Nem akarok nagy szavakat írni, hogy hát eljött ez a pillanat is, meg bla-bla, és bla-bla-bla, pusztán szeretnék néhány dolgot elmondani a történethez, a fejezethez.
Akkor néhány szó a történetről: lehet, hogy egyeseknek lassúnak fog tűnni. De szándékosan írom így, mert szerintem ennek így kell történnie. Próbálok reális maradni, ez nagyon fontos. Tehát a főszereplőim nem fognak egyik sorról a másikra egymás nyakába ugrálni, vagy gyűlölködni, stb. Sokan talán pont azt várják, de NEM lesz olyan. Szépen, lassan van adagolva minden. Erre fontosnak véltem felhívni a figyelmet, mert ez a regény nekem többet jelent, mint egy blogregény, talán ezt majd észre is fogjátok venni, valami megbújik a sorok között.
A fejezetről: megismerjük benne az alaphelyzetet, a főszereplőnket, akinek a szemén keresztül nézzük a világot. Remélem, kedvelni fogjátok őt! :) Senki ne várjon őrült akciót és satöbbit, fentebb leírtam, miért.
Ezek után pedig szeretnék jó szórakozást kívánni Nektek, és megkérni, hogy mondjátok el a véleményeteket! Nekem fontos. Köszönöm!
Bétázásért hála Angelnek ♥ :)
I.
Zene:
"This is how an angel dies..."
Világ életemben gyűlöltem a
koránkelést. Meg a light kólát, a szójatejet, a gombát a pizzán és a Rolling
Stonest. De azt hiszem, mindközül tényleg a koránkelést rühelltem a legjobban.
Alig vártam, hogy vége legyen a sulinak, hogy akkor kelhessek, amikor én
akarok, hogy én irányítsam a saját napirendem, erre, a sors fintora, mi lett
belőlem? Rádiós műsorvezető! Ami még önmagában nem is lenne olyan rossz, hogyha
nem egy reggeli műsorom lenne. Egy korán
reggeli. Hatkor, vészesen korai hajnali hatkor kezdődik az adás: az én hangomra
ébred Amerika. Ez csak egy térbeli metonímia (imádom az idegen szavakat), mert
nem mindenki hallgat minket, és nyilván nem a Mornin’Café a beállított ébresztőjük.
Minden hétköznap reggel négy óra két
perckor szólal meg a vekkerem, ami azt jelenti, hogy van másfél órám arra, hogy
elkészüljek és beérjek a stúdióba. Bármennyire szörnyen is hangzik, akad azért
benne valami jó is: nem forgalmasak a bostoni utcák. Máskor majd’ bele lehet
dögleni a dugókba, de ilyenkor még minden normális ember alszik.
Miután sikerült talpra küzdenem
magam, a konyha felé menet mindenhol felkapcsoltam a villanyokat a kis
lakásomban. Csönd van, de nem érdekel, tévét és rádiót már csak azért sem
kapcsolok be, dacból. Nehogy már a szakmai befolyásoltság még ebbe a nyugis
másfél órába is befészkelje magát, ami csak a sajátom! Máskülönben utálom, ha
csend van. Az mindig valami katasztrofális dolgot hordoz magában. De most
elviselem. Elég lesz zajongani majd a melóban, idióta számokat hallgatni, meg
még hülyébb témákról beszélni, aztán a délután további részében a nővéremmel,
Rissával zenélni. Ő az egyetlenen ok, amiért képes vagyok felkelni minden egyes
reggel. A délutánokat vele töltöm a Központban, minden délután, egytől négyig.
Ez neki is sokat jelent, tudom, bár sosem mondja. Az az igazság, hogy nagyjából
sosem mond semmit. Csak hallgat. Vagy zongorázik. És ez olyan rohadtul
rémisztő! Utálom őt így látni. Nem tudok hozzászokni a látványhoz: a gyönyörű,
fekete hajú, az én mindig mosolygó nővérem egy élőhalott lett. Egy vegetatív
lény. Azt meg még inkább gyűlölöm, hogy nem tudok segíteni rajta.
Megittam két kávét, aztán letusoltam
és felöltöztem, igyekeztem olyan ruhadarabokat magamra ölteni, amelyek minden
tekintetben elrejtik a nőiességemet. Garbó, sima, egyszerű nadrág és topánka,
semmi különös. Minden ilyen intézkedést azért teszek, hogy a
műsorvezető-társam, az az istenverte barom Xavier kiábránduljon belőlem. Kevés
elkeserítőbb dolog van annál, minthogy mindig flörtöl velem, és kocsányon
lógnak a szemei, ahányszor csak rám néz. Próbáltam a tudtára adni szépen,
csúnyán és még csúnyábban, hogy semmi esélye, de nem értette meg, feszt
próbálkozik. Bárki részéről jogos lenne a kérdés, hogy ha ennyire zavar, akkor
miért dolgozom még mindig vele? Pusztán csak azért, mert mint műsorvezető-páros,
überelhetetlenek vagyunk. Olyan reggeli adást tudunk csinálni, mint a
rádiónknál senki más, minket hallgatnak a legtöbben, szóval elég sikeresek
vagyunk. Annyira pedig azért én sem vagyok nagyágyú, hogy felmondjak, és csak
úgy, meló nélkül megéljek. Lakbérre szerencsére nem kell költenem, a saját
lakás előnye, viszont Rissa kezelése negyedévente elég sokba kerül. De miatta
nem panaszkodom. Még az utolsó bugyim is odaadnám – nem tudom, kinek kéne, de
mellékes –, ha tudom, hogy azzal rajta segíthetek.
Kiálltam a garázsból a kis
Fiatommal, aztán egyenesen a stúdióhoz hajtottam, és útközben zenét hallgattam,
mert nem bírtam tovább elviselni a csendet. Egy piros lámpánál láttam néhány
részeg fiatalt összeölelkezve kitántorogni egy kocsmából, úgy tűnik, nekik még
véget sem ért a nap, amikor az enyém már régen elkezdődött.
Ahogy beértem, Xavier már várt
rám (egek), csábosnak szánt mosollyal az arcán nyújtott át egy pohár tejeskávét,
mert tudja, hogy idebent már csak azt szoktam inni. Egyébként nem volt rossz
pasi, amikor idekerültem, még tetszett is, de én hamar kiábrándultam belőle.
Fogalmazzunk úgy, hogy nem vagyok az a romantikus típus, mint ő. Amikor két
hét után egyik reggel egy szál rózsával az ajkai között jelent meg, és hívott
holdfényes randevúra, azt sem tudtam, merre fussak előle. Azóta a helyzet csak
rosszabbodott.
– Buongiorno, amore
mio![1]
Sosem rajongtam különösebben az
olasz palikért, mint mondtam, nem vagyok az a romantikus alkat. Még az örök
szerelemben sem hiszek.
– Mint mindig, ma is csinos vagy.
Hogy ébredtél?
És amíg ő nyomta a sódert, én
azon agyaltam, hogy legközelebb mibe öltözzem fel, hogy ne mondhassa ezt. Be
kell szereznem egy űrhajós szkafandert, vagy egy olyan piros
tűzoltó-egyenruhát. Vagy még az is lehet, hogy akkor is ezt mondaná?
Miután megkaptuk a műsortervet,
próbáltam annyira belebújni a lapokba, amennyire csak lehetséges. A valóságban
miért nem lehet beléjük applikálni egy zsupszkulcsot? Annyira jó lenne!
Xavier csak éppen hogy átfutotta
a listát, aztán felém fordult a görgős székével, és olyan áthatóan nézett, hogy
azt hittem, átégeti a kötött garbómat is. Próbált már ilyen körülmények között
bárki is komolyan odafigyelni valamire? Mert ha nem, akkor elárulom, hogy
lehetetlen! Ez a nézés lassan már felér a szexuális zaklatással. Már arra
gondoltam, hogy ránézek és intézek hozzá valami nagyon találó megjegyzést,
amikor az egyik hangtechnikus, Kimber, kimentett a pácból. Nem volt szándékos,
tényleg ki akarta kérni a véleményemet egy anyaggal kapcsolatban, amit a szerda
esti, különleges rockesthez rakott össze. Az ilyen típusú zenelistákkal
általában engem keresett fel, megbízott az ízlésemben. Jól jött ez a kis kitérő,
ugyanis egészen öt óra ötvennyolcig elvoltunk vele, éppen a műsorkezdésre ültem
vissza a helyemre.
Ma is éppen olyan volt, mint
minden reggel. Bejelentkezés, jóreggeltmindenkedveshallgatónknak,
milyengyönyörűnapraébredtünk, tizenhetedikevan, szerdaéstizennyolcfok,
szeretünkmindenkit, józenéketfogunkjátszani, és a többi. Semmitmondó, felületes
mondatok egy semmitmondó, felületes világban. Hát ilyen életet élünk most.
Rissán kívül nem találtam semmilyen értelmet, hogy örülni tudjak, hogy szívből
mosolyogjak, mert mint mondtam, az őszinte szerelemben sem hittem. Meg amúgy
is! Ki lehetne az én örök szerelmem? Óvatosan Xavierre sandítottam, aki éppen
egy telefonálóval beszélt, az ujjaival dobolt a pulton, és olyan kedvesen,
már-már gyermekien mosolygott, hogy egy pillanatig azt hittem, igent mondok a
holdfényes vacsorameghívására. Azonban a pillanat gyorsan elszállt.
Tízkor úgy ugrottam fel a
székemből, miután elköszöntünk a hallgatóktól, mintha görcs rángatott volna.
Képtelen voltam egy helyben maradni. Xavier félig felvont szemöldökkel nézett
rám, majd viccesen megjegyezte, hogy milyen mehetnékem van már. Holott
mindketten tudtuk, hogy ennyivel nincs vége a napnak, még egy órát itt kell
maradnunk, és besegíteni a szerkesztőknek a holnapi műsorok előkészítésében.
Alapjáraton szerettem a munkámat. Egyik nap sem volt ugyanolyan, nem
unatkoztunk, és felemelő érzés tudott lenni, amikor elmentem a pékségbe, hogy
vegyek három kiflit meg két fánkot, és a néni, aki már évek óta kiszolgál,
felkapja a fejét a hangomra. Ezt is kifejezetten kedveltem a munkámban:
mehettem bárhova, bármikor, nem ismert fel senki. Viszont ha megszólaltam, az
emberek felfigyeltek rám, sokan szóba is elegyedtek velem, mert tudták, hogy
„az én hangomra kelnek”, míg mások csak elmélkedve megjegyezték, hogy milyen
ismerős valahonnan. Persze, sosem tudtam, hogy hol hallották, mert nem
kérkedtem vele. Nem voltam az a fajta.
A kedvenc kávézómban ebédeltem,
Boston szívében, ami egy kis sétálóutcában található, egy könyvesbolttal
szemben. Amíg vártam, hogy a pincér kihozza a rendelésem, a szemközti boltot
bámultam, a kirakatba pakolt óriásplakátokat: „Az éhezők viadala hamarosan a mozivásznon is hódít! Itt beszerezheted
a trilógia köteteit!” Holnap pont szó lesz erről a témáról, a
filmadaptációkról úgy általában, meg Az
éhezők viadaláról is. Szabadidőmben sokat olvasok, de általában nem ilyen
regényeket, ezek az ifjúsági történetek messze állnak tőlem.
Elhatároztam, hogy ebéd után
benézek a boltba, és veszek Rissának valami olvasnivalót, emlékszem, régen ő is
falta a könyveket. Néhanap még a kezébe vesz egy könyvet, de általában félbe is
hagyja, ha nincs rá nagy hatással. Márpedig óriási élményt kell nála kiváltania
a regénynek, hogy Rissa tovább haladjon vele. Egyszerűen nem köti le. Már semmi
se köti le úgy, mint régen.
Végül, majd’ félórás válogatás
után a Zabhegyező mellett döntöttem.
Körülbelül tizennyolc évesen olvastam, és szörnyen utáltam Holdent, de a
nővéremmel mindig is ellentétes ízlésünk volt, szóval az elmélet szerint neki
imádnia kellene. Na, majd meglátjuk.
Egy óra előtt tíz perccel értem a
rehabilitációs központba, de már jól ismertek, beengedtek a látogatási idő
előtt. A nővérem a szobájában volt, méghozzá valóság show-t nézett, szintén egy
olyan szokás, amit sosem tudtam megérteni.
Miután szűkszavúan megbeszéltük,
hogy hogyan telt a napunk (mindketten zsigerből azt feleltük, hogy jól), és
megkérdeztem, mi volt az ebéd (húsleves meg lasagne), hallgatásba burkolóztunk.
Ha kérdeztem, röviden válaszolt, de ő soha nem érdeklődött magától. Ha
érdekelte is valami, vagy letett arról, hogy megtudja a választ, vagy elnyomta
magában a késztetést.
Nem tudok és nem is akarok saját
magamnak hazudni: Rissa szörnyen nézett ki. A haja kócos volt és ápolatlan,
igazán ráfért volna egy mosás és igazítás. A szeme karikás és élettelen, a
teste csont és bőr. Az erei kéken világítottak a hófehér és vékony bőrén
keresztül, még az is fájt, hogy néztem. Előhúztam a táskámból a könyvet, hogy valamivel
megpróbáljam megrepeszteni ezt a betontömbnyi jeget, de csak egy halvány,
mosolyszerű valamire futotta tőle. Megnézte a regényt, hosszan beszívta a papír
illatát, aztán újra a tévé képernyőjét bámulta. Én meg őt. Hónapok óta itt
tengette a napjait, a családunkból csak én látogathattam meg, ő akarta így.
Anyánk minden hétvégén részletes beszámolót kért, és nekem rimánkodott, nekem,
mintha én bármit is tehettem volna az ügyben, hogy mi lesz így Rissával. Hogyan
fog mindebből felépülni? És ő, az anyám, teljesen bele van rokkanva ebbe,
apámat meg nem érdekli. Jellemző volt az öreglányra: az ő terhét is az én
vállamra akasztotta, mert neki így egyszerűbb volt. Soha nem mondta, hogy
igenis, bassza meg, az én hibám volt, hogy az elsőszülött gyermekem súlyos
drogfüggőségben szenvedett, és most vegetál egy rehabon. Soha.
Hirtelen kedvem lett volna
zokogva borulni Rissa ágyára. Nem sírtam előtte, sőt senki előtt sem, a
könnyeimet megtartottam magamnak. Ez a tengermély fájdalom csakis rám tartozik.
Mintha a nővérem megérzett volna valamit a hangulatom elborulásából, lassan
emelte rám fakókék szemét. A szája nem mozdult, egyetlen szót sem ejtett ki,
viszont a szeméből sugárzott valami. Valami, ami már régóta nem.
Egy kérdés.
Egy kérdés, hozzám.
Érdeklődött. Irántam.
Ez a kérdés pedig az volt, hogy: jól vagy?
De nem voltam jól. Egyáltalán
nem.
Mégis bólintottam, mire ő ismét a
tévé felé fordult.
[1] Jó reggelt, szerelmem!
(olasz)
Imaadom. Mar most. Siess :*
VálaszTörlésSzia, Anabella! :)
TörlésKöszönöm szépen, igyekszem a folytatással. :) Ez a hozzászólással megszületett az És mégis figyelek rád... első blogkommentje, köszi! :D
Puszi :)
Szia, Nilla!
VálaszTörlésHát ez nagyonnagyon tetszik. Csak kár, hogy ilyen rövid (najó, nem rövid, csak túl hamar vége lett... :P).
Várom a következő részt :)
Amúgy az "Álmodtunk volna?" nagyon a szívemhez nőtt, még mindig sajnálom, hogy abbahagytad, de remélem ez kárpótolni fogja ;)
Szia, Julos! :)
TörlésIgen, az Álmodtunk volna? nekem is a szívemhez nőtt, szerettem, imádtam, de "nem tudtam megmenteni". :( Sajnos van ez így néha.
Örülök, hogy tetszett a történet, az meg külön jólesik, hogy olvastad volna tovább! :)
Puszi!
Nyugodtan mondjátok neki, mert tényleg rövid! :D
VálaszTörlésNilla, szerintem már oly sokszor kifejeztem a véleményem! :D
Josh ♥ is that enough?
Várom.....aaaa....következőt, KHM! :D
pusszillak
Hééé, Ev! :D
TörlésÚgy örültem, amikor itt is megláttalak! :P
És igen, kimondtad a bűvös szót, ami... <3
Igyekszem aaa... khm, következővel! :D
Puszika ♥
Szia Nilla!
VálaszTörlésAz "Álmodtunk volna?" című írásodba épphogy beleolvastam, ennek ellenére azért feliratkoztam olvasónak, mert érdekelt, viszont ez a történet sokkal jobban tetszik. A design ízléses, imádom ezeket a színeket. Nem szokásom hasonló történeteket olvasni, mert mindegyik ugyanolyan sablonosan rózsaszínű világban játszódik. Ez úgy tűnik más.
Josh Hutcerson nevét jó párszor hallottam már, de nem tudtam róla sok mindent, amit sajnálok, mert rendes embernek tűnik. Az interjúi, amikbe gyorsan belenéztem felkeltették az érdeklődésemet, erőt vettem magamon és elkezdtem olvasni. Nem is bántam meg! Remek lett az első fejezet, rögtön megtetszett az írásmódod. A főszereplőd sokkalta szimpatikusabb, mint előző történetedben (nem mintha őt nem kedveltem volna). Érdekes, mert nem sok olyan írással találkoztam még, ahol a karakter rádiónál dolgozna, pedig nagyon jó!
Már kíváncsi vagyok Josh, miképp kerül a képbe, ezért siess a folytatással! A munkatársról csak annyit, hogy én jóízűt nevettem rajta. Ne haragudj, ha kicsit túl sok lett ez a vélemény, de úgy éreztem, ezt le kell írnom. :)
Szia, Sopianae!
TörlésA design nekem is a szívemhez nőtt, van hogy sokszor csak nézem a fejlécet, mert Evy annyira beletalált a közepébe. :)
Nos, igazad van, ez a történet nemcsak az élet "szebbik" oldalát hivatott bemutatni, pont úgy, ahogy a valóságban van. Azért persze nem lesz érvágás, meg hasonlók ;)
Josh szerintem egy csodálatos ember lehet. Ugyan én is csak az interjúiban, nyilatkozataiban láttam, de sugárzik belőle valami jóság... Legalábbis én így érzek vele kapcsolatban. :)
Ha tetszett az első fejezet, annak én hihetetlenül örülök! :D Ezt mindig jó hallani, főleg, ha még az is ott van mellette, hogy szimpatikusak a karakterek, meg az alaphelyzet. :)
Köszönöm szépen a véleményed, dehogy baj, hogy leírtad őszintén, sőt! Én csak örültem neki.
Szija!
VálaszTörlésAz 'Álmodtunk volna?' után most nagy kedvvel fogtam bele ebbe a regényedbe, és őszintén szólva nem is csalódtam. Igazából ez több, mint egy egyszerű nem-csalódás. Szeretem, ahogy írsz. Szinte észre sem lehet venni, hogy a fejezet cselekménye csak toporog, amikor kitöltöd a történetet apró momentumokkal, megjegyzésekkel, ami életre kelti az egészet. Amikor a bostoni reggelekről beszéltél, szinte láttam magam előtt a kihalt város utcáin átszáguldó kocsit..
És a többiek véleményével ellentétben: szerintem pont megfelelő hosszúságú volt a fejezet. Amúgy is sok dolgom van mostanában, és ez a terjedelem még pont belefér abba a korlátba, amit a tanulás közötti szünetekbe beiktathatok, és még csak lelki furdalásom sincs miatta.
És hadd jegyezzem meg, én is imádom az idegen szavakat. :)
Kíváncsian várom a következő fejezetet, üdv! angeldia.
Szia, angeldia! :)
TörlésÁhhh, köszönöm! <3 Ahogy elolvastam az első két mondatot, hát az... Olyan jó ezt hallani, tényleg!
Nos, hopp, lebuktam: szeretek a "semmiről" szövegelni, azaz a belső dolgokkal, érzelmekkel, benyomásokkal foglalkozni a külső helyett. Örülök, ha ezek a dolgok érzékletesre sikeredtek. :)
A fejezetek hosszúsága egy-két kivétellel végig ilyen lesz, mert pont ez az a mennyiség, amiben se nem röviden, se nem hosszan meg tudom fogalmazni, hogy mit akarok.
Az idegen szavak! :D Be kellene szereznem egy ilyen könyvet, amiben tömegével vannak, biztos jókat lehetne válogatni belőle. :D
A folytatás hamarosan érkezik, köszönöm szépen a hozzászólásod! :)
Puszi :)
Drága Nilla!
VálaszTörlésSzent Istenem, hát ez... Az első pár sor után lebilincseltél, jól tudtam, hogy ez a történet már innen el nem ereszt. Nagyon hatásos volt a kezdés, engem tényleg megnyertél vele. Nem a fanfiction jelleg miatt maradtam, hiszen nem vagyok rajongó, ám nem hinném, hogy ez sarkítani fog a történeten.
A fejezet nyelvezete főként az amerikai könyvekre emlékeztetett, hiszen nem egy köznapi kifejezés jelent meg / a vulgáris szavakat nem is említve/, de emellett izgalmat is tartogatott számomra a megfogalmazás. A lényeg, hogy természetes, ami könnyeddé teszi a szöveget. Ezt nagyon élveztem benne. A múlt- és jelenidő váltogatások még szokatlanok, de szerintem idővel beleszokok.
Néha úgy éreztem, hogy versenyt futunk az idővel, de a végére rá kellett jönnöm, hogy ez a tempó tökéletes volt ehhez a cselekménysorhoz. Mindenről éppen annyit írtál, amennyi szükséges volt. Egy másodpercig sem untattál :)
A zárás tökéletes volt, bár az első fejezettől elvárt áttörést nem kaptuk meg, ez egy egészen ígéretes kezdet. Mivel ilyen pozitív hatást gyakoroltál rám, ígérem, igyekszem majd időt szakítani a történetre (jóban-rosszban). Köszönöm, hogy olvashatom...
kiss.ella.fisher
Szia, Ella! (nem baj, ha így szólítalak? :)
TörlésKöszönöm szépen a kedves szavakat! Örülök, hogy maradtál! :)
Érdekes témára tapintottál rögtön az első soraidban: a fanfiction jellegre. Érdekes, mert egyáltalán nem úgy kezelem a regényt, mintha az lenne. Pontosan úgy írom, ahogy az önálló regényeimet is, csak hát mégis ki kellett írnom, mert elvégre "fan-írás." :D
A múlt- és jelenidőben való váltogatások azért szerepelnek a szövegben, mert ha általános dolgokról írok, például: szőke a hajam, akkor azt jelenidőben teszem, nem úgy, hogy szőke volt a hajam. Ami még a jelenben is maradandó
állapot, azt nem teszem múlt időbe, ettől függetlenül a cselekményvezetés, a narráció alapvetően az. :)
Boldoggá tesz, hogy megnyert magának az első fejezet, és remélem, a későbbiekben sem fogsz csalódni! :)
Köszönöm a véleményed!
Puszi :)
Szia, Nillus!
VálaszTörlésHú, nagyon vártam már, hogy mi is lesz ebből a történetből, mert hát olyan lelkesen fogtál hozzá, hogy engem is magaddal ragadtál :D Afelől biztosíthatlak, hogy Maceyt azonnal megkedveltem. Vicces, hétköznapi lány, mégis van benne valami különleges. Ez a dolog, hogy rádiózik, és az emberek a hangjáró ismerik fel őt... ez annyira tetszett. Ahogy leírtad, meg minden *-*
Az a rész is nagyon tetszett, amikor Macey meglátta Az éhezők viadalás plakátot. Az ember sejtheti, hogy ott valami elkezdődik :D
Szerintem tökéletes első fejezet volt. Mindenből adtál egy kicsit, és alig várom, hogy belebonyolódjunk a történetbe :) Csak így tovább!
Puszi <3
Szia, Liziii! :D
TörlésIgen, nagyon lelkes voltam, fangirling ezerrel, meg a hasonlók. :D Remélem, még nincs nagyon eleged belőlem! :D :$
Áh, Macey! Tegnap pont erről beszélgettünk Angellel, hogy mi is úgy szeretjük. Úgy tűnik, fertőző ránk :D háhá :D
A rádió! Annyira imádom a rádiót *-* Tök jó lehet ott bent lenni és dumálgatni egész nap... Ah.
A plakát, bizony... Nagyon jól megfogalmaztad a dolgot :P
Köszönöm szépen a véleményedet, imádtam minden sorát! :D
Puszillak <3
Szia Nilla !
VálaszTörlésRég olvastam összefüggő történetet... leginkább időszűkében ebben a rohanó világban... de nem bántam meg, hogy az És mégis figyelek rád... történetébe belekezdtem. Nálam mindjárt ez az I. fejezet is bejön és felkelti érdeklődésemet a folytatásra :) Köszi az élményt és találkozunk az aktuális legújabb résznél... mert utol szeretnélek érni, hogy követhesselek :)
Így tovább.
Szia!
VálaszTörlésEgy barátnőm mutatta a történetet és nagyon tetszik :) Nagyon szeretem Josh Hutchersont de még nem találtam róla fanfiction csak a tiedet. A sztori érdekes, a karakterek jól kitaláltak. Gratulálok, ne hagyd abba az írást! :)
Üdv: Dóri
Szia Nilla!
VálaszTörlésRégen olvastam blogos regényt, de még mindig jó dolog, sőt még jobb, ha olyanra bukkan az ember, ami már készen van, és nem kell idegőrlő heteket várni a folytatásra :)
Egyenlőre tetszik. Engem nem zavar, hogy saját bevallásod szerint lassan fog haladni, legyen csak természetes.
az Éhezők viadalából még csak az első könyvet olvastam, Josh-t még nem ismerem, remélhetőleg a héten meg tudom nézni az első filmet is. Aztán ha gyűjtöttem bátorságot olvasom tovább a trilógiát. Nekem kicsit túl véres :(
Tetszett ez a feji, jövök majd olvasok tovább!
Annus