok.
– Hmm – merengtem el. Körbekémleltem a parton: kezdett kiürülni. Mindenki hazafele tartott, kivéve engem. Az ötlet egy másodperc alatt jutott eszembe, és meg sem fontoltam, már kimondtam a szavakat. – Akkor gyere ide, és nem kell ott lenned.
– Úgy érted...
Úgy értettem. Savannah-ba, természetesen. Csupán néhányszor látogatott meg itt, mióta anno elköltözött.
– Legkorábban holnap délelőttre vagyok ott.
– Az jó. Addig mondhatod, hogy készülődnöd kell, és henyélhetsz otthon focit nézve. Jó, nem?
– Kibaszott zseni vagy. Majd hívlak, ha leszállt a gépem. Lehet, hogy ez kettőnk között maradjon?
– Viccelsz velem? – háborodtam fel. – Nem, most azonnal megyek, és kirakom a Twitterre, az Instára meg a többi oldalra a gáz fotóimat, amiket a mobilomban őrizgetek rólad. Ja, és azt is melléírom, hogy holnap a városban leszel – morogtam.
Harper röhögött, jóízű nevetéséből csak arra tudtam következtetni, hogy marha jól szórakozik rajtam. Legalább valami a régi maradt.
Némileg halkabban – és elkomolyodva – hozzátettem:
– Nem változtam meg olyan sok dologban.
A göndörke hangjából egy pillanat alatt eltűnt a derű.
– Tudom.
– Te igen – sóhajtottam.
– Mi a baj? Most komolyan kérdezem.
– Nem várhat holnapig? Amikor ideérsz, elmesélem.
– Nem várhat. Van időm. – Valami mocorgást hallottam a háttérből. – Épp most vágódtam le a kanapéra. Ez mágikus hely, ha tudnád, ki és mennyit sírt már itt!
– Most maximum te fogsz sírni, ha elmesélem, mennyire nyomorult vagyok.
– Soha nem voltál nyomorult, csak magányos. Akárcsak mi.
– És az is maradtam – fakadtam ki. – Jelenleg ott tartok, hogy lekerült a gyűrű az ujjamról, rettenetesen hiányzik Ian, és bár összetöri a szívemet, be kell látnom, talán igaza volt. Elképzelhető, hogy már nem vagyunk ugyanazok, mint a megismerkedésünk idején. Teljesen más dologra vágyom, mint akkor, és ezek a dolgok azóta változtak meg így, hogy Nevan felbukkant. Adni akarok egy esélyt neki, érted? Teljes szívből. De ha arra gondolok, mit éltem át, amikor elment, még évekkel később is belebolondulok.
A szívemre szorítottam a kezemet. Egyszerre töltött el fájdalommal és megkönnyebbüléssel, hogy beszélhettem róla valakinek ilyen nyíltan. Hogy nem kellett tovább takargatnom. Harper csendben volt, de minden idegszálammal éreztem a figyelmét.
– Nem akarom többször elveszíteni, ezért nem is tehetem a magamévá. Ó, pedig annyira akarom, hidd el... De ha újra elmegy, márpedig újra el fog menni, mert ő Nevan, akkor én belepusztulok. Így, még, tudok nélküle élni.
– Beléd rögződött a rettegés – állapította meg Harper. – Túl sokan mentek el mellőled.
– Nem akarom a nebáncsvirágot játszani. Elbírok mindezzel, én... Kibírom. Csak közben szünetlenül azt kívánom, legyen végre jobb.
– Holnap kegyetlenül bekarmolunk. Akkor jobb lesz.
Minden keserűségem ellenére elmosolyodtam. Ekkor éreztem meg, mennyire sóvárgok a nevetés után. Vágytam rá, mint egy korty vízre, és hirtelen elképesztően boldoggá tett a tudat, hogy holnap megérkezik az egyik legjobb barátom, és mosolyt csal majd az arcomra.
– Legyen, benne vagyok. Basszus, ha már itt tartunk! – kiáltottam fel. – Megismertem Ed Sheerant.
– Hallottam hírét.
– Hogy lehet, hogy te mindenről tudsz?
Harper zúgó hangon felnevetett.
De sajnos ő sem tudhatott mindent. Főleg nem azt, ami még ránk várt.

2 megjegyzés:

  1. Jaj mi ez a baljóslatu mondat itt a végén!? Szegény Sage sosem lehet boldog!?😣

    VálaszTörlés