És mégis figyelek rád... - XXXI.

Sziasztok!

En ezt nem akarom! En ezt nem akarom! - korulbelul ez jar most a fejemben. Annyira szerettem ezt a tortenetet, Maceyt, Josht, Rissat, sot meg Xaviert is, hogy nem akarom elengedni oket. Persze jogosan mondhatna barki, hogy akkor miert nem irok, tervezek folytatast nekik... Egyszeru a valasz: mert az o tortenetuknek az a resze, amit szerettem volna megmutatni, most veget er. Szomoru vagyok. Nem gondoltam volna, hogy ez a fel ev ilyen hamar el fog repulni, eskuszom. Csak pislogok, hogy uriiiisten, ne mar, az utolsot kell felraknom??? Hianyozni fog. Nagyon!
Sosem mondtam, de ezt a tortenetet megirni egy honapig tartott nekem, es amikor elkezdtem publikalni, mar a fele megvolt. Hat csak ennyire szerettem: hogy nem tudtam tole szabadulni, irnom kellett, muszaj volt, vagy rosszul ereztem magam. Tudom, hogy ez csupan egy fanfiction, es az is marad, de nekem nem, es bizom benne, hogy talan vannak olyanok, akiknek szinten nem. Sok mindent szerettem volna megirni, elmondani ebben a tortenetben, de szandekosan nem irom le, miket. Szivbol remelem, hogy a gondolataim eljutottak hozzatok, es ha nem is valtoztattak semmit, legalabb egy pillanatra elgondolkodtatok kozben! Vagy csak sikerult kikapcsolni a vilagot, elvezni egy kicsit ezt a masikat.
Sok tortenetet irtam mar, igy biztosan kijelenthetem, mindegyik mas. Ez is, termeszetesen, de el kell mondanom, mennyire orulten halas vagyok nektek! Az oldal latogatottsaganak adatai, a visszajelzeseitek, a kedves szavak magukert beszelnek. Almomban sem hittem volna, hogy ennyire kedvelni fogjatok! Koszonom. Szomoru vagyok, de jo erzes van bennem, mert... Mert ez az egesz itt van. Mar nem tunik el, nem megy sehova, barmikor vissza tudok latogatni. Fogok is, ami azt illeti. Megszerettem ezt a bandat :D
Most kivanjak jo olvasast ehhez a fejezethez? Az utolsohoz? Mindig azt tettem, de most valahogy... Nem esik jol. Helyette lassan ugy zarom a soraimat, hogy meg egyszer megkoszonom Nektek, a barataimnak, mindenkinek, aki valahogy reszese volt ennek az egesznek. Akar egy kattintassal, akar egy kedvelessel... Ez a tortenet a gepen porosodott volna, de jotettek ti, es csoda lett belole. Legalabbis az enyem.
Remelem, elegedettek lesztek a vegjatekkal. Bucsuzoul csak annyit mondanek, hogy mailben (nilla@citromail.hu) vagy a Facebookon (link a fejlec alatt), barmikor elertek, ha kivancsiak lennetek meg ram. :)
Ja, es meg egy megjegyzes: ez egyelore a jovo zeneje, nem is mondhatok sokat, de ne felejtsetek el az oldalt ;)
Jelentkezem meg,
Erika Nilla

XXXI.

Zene:

TOM ODELL - Another Love

              "And if somebody hurts you, I wanna fight..."

Hétfőn úgy ébredtem, hogy tudtam, Josh hazajött. Éjjel érkezett meg, de nem akart zavarni, meg amúgy is, néhány óra múlva indulhattam is melóba, ezért nem jött át. Megbeszéltük, hogy este találkozunk, mert van valami dolga, ami halaszthatatlan. Taxit kellett hívnom, mert a Fiat aksija lemerült, és a kis piros csodám nem indult el. Azt hittem, kitérek a hitemből, de mire beértem a rádióba, sikerült lenyugodnom. Hát milyen ómen ez? Mit tartogat még nekem ez a nap?

Akárhányszor megcsörrent a telefon, úgy ugrottam érte, mintha kötelező lenne. De sosem az keresett, akitől vártam volna. Egyszer anya hívott, aztán az internet-szolgáltatóm, hogy tájékoztasson egy új, akciós csomagról, végül pedig valaki félretárcsázott. Olyan feszültség tombolt bennem, mint a villanydrótokban, esküszöm, talán még jobban is vezettem az áramot, mint azok. Senki nem bírt megmaradni a közelemben, mindenkire ráragasztottam ezt a hülyeséget, és a nap végére már én is éreztem, hogy ki fogom tépkedni a hajamat, ha nem történik azonnal valami.

Hát történt. Rissa, az ügyeletes őrangyal, most is, mint általában mindig, megmentette a helyzetet. Csak egy üzenetet írt, de többre nem is volt szükségem.

„Úgysem mersz most odamenni hozzá, és kitálalni neki.”

A néhány nappal ezelőtti énem tényleg nem mert volna. De ez a hétfő reggeli Macey, akinek lerobbant a kocsija, és három napja nem aludt, mert olyan szinten gyötörte a kétségbeesés, na, ez a Macey egyáltalán nem volt beszari!

Xavier mellett léptem ki a stúdióból, és rohantam volna a kocsimhoz, ha időközben rá nem jövök, hogy a kocsim valójában nincs itt. Xavier éppen a bukósisakját szedte elő, miközben folyamatosan magyarázott a kedvenc hokicsapatáról. Egyáltalán nem érdekelt, ugyanis a gondolataim másfelé kalandoztak, mint a sport. Hipnotizáltan néztem a kék-fehér Kawasakit, és próbáltam legyűrni magamban a régi Maceyt, aki most hangosan sikítozott a fejemben, hogy fel ne merjek ülni a járgányra. Végül vettem egy mély levegőt, és nagyon nyugodtan Xavier felé fordultam:

– Ha szépen megkérlek, elvinnél valahová?

Szemmel láthatólag megdöbbent, de átnyújtotta a másik bukósisakot. Remegő kézzel vettem fel, és felcsatolni sem sikerült, de Xav nevetve segített. Őrült szerencsém volt, hogy siettünk mindketten, így nem maradt ideje kérdezősködni.

Felültem mögé, és olyan szinten téptem a dzsekijét, hogy félő volt, leszakítom róla. Összeszorítottam a szememet, nem néztem semerre, csak csimpaszkodtam Xavierbe, aztán elindultunk. Nem ment gyorsan, még a sárga lámpáknál is megállt. Esküszöm, az volt a legrosszabb, amikor lassított! Olyankor frankón éreztem, hogy mindjárt eldőlünk. Rettegtem és remegtem az alatt a húsz perc alatt, amit mögötte töltöttem, még a hányinger is elfogott. Zsigerből irtóztam a motorozástól, mégis kitartottam, mert a szemem előtt lebegett egy barna szempár, ami bármilyen hülyeségre rá tudott venni.

Amint megérkeztünk az ismerős ház elé, leugrottam a motorról, és leráncigáltam a fejemről a hülye sisakot is. A hajam mindenfelé állt tőle, csak arra nem, amerre kellett volna, de ez legkevésbé sem izgatott. A lábaim egy kicsit remegtek, ahogy újra a szilárd talajon álltam, ezt Xavier is észrevette.

– Minden oké?

– Pppp-ersze. Kösssszzi, ho-oo-gy elhoz-zztál.

Alig bírta elfojtani a röhögését, de legalább elhitte, hogy minden rendben van. Mivel sietnie kellett a nem-emlékszem-hová, gyorsan megfordult és eltűnt a szemem elől. Bizonytalan léptekkel indultam meg az ajtó felé, miközben attól rettegtem, hogy Josh nem lesz itthon.

Becsöngettem, vártam vagy egy örökkévalóságig, de nem történt semmi. Becsöngettem még egyszer, ekkor már határozottan pánikoltam.

Aztán egyszer csak nyílt az ajtó, és Josh csodálkozó tekintettel nézett rám. Nem akartam elfelejteni, hogy miért vagyok itt, de ahogy ő pillantott rám, az majdnem elérte ezt.

– Hát te? – kérdezte meglepetten, miközben magához rántva behúzott a lakásba.

– Én vagyok a dzsinn a palackból! – Hogy a francba jutott ez most az eszembe? Mindegy.

– Lassan elkezdek hinni a varázslatban. Ugyanis pont rád gondoltam. – És csókolt volna meg, de elhúzódtam tőle.

– Beszélnünk kell. Nagyon fontos dolgokról.

Olyan jó volt újralátni, hogy a szívem ki akart szökni a helyéről. Annyira örültem neki, hogy észre sem vettem, mennyire rossz bőrben volt.

– Rendben. – A nappaliba ment, én meg utána. – Hol a kocsid? Azért nem akartam ajtót nyitni, mert nem tudtam, hogy ki az.

– Otthon, bedöglött.

– Akkor hogy kerültél ide?

Ó, a büdös francba, most komolyan, muszáj erről beszélgetnünk? Nem elég az, hogy itt vagyok? Vettem egy nagy levegőt, mielőtt válaszoltam volna.

– Xavier elhozott. A motorján.

Josh teljesen ledöbbent, láttam rajta, hogy azt mérlegeli, vajon hihet-e nekem, vagy nevessen egy jót.

– Azt sem tudom, hogy melyiken lepődjek meg jobban: hogy motoroztál, vagy hogy Xavierrel tetted.

– Nem tökmindegy? – fakadtam ki. – Itt vagyok. Miattad jöttem ide. Miattad szálltam motorra, ezt kellene megértened – fűztem hozzá suttogva.

– Igaz – mondta, és magához húzott. Bármennyire is próbáltam kikerülni az öleléséből, amint megéreztem a karjai nyújtotta testi- és lelki biztonságot, nem tudtam rávenni magam, hogy távolodjak el.

– Beszélnünk kell – mondtam nagyon halkan. – Én...

Ekkor végre elengedett, és belenézhettem a szemébe. Egymással szemben ültünk a kanapén, az arcunk közel a másikéhoz. Napok óta ezt tervezgettem, hogy hogyan vallok majd színt, hogy hogyan kínálom fel magam másodszorra, de a szavak cserbenhagytak. A torkomra forrtak, mielőtt kiereszthettem volna őket.

– Ahol a múltkor abbahagytuk... – egy újabb óriási szünet. Lenyeltem vagy három gombócot, de keletkezett helyette öt másik. Ez nem ment nekem. Erre egyszerűen képtelen voltam. És ekkor kellett rádöbbennem, hogy semmi sem változott, ugyanaz a gyáva nyúl vagyok, aki fél beszélni a sebeiről. Aztán, mintha fény gyúlt volna a kilátástalanságban. – Kérdezz a tetoválásaimról! Sosem kérdeztél róluk, hát most tedd meg!

Josh semmit sem értett az egészből, az arcára volt írva, de eleget tett a kérésemnek.

– Oké, mesélj a tetoválásaidról. Először a kedvencemről, a pillangókról.

– Kérdezd meg, hogy miért van három belőle.

Nevetséges voltam. De máshogy nem ment. Ő megkérdezte, én pedig vettem egy akkora levegőt, mintha az utolsó harapnám az életből, és belekezdtem.

– A három pillangó... három nővért jelent. Rissát, engem és... – Megrándult az ajkam, mielőtt kimondtam volna a lelkemben dédelgetett nevet. – Zenát. Jó pár évvel ezelőtt, amikor még gimibe jártam, anyám újra teherbe esett. Ezt mindannyian egy csodaként éltük meg, hisz majdnem negyven évesen újra gyereket várni, nem mindennapi dolog. Akkoriban már szétesőben volt a család, de azt gondoltuk, hogy Zena majd mindent megment. Úgy vártuk, úgy szerettük, mintha ő lenne a mi kis megváltónk. Az volt életem egyetlen korszaka, amikor jó kapcsolatban álltam az anyámmal. A kishúgom összehozott minket, állandóan ott voltam vele minden vizsgálaton, úgy kezeltem a helyzetet, mintha én lennék terhes, nem is ő. Tudom, őrültség, de... Nekem az a kislány jelentett akkoriban mindent. Hét hónapos volt, amikor... Nincsenek hiú reményeim, soha nem is voltak apám titkos életét illetően. De egyszer túlment minden határon. Amit anyámmal művelt akkor, azt én soha nem bocsátanám meg, még az Istennek sem. Anyám elvetélt akkor, hét hónapos terhesen. – Ahogy kimondtam, megkönnyebbültem. Soha, senkinek nem beszéltem erről. Eddig a napig. Josh szóhoz sem jutott, az arca elfehéredett. Most, hogy dőlni kezdtek a szavak, nem hagyhattam abba. – Aznap én annyira megutáltam apámat, az egész rohadt világot, hogy soha nem voltam képes szeretettel gondolni rá. Anyám meg... Megőrült. Beleőrült a fájdalomba. Nem is csodálom. Utálatos lett velünk Rissával, mintha minket büntetett volna azért, hogy élünk, Zena pedig nem... A mi kapcsolatunk megpecsételődött a nővéremmel. Onnantól kezdve nem volt, ami közénk állhatott volna.

Hosszú csend következett. Mintha sokkoltam volna a ténnyel, és ezen nincs is mit csodálkozni, hisz sokkoló volt. Engem nap mint nap kikészített, pedig évek óta élek vele együtt.

– És a többi? – kérdezte egyszer csak, bár a hangja távolról szólt.

– A „Semmi sem győz le” felirat a derekamon... Az Rissa miatt került oda. Emlékszel még, amikor találkoztunk abban a rehabilitációs központban, és én olyan lehetetlenül viselkedtem?

Josh bólintott.

– Akkor Rissához mentem. – Láttam az arcán, hogy leesett neki a dolog. – Ugyanis a nővérem sok hónapot kényszerült eltölteni ott. Miután elvesztettük Zenát, Rissa is magába fordult. Lelépett otthonról, rossz társaságba keveredett. Kemény drogfüggő lett. És egyszer... – Megremegtem, ahogy eszembe jutott a nap, ami könnyen lehetett volna végzetes kimenetelű. – Túladagolta magát. Majdnem meghalt. Ezután került be a központba, ahol én annyi időn keresztül, szinte minden nap meglátogattam, és próbáltam biztosítani arról, hogy mellette állok. A nővérem erős, életben maradt, sőt, majdhogynem újra a régi. Meglepődnél, hogy milyen változáson ment keresztül. Amikor túlélte... én csak arra tudtam gondolni, hogy miután megküzdöttem a gondolattal, hogy a nővérem meghalhat, annál nem érhet rosszabb. Nem győzhet le semmi.

– Nekem fogalmam sem volt erről – mondta rekedten. – Ha tudom, esküszöm, hogy...

– Hé, hé. Ne gondolj ilyenekre. Ezek a dolgok megtörténtek, mert így kellett lenniük. Mindenkinek megvan a saját traumája, tudod? A mienk, az enyém ez. Egy élet is kevés, hogy fel lehessen dolgozni, én már csak tudom. De együtt kell élni vele.

Megint hallgattunk. Én valami egészen groteszk kielégülést éreztem, hogy ezeket megosztottam vele, hogy beengedtem a lelkembe, hogy nem kell tovább titkolóznom előtte. Kegyetlenül nehéz volt azt tenni, ami ellen minden porcikám tiltakozott: az igazat mondani. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érte meg. Josh vett egy nagy levegőt, fájdalmasan szaggatottan, és ennyiből felismertem, hogy mi fog következni. Felismertem, mert én is pontosan így éreztem nem sokkal korábban.

Az ő tragédiája következik.

Nem nézett a szemembe, egyenesen maga elé meredt, miközben beszélt, és meg sem próbált uralkodni a vonásain. Minden látszott az arcán.

– Nem véletlenül reagáltam úgy, ahogy tettem, amikor Shannon felhívott. Már akkor szerettem volna neked elmesélni, de... Olyan katasztrofálisan megrémültem, hogy nem ment. Halogattam, pedig már régen tudnod kellene róla. Együtt voltunk, sokáig. Nem tagadom, tervezgettük a közös jövőt, hogy együtt öregszünk meg. Ki nem gondol ilyesmire az első, igazi szerelmével? De nem jött össze, mert egyszer csak... valahogy megszűnt a szerelem. Csak az erős kötődés maradt, a szeretet, amivé átalakult. Én ezt később ismertem fel. – Megint vett egy mély levegőt. – Végül Shannon terhes lett. Először megijedtem, de azt gondoltam, hogy oké, csináljuk! Ő élni akar, ő nem véletlenül történt meg, hát vállaljuk be. Még hittem abban, hogy ami köztünk van, az jó. De Shannon már régen tudta, hogy erre nem létezik módszer, ami megmenthetné. Ezért is döntött úgy, hogy nem... nem tartja meg a babát. Annyit veszekedtünk akkoriban, amennyit előtte egész életemben sosem. Én akartam, ő nem akarta. Úgy éreztem, hogy ezzel... elárul engem, meg a közös gyermekünket is. Hisz ez a legcsodálatosabb dolog a földön! Apának és anyának lenni. De nem tudtam semmivel sem meggyőzni, mert eldöntötte. Napokig nem tértem magamhoz a sokktól. Napokig beszélni is képtelen voltam. Ezt nem lehet megemészteni. Ez örökké kísért. Néha, még most is van, hogy gyereksírásra riadok fel az éjszaka közepén... Shannonnak pedig szüksége volt rám. Feltépte a sebeket, de... ott kellett lennem mellette. Mert ezt együtt éltük át, az ő fájdalma pontosan olyan, mint az enyém. Természetesen nem szeretem már. – Ekkor nézett rám először, mióta beszélni kezdett, és elég volt egy pillantás a szemébe, hogy tudjam, igazat mond. – Végleg megszűnt köztünk, ami volt. De egy kis élet emléke, ami kettőnkből fakadt, egy csodálatos kis ember emléke, ez végleg összeköt. És azt hiszem, nem is ez vágott teljesen földhöz... Hanem, hogy utána annyira mocskosul egyedül maradtam... Szerettem azt a nőt, a saját életemnél is jobban. Az utolsó utáni pillanatban is kapaszkodtam belé, végig reménykedtem, amikor ő már régen elengedett engem. Az egyik nap még a mennyben ébredtem, és később a pokolban vacsoráztam. Mit mondhatnék? Két embert veszítettem el, és ez teljesen kifacsart. De aztán

jött valaki, és visszaadta a hitem. Úgy érzem, hogy újra tudom kezdeni az egészet. Veled újra tudom.

Nem bírtam tovább, és belevetettem magam az ölelésébe. Szorosan a mellkasához bújtam, úgy szorítottam, hogy közben téptem a ruháit. A felszínre tört minden elfojtott érzésem, minden ki nem adott dühöm, minden megélt bánatom. Ő is ragaszkodott hozzám, olyan szorosan tartott a karjaiban, mint aki az utolsó reményébe kapaszkodik az életében. Kétségkívül, ez volt a pillanat, amikor annyi idő után, végre őszintén és feltétel nélkül megtaláltuk egymást. A szívünk egy magasságban vert a mellkasunkban, ugyanaz az elvesztés miatti fájdalom rángatta.

Még életemben nem voltam semmiben sem annyira biztos, minthogy én is újra akarom kezdeni vele, mert szerelmes vagyok belé. A szívemmel, a lelkemmel, még az utolsó hajszálammal is őt szeretem, csak őt, senki mást.

– Szörnyű vagyok – mondtam bűntudattal a hangomban, mert így is éreztem. – Szörnyű, mert kizártalak a világomból, mert megtagadtam tőled azt a szeretet, amit maximálisan megérdemelsz.

– Tényleg elég nehéz eset vagy – vallotta be, és a hangja már egy fokkal vidámabb volt, mint az előbb. – És mégis figyelek rád...

Olyan erősen kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta. Sose voltam egy nyálas típus, de akkor azt kívántam, bár örökké tartana a perc, bár sose kellene elválnunk, és bár ne az járna a fejemben, hogy „boldogan életek, míg meg nem haltak.” Ismeritek ezt a mesét, ugye? Régebben nem hittem benne, most meg nem tudom, mit gondoljak róla. Lehetséges, hogy létezik? Csak a herceget kell megtalálni hozzá?

És mégis figyelek rád... - XXX.

Sziasztok! :)

Utolsó előtti fejezet, hát, mit is fűzhetnék hozzá... Élvezzétek! A következő résznél majd kifejtek egy csomó mindent, lesz egy gigantikus mértékű poszt itt. :D

Jó olvasást,

N.

XXX.

Zene:

AVICII - Wake Me Up

                           "I can't tell where the journey will end,
                                                   but I know where to start..."

Lassan ott tartottam, hogy majdnem megőrültem a kíváncsiságtól, a tudatlanságtól meg az érzéstől a mellkasomban. Amint felléptem a netre, mintha valaki direkt ki akart volna cseszni velem, sorra olyan cikkek, képek és bejegyzések jöttek velem szembe, amelyek Joshról szóltak. Vagy Joshról és rólam. Emberfeletti erő kellett ahhoz, hogy egyet se olvassak el belőlük. Tudtam, hogy amit összehordtak, az csak még inkább megsebezne, ahelyett, hogy enyhítene.

Xavier feltűnően normális lett az ominózus este óta. Nem bombázott szerelmi vallomásokkal, nem hívott randizni és nem bámult úgy, mintha ki akarna bújtatni a ruhámból. Talán tudomásul vette, hogy ennél több sosem lesz köztünk, vagy miután látott részegen, kiszeretett belőlem. Nem is tudom, melyik a jobb.

Egyébként, majdnem minden úgy ment, mint azelőtt. Josh telefonált, és elmondta, hogy néhány nap múlva visszatér a városba, csakis miattam, mert aztán újra el kell utaznia a stábbal. Nem mutattam, hogy bármi bajom volna, hogy kikészített az elmúlt néhány nap és a várakozás, mintha minden oké lenne. Rissával felváltva látogattuk meg egymást, egyszer én mentem át hozzá, egyszer ő jött. Aktívan keresett magának új munkahelyet, de eddig nem találta meg a tökéleteset. Mióta kijött a központból, teljesen új ember lett. Mindenből a legjobbat akarta, kereste és használta, nem érte be kevesebbel. Mondjuk, meg is tudtam érteni. Eleget nélkülözött ahhoz, hogy most úgy élje az életét, ahogy neki a legjobb. Azt gondoltam, hogy hiányozni fognak majd a központban töltött, lazulós délutánok, de nem így történt. Ezeket a programokat megszerveztük itthon is, sőt még sokkal jobb volt az egész. Ha akartunk, zenét üvöltettünk, vagy kirohantunk az utcára, mint a félőrültek, csupán heccből. Elkezdtünk játszani egy olyan játékot, aminek a címe és a leírása nagyjából az, hogy „Úgysem mered”. Ilyenkor mindig hajmeresztő dolgokat mondtunk a másiknak, például: úgysem mersz végigszaladni az utcán úgy, hogy a Waka Wakát énekeled. Ezt én javasoltam neki, ő meg rögtön felugrott az ágyról, hogy dehogynem meri. Pillanatokon belül el is kezdte végrehajtani az akciót, én meg loholtam utána, hogy láthassam. Szakadtam a röhögéstől, ahogy az emberek csodálkozva, megbotránkozva vagy szintén nevetve álltak félre a nővérem útjából, majd néztek utána. Persze, akadt olyan eset is, amikor én szívtam meg, kegyetlenül. Rissa azt mondta egy nem várt pillanatban, miközben bevásároltunk A TÖMÖTT SZUPERMARKETBEN, hogy úgysem mersz bemenni az „idegeneknek belépni tilos” ajtón, és kihozni onnan valamit. Megfordult a fejemben, hogy ezt aztán tényleg nem merem, de amint Rissa elhívatott arcára néztem, fellobbant bennem a vágy, hogy őrülten beégessem magam. A versenyszellem.

Tehát vettem egy mély levegőt, és bementem az ajtón. Egy vékony kis folyosó fogadott, jobbra-balra ajtók, felirat sehol. Hallottam, hogy az egyik mögött két férfi beszélgetett. Óvatosan behallgattam minden ajtó mögé, és benyitottam az utolsóba, ahonnan nem hallottam semmit. Egy nagy helyiségben találtam magam, ahol raklapokon és polcokon mindenféle termékek álltak becsomagolva. Eszem ágába sem jutott kibontani egyet sem, de valamit el kellett vinnem. A papírkötegekkel borított íróasztal felé vettem az irányt, és óvatosan beletúrtam a dolgokba, hogy találjak valamit. Sehol semmi, csak papírok. Számlák, tételsorok, megrendelések, ilyesmik. Finoman kihúztam a felső fiókot, ahol megláttam egy „Benjamin” feliratú névtáblát. Hohó, ez lesz az! Kivettem és feltűztem a felsőmre, de amikor megfordultam, éppen megfigyelhettem, hogy egy srác, magában halkan motyogva, gumis mappával a kezében, belép a helyiségbe. Ledermedtem hirtelen. Ha nem mozdulok, még csak nem is pislogok, talán nem is vesz észre. Még mindig az iratokba mélyedt, de amikor közelebb lépett és felnézett, elkerekedett a szeme.

– Szia. – Ez volt az, ami elsőként elhagyta a száját. Szia. Nem több, nem kevesebb. Ott állt, engem nézett, én meg őt.

– Szia – válaszoltam én is.

– Segíthetek valamiben? – Majd a névtáblámra nézett, és hozzátette: – Benjamin.

Ha nem lettem volna totálisan berezelve, még viccesnek is tartottam volna a jelenetet. Kócos, szőke haja alól kíváncsian nézett rám, várta a magyarázatomat, de egyáltalán nem tűnt dühösnek. Semmi értelmes nem jutott az eszembe, pont, amikor kellett volna. Kimondtam hát, ami elsőnek az eszembe jutott.

– Egy civilnek álcázott minőségellenőr vagyok, és...

Az ismeretlen felnevetett, én meg attól tartottam, hogy mindjárt megjönnek a többiek is, mert meghallják, és soha többé nem menekülök innen.

– Jól van, igazad van, nem vagyok az.

– Rögtön tudtam – rázta meg a fejét. – Benjamin vagyok.

Ó. Édes. Istenem. Nem bírtam tovább, és elnevettem magam, ő meg követte a példámat. Egyáltalán nem ezt akartam, de végül is, így jött össze, mit tehetnék? Nevettem, mert az jólesett. Ben felajánlotta, hogy kikísér, és hihetetlenül jó arc volt, mert azt is megtehette volna, hogy kikerget. De nem. Az ajtóban, amelynek a másik oldalán már ott várt a nővérem, jó ismerősökként váltunk el egymástól.

– Ezért még kinyírlak! – jegyeztem meg, miután jó messzire kerültünk a tett helyszínéről. – Ez brutális volt!

– Egész csinos kísérőfiúd akadt, annyira nem lehetett rossz.

A kezébe nyomtam a névtáblát, mire feltartotta a hüvelykujját, elismerése jeléül. Vagy ötször levert a víz az alatt a néhány perc alatt, amíg bent voltam, de utólag visszagondolva, tényleg vicces volt.

Miután hazaértünk hozzám, Rissa levágta magát a tévé elé, mert mindenféleképpen meg akarta nézni egy meccs ismétlését. Rám maradt minden, a kipakolás, az ebéd előkészítése, meg elkészítése is, de egyáltalán nem bántam, hogy Rissa elcsalta a dolgot. Ez rá jellemző volt. Betettem egy liter tejet a hűtőbe, és amikor felemelkedtem, a tekintetem egész véletlenül a képernyőre siklott. Kosárlabda. Eddig nem is kapcsoltam, de most olyan erővel vágott szívem a felismerés, hogy megingott a lábam alatt a talaj.

Képtelen lettem volna tovább foglalkozni a teendőimmel, ezért átbotorkáltam a nappaliba, és leroskadtam Rissa mellé. Mondanom sem kellett semmit, észrevette rajtam a változást. Aztán hirtelen beszélni kezdett, és eleinte oda sem figyeltem rá, mert zúgott a fejem és megszédültem, de amint összeszedtem magam, eljutottak hozzám a szavai.

– Ezt senki sem érdemli, Macey. Tudom, miről beszélek. Te mindig ott voltál nekem, főleg akkor, amikor még magamban sem hittem. Ezt sem helyettesíteni, sem elfelejteni nem lehet. Ezt jelenti kötődni. Fura érzés, mi? Mert mi csak egymásnak voltunk itt, majdnem egész életünkben. De neked már nemcsak én vagyok, mikor veszed észre?

Elhallgatott. Ránéztem.

– Én. Nem. Vagyok. Szerelmes.

Ezt a szót még kimondani is undorító volt. Szerelem nem létezik! Mikor értik már ezt meg végre?

– Emlékszel arra, amikor azt mondtam, hogy vigyázz a szívedre? Pontosan ezért tettem. Mert már akkor láttam rajtad, hogy valaki olyasmit tett veled, amit előtte senki, soha. Johanna már azelőtt hatással volt rád, hogy észrevetted volna. Tudtam. Láttam. Mert mindig is láttalak, ismertelek. És te megváltoztál. Tiltakozhatsz, ordíthatsz velem, akár el is küldhetsz. De akkor is igazam lesz. Én ismerlek a világon a legjobban, Macey. Hidd el, hogy tudom, miről beszélek. Te nem láttad rajtam, de én mégis figyeltem rád.

Figyelt rám. Annyi időn keresztül figyelt engem. Én pedig figyeltem rá, minden egyes nap, és egyikünk sem mondta meg ezt a másiknak. Egyikünk sem mert lépni, nem merte megszakítani a csendes magány állapotát. Mert azt hittük, hogy a másiknak úgy jó, pedig dehogy volt az. Ennyi idő kellett ahhoz, ennyi változás kellett ahhoz, egy idegen fiú kellett ahhoz, hogy mi egymásra találjunk. Ránéztem a nővérem arcára, az érzelmeit most nem takarta előlem, elég volt belenéznem a szemébe, és megláttam benne mindazt, amit eddig titkolt előlem. Ő tudott mindenről. Tud mindenről. Ő a legbámulatosabb ember a földön.

Betettem a DVD-t a lejátszóba. Már most tudtam, hogy nem fogom tudni elviselni. Már most tudtam, hogy sebeket fog feltépni, emlékeket fog feleleveníteni, éget majd. Sötét vett körül, csak a tévéből áradt halovány fény. A felvétel elindult, halk gitárszó volt az alap, és megjelentek a képernyőn a feliratok, a rendező neve, a dátum, a film címe, és végül... Végül az ő neve is.

Frank néhány hónappal ezelőtt megígérte nekem, hogy elküldi a felvételt, amit én készítettem a filmstúdióban, Joshról. Ekkor megjelent a képernyőn, pontosan abban a szobában, ahol én is ott voltam, vele szemben. Engem nézett. Én álltam a kamera másik oldalán, és ő engem nézett akkor, most pedig, a tévé előtt ülök, a tévé előtt, ahol az ő arca látszik, és most is, mintha engem fürkészne azokkal a barátságos szemeivel. Mosolyog. Nincs itt mellettem, de mégis megéreztem az illatát. Fájón elevenedik fel előttem minden egyes emlék, mozzanat aznapról.

Meghallottam a hangját.

– Nos, akkor most csináljak hülyét magamból?

Olyan valóságosnak hatott, hogy megmerevedtem. Rám nézett, még ha nem is ezen a napon, ebben az élethelyzetben, de engem, egy korábbi énemet. A hangja, az ismerős, lágy, derűs hang hozzám beszélt.

Aztán én szólaltam meg, de ez a hang bántotta a fülemet.

– Nem kell. Játssz szerepet. Mutass valamit! Frank azt mondta, a felvételeket csak én kapom meg, szigorúan titkosan kezelik majd, és küldik ki nekem.

– Fogadni is mernél erre?

Ez az a nap. Erről a napról beszéltünk. Eljött, csak egyikünk sem gondolta volna, hogy ilyen lesz. Az egész testem görcsbe rándult, szörnyen éreztem magam, a hideg rázott és szédültem. Vagy tényleg van valami bajom, vagy saját magamat fogom megbetegíteni, ha így haladok. Megpróbáltam leereszteni, de nem sikerült, a görcs nem enyhült semmit sem.

– De sosem beszéltem magamban! Partnerem mindig volt.

Partner. Ez voltam én. Partner az életben, az ágyban, a vacsoránál, mindenütt, amíg el nem rohant tőlem. Persze, nem haragudtam érte. Nem tehettem. Az ő döntése volt, akármi is vezérelte, és nem kérdőjelezhettem meg. Csak rohadtul rosszulesett, mert vártam rá, vártam a magyarázatot, amit nem kaptam meg. Én nem kezdeményeztem, miért is tettem volna, én mindig is kivártam, amíg az emberek maguktól mondták el, amit el akartak. Vele is így tettem – talán ez volt a baj? Nem kellett volna hagyni? Erőszakosan a torkának kellett volna ugranom, választ és magyarázatot követelve? Nem. Türelmes voltam, megvártam, míg eljön az ideje. Csak addig piszkosul fájt a tudatlanság és a hiánya.

Miután Rissa elment, és végiggondoltam, hogy mit mondott rólunk, rólam, találtam benne némi igazságot. Persze, őrülten nehéz volt beismerni, de elegem volt a sok hazugságból. Annyit hazudtam már magamnak, hogy azt egy hivatásos meseíró is megirigyelné. Állandóan ferdítettem, köntörfalaztam és hárítottam ahelyett, hogy szembenéztem volna azzal, aki vagyok. Nem én vagyok a legjobb ember a földön, az tény. Soha nem is leszek az. Nem szeretek mindenkit, és hajlamos vagyok másokat bántani. De ha magamat nem fogadom el, akkor engem sem fog senki. Most melyik a fontosabb? Lehet választani! Hogy továbbra is hazudozzak magamnak és magam előtt, nem beismerve azt, ami ott van, végig ott volt? Vagy kerek perec kijelenteni, hogy ez vagyok, és ez van. Elfogadni kibaszott nehéz dolog, de az sokkal rosszabb tud lenni, amikor téged nem fogadnak el.

És mégis figyelek rád... - XXIX.

Sziasztok!

Bár nem szombaton, de még a hétvégében - meghoztam a friss fejezetet, amin kívül már csak kettő lesz olvasható.

Bele is vágok a közepébe, azt szeretném kérdezni tőletek, hogy mit hallottatok arról, hogy megszűnik a blogger? Én emiatt teljes pánikban vagyok, nem is tudom hirtelen, mihez kezdjek. :/

Kellemes hétvégét és "maradék" nyarat nektek, élvezzétek ki!

E.

XXIX.

Zene:

IMANY - You Will Never Know

                      "You will never know, I will never show..."

Nem törődve senkivel és semmivel húztam magamra egy régi, lázadó korszakomból megmaradt Nirvana pólót, szakadt farmert meg tornacsukát, a hajamat egyszerűen összefogtam, pénzt és személyit gyűrtem a zsebembe, aztán hívtam egy taxit. Legalább három éve, hogy nem jártam az egyetemi évek alatt törzshellyé vált kis rockkocsmában, a város szélén. Fel akartam eleveníteni az emlékeket!

A hely egyébként semmit sem változott, olyan volt, mint azelőtt. Ugyanúgy üvöltött a zene, ugyanúgy vedelték a kiskorúak a sört meg a boroskólát, ugyanúgy állt ott a biliárdasztal, mint azelőtt, és ugyanúgy majdnem mindenki dohányzott, füstölt az egész hely. Mikor beléptem, néhány tekintet rám szegeződött, de egyáltalán nem érdekelt, egyenesen a pulthoz lépdeltem. Első körben kértem egy vodkát, amit évek óta gyűlöltem, de most ez kellett, hogy érezzem a testi fájdalmat, kellemetlenséget, hányingert is. Az volt a célom, hogy elengedem magam, úgy viselkedek, ahogy már régóta nem, mert bekaphatja az egész világ.

A vodka után kértem egy sört, aztán odamentem a biliárdozó srácokhoz. Fiatalok voltak, idétlenek, de egyáltalán nem is érdekeltek úgy. Csak ki akartam kapcsolni, és megkérdeztem, játszhatnék-e velük. Úgy értelmezték, mintha akarnék tőlük valamit, pedig semmi sem állt távolabb tőlem. Hamar félbehagyták a játékot, aminek a közepén voltak, amikor megérkeztem, és elkezdtek egy újat, immár velem. Még kedvesen magyarázták is a szabályokat, azt gondolva, hogy én most jöttem le a falvédőről. Persze, rájátszottam, mert úgy tettem, mintha tényleg nem lenne fogalmam az egészről, aztán amikor játszani kezdtünk, csak néztek, hogy hogyan pakolgatom el folyamatosan a csíkos golyókat. Természetesen, nyertünk.

Hamar meguntam a társaságukat, ezért átnéztem a szomszédos helyiségbe, amit régebben egyszerűen csak dühöngőnek neveztek. Na, itt aztán üvöltött a rock! Nem ismertem a számot, ami éppen szólt, de azért lelkesen ráztam rá a hajamat, magasról letojva mindent és mindenkit. Kábé még két számot végigbuliztam, aztán visszatértem a pulthoz egy újabb piáért. Konkrét elhatározásom volt: be akartam rúgni. E célt szolgálta a következő tíz percben legurított két vodka is, ami után már kezdett homályosodni a látásom. Társaságom is akadt időközben: egy fiatal, körszakállas srác, piros tornacipőben. Na, mindenki hiányzott, csak egy ilyen szerencsétlen nem, aki éppen azon munkálkodott, hogy felszedjen. Egy ideig hallgattam, hogy miféle süket sódert nyom nekem, aztán megelégeltem, ránéztem és ennyit kérdeztem: nem tudnád befogni? Igen gyorsan lekopott mellőlem. Aztán jött a következő, de azzal még ennyire sem voltam kedves. Komolyan, valami a hátamra van írva? Szedjetek fel? Vagy esetleg: könnyen átejthető vagyok? Ilyen és ehhez hasonló dolgokon morfondíroztam, immáron hivatalosan is becsiccsentve, amikor a hangszórókból felhangzott egy általam olyan jól ismert szám. Egy dal, amitől minden eszembe jutott, és elszorult a torkom. Egy Green Day szám.

Küszködtem néhány másodpercig a könnyeimmel, aztán kértem egy újabb vodkát, miközben azt suttogtam magam elé, hogy baszd meg. El akartam felejteni ezt az egész tetves helyzetet, az együtt töltött néhány hónapot, a sok csókot, a buja éjszakákat, a kosármeccseket. Mert az egész nem jelentett semmit, ezek szerint. Josh elment, és azóta egyszer hívott fel, de akkor sem adott magyarázatot. Persze, nem is kértem volna. Csak jólesett volna, hogy hé, ez és ez van, ne várj rám. Vagy akármi, csak ne ez a csönd! A Green Day tovább üvöltött, én meg éreztem, hogy ha egy korttyal is többet iszom, minden vissza fog jönni, és egyáltalán nem fog jól mutatni itt a padlón.

Lekászálódtam a bárszékről, és kitámolyogtam a friss levegőre. Csak kétszer akartam elesni a saját lábamban, új pályarekord. Leültem az egyik padra, a térdem közé hajtottam a fejemet, várva, hogy a szédülés és a kellemetlen érzés megszűnjön. Lassan lélegeztem, de a zenét és az idióta érzéseket nem tudtam ignorálni. A büdös francba, annyira haragudtam! Ki voltam készülve a ténytől, hogy valaki előtt készültem feltárni a lelkem, és az a valaki hirtelen lelépett. Ilyet az embernek nem egyszerű megemésztenie. Nem éreztem féltékenységet, semmi ilyesmit. Csalódott voltam, ennyi az egész. Jó volt vele, talán túl jó is, ez lehetett a baj. Többet akartam? Létezik. Megszívtam? Meg hát. Na, ez az egyik ok, hogy nem hiszek két ember sikeres, boldog párkapcsolatában.

Olyan ködös volt a fejem, hogy abban sem voltam biztos, hogy hazatalálnék. Valahonnan, az egyik zsebemből, sikerült előkotornom a telefonomat. Ez egy jó kezdet! A gombokat sajnos nem bírtam nyomogatni, mert a számok összefolytak előttem. Ajaj. A velem szemben lévő padon ült egy turbékoló párocska, gondoltam, megkérem őket, hogy hívjanak nekem segítséget, bármilyen ciki is ez. Odamentem, és akadozó nyelvvel magyarázva, a lány orra alá dugtam a mobilt. Azt mondta, hogy valaki keresett is, háromszor. Nem értettem, hogy ki az, mert szédülni kezdett a világ. Rábólintottam, hogy hívja csak őt, akárki is az, ha háromszor felhívott, csak fontos vagyok neki!

Visszaültem a padra, majdhogynem elhasaltam rajta. Olyan szinten a fejembe szállt az alkohol, hogy még szégyellni magamat sem maradt erőm. Hát milyen durva állapot már ez? Legalább ezer éve nem ittam ennyit, ilyen rövid idő leforgása alatt. Behunytam a szememet, aztán akkor nyitottam ki, amikor valaki a nevemen szólított, és a vállamat fogta.

– Macey! – mondta a hang kétségbeesetten, döbbenten. Próbáltam pislogni, de továbbra is sötét volt, és továbbra is részeg voltam. Aztán ránéztem az ébresztőmre, és csalódottságomban felnyögtem.

– Xavier?

– Na, gyere! – Azzal a karom alá nyúlt, felhúzott és kitámogatott a kocsma udvaráról az utcára. Ha lett volna elég lelkierőm, körbenézek, a förtelmes kétlábú járgányát keresve, de még ehhez is kész voltam.

Kinyitotta a Mustang ajtaját, én pedig valósággal beszédültem. Őrült megkönnyebbülés, mint legutóbb a vodka, áradt szét a testemben, hogy nem fogunk motorozni.

– Te, hogy... Hogy te... – makogtam.

– Valami idegen kiscsaj hívott fel a te számodról, és közölte, hogy milyen állapotban vagy, én meg rohantam érted, mint az őrült. Eléggé kiütötted magad!

– Hülyeség!

Xavier felnevetett, de olyan messziről szólt a hangja, hogy már egész normálisnak érzékeltem. Lehet, hogy velem van a baj? Ez a pasi tök normális, csak megfelelő mennyiségű pia kell hozzá?

Ismét behunytam a szemem, és amikor kinyitottam, esküszöm, hogy csak néhány másodpercnek tűnt, egy éjjel is nyitva tartó étterem parkolójában álltunk.

– Na, gyere. Tudom, mire van most szükséged.

– Hány óra van? – kérdeztem lassan, de már érthetően. Nem akartam aludni, de amikor az ember be van állva, lépten-nyomon képes lenne szundikálni.

– Most múlt éjfél.                          

– Az nem lehet.                            

– De, bizony – röhögött. – Olyan lány lettél, aki már tízkor elázik. Ez őrülten gáz!

Sejtettem, hogy csak szórakozik velem, de még túl kótyagos voltam ahhoz, hogy reagáljak rá. Kiszállt a kocsiból, én meg mentem utána. Bár a vacsorára gondolni sem tudtam, tény, hogy néhány napja nem ettem normális ételt, csak néhány gyümölcsöt, és kellett az energia.

Beültünk az étterem egyik hátsó sarkába, és egy középkorú pincérnő már repült is, hogy felvehesse a rendelésünket. A fehér asztallapot fixíroztam, nem akartam, hogy lássa rajtam, szét vagyok esve. Így is őrülten kínosan éreztem magam. Xavier rendelt valamit, aztán megköszörülte a torkát, hogy figyeljek rá. Ránéztem, de csak az arcára festett, képletes kérdőjelet láttam. Hát persze. Magyarázatot várt.

– Szórakozni akartam – mondtam végül. Égett az arcom elég rendesen. Nem elég, hogy ő kaparta össze azt, ami nyomokban maradt belőlem, de még jó fej is volt! Rettenetes párosítás.

– Nem, Macey, te a detoxikálóban akartál kikötni szórakozás helyett!

– Erre most igazán nincs szükségem – suttogtam alig hallhatóan, rá sem nézve. Képtelen voltam a szemébe nézni. Egyszerűen nem ment. Tartoztam neki azért, hogy megmentett, hogy nem használta ki a helyzetet, hogy nem hagyott cserben, holott megtehette volna.

– Igaz.

Meglepődtem azon, hogy ezt felelte. Ez az a srác volt, akit én is ismertem? Aki millió módón vallott szerelmet, miközben az őrületbe kergetett? Van ilyen arca is, és soha nem mutatta meg nekem?

– Szóval?

A pincérnő ekkor sugárzó mosollyal lerakott elém egy halom kaját, meg valami kétes kinézetű, piros turmixot. Miután elment, kijelentettem, hogy én ezt tuti, hogy nem iszom meg, de Xav addig győzködött, hogy csak megtettem. Esküdözött össze-vissza, hogy ettől egy órán belül kijózanodom teljesen, és nem leszek másnapos. Nem tudtam ellenállni egy ilyen lehetőségnek.

– Ki akartam kapcsolni, mert... túl sok dolog gyülemlett fel. – Ez igaz volt. Részben. Nem ez volt a fő oka a viselkedésemnek, de közrejátszott benne. Felkaptam egy sült krumplit a tányéromról, és lassan elrágcsáltam. Addig sem kellett megszólalnom.

– Köze van ennek Hutchersonhoz?

– Mi van? – kaptam fel a fejem a neve hallatára. Ez neki elég válasz volt, az arckifejezése elárulta.

– Hát persze. Én sosem kaptalak meg téged, Macey. Nem is ismerlek igazán. De nem vagyok hülye. Ha egy nő így kiüti magát, azt csakis férfi miatt teszi meg.

– Pedig ez nem igaz.

Nem firtatta, valószínűleg azért, mert tudta, hogy úgyis hazudtam. Némán ettem tovább, de a sajtos hamburger meg a krumpli hirtelen íztelen és rágós lett, a piros csodakoktél meg színtelen és szagtalan. Újra a szívembe hasított a felismerés, és így, hogy kezdtem kijózanodni, sokkal elviselhetetlenebb lett minden. Hüm, lehet, hogy meg kellene kérnem Xaviert, hogy hazafelé vegyen nekem egy üveg vodkát.

Képtelen lettem volna tovább ott ülni, vele szemben, miközben ártatlanul nézett rám, tengernyi kérdéssel a szemében, tudva, hogy nem tudok, nem fogok válaszolni rájuk. Megkértem, hogy vigyen haza. Szó nélkül tudomásul vette, nem őrjöngött, nem kérdezősködött tovább. Az úton egész végig csendben ültünk, az én agyam meg azon kattogott, hogy hogyan köszönje meg ezt az egészet. Ilyen helyzetekben nem voltam a szavak embere, mert általában nem hagytam, hogy emberek olyan dolgot tegyenek értem, amit meg kéne köszönnöm.

Xavier leparkolt a lakásom előtt, és ekkor rettenetesen zavarba jöttem, hogy még mindig nem tudtam kinyögni semmi értelmeset sem. Hova lett ilyenkor az a Macey, aki mindig lazán kezelte a helyzeteit ezzel a sráccal? Akinek mindig voltak készenlétben frappáns megjegyzései?

– Miért nem tudtam arról, hogy te ilyen is tudsz lenni? – kérdeztem aztán, nagyon halkan.

– Mert nem fordítottál időt arra, hogy meglásd.

A szavai a szívembe találtak. Mert igaza volt. Simán, bárminemű rossz érzés nélkül könyveltem el őt magamban egy idiótának, egy szerelmes idiótának ahelyett, hogy belenéztem volna a lelkébe, amit ezüsttálcán kínált fel nekem. Szörnyű embernek éreztem magam.

– Sajnálom – böktem ki nehezen. De Xavier csak mosolygott, olyan beletörődő, szomorkás mosollyal. Mint aki már lemondott arról, hogy a nő, akit szeret, valaha is viszontszeretheti. Mintha a bőrömbe karcolódott volna a felismerés, hogy én vagyok a fájdalma okozója. Önző voltam, mert eddig sosem gondoltam erre a dologra így. Sosem láttam, hogy milyen valójában.

– Ne tedd. Így alakult.

Bólintottam, aztán kinyögtem a szót, amivel hosszú percek óta küszködtem:

– Köszönöm. – Megint bólintott, ezúttal nem annyira fájdalmas arckifejezéssel. – Nem kellett volna ezt megtenned, utánam jönnöd, összeszedned. De mégis... Köszönöm.

Elköszöntem tőle, és mélységesen szégyellve magam, bezárkóztam a lakásomba. Behúztam az összes sötétítőt, lekapcsoltam minden fényforrást, és egy kiadós fürdő után, fetrengve az ágyamban, még a takarómat is a fejemre húztam. Szerettem volna mindent kizárni, mintha ezzel elérhettem volna, hogy azt is eltüntethessem magamból, ami fáj.

És mégis figyelek rád... - XXVIII.

Sziasztok!

Nos, egy olyan resz, ahol egy kicsit feje tetejere all a vilag... Ne aggodjatok, nem rombolok le azert mindent :DDDD

Meg egy kerdes a multheti utan: ki a kedvenc karakteretek? Orulnek a valaszaitoknak :)

Jo olvasast, jo nyarat!

Erika-Nilla

XXVIII.

Zene:

PASSENGER - Let Her Go

                                             "Only miss the sun when it starts to snow..."

Petíciót fogok írni az életnek, esküszöm, hogy szabja már meg a napi sokkoló hírek/tények számát! Nincs erre véletlenül valami szabály? Mondjuk, elég egy totális megdöbbenés egy napra? Miért kell még fokozni? Ebbe teljesen bele lehet őrülni.

Kezdem az elején, hátha akkor sikeresebben meg fogom érteni azon dolgok számát, amelyekről most fogalmam sem volt.

Felkeltem hétfő hajnalban, bár kicsit nehezen, felöltöztem, megittam két pohár kávét és dolgozni indultam, ahogy szoktam. A Fiat sem robbant le, öltözködési gondokkal sem küszködtem, szóval minden jel arra mutatott, hogy ez egy átlagos, egészen jónak mondható nap lesz. Rohadt nagyot tévedtem.

Beértem a rádióba, és Xavier olyan határtalan vidámsággal fogadott, hogy már az gyanús volt. Nem szoktam megfigyelni, hogy mi van vele, mert nem túlzottan érdekel, de azért nekem is van szemem. Amikor szinte énekelve beszélget velem a boldogságtól, az elég feltűnő. Belementem a játékba, és megkérdeztem, hogy mi történt, amitől ennyire fel van dobva, majd, mint akit teljesen meglepett a kérdés (!), mesélni kezdett valamiről. Fogalmam nem volt, hogy miről hadovál, de azért bólogattam. Aztán egyszer csak felpattant, megragadta a kezem, és magával húzott az ajtó felé. Na, innentől kezdve nem tetszett annyira a dolog, kiszakítottam magam a fogságából, és önszántamból követtem. Ez még mindig a kisebbik rossz, mert így simán lekaratézhatom, ha valami olyasmit akar tenni, amit én nem. Egyenesen a rádió parkolójához vezetett, ahol a kocsija szokott állni, egy régi Ford Mustang, de most nem az volt ott. Azt hittem, lefejelem a betont, miközben összeesek a meglepetéstől. Xavier büszkén mosolygott egy kék-fehér Kawasaki mellett. Ez gyorsasági motor volt a javából, nem az a hogyishívjákfajta.

– Ez meg mi a franc? – kérdeztem döbbenten.

– Nem mi! Hanem ki.

Többet nem is kellett kérdeznem, ugyanis Xavier a legapróbb részletekig elmesélt mindent, hogy mennyire szeretett volna már egyet, és hogy blabla, meg blablabla, az igazság az, hogy nem igazán figyeltem rá. Olyan büszkén mutogatta a legújabb kincsét, mintha minimum a bölcsek kövét találta volna fel. Ez már rossz ómen volt az egész napra nézve, de a fene se gondolta volna, hogy lehet rosszabb! Persze, mindig lehet rosszabb, csak egy kicsit későn döbbentem rá.

A következő sokk, ami az egyetlen pozitívum volt a napban, akkor ért, amikor kijöttem a stúdióból. Az emberből a nem várt helyzetek, még ha pozitívak is, egyszerűen kiveszik az erejét. Szóval, békésen slattyogtam kifelé, azon morfondírozva, hogy mit ebédeljek, és vigyek-e Rissának is belőle, vagy főzött-e magának, amikor egy vékonyka, félős hang megszólított. Olyan idegenül mondta a nevemet, hogy rögtön tudtam, nem ismerjük egymást. Megpördültem, és egy alacsony, fiatal, bár nagyon szép lánnyal találtam szemben magam.

– Te vagy Macey, ugye? – Bólintottam. – Mi nem ismerjük egymást, de itt lakom a közelben, és reggelente hallgatom a műsorotokat. Csak azért bátorkodtalak megszólítani – mosolygott szégyenlősen –, mert nagyon szimpatikus vagy.

– Köszönöm szépen, ezt igazán... jó hallani. – Olyan zavarban voltam, pedig ez nem jellemző rám, egyáltalán, hogy azt is elfelejtettem, hogy megkérdezzem, valójában miért is mondja ezt.

– Szóval, szeretném elmondani, hogy ne vedd a szívedre azt a sok támadást és bántást, amit a sok őrült rajongó rád zúdít! Ne foglalkozz velük, mert te csodálatos vagy, és ők a primitívek, hogy ezt nem ismerik fel.

És ez volt az a pont, amikor kiszáradt a torkom. Ez a lány egy vadidegen. A hangomon és a nevemen kívül nem ismert engem, de ennek ellenére, mégis összeszedte minden bátorságát, és leszólított az utcán, hogy elmondja... Istenem!

– Varázslatosak vagytok együtt, két ennyire jó ember megérdemli egymást! – Aztán megköszönte, hogy nem küldtem el, köszönt és elment. Belépett az életembe, ott töltött nem egészen három percet, és mégis, eget rengető változásokat vitt végbe benne, majd távozott. Sokáig néztem az idegen lány után, végül már legalább ötször lecserélődtek az emberek az utcán, mire úgy döntöttem, hogy hazaindulok. Az ilyesmit meg kell emészteni, és akár tetszik, akár nem, ehhez időre van szükség.

Természetesen a délután hátralévő részében nem tudtam kiverni a fejemből a lányt, aki egy személyes kis csodával ajándékozott meg. Ilyen emberek is vannak a világon. Ilyen emberek is tudják, hogy én létezem, és noha egy szót sem váltottunk soha, azt gondolják rólam, hogy csodálatos vagyok. Én! Én, aki szarkasztikus, nehezen elviselhető, még magamat is kiábrándító vagyok.

Sokszor kiszeretsz az életből, az igaz. Eleged lesz, és akkor lecsücsülsz a lelki gödörbe, rohadsz egy darabig... Mindenkivel megesik, és olyankor az egész világ cseszettül fáj. Kín az élet. Mintha minden és mindenki arra esküdött volna fel, hogy bántson. De néha van olyan pillanat is, amikor visszaszeretsz az életbe. Amikor valaki visszaadja a hited. Néhány kedves szóval, vagy csak úgy, a létezésével. Hát létezik ennél nagyobb csoda a földön?

Én régóta nem szerettem az életet, olyan mértékben kiábrándultam belőle, amit még kifejezni is nehéz lenne.

Rissa meglátogatott, átjött hozzám, de nem maradt sokáig. Hozott egy-két cuccot, amit vásárlás közben talált, és rögtön rám gondolt. Például néhány dekormatrica a falra, fürdősó, egy-két hűtőre akasztható, újfajta üzenettartó, meg ilyesmik, csupa hasznos holmi. Hálás voltam érte, de valahogy nem tudtam örülni a kis színes apróságoknak. Meg volt pecsételve a napom. Látta rajtam, hogy valami nem oké, de nem faggatott. És akkor értettem meg őt valójában. Hónapokig figyeltem a márványszerű álarcát, ahogy csak mered maga elé, miközben egy másik világban vándorol, én pedig ott kuporgok a szőnyegen, és nem szólok semmit. Ő ugyanezt tette most, és a hallgatásánál semmi sem esett volna jobban. Átértékeltem néhány dolgot, néhány évet, talán ezt az egész életet, miközben a nővérem csendben ült mellettem, ezzel tájékoztatva arról, hogy ő itt van, és lesz nekem. Ez, hogy ilyen pillanatokat éltünk át, hogy mindketten voltunk mindkét helyzetben, olyan erős köteléket fon közénk, amit egy giga-mega láncfűrésszel sem lehetne elszakítani.

Némán ültünk, az én fejemben pörögtek a gondolatok, míg végül azt dobta a gép, és utána folyamatosan azt dobta, hogy fel kell hívnom Josht. Ránéztem Rissára és ezt elmondtam neki is. Bólintott és elment. Magamra hagyott, mert ez volt az én nagy csatám, a fatális tusám, amikor szembe kell néznem azzal, ami jön, ki kell nyitnom a számat, feltárni a lelkemet, mert az élet néha ezt a lépést hozza kötelezőnek.

Josh egy óra múlva megérkezett. Örült neki, hogy áthívtam. Láttam valamit a szemében, talán felismerést. De boldog volt, ez biztos. Ezt millió más közül is felismertem volna. Megálltam vele szemben, belenéztem a meleg, barna szemeibe, ami a megnyugvást jelentette nekem a lelki viharos napjaimon, és kimondtam, ami elsőnek eszembe jutott. Nem mérlegeltem, nem tököltem.

– Beszélgetni szeretnék veled.

Félszegen bólintott, mint aki nem akar megszólalni, hátha félbeszakítana vele, és akkor elnémulnék. De én most nem akartam hallgatni.

– Én... sok sebből vérzem – kezdtem tétován, majd megköszörültem a torkom, és erőteljesebben folytattam. – Sokan sokszor vágták belém a kést. Először, és legmélyebben a szüleim. Nem véletlenül nem hallasz róluk sosem, megismerni se akard őket! Én is elfelejteném, ha tudnám. Aztán ott van a nővérem... Őt szeretem a világon a legjobban. Ha nem lenne, nem lennék. Megbolondulnék nélküle. Ő fantasztikus, a legjobb ember a világon. De... vannak hibái. Nem tökéletes. Ő is megsebzett, de nem szándékosan. Rissa csak... szenvedett, és ezzel másokat is szenvedésre ítélt. Róla pedig azért nem beszélek soha, mert... Mert az ő tragédiájához túl kevesek a szavak.

Ránéztem Joshra: megbabonázva figyelt. Mintha nem is csak magamról mesélnék, hanem minimum azt ecsetelném neki, hogy legyen az USA elnöke. Aztán... megcsörrent a telefonja a röviden beállt csendben, amitől mindketten összerezzentünk. Nem úgy tűnt, mint aki fel akarja venni, engem viszont túlságosan zavart. Végül előhúzta a zsebéből a kis érintőképernyős mobilt, és hosszan, mintha egy teljesen más ember ült volna velem szemben, mint két perccel ezelőtt, falfehér arccal nézte a kijelzőt.

– Josh? – szólítottam meg kétségbeesetten.

Valamit suttogott, de az egyre jobban üvöltő Green Day számtól nem hallottam. Ő azonban fel sem kapta a fejét a hangomra, Billie Joe Armstrong meg tovább dalolgatott. Hirtelen Josh felugrott, kirohant a lakásból, miközben hallottam még, hogy beleszólt a telefonba: halló?

Idegőrlő percek következtek. Legalább öt évet öregedtem abban a néhány percben, ameddig vártam rá. Rendesen kivert a víz, remegett kezem-lábam. Azelőtt sosem volt pánikrohamom, de sejtettem, hogy valami ilyesmi lehet! Már azon agyaltam, hogy vajon valóban szédülök-e, vagy csak a képzelet játéka, amikor Josh visszajött. Továbbra is falfehér volt, és az arcán különböző érzelmek követték egymást. Düh, félelem, fájdalom és kétségbeesés. Annak ellenére, hogy sosem kerültem még hasonló helyzetbe, tudtam, hogy mi fog következni. El fog menni. Aki így néz egy nőre, ahogy ő tette, az borítékolhatóan le fog lépni. Mert van, aki fontosabb. Valami szúrni kezdett a szívem táján.

– Macey, most... Én csak... Fel foglak hívni, amint...

– Csak menj. Ne magyarázkodj. Akármi is történt... – még soha életemben nem esett szavakat ennyire kimondani. – Menj.

– Magyarázattal tartozom – mondta aztán, ahogy egy kicsit összeszedte magát. – Shannon volt az.

Shannon? Kertelés nélkül, ezt szerettem.

– Ő volt az én... barátnőm. Sőt, ennél jóval több volt. Négy és fél évet töltöttünk el együtt.

– Mikor lett vége? – Meg kellett kérdeznem. Meg kellett tudnom.

– Néhány hónappal azelőtt, hogy megismertelek volna téged. Ő és én... Nekünk lett volna... – vonaglott meg az arca az elfojtott fájdalomtól, ezt az érzést jól ismertem.

– Ez rendben van, Josh. Menj.

– Én...

– Nem szeretnék többet hallani.

– Neki csak szüksége van most rám, és... Ne haragudj.

Megráztam a fejem, mintha ezzel megakadályozhattam volna bármit is. Josh elment, én meg sokáig néztem utána, mielőtt a lélegzésen és a pislogáson kívül bármi reakciót is adtam volna. Aztán a kezembe temettem az arcom, és olyan mélyen, fájdalmasan zokogtam fel, hogy még az én fülemnek is rossz volt hallani.

Fel akartam tárni neki a legbelsőbb énemet. De ő elment. Ezentúl már semmi sem lesz ugyanolyan.

Ez az én tragédiám, amely kifejezésére nem felelnek meg a szavak...