Tied 10.

Sziasztok!

Elnézést a kis csúszásért, tudom, hogy vártátok. Szóval akkor az utolsó fejezet. Huh! El sem hiszem, hogy megint itt tartunk. Tudjátok, én nemcsak elkezdeni, hanem befejezni is szeretek egy történetet. Kellemes érzéssel tölt el. :)

Remélem, tetszett nektek ez a kis szösszenet, amit Tied névre kereszteltem. Értelmet fog nyerni a cím is, ha eddig még nem tette volna.
Köszönöm a figyelmeteket! Élvezzétek az utolsó részt is, és ha van kedvetek, maradjatok velem! A blog megint át fog változni, hogy egy új történet költözhessen be, úgyhogy figyeljetek! ;)
Imádlak titeket ❤,
Nilla

~ * ~

Úgy éreztem, egyetlen titok sem szorulhat közénk. Úgy éreztem, vele, mellette és alatta rátaláltam a valódi megnyugvásomra. Miközben az arcomat Norbi vállgödrébe fúrtam, eleresztettem egy halk sóhajt.

– Találkoztam Ádámmal. A napokban.

Norbi kicsikét meglepődött ezen, egy pillanatra még a lélegzetét is visszatartotta.

– Miért?

– Látni akart. Nem mondhattam nemet.

– És akkor ez most azt jelenti...? – kérdezte ingerülten.

Hosszan kifújtam a levegőt, felemeltem a fejem, a szemébe néztem. Megőriztem a hidegvéremet, minden belőle áradó és nyilvánvaló feszültség ellenére.

– Megbocsátottam neki. Barátok vagyunk.

– Igazán barátian hagyott el, ugye?

– Nem érdekel, hogy mi történt a múltban. Megemésztettem. Ő elment, te elfordultál, én hagytam. Ideje lezárni.

– Én leszarom, hogy mi van vele. Elhúzott, hát maradjon is ott. Jó helyen van a múltban.

Úgy döntöttem, egyelőre nem említem meg, hogy Ádám ide jelentkezett egyetemre. Jobb lesz várni vele.

– Miért haragszol rá ennyire? – néztem közelről a szemébe. Karját a feje alatt támasztotta, tekintetét a plafonra szegezte. Ámulva néztem fehér bőrét, duzzadt ajkát, gyönyörű szemét. Nem tudtam elhinni, hogy végre az enyém lett. Hogy végre egymáséi lettünk.

– Mert egy rohadék. Jól tudta, hogy mi a helyzet, velem meg veled, és mégis rád nyomult. Legszívesebben pofán vertem volna, akárhányszor megláttam. Inkább leléptem, tudod? Egyszerűbb volt.

Tudtam hát. Jól ismertem a menekülés kényszerét.

– Miért, mi a helyzet veled meg velem? – incselkedtem.

– Jaj, Csillag – nyögött fel megjátszott unalommal. – Még hányszor akarod hallani?

– Ezerszer.

– Odáig vagyok érted, még akkor is, ha nem akarod.

– Milliószor.

– Tudod, kezd hiányozni, amikor leordítottad a fejem – nevetett.

– Szemét!

– Ez az, ezt a lányt szeretem én.

Feljebb tornáztam magam, hogy ajkammal megsimogassam az övét. Belülről fűtött egy újfajta melegség: a szenvedély. Legszívesebben lecsókoltam volna a nyakán lévő sós tenger minden egyes cseppjét.

Csak néztem, hogy kosarazik, ahogy tegnap is tettem, amikor mellettem táncolt a színpadon, a béna előadás keretében, és ahogy előtte az ágyamban könyökölt, félmeztelenül... Minden egyes pillanatban mertem imádni őt, és ő merészen viszonozta ezt.

Be voltam szarva tőle. Mocskosul féltem kimutatni az érzelmeimet, azt hittem, szét fog szakítani. De Norbi nem tette. Nem tépett apró darabokra, és magát sem szedte szét, hogy össze tudjon engem fércelni. Egyszerűen csak megcsókolt, átölelt, érdes hangon a fülembe suttogott, és a következő pillanatban bedobott egy kosarat! A lelátón, a mi sulink gárdája felüvöltött, ugrálva éltette a csapatot, én viszont a helyemen maradtam. Az, hogy a fülembe sikítottak, nem tett rám valami jó benyomást, úgyhogy rámorrantam a mellettem tapsikoló idiótára, hogy elég lesz a műsorból. Sértődötten nézett rám, de legalább befogta.

Norbi az egyik szünetben megállt a pálya szélén, tekintete azonnal rám talált. Egy palackból kortyolt éppen, és amikor lerakta, nyilvánvalóan és veszettül dögösen rám kacsintott. A mellettem ülő szöszi elkerekedett szemmel fordult felém, látszólag elfelejtette az előbbi kis incidenst.

– Jó pasi – közölte a nyilvánvalót. Vérszemet kaptam, elővettem a legveszedelmesebb nézésemet, amivel riogatom a nemkívánatos személyeket.

– És foglalt, úgyhogy ha bármivel megpróbálkozol, olyan dolgokat teszek veled, amiből öt év múlva horrorfilmet forgatnak!

Bejött, a csaj eléggé megrendült a szavaim hallatán, felkapta a cuccait, és el is slisszolt a helyszínről. Kellemes elégedettség áradt szét bennem, és legalább a fülembe sem sikítozott senki.

Számomra nem volt meglepetés, hogy nyertük a meccset. Miután a csapat megkapta a kellő üdvrivalgást a közönségétől, a fiúk elhagyták a pályát. Lassan elindultam a kijárat irányába, és amíg Norbira vártam, egy követ rugdostam a lábammal. Akkor hűlt meg bennem a vér, amikor megláttam Anikót két barátnőjével közeledni. Rita nem volt köztük, hisz elutazott a hétvégére.

– Szia, Emma.

Anikó rám mosolygott, cseppet sem tűnt ellenségesnek. Szarul is éreztem magam; nem tudtam, hogyan ne utáljam annyira. Az utóbbi időben csak irigykedtem rá, olyan durván, hogy nem láttam benne semmi jót, de ezek az idők már elmúltak. Mi marad tehát az utálaton kívül?

– Sziasztok.

– Várjatok meg a buszmegállónál, oké? Mindjárt jövök én is.

A két idegen lány elhúzott, ketten maradtunk Anikóval. Idegesen feszengtem a bőrömben, egyre rosszabb lett a helyzet.

– Én nem gyűlöllek téged, mert valójában egész elviselhető vagy, ha megkapod, amit akarsz. Még akkor is, ha az másvalakinek a pasija.

Összehúztam a szemem. Már egy megsemmisítő választ fogalmazgattam, amikor Anikó vonásai megenyhültek, és elnevette magát.

– Csak vicceltem, mielőtt még szívrohamot kapsz!

– Kurvára humoros.

– Lazíts már! Nem kell ilyen keménynek lenned állandóan. Főleg nem, ha csak annak látszol.

– Ezért jöttél ide? Mert jólesik kielemezni engem? Nincs véletlenül jobb dolog, például fésülgetni a hajad a tükör előtt?

– Ugyan már! Tied a pasi. Most már nyugodtan leereszthetsz.

Egy hosszú másodpercig még néztünk egymásra, mielőtt Anikó lelécelt. Ez a beszélgetés több volt, mint furcsa, de éreztem, mit akart közvetíteni vele. Nem vagyunk ellenségek. Nem kell utálnunk egymást. Lehet, hogy ez a csaj mégsem olyan sötét? Valamiért csak barátkozik vele Rita...

Néhány perccel később megjelent a színen Norbi, sporttáska lógott a válláról, a dzsekije alól kilátszott a pólója. Kapucni takarta vizes haját, és napszemüveg virított a szemén. Határozottan menő csávó, kétség sem férhet hozzá. Egy mosoly kúszott az arcomra, a szívem meg hevesen dübörgött, ahogy figyeltem őt. Hozzám lépett, kezével a derekamon magához húzott, és ott, a suli előtt csókolt meg. Cseppet sem finomkodott, mindent beleadott a dologba, és két perccel később már el kellett tartanom magamtól, úgy felforralta a véremet. Azért nagyközönség előtt mégsem kellene egymásnak esni...

– Nem igazán tudok betelni veled – suttogta a fülembe, amitől megborzongtam. Bevezettem a kezemet a kabátja alá, és a csípőjébe kapaszkodva tűrtem, ahogy a fülemet harapdálta.

– Ha tudnád, mennyire nehéz ilyen fantasztikusnak lenni...

– Ó, fogd már be, te egoista.

Egy újabb mély csókkal hallgattatott el. Nem ellenkeztem.

Anikónak igaza lehetett: néha csak be kell fogni, és élvezni a pillanatot. A herceg az enyém, a gonoszt legyőztem, most van a boldog vég, ami mindig eljön a mesék végén. Persze majd lesz második rész, ahol újra csatába kell állni, és harcolni kifulladásig, de egyelőre élvezem, amit kaptam.

***

Meglepetésként ért, amikor szombat délután jött egy üzenet Marcitól. Már ezer éve megvolt a száma, de soha eddig nem lépett kapcsolatba velem. Még az is megfordult a fejemben, hogy véletlenül rossz névre nyomott.

Ezt nekem szántad?

Fél perc múlva válaszolt is.

Nem, a holdmanónak. Persze hogy neked! Akkor?

Ott leszünk!

Az egyik belvárosi rock-kocsmában Road koncert lesz. Hogy-hogy nem hallottam én erről? Megbeszéltük, hogy kilenckor találkozunk a bejáratnál, úgyhogy már tárcsáztam is Norbi számát. Fél órája végzett a melóban, fáradt volt a hangja, mégis azt mondta, hogy velünk tart. Sőt, igazság szerint meg sem fordult a fejében, hogy passzolja az estét. Ha már lúd..., gondoltam magamban, és Ritánál is rákérdeztem a dologra. Könyörögnöm sem kellett, azonnal belement a dologba. „Már migrént kapok az őseimtől”, így fejezte ki magát.

Még sosem fordult elő, hogy mi négyen, a sulin kívül, bárhol is együtt legyünk. Talán még az sem fordult elő, hogy ennyi barátom legyen, és ilyen jól érezzem magamat attól, hogy szerveztünk egy közös programot. Az a lány akartam lenni, akikké ők formáltak.

Izgatott készülődésbe kezdtem, kiválasztottam a legmegfelelőbb outfitet, farmert, bőrdzsekit meg bakancsot, magas copfba fogtam a hajam, és kendőt kötöttem a nyakamra. A szememre füstös sminket vittem fel, az ajkamra vörös rúzst. Annyira rockernek néztem ki, amennyire csak lehetett.

Száguldottam lefelé a lépcsőn, aztán elcsentem egy szelet csokit a konyhából, amikor beleütköztem apámba. Jaj. Egyáltalán nem számítottam rá, és látszólag ő sem rám. Csodálkozó pillantással mért végig, és kissé félve kérdezte:

– Te hová készülsz?

– A belvárosba a többiekkel, koncert lesz.

Lassan felvonta a szemöldökét, valamit nagyon nehezen hitt el. Pedig még csak nem is füllentettem!

– Milyen többiekkel?

Döbbenetet látok az arcán, azonosítottam be. Apám annyira antiszociálisnak néz, hogy nem hiszi el, nem csak a fejemben vannak barátaim. Pompás.

– Ritával. Norbival...

– Azzal a Norbival?

– Miért, ismersz mást is?

Kezdett valahogy az agyamra menni ez a nonszensz dialógus.

– Kibékültetek?

Hú, apa, ha te azt tudnád...

– Aha, fogalmazhatunk úgy is.

– De ez jó, nem? Nagyon hiányzott neked.

– Igen, apa, ez fantasztikus. Ha nem bánod, akkor én...

– Elvigyelek?

– Nem, dehogy! – Láttam a sértettséget az arcán, úgyhogy igyekeztem szépíteni. – Ne fáraszd magad ezzel, húsz perc és ott vagyok! Puszi, jövök majd!

Futólag megöleltem, és elslisszoltam mellette. Nem ez volt a tökéletes időpont egy „üljünk le beszélgetni, és sírjuk ki a lelkünket közösen” apa-lánya partihoz.

Ahogy odaértem a kocsma elé, azonnal kiszúrtam Marcit.

– Hé, haver! – kiabáltam neki oda már messziről.

Meglepődött, amikor meglátott, vagyis amikor meglátta, hogyan nézek ki, de csak egy féloldalas mosollyal nyugtázta.

– Azt hittem, kísérettel jössz.

– Ó, ne már! Elég nagy vagyok, hogy tudjak egyedül közlekedni, kösz! – löktem vállon.

Tudtam, hogy nem szívatni akart, megtanultam már a nyelvén, hanem valójában örült, hogy Norbival töltöttem az időm nagy részét, így kevésbé voltam elviselhetetlen.

– Kösz, hogy hívtál.

Marci szó nélkül biccentett, nem is vártam mást.

Rita volt a következő, aki befutott. Kissé szkeptikusan nézett körbe a kocsma előtt gyülekező társaságon, beleértve minket is. Nem kimondottan az ő környezete ez, de legalább nem szólt be miatta.

Amíg Norbira vártunk, egy enyhén spicces csaj felüvöltött mellettünk:

– Ide, bitches!

Rita élesen ránézett, a sörösüvegre a kezébe, és az arcára volt írva, mit gondol.

– Jézus, nagyon előkelő.

– Bírom a csajt – nevetett Marci.

Amikor megjött Norbi, úgy éreztem, képes lennék kiugrani a bőrömből. Mindenkinek köszönt, majd nyomott egy puszit a számra, és kezét azonnal az enyémre kulcsolta. Vagy egy fél percig csak néztük egymást, és így, szavak nélkül beszéltük meg, hogy mennyire hiányzott a másik.

– Hányok tőletek – közölte nyers hangon Rita, de amikor rávillant a tekintetem, láttam, hogy a nevetését próbálja lenyelni.

– Na, te inkább hallgass, első számú shipper!

Nevetve és egymást ugratva vettük az irányt a bejárat felé. Odabentről hangos, dübörgő rockzene szűrődött ki, a koncert előtt fokozta a hangulatot. Miután szereztünk egy jópofa nyomdát a kézfejünkre, a nyüzsgő társaság közepén találtuk magunkat. Úgy éreztem, a mi bandánk cseppet sem lóg ki a fura fazonok közül, csak mi maximum belülről vagyunk extrák.

Itt van például a csendes rocker srác, akiről mindenki azt hiszi, hülye, csak mert nem beszél sokat.

Itt van a lány, aki előszeretettel mondja meg másoknak, mit tegyenek, közben pedig attól szenved, hogy a szülei nem tolerálják a szexualitását.

Vagy itt van a fiú, aki a legjobb barátját és a szerelmét is elveszítette, és inkább csendben maradt, mintsem az útjukba álljon.

Aztán itt vagyok én. Egy rohadt nagy katasztrófa. Több bajom van, mint égen a csillag, és nagy részüket saját magamnak köszönhetem. De tudjátok mit? Leszarom. Mert amíg ezek az arcok állnak mellettem, amíg ilyen barátaim vannak, nem vagyok szerencsétlen.

Én már utáltam eleget a világot. Most nem szerethetném egy picit?

A többiek még bámészkodtak, én viszont őket figyeltem. És boldoggá tett, hogy ott vannak nekem.

– Akkor készen álltok egy nagy bulira, bitches?

Norbi nem értette, Marci azonnal elvigyorodott, Rita viszont vonakodott egy kicsit, mielőtt beadta a derekát, és elnevette magát.

Valahol a tömeg közepén álltunk, amikor elkezdődött a koncert. Sokat nem láttunk, főleg én nem – a hobbitos magasságommal még jó, hogy össze nem tapostak. Ezt mondjuk leginkább Norbinak köszönhettem, aki szorosan állt mellettem, és mindenkire csúnyán nézett, aki akár véletlenül is meglökött. Erős karját körém fonta, és olykor beleénekelte a dalszöveget a fülembe. Ezt a pillanatot soha nem fogom elfeledni.

– „Szanaszét a franciaágy, a ruhák lenn a földön, ma éjjel a tiéd lehet mindenem, ha cserébe téged kaplak kölcsön. Így jó nekem, vedd el az eszem, olyan rövid az élet! Nálam a szíved, az enyém a TIED legyen, te is ugyanazt érzed...”*

* Road – Nem elég

Tied 9.

Hahó!

Ünnepi, 100. bejegyzés a blogon! Szerintem a fejezet kellően passzol az alkalomhoz... Ez az utolsó előtti rész, élvezzétek ki, ameddig lehet! ;)

Nilla

~ * ~

Egy órával később Ádám visszament az apjához, aki időközben rácsörgött, hogy valami rendelőnél várja, én pedig automatikusan Ritáék háza felé indultam. Azonnal el akartam mondani neki mindent, és megbeszélni vele a dolgokat – többek között a bocsánatát is kérni. Jól tudtam, hogy szemét módon viselkedtem, és vaskosan megérdemeltem, amit mondani készült. Viszont immár azzal is tisztában voltam, Ádám segített rájönni, hogy milyen jó érzés elengedni azt a sok szarságot, ami fojtogat. Lezárni valamit, legyen szó egy parázs vitáról, akár egy évekkel ezelőtti szakításról. Ugyanis nem akkor fejezel be valamit, amikor úgy gondolod, már megemésztetted, hanem akkor, amikor az élet próbára tesz, és te csak mosolyogsz. Nem követed el ugyanazt a hibát még egyszer. Már nem akadsz ki.

Minden hirtelen összekapirgált életbölcsességemmel együtt becsöngettem Ritáékhoz, és amíg vártam, hogy ajtót nyissanak, legalább ötször környékezett meg a szívroham. Nem kell ezt túlspilázni, gondoltam magamban, hát hogyne...

– Mit keresel te itt? – tört rám Rita, amikor megjelent az ajtóban.

– Mindent el akarok neked mesélni – szusszantottam. Ő lassan felvonta a szemöldökét, az érdeklődés egyértelmű jeleit mutatta. Jobbnak tűnt megejteni a dolgot addig, amíg csendben van, hogy ne kiabálja le a hajamat.

– Tetves bűntudatom van, oké? – rántottam meg a vállam. – Te döbbentettél rá igazából arra, hogy szörnyen viselkedem. Az elmúlt napom másról sem szólt, mint önutálatról. Nem akarok tovább ilyen lenni, de tudod milyen nehéz leküzdeni ezeket a rohadt berögződéseket? Már nem is gondolkozom, amikor hazudok, automatikusan jön! Sajnálom, ne haragudj rám – fejeztem be kifulladva.

Olyan sok mindent szerettem volna közölni, és olyan vadul csapongtak közben az érzéseim, hogy úgy éreztem, akárha félmaratont futottam volna. Szívás volt!

– Hova húztál ma el?

Akkor már boruljon az egész!

– Találkoztam Ádámmal.

Rita szeme elkerekedett.

– Ha tudtam volna, hogy ezért lépsz le, hát biztosan nem mentem meg a segged!

– Nem értelek – ráztam a fejem.

– Norbi, te idióta. Azt mondtam, rosszul lettél és hazamentél, ő meg egészen aggódott érted. Ne kérdezd, hogy miért csináltam. Engem kiver a víz a hazugságoktól – mondta élesen.

– Közölnöm kell vele mindent – ismertem el.

– Eléggé ideje lenne, viszont előbb nekem mesélsz! Nem kell egy éjszaka alatt megmentened az egész világot.

Kinyitotta előttem az ajtót, egészen a szobájáig irányított. A szüleit nem láttam sehol, mondjuk ezt annyira nem is bántam, nem volt kedvem a kérdéseikhez.

– Egy napra a városba jött. Látni akart – ültem le Rita ágya elé, a hátamat egy párnának vetettem. – Ide jelentkezett egyetemre. Újra a barátom szeretne lenni.

– És te ezt beveszed? – kérdezte Rita gonoszul.

– Igen, elhiszem. Nem hazudott, és nem akart bántani. Annakidején csak két hülye kölyök voltunk, és olyan sok mindent nem értettünk még... Azt hittem, azért ment el, mert rám sem bírt nézni, erre kiderült, hogy nem.

– Elköltözött a városból és megszakította veled a kapcsolatot. Ez nem olyasmi, amit Emma szó nélkül megbocsát – világított rá.

– Nem is bocsátottam meg szó nélkül. Évekig álltam ellen, lázadtam és sújtottam magam baromságokkal. Ennek vége.

– Akkor most újra összeborultok, mintha nem történt volna semmi?!

– Nem, és ne legyél már ennyire lekezelő! Már nincs köztünk kémia. A barátomat hiányolom, nem a pasimat!

– Te egy pasit is hiányolsz, méghozzá elég rendesen, csak nyuszi vagy beismerni! – pirított rám Rita újfent. Kezdett eldurranni az agyam, hogy állandóan Norbira terelte a témát, amikor én Ádámról akartam beszélni. Ádámról, aki visszatért!

– Miért próbálsz állandóan róla beszélni?

– Mert vele kéne foglalkoznod. Hát nem látod? Norbi megőrül érted, Emma! Ő is a barátom, és ki nem állhatom, hogy miattad sínylődik, mert lelkileg elbaszott vagy!

Lelkileg elbaszott, hát ez fájt.

– Ádám nincs itt. Megint lelépett, és csak hónapok múlva fogod újra látni. Norbi egyelőre még a közeledben van, bár nem tudom, hogyan képes erre – okított. – Annyit hazudtál már neki, és bántottad őt, hogy rég fel kellett volna adnia. Bocsásd meg neki az ezer évvel ezelőtt elkövetett hibákat! Hiszen, ahogy te fogalmaztál: annakidején csak egy hülye kölyök volt, aki sok mindent nem értett. Vagy ez rá már nem vonatkozik?

Rita dühös szóáradatának végén éreztem, milyen baromira igaz a mondandója. Ádám a semmiből bukkant elő, és mégis elnéztem minden fiaskót, még Norbi, noha sokszor bántott is, végig mellettem volt. Én nem nőttem fel hozzá. Sokszor beszólt és került engem, ám ezek mind reakcióként szolgáltak a kretén viselkedésemre. Mindennek megvan a magyarázata, ha jó szemszögből nézzük.

– Leesett a tantusz? – vonta Rita újból magára a figyelmemet. – Mert nekem már irdatlanul elegem van.

Elképedten ránéztem. Milyen egyszerű lett volna az első perctől kezdve ilyen mélyen megérteni szavait! Igazán sok szenvedést spóroltam volna meg.

– Azt hiszem, holnap helyrehozok mindent – suttogtam. Abban a pillanatban elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy az egész világnak nekimenjek.

***

Egyszer, asszem legalábbis, már elméláztam azon, milyen az, amikor az ember hirtelen szerez bátorságot. Ezúttal azonban szívesebben kíméltem meg magam a konklúziótól, miszerint a gyávák merészsége hirtelen hal, és megacéloztam magam. Felszegtem a fejem.

Kellett is, amikor kedden, tanítás után felértem az aulába, azzal az eltökélt szándékkal, hogy mindent bevallok Norbinak, és őt magát éppen Anikó oldalán találtam meg. Úgy beszélgettek, mint két... barát. És bennem pusztulatos féltékenység ébredt. Na, ne már! Ezt ne!

Tudat alatt, amióta csak összejöttek, versenyeztem ezzel a szőke lánnyal. Állandóan úgy éreztem, sosem érhetek fel hozzá, és amikor egymás mellett láttam őket, szétesett a szívem. Ezúttal is. Hiába látszott Norbin, hogy nem csillan meg a szeme, amikor a lányra néz; nem számított, hogy tartják a két lépés távolságot, én kétségbeestem. Bármilyen nevetségesen is hangzik, szerelmet készültem vallani, és már ennyi is elégnek bizonyult ahhoz, hogy felhúzzam a nyúlcipőt. A nyavalyába velük! A büdös életbe!

Hevesen dobogó szívvel elindultam az üvegajtó felé. Leszartam a táncpróbát. Nem is kívántam többé részt venni rajta, nem én.

A könnyeimet törölgettem, akár egy óvódás. Igyekeztem visszaszorítani őket, ám labilis lelkiállapotom nem engedte. Ezúttal nem én voltam a vagány, beszólós, mocskos szájú bige.

– Hé, Emma! – kiabálta utánam Norbi, amint kiértem a suli területéről, és ettől földbe gyökerezett a lábam. – Mi történt veled?

Egy pillanatom sem maradt, hogy elrejtsem a fájdalmamat vagy elmeneküljek, kocogva megkerült, és előttem állt meg. Csak egy inget viselt, a szél pedig hűvösen fújt. Jó lett volna szóvá tenni, hogy ne kelljen a könnyeimről beszélni.

– Te sírsz? – kérdezett rá döbbenten.

– Nem, baszki, repesek örömömben – morogtam, mialatt kabátom ujjával letöröltem a meleg cseppeket. – Mit akarsz?

– Tudni, hogy mi ütött beléd. Már megint furcsa voltál egész nap, és miért rohantál el?  Ki bántott?

Szörnyen utáltam magam érte, de szipogtam egyet. Elnéztem a válla fölött, tekintetem találkozott egy kék busszal, amely utasokkal töltve robogott el mellettünk. Budapest nyújtózkodott körülöttem, csak én ragadtam egy helyben. És kegyetlenül untam már. Megráztam a fejemet, majd lassan Norbira néztem.

– Te voltál az – mondtam.

– Hogy? Ezzel mégis mire célzol?

– Nem bírom tovább, érted? – emeltem fel a hangomat. – Veled lenni sokkal rosszabb, mint nélküled...

– Igazán kedves vagy! – állt ellen dühösen. – Most megint ezt fogjuk csinálni, ha’?

– Veled lenni sokkal rosszabb, mert úgy kell rád néznem, hogy rettegek, sosem leszel az enyém. Kibuktam, érted? Annyira kétségbeesetten akarlak téged, hogy minden egyes apróság kizökkent, és csak a tudat van, hogy nem vagyok elég jó, hogy sosem voltam elég jó, és...

– Állj – szólt rám Norbi meglepetten. Nagyot nyelt. – Miért... miért beszélsz rólam így?

Kitöröltem egy újabb adag könnyet a szememből. Én már elindultam azon a lejtőn, nem állíthatott meg.

– Mert veled akarok lenni, és kikészít, hogy nem vagyok.

– És miért nem vagy? – kérdezte, egyre szaporábban kapkodva levegőért. – Mert nem akartál. Mert azt állítottad magadról...

– Hazudtam! Hazudtam, hogy ne láss belém, hogy ne tudd meg, hogy ne nevess ki, még magamnak is hazudtam! A fiúkat szeretem, Norbi. Téged szeretlek.

– Akkor miért keverted bele a képbe Ádámot is? Mi köze volt neki ehhez?

– Mert Ádám nem egészen olyan, ahogyan te ismered – ráztam meg a fejem. – A rajzom, amit félreértetté, mert én hagytam, hogy félreértsd, róla szólt, és nem rólam. Azért szakított velem és ment el innen, mert összezavarodott a saját érzelmeit illetően, és...

– Oké, tehát még egy dolog, amit nem mondtál el nekem? – nézett rám mérgesen. – Eltávolodtam tőletek, de soha nem akartam, hogy ez legyen belőle!

– Téged komolyan nem érdekel semmi abból, amit korábban mondtam?

Norbi várt egy percig a válasszal. Olyan feszültség uralkodott rajtam, hogy azt hittem, menten megfordulok és elrohanok, hogy aztán egy egész hetet sírással és önsajnálattal töltsek. Végül lassan rám sandított, a pillantása egészen megváltozott.

– Fogd be, Csillag. Fogd be.

Még észbe kapni sem jutott időm. Norbi a pillanat törtrésze alatt szűntette meg a köztünk lévő távolságot, két tenyerét a nyakamra csúsztatta, és erősen magához vont. Egy cseppet sem finomkodta el első csókunkat, a szája egyszerre nyílt el az enyémmel, és olyan hevesen fedezett fel magának, ahogyan korábban még senki.

Amikor kicsik voltunk, ő használta egyedül a második nevemet, és Csillagnak szólított. Senki más nem tette rajta kívül. Miután összevesztünk, rászokott az Emmára, amit kivételes hidegséggel ejtett ki. Féltem bevallani, noha mindig is arra vágytam, hogy Csillagnak hívjon megint.

Miközben a szám egy másodpercre sem szakadt el az övétől, olyan közel húzódtam hozzá, amennyire csak lehetett. Egy pillanat alatt feltüzelt a közelsége, a csókjai pedig beindítottak bennem valamit, amit már régen nem éreztem. Olyan testi vágyat, amikor legszívesebben hamuvá égnél, ha nem kaphatod meg őt. Afféle szükséget, amelybe még a lábujjaid is beleremeg.

– Utállak, amiért ezt tetted velem – suttogta hevesen az arcomba. – Ennyi időn keresztül... Utállak, amiért ezt tetted mindkettőnkkel.

– Sajnálom, annyira rettenetesen – ingattam lassan a fejem, amitől az orrunk összetalálkozott. Norbi a homlokát az enyémnek szorította.

– És legszívesebben mégis leszakítanám rólad a ruhákat... – harapott bele az ajkamba.

Nyeltem egy nagyot. Heves mozdulata végighorzsolt. Elindította bennem a tüzes vágyat, hogy az ereimben keringjen, és csak ő csillapíthassa.

– Emlékszel még rá, hol lakom? – csábítottam.

– Elfelejteni sem tudnám – markoltak ujjai a derekamba.

– Akkor egy óra múlva – suttogtam. Norbi szemében láttam, elfogadta az ajánlatomat.

Azt sem tudom, hogyan verekedtem el magam hazáig. Teljes kábulat telepedett az agyamra, mintha kiszívtak volna belőle valamit... Egy idióta, sokat sejtető vigyor költözött a képemre, és görcsben állt a gyomrom. Tényleg bevallottam Norbinak, hogy odáig vagyok érte, ő pedig megcsókolt? Jó, a kettő között azért le is hordott, de végül... az ajka ott volt az enyémen. És őrületesen jól használta. Arról meg inkább ne is beszéljünk, milyen ajánlatott tettem neki...

Rossz vagyok. És abszolút nem érdekel. Még mindig sokkal jobb rossznak és bátornak lenni, mint depressziósnak és utálatosnak.

Hála Istennek, apa ezúttal sem tartózkodott otthon. Miután átestem a bejárati ajtón, ledobtam a táskámat és a cuccaimat, majd olyan gyorsan kaptam össze magam, ahogyan csak tudtam. A vaníliás tusfürdőmmel és a cseresznyés testápolómmal kényeztettem a bőrömet, kétszer mostam fogat, és még az epres ajakbalzsamomból is használtam egy keveset. A fehérnemű fölé felkaptam egy köntöst, és vagy ötször bepánikoltam, amíg Norbi megérkezett.

Már ahogyan rám nézett, felért egy összebújással. Újra és újra végigfuttatta rajtam a pillantását, és tagadhatatlanul csillogott közben a szeme.

Kinyújtottam felé a kezemet, és miután belekapaszkodott, a szobámba vezettem. Csendben néztük egymást, miközben a köztünk lévő kémia, fizika, de még matematika is tette a dolgát.

Kivontuk a ruháinkat a képletből, és egyszerűen csak összeadtuk magunkat.

Norbi leült az ágyamra, majd az ölébe húzott. Keze finoman siklott végig a hátamon, ujjai cirógattak. Az államnál fogva felfelé irányította a fejemet, és gyötrően lassan csókolt végig, a számtól egészen a kulcscsontomig. Ajka egyenes vonalat járt be, nyelve csak annyira kóstolt belém, hogy ne faljon fel egészen.

– Amikor azt mondtam – suttogta érdes hangon –, hogy szívesen beszélgetek veled a tapasztalataimról, pontosan valami ilyesmit képzeltem.

Alighogy a szavak elhagyták a száját, máris a fülemhez hajolt, és ott kezdett kényeztetni. Be kellett csuknom a szememet, amikor harapdálni és puszilgatni kezdte.

– Amikor azt mondtad, hogy szívesen beszélgetném velem a tapasztalataidról, én is valami ilyesmit képzeltem.

– És mégis hagytad – búgta újra selymesen –, hogy főjek a levemben.

– Sokat hibáztam, ugye?

– Rengeteget. És ezért most – hirtelen maga felé fordította az arcomat, amitől a hajam a szemembe zúdult. – Törleszteni is fogsz.

Lassan csókolt meg. A nyelve kéjes, tüzes táncra hívta az enyémet, és én egy percig sem hezitáltam a csatlakozáson. Miközben hozzászorítottam magamat annyira, amennyire csak lehetett, Norbi belemarkolt a fenekembe, és maga alá fordított az ágyon.

Hogy kiélvezhessek minden pillanatot, nem siettem el, amikor kiszabadítottam a pólójából. Napbarnított bőre sötétebb volt az enyémnél. Selymesen puha, jó illatú. Végigsimítottam a karján, vállába haraptam. A teste az enyémen akár olaj a tűzre, csak tovább szította a vágyaimat.

– Mindig is sejtettem, hogy kockás a hasad – kacérkodtam, majd a tenyeremet az említett táj felé irányítottam. Norbi összerezzent, ahogy végigsimítottam hasfalán.

– Mindig is sejtettem, hogy meg akarod nézni – válaszolta pimaszul.

– Csaló! Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.

– És mit érdemel ez a bűnös itt, fölötted? – folytatta a játékot tovább elmélyült hangon. A vágy színezte mélyre.

Fordítottam a testhelyzetünkön, hogy én kerülhessek felülre, és a csípőjére ültem. Őrjítően kevés ruha választott el minket egymástól. Csak centikre voltam tőle.

Amikor előrehajoltam, a hajam is követte a példámat, és néhány tincs Norbi arcába hullott. Alázatos, végtelen gyengédséggel simította őket arrébb.

– Engem – suttogtam válaszul a kérdésére, mielőtt engedtem volna a vágyakat beteljesedni.

Tied 8.

Hahó!

Egy szót mondok nektek, ami jellemzi az egész fejezetet: Ádám... ;)

Jó olvasást, várom a véleményeiteket, ha vannak,

Nilla

~ * ~

Norbi: Szóval akkor sorozatot nézel?

Emma: Igen, éppen az American Horror Story megy.

Norbi: Jól hangzik. Én meg itt szívok az étteremben...

Emma: Már csak pár órát kell kibírnod...

Norbi: Ja, kösz.

Majdnem egész hétvégén ez ment. Üzeneteket váltottunk, méghozzá teljesen ártalmatlan témákról. Pont úgy viselkedtünk, mint két barát. És pont ez volt az, amire olyan rohadtul vágytam. Vele lenni. Annyi idő után. Még akkor is, ha meg kellett játszanom magam, mert amit valójában akartam, nem kaphattam meg. Őt.

Rita mellettem volt, és premier plánból végignézte az egészet. Az elején röhögött, aztán gondolkodóba esett, végül pedig már kezdte felhúzni magát.

– Két ekkora szerencsétlen idiótát – füstölgött. – Ti vagytok a világ katasztrófája.

– Befejeznéd végre a szapulást? Fél órája mást sem csinálsz!

Rettenetesen untam. Egy darabig még viccesnek találtam a kiborulását, utána viszont az agyamra ment. Unottan néztem rá, nehogy még inkább szítsam a tüzet, de bármit is tettem, csak olaj volt a lángokra.

Rita elhatározta, hogy megment engem. Szegénykémnek fogalma sem lehetett róla, mekkora fába vágja a fejszéjét.

– Ti pedig napok óta az idegeimen táncoltok! Ha csak egyszer ebben a kurva életben őszinték lennétek egymáshoz, a világ jobb hely lenne.

– A-a. Az őszinteség esetemben nem gyógyír. Csak tönkretenne mindent.

– Mégis mit? – dühöngött. – A látszólagos állapotot, amelyben te és a szőke herceg egymás legjobb barátai vagytok? Kamu az egész! Ha csak egy légtérben vagytok, forr a levegő.

Megfontoltam a szavait. Tűnődve bólintottam.

– A múltkor is volt egy pillanat. Amikor arról beszélgettünk, hogy milyen tapasztalataink vannak az ágyban... Azt hittem...

– Várj egy kicsit! – kiáltotta Rita, kitérve a hitéből. – Hogy mit mondtál neki?

– Mondtam, hogy beszélgettünk – forgattam a szemem.

– De azt nem, hogy erről!

– Oké, állj le, mielőtt még agyvérzést kapsz. Én egyszerűen nem tudtam mit felelni, és ezért... szépítettem egy kicsit. Kitűnően tudok szerepet játszani, úgyhogy ne aggódj.

– Azt hiszed, hogy ez vicces? Ilyesmiről hazudozni?

– Nem, persze, hogy nem – védtem meg magam. – Csak amikor ott álltam vele szemben... Én nem tudtam...

– Tudod mit, Emma? Elegem van. Ez az a pont, ahol kiszállok egy időre. Egyszerűen sok volt a baromságaidból. Azt hiszed, hogy minden embernek hazudhatsz, miközben megbántasz másokat? Ez nem így működik – rázta meg a fejét. – Sajnálom, az én határaim nem érnek el idáig.

Mielőtt megnyikkanhattam volna, Rita magamra hagyott. Egyszerűen felöltözött és elment, én pedig ott maradtam egyedül a szobámban, ahol csak egy sorozat ijesztő hangjai hallatszottak a csendben.

Órákig nem tértem magamhoz. Tudtam, hogy igaza volt. Utáltam is érte magamat. Csak egy darabig volt vicces és egyszerű másnak kiadnom magamat. Csak egy bizonyos pontig – míg nem találkoztam valakivel, aki valójában olyan, mint a hazugságaim.

Magas szinten űztem a bűntudatot. Egy olyan gondolatom sem maradt, amelybe ne férkőzte volna be magát. Megmételyezte az agyamat, és erről kizárólag én tehettem – hiszen jogos volt jelenléte.

Amikor már azt hittem, jobb ember lettem, kiderült, hogy rosszabb.

A kisgyerekek hangosan visítanak és kiabálnak, hogy mindenki értesüljön gondjukról, bajukról, bánatukról. A nagyok már némán üvöltenek, nehogy valaki meghallja őket. Nekem is csak a szobám magánya, a lelkem csendje maradt.

Nem akartam felhívni Ritát addig, amíg nem rendeztem magamban a dolgokat. És ehhez bizony idő kellett. Percről percre, óráról órára jobban utáltam magam és a felgyülemlett hazugságokat. Ez a sok szarság csak szorított és szorított, majdnem annyira, hogy hangosan is üvöltsek. Nem vallottam volna be neki, de Rita fontossá vált számomra. Igazi barátom lett. Ha egy nap nem beszélhettem vele, máris hiányzott.

Hétfőn gyomorgörccsel mentem be a suliba. Minden szabad pillanatomban Ritát lestem, ám ő olyannak tűnt, mint bármikor máskor, azzal a különbséggel, hogy még csak felém sem nézett. Teljes mértékben ignorált engem.

Aztán ott volt még Norbi is, a probléma másik forrása. Valójában őt én ignoráltam, mert akárhányszor csak megláttam, az önutálat egy újabb hulláma öntött el. Meg sem szólaltam, nehogy kitálaljam az igazságot. Egész nap görcsben és rettegésben ültem a helyemen, vagy kóboroltam a folyosókon láthatatlanul, nehogy beleütközzek valakibe. A szavak a nyelvem hegyén voltak – bocsánatkérés, könyörgés, mindent bevallás, őszinteségi roham. Éppen ezért féltem hát, hogyha egyszer kinyitom a számat, semmi sem marad rejtve. Attól pedig, hogy kitárulkozzam, majréztam a leginkább.

Azt hittem, lázas lettem, sütött mindenem, kipirult az arcom, és hol fáztam, hol folyt rólam a víz. Mindennek tetejébe a mai szakkör, és az elkövetkezendőek a tánc köré épülnek, nekem ráadásul Norbi lett a párom. Istenem, majdnem szörnyethaltam a helyszínen már csak a gondolattól is.

– Emma, jól vagy? – tört rám a kérdéssel közvetlenül a próba előtt. Éppen kijöttem az öltözőből, ahol egy „Stilinski, 24” feliratú mezt és melegítőnadrágot öltöttem magamra.

Aprót bólintottam, miközben megpróbáltam kikerülni Norbit, csakhogy az utamat állta.

– Nem, nem vagy jól – közölte egyértelműen. – És nem is nézel ki jól. Nem kell ezt csinálnunk, ha úgy érzed...

– Minden rendben! – morrantam rá mérgesen. A düh segített abban, hogy ne akarjam minden pillanatban megvallani neki az érzéseimet.

– Emma, csörög a mobilod! – kiáltotta Vivi az öltözőből.

Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkam, végre megszabadulhattam a szőke mumustól. Ott is hagytam Norbit, teljes értetlenségében, és valósággal rohantam a telefonom felé. Bár cseppet sem érdekelt, biztosra vettem, hogy az apám az.

Ismeretlen számról futott be a hívás. Összehúztam a szememet, leültem a padra, végül rányomtam a gombra.

– Halló?

– Szia, Szépségem.

Megállt bennem az ütő. A hangot, a becézést is azonnal felismertem. Nem tudtam szólni, nem tudtam mozdulni. A mai napi szörnyűségek egyértelműen ebben a percben csúcsosodtak ki, rettenetes érzés fogott el.

Nyeltem egy nagyot.

– Ádám.

– Örülök, hogy még megismered a hangom – felelte zavartalanul, mintha múlt héten találkoztunk volna utoljára. – Ráérsz mostanában?

Visszajött a városba! Sokat tettem volna rá, hogy így történt. A nagy Molnár Ádám visszatért Budapestre.

– Attól függ – mondtam kisebb hallgatás után, kezemmel a homlokomat tapogatva. Azt sem tudtam, hová kapjak hirtelen.

– Itt vagyok a Corvinnál. Gondoltam, bedobhatnánk egy kávét.

Ő is tudta, én is tudtam, a hülye is tudta, hogy menni akarok. Látni szeretném. Hallani a hangját, és megtudni, mi történt vele. Nem a múltban vájkálni, hanem tájékozódni az elmúlt éveiről. Annak idején bomlottam a mosolyáért, most újra megpillantani. Amikor Ádám nevetett, boldogságot csempészett mindenki napjába. Minden egyes porcikája hiányzott.

– Indulok.

– A Costa Coffee-nál várlak.

Leraktam a telefont. Egy percig csak egy helyben álltam, meg sem hallottam a zajokat magam körül, és nem is láttam semmit. Ádám járt az eszemben. Vajon mennyit változott?

Egy pillanat elégnek bizonyult ahhoz, hogy újra annak a csitrinek érezzem magam, aki mellette voltam. Amikor még nem játszottam a depressziós és bunkó picsát, és nem terrorizáltam előszeretettel mindenkit emocionálisan.

Hiányzott az a lány, hiába nem leszek többé olyan.

Ahogyan Ádám is hiányzott.

Megráztam a fejem. Lassan öltözködni kezdtem, kibújtam a melegítőmből. A csizmámat húztam magamra, amikor Rita megjelent előttem, és erősen rosszalló arckifejezéssel méregetett.

– Mit csinálsz?

– Elmegyek.

– És mégis miért? – faggatott tovább.

– Dolgom van – válaszoltam flegmán. Azért viselkedtem elutasítóan, mert sejtettem, ha tudná az igazságot, szó szerint végezne velem. Úgyhogy maradtam a bunkóságnál, a magam érdekében.

– Mi fontosabb annál, minthogy Norbival táncolj?

– Nem táncolok vele – ráztam meg a fejem. – Meggondoltam magam.

Rita felnevetett, de olyan erőltetett és hátborzongató volt, hogy mindenki felfigyelt természetellenes csengésére.

– Idióta vagy, Emma. Ki hívott fel, hogy ilyen hamar megváltoztál?

– A mikulás.

Rita rám meredt. Borsódzott a hátam a helyzettől, a köztünk lévő feszültség miatt meg égnek álltak a pihék a karomon. Régen letojtam volna, maximum megrántom a vállamat. Most kis híján rosszul lettem a saját képmutatásomtól.

– Tudod, hogy mi lesz, ugye, ha most elmész? – kérdezett rá fagyosan.

Erőt vettem magamon. Meg kellett tennem, el kellett innen szabadulnom. Majd később ráérek agyalni a dolgokon. Majd akkor, ha elmúlt.

– Tudom. És leszarom.

Már remegett kezem, lábam, amikor elértem a Costa Coffee-hoz. Megálltam a bejárat előtt, próbáltam stabilizálni a légzésemet. Nehezen ment. Csupán egyetlen gondolat pörgött a fejemben, és kicsit a feje tetejére állított mindent odabent: Ádám, Ádám, Ádám, Ádám...

Oké. Megacéloztam magam. Sóhajtottam, majd beléptem a kávézóba. Egy perc sem kellett ahhoz, hogy kiszúrjam őt. A tekintetem akárha térképet követett volna, egyből Ádámra talált. Egy sötétbarna kis kerek asztal mellett ült, kötött pulcsit viselt és könyvet olvasott. Pár pillanatig csak néztem őt, ismerős, mégis más alakját, kedves arcát, kócos, gesztenyeszín haját. Kétségtelenül ő volt az, érezte minden porcikám: életem első szerelme.

Megindultam felé. Ádám felnézett a könyvéből. Kis híján kiszakadt a szívem, úgy vert abban a másodpercben. Erős pillanat volt. A tekintetünk összekapcsolódott, csak néztük egymást. Láttam és éreztem azokat az éveket, amelyeket együtt töltöttünk, átéltem sok-sok emléket, és a perc végén rájöttem, sosem szűntem meg szeretni őt. A szerelmünk elmúlt ugyan, azonban azt, hogy vele együtt nőttem fel, senki sem vehette el tőlem. A legjobb barátomat láttam benne, azt a fiút, akit akkor veszítettem el, amikor a szerelmem lett.

Ádám felállt és átölelt. Még magasabb lett, mióta nem láttam, én viszont nem nőttem túl sokat. Védelmezően karolt át, és egy örökkévalóságnak tűnő ideig szorított magához. Minden fájdalmat és kétséget elfeledtem, teljesen neki szenteltem a pillanatot. Meg is érdemelte. Mi ketten érdemeltük meg.

– Szia, Emma – suttogta, miután elengedett, és jó alaposan szemrevételezett magának. Én sem voltam rest felmérni őt: az eltelt évek igazán jót tettek neki, férfiasabbá és komolyabbá érett. Habár örökre kölyökképű marad, a teste megerősödött, és a tekintete is egészen megváltozott.

Nem nevezhettem többé fiúnak.

– Szia, Ádám – mosolyogtam rá.

– Gyönyörű vagy.

– Te sem panaszkodhatsz. Nyíregyháza jót tett neked.

– Szeretem is – bólintott óvatosan, miután leültünk az asztalhoz, és rendeltünk két kávét. Én karamellásat, sok tejjel, Ádám pedig hagyományos presszót.

Hosszan, szótlanul vizslattuk egymást. Nem tudhatom, ő hogyan érzett, én azonban örültem. Levetkőztem azt a sok hazug szarságot, amit az évek alatt felhalmoztam. Nem is akartam, hogy tudja, milyen életmódot folytatok.

Tejkaramella színű szeme éberen figyelt. Jól ismertem már, mégis mintha először láttam volna.

Ádám félrebillentette a fejét. Közelebb hajolt hozzám.

– Emma – kezdte édes hangon –, mi a baj?

Akár meg is rettenhettem volna, hogy ilyen jól ismer, és kereken öt perc alatt rátapint a lényegre. Igazság szerint viszont nem lepett meg. Mert van, ami az idő múlásával sem változik.

Megráztam a fejemet, hogy jelezzem, nem kívánok erről beszélni. Hisz nem ezért jöttem el.

– Rólad szeretnék hallani. Mindent. Mi történt veled azóta, hogy összetörted a szívemet?

– Na, basszus. Reméltem, hogy ezt később hozod fel – nevetett rám, bár arcáról gyorsan eltűnt a derű. – Nem akartalak bántani, tudod? Gyerek voltam, buta és annyi mindent kellett megemésztenem... Nem rántottalak bele téged is.

– Segítettem volna – ágáltam rögtön.

– Tudom, Emma. Éppen ezért nem hagyhattam. Te és az ártatlanságod valami olyasmi, amit szentként kezeltem egész életemben. Téged bántani nem bocsánatos bűn a szememben.

Elakadt a szavam. Valahogy sosem fordult meg a fejemben, hogy Ádám távozásához nekem is közöm lehetett. Hogy valaki az életemben azért tett valamit, hogy engem mentsen, nem hogy nekem ártson.

– Miért most jöttél vissza, hogy ezt elmondd? – döbbentem meg.

– Mert most van itt az ideje – vont vállat. – Nehogy azt hidd, hogy nem gondoltam rád. Soha nem felejtettelek el.

– Én eddig... – kezdtem ámultan, de olyan képtelenségnek tűnt, hogy első nekifutásra nem sikerült kimondani. – Abban a tudatban éltem, hogy azért hagytál el, mert már nem illettem a képbe, és ez annyira fájt... Megemésztettem volna, hogy nem tudsz szeretni, előbb-utóbb. De azzal, hogy semmiféle kapcsolatot nem akarsz velem, soha nem békéltem meg.

– Elrontottam, és minden jogod meg is van, hogy haragudj rám. Hamarosan egyetemre fogunk járni, és ide jelentkeztem. Nem akarok újabb három évet leélni úgy, hogy nem beszélhetek veled. A barátod akarok lenni, ahogy szinte egész életemben az voltam.

Ádám lenne a meséből előlépő lovag? Az, aki megment? Hihettem neki? Egyáltalán miért állt volna szándékában átverni? Hiányoztunk egymásnak, ez olyan agyament, elképzelhetetlen dolog? Létezhet az én világomban ilyesmi?

Nem tudtam, nem tudtam én semmit...

Azt viszont éreztem, milyen jó Ádám mellett. Nem szerelmes csitrisen jó, egészen máshogy. Nem repdestek oltári cikis és klisés pillangók a gyomromban. Nem akartam megcsókolni sem. Leginkább talán belebokszoltam volna a karjába, jó erősen, hogy az elmúlt három évben nélküle kellett léteznem.

Ádám volt a mi kis univerzumunkban a Nap. Állandó jókedvével, humorával és energiájával felrázott minket. Norbi volt a hűvös, csendes tenger, akihez bármilyen krízisben fordulhattunk, mert szuper ötletekkel állt elő. Én meg... hát, én csak egy lány voltam, akinek egyik keze a vízbe lógott, míg a másik napsugarakat simogatott.

Erről eszembe is jutott valami, amiről Ádámnak sem ártott tudomást szereznie.

– Ha már az előbb így konkrétan kiemelted... – szünetet tartottam, Ádám felvonta a szemöldökét. – Az elmúlt évek rám viszont elég nagy hatással voltak. Már nem vagyok a kis hercegnőtők többé.

Ádám értetlenül nézett. Elvigyorodtam.

– Majd rájössz magadtól.

Tied 7.

Sziasztok! :)

Meghoztam a hetediket, és remélem, tetszeni fog! Emma ebben a fejezetben sem hazudtolja meg önmagát, de nem akarom lelőni a poént, olvassátok el ti! ;)

Szép napot!

~ * ~

A hirtelen jött bátorsággal csak az a nagy baj, hogy kurva gyorsan elszáll. Konkrétan szinte becsináltam a rám váró dolgoktól, Norbitól, az érzésektől, az ismeretlentől, Rita meg bizonyult annyira jó fejnek, hogy röhögjön rajtam. Feszülten tördeltem a kezemet, rágtam az ajkam szélét, és alig vártam, hogy Norbi végre beérjen a suliba.

Az isten tudja, miért, de nem jött első órára.

Totálisan kiborultam, nem bírtam a seggemen maradni, és úgy őrlődtem, hogy még Marci figyelmét is sikerült magamra vonnom. Ahhoz már hozzászoktam, hogy figyelt, na de, hogy ezt szóvá is tegye!

– Emma, ha így folytatod, el fogok ülni mellőled.

– Hahaha! – röhögött közbe Rita. Vetettem rá egy sötét pillantást, aztán sóhajtva újra Marci felé fordultam.

Teljes mértékben felesleges médiaóránk volt, ahol újságokat és internetről kinyomtatott cikkeket kaptunk megvitatni. Általában senki sem foglalkozott a feladattal, de a fura tanárunkat ez nem izgatta különösebben. Ő saját magának is kitűnő órát tartott.

– Bocs, haver.

– Mi van veled?

Megráztam a fejem. Erre nem állt szándékomban válaszolni, és sejtettem, hogy Marci már kitalálta magától.

Amikor Norbi beállított a második óra felénél, megmerevedtem Marci mellett. Csak a pillantásom mozdult – végigkövette, ahogy a szőke srác leül hátul a helyére. Egy másodpercre sem nézett rám, a levegő viszont valósággal izzott a feszültségtől.

– Már minden világos – jegyezte meg Marci, ám ennél többet nem kívánt fűzni a dologhoz. Egy kis vigyorgó szellemet rajzolt az aktuális függvénynek szóló koordináta rendszerbe.

A tollam kupakját rágcsáltam. Szinte elégtem azért ott helyben, hogy hátrafordulhassak, mégsem tettem meg. Nyilván nem ez volt a legjobb alkalom, úgyhogy ki kellett várnom a szünetet.

És keserves volt. Végigszenvedtem az egész órát, az asztal alatt doboltam a lábammal, és egyetlen értelmes dolgot nem jegyzeteltem a füzetembe. Egy oldalt teleirkáltam megfejthetetlen képletekkel és értelmezhetetlen függvényekkel. Ez igen. Ennyi tellett tőlem stresszhelyzetben.

Meghallottam a csengő hangját, és kis híján felugrottam a helyemről. Látványosan gyorsan és nagy erővel csaptam össze a spirálfüzetemet, úgyhogy a tanárnő pillantása haladéktalanul rám vándorolt.

– A csengő nekem szól – közölte élesen, mintha én valami gyogyós lennék. Szerintem meg nagyon is mindkettőnknek szólt, de inkább bólintottam és hallgattam. Annál hamarabb szabadulok!

Fél perccel később tisztává vált a terep. Erőt vettem magamon, és hátrapillantottam Norbira – a leghátsó padban ült, engem figyelt. Szőke haja kócosabb, mint bármikor, kapucnis pulcsiját ezúttal fehér pólóra cserélte.

– Fejezzétek be egymás bámulását, kihullik a hajam tőletek – állapította meg Marci, aki egyébként nekünk háttal ült. Hogyan csinálta, hogy még így is látott, azt nem tudom.

– Fogd be – sziszegtem vissza, majd felálltam a helyemről, és az ajtó felé indultam. Aprót biccentettem közben Norbinak. Fél perccel később utánam is jött, karját összefonta a mellkasán, miközben a termünk ajtaja mellett a falnak támaszkodott.

Csak egy fél méterre állt tőlem. Olyan közel, olyan csendesen, olyan elérhetően... Zihálva vettem a levegőt, szívverésem felgyorsult. Norbi magas alakja fölém tornyosult, és amikor végre rászántam magamat, hogy a szemébe nézzek, nem bántam meg. A tekintetünk összekapcsolódott, és abban a másodpercben szavak nélkül, némán értettük meg egymást. Akkor valószínűleg elhittem, hogy meggyógyulhatok, hogy ő gyógyíthat meg.

– Mi ütött beléd? – kérdezte meg halk és bizalmas hangon. Egy ilyen gyengéd tónusnak nem lehetett hazudni, és nem is akartam.

– Én csak... – óvatosan megvontam a vállamat. Az a lány, aki napokkal, aki hetekkel ezelőtt voltam, eltűnt valahol a hátam mögött. Nálam nem lassan esett meg a változás, én élesen láttam, milyen nem kívánok többé lenni. Lehet, hogy csak lázadó hülyeség volt, amit évekig műveltem, de egy biztos: elegem lett belőle.

Van egy pont, ahol felébredsz, és azt mondod, ennyi volt. És onnantól kezdve...  már nem is érted a tegnapi énedet.

– Te csak ki szeretnél próbálni valami újat, és úgy gondoltad, jó partner lehetnék benne? – vonta fel kissé a szemöldökét Norbi.

Álltam vele szemben, a bennem egyre erősödő gondolattal, hogy rohadtul félreértett. Azt hitte, szórakozom vele. Hogy talán minden egyes bunkó beszólásom voltam én magam, és a tegnapi lány, az a kétségbeesett, csupán egy kamu. Okkal hitte ezt. Csak valahogy reméltem, észreveszi azt a lányt bennem, aki valójában vagyok. Aki azt várja, hogy ez a fiú itt harcoljon érte.

– Viccelsz? – leheltem halkan.

– Te viccelsz, nem?

Hosszasan néztem rá. Azt akartam, hogy a pillantásom rávezesse az igazságra, hogy csak belenézzen a szemembe, és lássa a válaszokat, viszont ez nem jött össze. Norbi arckifejezése jottányit sem változott.

Ez aztán a patthelyzet. Egy héttel ezelőtt egy pusztító megjegyzés után elsétáltam volna, ma azonban nem tehettem meg ugyanazt.

– Te tényleg nem ismersz engem – ráztam meg a fejemet végül. – Én vagyok a világ legnagyobb idiótája.

Ellöktem magamat a faltól, hogy bármiféle norbimentes övezetbe evickéljek, amikor utánam nyúlt, és a kezembe kapaszkodva visszahúzott magához.

– A világ legnagyobb idiótája én vagyok, mert minden egyes szarság ellenére, amit az évek alatt a fejemhez vágtál, mégsem tudok távol maradni tőled. Éppen ezért talán megérthetnéd, miért vagyok kissé szkeptikus az új éneddel kapcsolatban.

Elrántottam a kezemet, hiába égetett már egy érintése is. Hozzám ért, és ez jó érzéssel töltött el, csak közben úgy éreztem, nem hagyhatom, hiszen a becsületemet kellett éppen védenem.

– Az „új énem” az a régi lány, akit nem vettél észre.

Nem veszekedtem vele. Nem maradt hozzá erőm, egyszerűen csak ott hagytam, hadd gondoljon, amit akar. Tudtam, hogy utánam fordult, én ellenben nem tettem meg ugyanezt.

Egész nap ettem a kefét, ezen idegesítettem magam. Marci jobbnak látta, ha hozzám sem szól, bezzeg Rita pedig egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy gúnyt űzzön belőlem. A maga sajátos módján eléggé felrázott, de egy párszor legszívesebben rákiabáltam volna, hogy fejezze be. Valószínűleg csak erősíteni próbált. Mindegy, nem igazán hatott, egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magamat.

Aztán eljött a délutáni foglalkozás. Marci hete. Zúzós zenék, a téma pedig „átváltozás”. Hiába igyekeztem elvonatkoztatni, alkotni valami nagyot, míg a zene beköltözött a fejembe, a pillantásom minduntalan Norbira tévedt. Még mindig Anikó mellett ült. Barátok maradtak. Milyen furcsa is az élet.

Sikerült elszúrnom az egész órát agyalással, és ráadásul a probléma megoldásához sem kerültem közelebb. Ez az új énem szívás volt. Egy rakás gond, agyalnivaló, kétely. Amíg igyekeztem mindenkit utálni, legalább nem kellett azon fáradoznom, hogy szeressem őket. Ez utóbbi ugyanis mérföldekkel nehezebb feladat.

Szakkör után nem tudtam lelépni, ugyanis valaki megakadályozott benne. Majdnem elhúztam feltűnés nélkül – aztán jött Norbi. Megállt a padom mellett.

– Hazakísérlek – mondta természetes hangon. Marci a szemét forgatta, én meg nem tudtam, mit feleljek.

– Dehogy kísérsz!

– Ez nem kérdés volt – ágált tovább Norbi.

– Szabadidődben felcsaptál zaklatónak? – meredtem rá.

– Nem, csak bőven lenne mit megbeszélnünk.

A szívem dübörgött. Az, hogy a tavaszi hűvösben ketten sétáljunk haza, hogy még tovább tartson az út, hirtelen... ijesztően csodálatosnak tűnt. Felkaptam a táskám, és Marcira néztem, aki feltűnően lassan pakolt el. Alig sikerült visszanyelnem a mosolyomat, nehogy eláruljam.

– Akkor holnap, haver – biccentettem oda neki búcsúzóul, mire ő ugyanígy válaszolt. Norbival elhagytuk a termet. Néhányan figyeltek minket, és zsigerből éreztem, Anikó is köztük volt. Attól tartok, nem nőtt meg a népszerűségem a szemében attól, hogy a barátnőjével lógtam, és a volt pasija kísérgetett.

– Nem akartalak ma... megbántani – bökte ki Norbi, miután kiértünk a suli területéről, és a langyos napsütésben indultunk el az otthonom felé.

– Kicsit nehéz elhinni – vallottam be.

– Szerinted nekem nem?

– Oké – sóhajtottam. – Bocs.

Éreztem, hogy eljött az ideje színt vallani. Ezer kilóval nehezedtek rám azok a tettek, amelyeket korábban szándékosan elkövettem. Az a sok hazugság, az a rengeteg savazás... Ki a fene csodálta, hogy Norbi összezavarodott? Még jó, hogy nem nézett bipolárisnak.

– A tegnapi, az... Komoly volt. Akkor nem hazudtam, egyetlen szóval sem. Én csak... Mindjárt vége a sulinak, és ez soha többé nem fog megismétlődni. Nem akarok én lenni a dög.

Ránéztem. Komolyan hallgatott, nyugodtan. Világos tincsein megcsillant a napfény, és én egyszerűen úgy éreztem, hevesebben dobog a szívem miatta. Elvehetem tőle ezt a tudatot? Megfoszthatom az igazságtól?

– Elegem van abból, hogy úgy kell tennem, mintha nem ismernélek, és nem lenne rád szükségem. Beszélni akarok veled, nevetni és felhívni suli után, és táncolni is.

– Nem akartam belemenni ebbe a baromságba. Egészen tegnapig.

Úgy éreztem, nem kapok levegőt. Szentséges szűzmáriám! Most akkor...?

– Aztán felhívtál – mosolygott rám. – És egy egész sornyi képtelenséget összehordtál.

– Igen, így van – értettem egyet nevetve.

Norbi megállt, felém fordult. Talán egy kicsit még közelebb is hajolt, nem tudom, ugyanis valahol elvesztettem a fonalat. Nem kötöttek le a részletek, csak az, hogy ott voltam vele, és... Egymásra mosolyogtunk.

– Hiányzik a nevetésed.

A vallomásától rögtön le is hervadt a mosoly az arcomról. Noha nem azért, mert megrémisztett vagy ilyesmi, egyszerűen valami sokkal jobbat akartam csinálni az ajkammal. Valami olyasmit, amihez az övének is köze van. Elég nagy részben.

– Komolyan tartani szeretnéd még a három lépés távolságot? – néztem rá reménykedve, félrebillentett fejjel.

Norbi nem válaszolt pár másodpercig. Annyira új volt nekem ez az egész érzelgősdi, hogy nem igazán sikerült kezelni az izgalmat, a remegést, a pillangókat. Azt hittem, szó szerint elpatkolok abban a rövid időben, amíg vártam.

– Amire jelenleg gondolok, annak hidd el, semmi köze sincs a távolsághoz.

Rögtön kiegyenesedtem, talán picit le is fagytam. Hát, ő aztán sosem állt beszari csávó hírében, na de azért...! Amikor életemben először nem akartam játszani a kemény csajt, ezek a szavak bizony rám hozták a frászt.

– És éppen ezért – folytatta –, kicsit ki is akaszt, hogy ugyanabban a csapatban játszunk.

Nagyjából leesett az állam. Norbi tényleg ennyire nem tudott olvasni a nyilvánvaló jelekből, vagy én vagyok klasszisokkal jobb színész, mint hittem? Továbbra is azt hitte, a lányokra bukom, pedig ha sejtette volna az igazságot!

Csakhogy útközben történt valami. Észrevétlenül visszanyertem egy keveset a bátorságomból és merészségemből, majd incselkedő pillantással Norbira néztem.

– Miért, ha nem így lenne? – kacérkodtam.

Bár igazság szerint átvertem őt, hiszen elbújtam egy maszk mögé, amely valójában nem a saját arcom volt, mégis jólesett játszadozni egy kicsit. Az érzelmeim így legalább nem sérültek, hiszen azok rejtve maradtak. Csak én tudtam, mennyire komoly volt ez az egész.

– Szórakozol velem, Csillag?

– Nem, csak tudni szeretném – vontam ártatlanul vállat. Jól sikerült az alakítás. Meg sem rezdültem a név hallatán. Nem árulhattam el magam. – Mi az, megijedtél?

– Te aztán tudod, hogyan kell húzni valaki agyát, igaz? – rázta meg a fejét, de a hangja játékos maradt. – Értesz hozzá, meg kell hagyni.

– Nem válaszoltál a kérdésre – nem néztem rá, miközben kikerültem egy babakocsit. Közel voltunk egymáshoz, szinte összeért a karunk, és éreztem a deójának illatát.

– Tudod, erről nem beszélni kell...

Hát, mit ne mondjak, ő is értett ahhoz, hogyan kell húzni valakit! Feltüzelt és kíváncsivá tett egyszerre, és mindent meg kellett tennem, hogy ezt elrejtsem előle.

– Óh, bocsánat. – Most mi a bánatot feleljek? – Nincs túl sok tapasztalatom, hogyan működik ez... nálatok.

Mi van? Ez még a saját fülemnek is brutálisan szörnyen hangzott. Ez igen, Emma! Gratulálok, épp most nyírtad ki a beszélgetést. Ezzel az egy mondattal elértem, hogy Norbi zavarba jöjjön, csak mert hetero, és csak mert nekem „fogalmam sincs, hogyan megy a dolog a heteróknál.” Atyaég, lehetnék ennél gázabb?

– Igazság szerint én meg azt nem tudom, hogyan működnek a dolgok nálatok – szívta fel magát. – Majd ha lesz egy szabad estéd, cserélhetnénk tapasztalatokat.

Kis híján megbotlottam a saját lábamban. Két lehetőségem maradt: elmondani mindent, és vállalni, hogy totál hibbantnak néz, és örökre elveszítem, vagy tovább hazudni. Ez utóbbit választottam, méghozzá oly módon, mint a vízfolyás.

– Rendben, de remélem, nem vagy szégyenlős!

Szó se róla, elég lelkesen ástam a saját síromat. Ahhoz képest, hogy fogalmam sem volt róla, mit fogok neki mondani, ha netán mégis rákérdezne, elég bátran mentem bele a dologba. Másrészről viszont hajtott a kíváncsiság. A csillagokat is lehazudtam volna az égről, ha bármi bizalmas dolgot megtudhatok róla. És hát igen, ez alól a vízszintes tapasztalatai sem voltak kivételek.

Norbi kissé megemelte a szemöldökét, kihívóan nézett rám. Pillantásából sütött, hogy lenne mesélnivalója, sőt mi több, egyenesen mutatnivalója.

– Bármikor ráérek, ha tesztelni szeretnéd a kitartásomat.

– Ó, nahát... – bólogattam. Emma, hogy te mekkora egy idióta vagy! – Talán én is ráérek valamikor egy kis közös tapasztalatcserére.

Megérkeztünk a háztömbünk elé. Norbi zsebre vágta a kezét, tanácstalanul ácsorgott, én meg olyan zavarba jöttem, mint talán még sosem. Legszívesebben azonnal a tettek mezejére léptem volna, hogy a valóságban elevenítsük fel azt az elméleti tudást, amiről eddig beszéltünk, viszont tudtam, hogy nem fog megtörténni. Addig semmiképpen sem, amíg nem leszek hozzá és magamhoz teljesen őszinte. Nem hirtelen hévből akartam őt, akartam ezt, hanem mert szükségem volt rá. És arra vágytam, hogy ő is ugyanígy érezzen. Ehhez a testi vágy nem elég.

– Kösz, hogy elkísértél – mondtam, miközben előhalásztam a kulcsaimat.

– Kösz, hogy úgy beszéltél velem, mint egy másik emberrel.

– Ne már, nem vagyok ilyen gonosz! – sóhajtottam fel.

Félig elmosolyodott. Odalépett hozzám, amitől a szívem megint bekattant, és a gyomrom is összerándult. Norbi nyomott egy apró puszit a homlokomra, és a gesztus csupán egy másodperccel tartott tovább, mint a baráti formája, és miközben elhúzódott, halkan ezt mormolta:

– Néha észre sem vesszük, hogy mivel bántunk egy másik embert.

Tied 6.

Sziasztok! :)

Borongós, csendes vasárnapra egy kevésbé borongós és csendes fejezet. :) Élvezzétek, egy hét múlva pedig ugyanitt!

N.

~*~

A szerdai szakkörre vendégeink érkeztek. Mindannyian meglepetten kaptuk fel a fejünket, amikor egyszer csak leállt a zene, és kinyílt az ajtó. A másik végzős évfolyam néhány diákja szobrozott a termünkben, mi meg azt sem tudtuk, mire véljük a dolgot. Sosem csíptük egymást különösebben, ők voltak a táncosok, mi meg a rajzosok, aztán viszlát. Ez két olyan műfaj, amit nem lehet összeegyeztetni. És történet vége.

Mielőtt megkérdezhettük Olíviát, hogy mi történik, megjelent a tánctanár is. Fiatal srác volt, talán még harmincéves sem lehetett. Ragyogó mosolyt viselt az arcán, és elegáns, táncos járásával bevonult a termünk közepére, egyenesen Olívia mellé. Összevontam a szemöldökömet, egyáltalán nem tetszett ez nekem.

– Gyerekek, kérlek, hallgassatok figyelmesen minket. Az elkövetkezendő két hétre különleges feladatot terveztünk nektek – fogott bele Olívia. – Méghozzá annak érdekében, hogy toleránsabbá váljatok egymással szemben. Ez csoportszinten már nagyon jól működik, évfolyamosan viszont nem.

Hűha. Kezdtem frankón rosszul érezni magam. Ugye nem az következik...

– Úgyhogy felcseréljük kicsit a szerepeket – vette át a szót Footlose. – Természetesen nem kötelező a feladat, de egy teljes külön jegyet ér, amelyet beválthattok bármelyik tantárgyból. Persze, ez mind annak a függvénye, hogyan muzsikáltok majd a hét végén.

Néhány másodperces csend állt be. Aztán egyszerre kezdtünk beszélni, ki egyetérteni, míg mi, többiek, szidni az elképzelést.

– Elég! – mondta Olívia határozottan. Mindenki elkussolt. – Péntekig kaptok időt, hogy eldöntsétek, részt kívántok-e venni a dologban avagy sem. Nyugodtan mondhattok nemet is, egyes akkor sem jár, viszont én nem hagynám ki az alkalmat, hogy potya jó jegyet szerezzek Kovácsnál – utalt a veszedelmes töritanárunkra. Ezt azért mindenki megfontolta egy kicsit, én is.

Az, hogy valami elbaszott iskolás műsorban táncikáljak annyira abszurd gondolatnak bizonyult, hogy már kezdett is tetszeni. Szinte már láttam is magam előtt a jelenetet... Aztán megráztam a fejem. Übergyökérség!

– És mi lesz Danival? – kérdeztem rá határozottan, és egyszerre mindenki figyelni kezdett rám.

Dani az egyik kedvenc osztálytársam, neki sosem szólok be. Fantasztikusan énekel és mozgássérült.

– Neki is kitaláltunk valamit, egy különleges szerepet. – Fred Astaire Danira nézett. –  A feladatod nem a tánc, hanem a sztori elmesélése lenne egy különleges módon. Ha elvállalod.

Mindenki az első sorban helyet foglaló fiúra nézett. Dani hátrapillantott rám, kedvesen elmosolyodott, és a tanárokra nézett.

– Persze hogy vállalom! Ki nem hagynám ezt a bulit, srácok!

A többiek felnevettek, én mosolyogtam. Soha ezelőtt nem éreztem még ennyire közel magamat az osztályhoz, valahogy megváltozott a hangulat. Már nem rázott ki tőlük a hideg, sőt tulajdonképpen... egészen rendben voltam velük.

A foglalkozás után persze jött a feketeleves. Néhányan kiborultak a táncos gondolaton, és Norbi is köztük volt.

– Felejtsétek el! Nem akarok komplett idiótát csinálni magamból, még egy jó jegyért sem. Szerintetek mit találnak ki a táncosok nekünk, most őszintén?

– Ugyan már – mondta Anikó egy sokat sejtető mosollyal a fején –, én tudom, hogy nem csinálnál magadból hülyét. Kiváló táncos vagy.

Norbinak mintha nem jött volna be, hogy Anikó ezt „véletlenül” elfecsegte, mert néhányan rá is szálltak a srácok közül, hogy meggyőzzék. Én csendben lapultam a háttérben, kíváncsian figyeltem a szóváltást egészen addig, míg Rita meg nem jelent mellettem.

– Na, mit szólsz? – kérdezte vidáman.

– Gyökérség.

– Hah! – horkant fel. – Nem ezt láttam az arcodon.

– A tökéletes unottságot vagy undort láthattad maximum.

– Aha – forgatta a szemét.

– Most meg rám hagyod – tettem csípőre a kezem, miközben felé fordultam. – Utálom, amikor ezt csinálod, mintha túl hülye lennék az érveidhez.

– Mókuska, ezt nem én gondolom rólad, hanem te magadról.

És csak ekkor tűnt fel, hogy csend honolt körülöttünk. Óvatosan körbesandítottam, és sok kíváncsi tekintettel találtam szemben magam.

– Benne vagytok ti is, ugye? – kérdezte Vivi.

Mielőtt egyet is nyikkanhattam volna, Rita elnevette magát.

– Csináljunk egy óriási bulit, skacok!

Megráztam a fejem és nem szóltam semmit. Talán mert mélyen belül igenis tetszett az ötlet, csak nem akartam, hogy mások lássák rajtam, ezért zsigerből elutasítottam. Próbáltam bosszús arcot vágni, és lassan kioldalazni a tömegből, csakhogy Norbi valahogy elém keveredett, és rosszalló pillantása megállított a mozdulatban. Ezúttal valahogy üresnek tűnt...

Néhány másodpercre visszanéztem rá, megpróbáltam elmondani neki mindent, amire szavakkal nem voltam képes, és folytattam az utamat az ajtóig. Ennyi is elégnek bizonyult tőle ahhoz, hogy otthon akarjak már lenni.

***

Egész délután nem bírtam szabadulni a torkomat szorongató érzéstől. Valami más lett, túl furcsa. Valami szótlanul alakult át. Nemcsak Norbi mély pillantása volt rám ilyen hatással, hanem az egész változási folyamat, amelyen keresztülmentem. Kezdtem biztosra venni, hogy személyiségzavarral küzdök, képtelenségként éltem meg, hogy pillanatok alatt szereztem egy új barátot, és végre többet mosolyogtam, mint a Sebhelyesarcú. Nekem, a végletesen depressziósnak és mentálisan instabil egyénnek ez felért egy apokalipszissel. Ugyanis a korábbi világom haldokolni kezdett a szemem előtt, és nem tehettem semmit, hiszen én idéztem elő a pusztulását. Feszegettem a határokat, ahogyan mindig is tettem, és az lett a vége, hogy ez végzetesen megváltoztatott engem.

Idő kellett ahhoz, hogy legyűrjem az ellenérzéseimet.

És még valaki – Rita.

Megkértem, hogy hétvégén aludjon nálunk. Azonnal igent mondott. Sok nasival, The Originals-epizódokkal és szorongással vártam az érkezését. Az első kettő gyorsan fogyott, a harmadik kevésbé.

– El tudod képzelni, hogyan viselkedtek velem, amikor kiderült, hogy a legjobb barátnőmbe lettem szerelmes? – kérdezett rá nyíltan és egyenesen, miközben egy olyan részt néztünk, amelyet már mindketten láttunk korábban. Ezen a téren szinte semmi sem számított újdonságnak.

Igazság szerint egyrészről nagyon is el tudtam ezt képzelni.

– Lehetek veled cefetül őszinte? – szóltam halkan.

– Kicsit sért, hogy ezt meg kell kérdezned.

– Én csak... Ez az egyetlen dolog, amiről még soha senkinek sem beszéltem.

– Mi az, csak nem megöltél valakit? – kiáltotta.

Szomorkásan megráztam a fejemet.

– Azt ölték meg, aki voltam.

Rita arcáról lefagyott a mosoly. A pillantásából sütött valami meleg... megértés felém. A törődés fénye. Nem kellett felismernem, egyszerűen csak éreztem.

Vettem egy mély levegőt. Eljött az ideje, hogy kiengedjem a démont. Meg kellett tőle szabadulnom, hogy továbbléphessek. Még akkor is, ha a pokolinál is tízszer rosszabbnak tűnt.

– Két fiúval együtt nőttem fel a környéken. A szüleink egy társaságba jártak, és gyakran minket is magukkal hurcoltak. Hogy ne unjuk halálra magunkat, rosszalkodni kezdtünk. És ezt addig folytattuk így, míg össze nem nőttünk. Néhány hónap elteltével elválaszthatatlanokká váltunk, és egyszer csak tizennégy évesek lettünk. Kiszúrtuk ugyanazt a sulit, ugyanazt az osztályt. Mindent együtt képzeltünk el, a fősulit és az egész életünket... Mielőtt azonban szeptemberben elkezdődött volna a gimi, történt valami. Beleszerettem az egyikükbe. Egy pillanat műve volt, és olyan erősen lángolt, hogy már fájt. Minden egyes pillanat kínzott, amelyben nem lehettem vele. Kölcsönös volt, szó szerint bolondultunk egymásért. A másik legjobb barátom viszont nem vette jó néven, és egyszer csak ejtett minket. Többé már nem állt mellettünk. Eljöttünk ide a gimibe, és más utakon folytattuk tovább, mi együtt, ő pedig egyedül. Néhány hónap elteltével azonban valami megváltozott közöttünk a barátommal. Éreztem, hogy máshol jár... Kiderült, hogy biszexuális, és már nem szeret engem úgy, ahogyan korábban. Szakítottunk. Elköltözött. Tönkrementem – kapkodtam mély levegőket. Mintha ezer éles szilánk fúródott volna belém szavaim nyomán. Minden egyes mondat egy újabb vágással ért fel. – Egyedül kellett végigcsinálnom, mert többé nem számíthattam egyik barátomra sem. Mindketten elfelejtettek, és gyűlöltem őket érte. Ma már belátom, hogy megváltoztattak, de nem ők tettek ilyenné. Én döntöttem így. Nem kértem többet semmiféle érzelmes maszlagból.

Egy pillanatra lehunytam a szemem, mielőtt Ritára néztem. Csak a kislámpa gyér fényében láttam, viszont tökéletesen felismertem az arckifejezését. Együtt érzett velem, valahol dühös volt és megvilágosodott is.

– Norbiról és Ádámról beszélsz, igaz? – kérdezte halkan.

Bólintani tudtam csupán, mielőtt kiszabadult egy könnycsepp, és vészjóslóan végigszaladt az arcomon.

Rita átkarolta a vállamat, majd az érintése szép lassan ölelésbe fulladt. A könnycseppjeim sírássá folytak össze.

– Régóta sejtem, hogy van valami a háttérben, amiről mi nem tudunk.

– Mi? – szipogtam. Rita sóhajtott.

– Valljuk be, Norbi furcsa néhány hónapja, és ahogyan rád reagál, az ijesztő és felettébb érdekes egyszerre. Ezt már nem tudja ráfogni arra, hogy idegesítő vagy, hiába is próbálja. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy ti hárman Ádámmal... És igazság szerint Anikó ezért pikkel rád első óta.

– Mi van? – bámultam rá elkerekedett szemmel.

– Most komolyan. Ádám, hiába volt csak elsős, a suli egyik legismertebb arca lett. Anikó totálisan belezúgott, és el sem tudta képzelni, mit ehet rajtad.

– Te szívatsz? – töröltem le a könnyeimet.

– Nem én. Ádám távozása után hamar túltette magát rajta, úgyhogy nem maradt sokáig téma, csak gondoltam, tudni szeretnéd.

– Ja, most baszott jól érzem magam – morogtam.

– Hé, ne rám haragudj! Próbálok jó barát lenni, és olyasmit mondani, amivel segítségedre lehetek.

– Akkor azt áruld el, hogyan szabaduljak meg a szorongástól!

– Nem vagyok csodatévő, Emma. Nyitott szemmel járok, ennyi az egész, de nincs szupererőm.

– Na, ja, sajna. Egy kis gondolatolvasás nekem is jól jönne – sóhajtottam.

– Neked nem az kéne – folytatta Rita komolyan. A viccelődés ellenére ő vette a lapot, és mint mindig, most sem volt rest a képembe tolni az igazságot. – Neked inkább egy jókora adag bátorságra lenne szükséged. Akkor bezzeg heves vagy, ha osztani kell az észt, még egy szobanövényt is simán leordítanál, hogy ne legyen olyan tolakodó. Amikor viszont rólad van szó, inkább menekülsz. És hazudsz. És terelsz.

– Befejezted az analízist? – dörrentem rá mérgesen. Az előbb úgy ölelt, hogy könnyeket csalt elő belőlem, most pedig úgy idegesített, hogy kiabálni tudtam volna. Kész őrület ez a lány!

– Dehogy, most kezdtem! Egészen összeállt a kép. Hazudtad, hogy leszbikus vagy, mert meg akartad botránkoztatni a többieket, és távol tartani Norbit. Ezt pedig csak azért tehetted, mert...

– Elég legyen! – bömböltem.

– Mert ráébredtél, hogy nem vagy elég erős elviselni a vonzalmadat iránta. Ráhibáztam, ugye?

– Nem! Te nem értesz semmit! Fogalmad sincs, hogy nekem...

– Ó, édesem – kacagott fel. – Dehogy nincs! Látom már, mit próbálsz elhitetni mindenkivel. Szereted, ha keménynek látnak, ám ha ez mégsem jön össze, szívesen tetszelegsz a nebáncsvirág szerepében. Emma, merd vállalni az érzéseidet végre!

– Nem kell tanács – sziszegtem.

– Valóban? Akkor most azonnal hívjuk fel Norbit, és csevegjünk vele egy kicsikét – indítványozta Rita, én meg kis híján leestem a lábamról. Nem tehette ezt! Nem tehette ezt velem!

Hiába próbáltam sikítani, ellenszegülni vagy testi erőszakot alkalmazva lebeszélni a tervről, megszólalni sem tudtam. Megbénított a félelem, rettegés a saját érzéseimtől. Annyival könnyebbnek tűnt elnyomni, mindig csak elnyomni őket, hogy már azt sem tudtam, milyen kiereszteni valamit.

Fenyegetőzhettem és toporzékolhattam volna. Könnyű eljátszani a sértődött kis fruskát, aki rögtön visít, ha nem tetszik neki valami. Lehettem volna ez a lány, ahogyan már annyiszor máskor is. Csakhogy abban a pillanatban... Nem láttam kívülről magam, meg semmi ilyesmi, de egyszerűen tudtam, hogy nem akarok többé ilyen lenni. Az a pillanat elhozott számomra valamit, amire régóta vágytam. Komolyságot, érettséget és bátorságot egy fontos döntéshez.

Úgyhogy odasétáltam Ritához, és egy szó nélkül kivettem a kezéből a mobilt. Hagyta. Nyugodtan kikerestem a névjegyzékből Norbi számát, és tárcsáztam. Rita elkerekedett szemmel bámult rám. Nem hitte, hogy megteszem, tegnap még én sem tettem volna. Azóta már rájöttem, hogy minden egyes pillanat változtat rajtam, ha hagyom.

Norbi három csengés után felvette a telefont.

– Halló? – szólt bele unott hangon.

Óriásit dobbant a szívem.

– Rita?

– Nem, Emma.

Síri csend suttogott a vonal másik végén. Nem láthattam Norbit, noha sejtettem, milyen feszültté vált.

– Mit szeretnél?

Kinyögtem, ami legelőször eszembe jutott.

– Táncolnál velem ebben a sulis baromságban?

Megint a csend felelt először. Nem mondott semmit. Aztán meghallottam Norbi hangját is.

– Mi van?

– Táncoljunk együtt.

– Megőrültél, Emma? Azt hittem, megbeszéltük, hogy nem szórakozunk egymással.

– Nem is. Ez nem az. Veled akarok táncolni, és utána is veled lenni.

Amikor kiejtettem a szavakat, éreztem meg, hogy élek. Hogy valóban élek, és kiengedni a dolgokat sokkal, mérföldekkel jobb, mint benntartani. A bennragadt szavak csak mérgeznek.

– Te ittál? – hitetlenkedett tovább.

– Ó, nem, egyáltalán nem. Magamnál vagyok és komolyan beszélek. Szóval kérlek, mondj valamit, mielőtt szívrohamot kapok!

– Azt hittem, a barátnőddel fogsz szerepelni.

– Isten ments – pillantottam sötéten Ritára. Kuncogott. – Még a végén kiklopfolnánk egymást a színpadon.

– Ne haragudj, de fogalmam sincs, mi a franc ütött beléd.

Vettem egy mély levegőt. Egy életem, egy halálom! Ha már idáig eljutottam, esküszöm az égre, hogy nem futamodom meg!

– Egyszerűen csak hiányzol. Olyan lehetetlen ez?

Hallottam, hogy Norbi felsóhajt.

– Te is hiányzol nekem – kis szünet. – Ettől viszont még nem sok minden változik.

– Dehogynem – bólogattam, bár nyilván nem láthatta. – Ettől minden megváltozik.

– Akkor a suliban – mondta ezúttal határozottabban. Bujkált valami felismerhetetlen a hangjában. – És addig is, vigyázz magadra.