Nordlys - Északi fény

Reveca naplót kap az édesanyjától, hogy írja ki magából a gondolatait. Eleinte egy szó nem sok, annyit sem bír papírra vetni, de ahogy peregnek a napok, és Reveca érzi a változást, tollat ragad.

Lakótársával, Dylannel minden évben együtt vágnak neki Norvégia leghíresebb fesztiváljának, a Quartnak – csakhogy idén már nem legjobb barátokként. Reveca küzd a felismeréssel, hogy eltávolodott a számára legfontosabb emberektől, és nem tudja, hogyan találhatna vissza hozzájuk.

Utolsó próbálkozásként, hogy megmentsék barátságukat, Reveca és Dylan roadtripre indulnak, és remélik, hogy útközben elcsípik az északi fényt...

Egy kimondatlan szavakkal elmesélt történet kapcsolatokról és változásról, sóvárgásról és hazatérésről.

(A regény elejébe itt tudsz beleolvasni --> klikk)

J.É.G. - Első részlet

Sziasztok!

Ezennel hivatalosan is megnyitom a blogot az első részlettel, amivel ugyan már találkozhattatok a Facebookon, de itt is méltó helyet érdemel. Minden infót megtaláltok az oldalsávban erről az új projektről, de a blogon semmi sem változott, a régebbi sztorik ugyanúgy fellelhetőek a Tartalomjegyzék fül alatt.

Remélem, hogy ezekből a rövid részletekből is elkaptok pillanatokat, és talán felébreszti a kíváncsiságotokat a teljes sztori iránt? ;) Igyekszem friss infókkal is szolgálni munka közben, figyeljétek az oldalt!

Hamarosan újra jövök,

N.

"Kislánykorunkban a nyarat a nagymamánál töltöttük. Emlékszem, nem akartunk elmenni, azután pedig hazajönni sem. A nyarak a Bükkben forróak voltak, az éjjelek melegek, az erdők mohaillatúak, a fiúk pimaszok. A görögdinnye mézédes, a folyópart szúnyogos, a nagymama csendes. Halk szavú asszony volt, dolgos, aki sosem hordott otthonkát. Korán kelt, piacra ment, ebédet főzött és a harmincfokos alkonyati hőségben is ápolta a kertjét. Fagyit evett velünk a parasztház tornácán, és apáról mesélt történeteket. A nővéremet állandóan kispiszoknak nevezte: „no, nézd meg, az a kispiszok már megint a szomszéd biciklijét kötötte el”, mondta fejcsóválva, mialatt én arcomat a tenyerembe rejtve kuncogtam. Azzal, hogy Janka valami illetlen dolgot művelt, és mi tudtunk róla, a részesévé váltunk. Legalábbis a nagymama elérte, hogy így érezzem. Neki még az is sikerült, hogy cseresznyemagozás közben a világ legboldogabb tízévesének érezzem magam.

Állt egy ütött-kopott zománckád a hátsó udvaron, éppen akkora, hogy elférjünk benne Jankával ketten, de minden mozdulatnál megérezzük egymás kiálló térdét-könyökét. Amikor elviselhetetlennek véltük a hőséget, a kádban pancsoltunk, és dinnyemagokat köpködtünk a fűbe. Vagy egymás hajába, mikor hogy sikerült. A nagymama esténként fél órát könyörgött, mire engedtük kifésülni gubancos tincseinket. Madártejet ettünk, nagyokat borultunk biciklivel és futóversenyt rendeztünk a réten, amit én rendszerint elveszítettem; már akkor is utáltam szaladni. Hűségesen töltöttük fel újra és újra azt a régi kádat, krumplit pucoltunk, amikor pedig eljött az ideje, könnyeket hullajtva hagytuk ott a tornácon az integető nagymamát. Láttuk, hogy szomorú, és azt gondoltuk, biztos azért, mert nekünk olyan messzire kell utaznunk a kis faluból.

Csak felnőttfejjel jöttem rá, nagymama miért búsult. Noha akkor is sejtettem valamit, amikor eljött a következő nyár, és mi nem mehettünk többé a Bükkbe – nagymama sem volt már ott."

Az új történetről...

Sziasztok!

Láttam, hogy többen is kérdeztétek, mikor érkezik a következő történet a blogra, ha egyáltalán jön? Nem véletlenül várattalak titeket ilyen sokáig a válasszal, mert azon túl, hogy próbáltam kitalálni, milyen szavakat használjak, hogy pontosan leírjam, mi zajlik bennem, a problémám többrétű.

Először is ott van az a tény, hogy mostanában nem írtam. Vagyis regényt nem. Írni írtam, rövidebb jeleneteket főleg, és rakosgattam össze a kirakósok darabjait, hogy majd, egyszer, jó legyen. Hát, az a rossz hír, hogy fogalmam sincs, hogy most jó-e, és abban sem vagyok biztos, hogy nem csak takarózom-e ezzel a szöveggel.

Arra rájöttem, hogy iszonyat nagy halogató vagyok, és ha tovább folytatom ezt, úgy érzem, elpazarolok valamit, amiért kőkeményen dolgoztam. De ott van az is, hogy élvezni akarom, amit csinálok, hogy írhatok, hogy írást tanulhatok, csakhogy annyira meg akarok felelni magamnak, annyira jól akarom csinálni, hogy túlságosan ráfeszülök. Régen ez úgy ment, hogy leültem és írtam és írtam, amíg bírtam, de utána is. És élveztem, imádtam is, de mára már jobb akarok lenni, és ezért a dolgom is nehezebb. És itt van a baj, hogy emiatt nem merek írni.

Tehát a válasz arra, hogy jön-e következő blogregény, és ha igen, kábé mikor, nem tudok semmit sem mondani. Több regény ötlete is kavarog a fejemben, szépen lassan szeretném megírni őket, az viszont közel sem biztos, hogy kiteszem ide, vagy valahova. Lehet, hogy csak arra van szükségem, hogy minden külső tényezőtől függetlenül végre írjak, mert elfelejtettem, milyen jó is az. Teher és megfelelési kényszer nélkül, nem hibákat lesve, és agyonaggódva magam, hogy de mi van, ha ez így nem jó. Értitek, ugye?

Most szeretnék kérni tőletek egy kis időt a pihenésre, regenerálódásra, és remélhetőleg, végre az írásra is. Ettől függetlenül itt vagyok, leszek, de nem tudok és nem is akarok megígérni olyasmit, amit nem tudok betartani. Szóval regény lesz, csak ahhoz, hogy ti is és én is meg legyek elégedve vele, güriznem kell. De istenemre mondom, nem bánom, ha keményen kell dolgoznom, a munka nem tántorít el, egyedül csak attól félek, hogy nem vagyok elég jó, nem leszek elég jó. Amíg ezt le nem gyűröm magamban, a blog így marad, továbbra is fogadja a látogatókat, de friss történet nem lesz. Még nem. Most nem.

Köszönöm a figyelmet, és ne feledjétek, itt vagyok, megvagyok, a szokásos helyeken bármikor elérhettek,

Nilla