Először is: hűűű, köszönöm szépen! Szerintem fantasztikus egy hetet zártunk, már ami az érdeklődést illeti. Köszönöm mindenkinek! Az előző fejezet hozzászólásaira is válaszoltam. :)
Megint lenne néhány dolog, amit el szeretnék mondani, mielőtt belevetitek magatok a fejezetbe amiben már Josh is megjelenik valamilyen módon.
Egy: a fejléc alatti menüsorban találtok egy új menüt, mégpedig EMLÉKEZZ ERRE! címmel. Szerintem nézzétek meg. Érdemes.
Kettő: az oldalsávban is történt egy kis változás, feltöltöttem egy "Bizonyos részek" című hát... kis figyelmeztetést is.
Három: a Facebookon valamint a Twitteren folyamatosan osztok meg a történetből részleteket, valamint állapotot, hogy éppen hol tartok, képet, és a többi. Érdemes benézni, aki szeretne kicsit többet tudni. :)
Most is jó olvasást kívánok a fejezethez, várom a visszajelzéseteket! A következő rész jövőhét vasárnap fog érkezni.
Bétázást most is köszönöm Angelnek!
II.
Zene:
"The quiet scares me 'cause it screams the truth..."
Ha ez egyáltalán lehetséges,
akkor még nyűgösebben ébredtem, mint tegnap. Említettem már, hogy a koránkelést
még a Rolling Stonesnál is jobban utálom? Hiába húztam a párnámat a fejemre,
még így is hallottam a vekker visító hangját, kénytelen voltam kimászni a
vackomból. Bizonyos taktikai okokból kifolyólag az ébresztőórát a szobám másik
felében helyeztem el, pontosan az ilyen helyzetek miatt. Engem az sem érdekel,
ha Amerika ma később ébred fel a szokásosnál! Ha a főnök is elkésik a munkából,
akkor az alkalmazott is megteheti, mert nem fog feltűnni senkinek, szóval... De
mégis kimásztam. Lelkiismeretesség, hát persze!
Xavier ma reggel még a szokásosnál
is jóval nagyobb formában volt. Nem tudom, hogy ez annak köszönhető-e, hogy
kivillantottam a bokám és vállam (untam már az állandó zsákszerű öltözékeket),
de félóránként hívott vacsorázni, aztán amikor nemet mondtam, reggelizni.
Egyszer még, fél nyolc tájban, az élő, egyenes adásban is kínos helyzetbe
hozott! Ezt sosem fogom megbocsátani neki. Az egy dolog, hogy abba a hitbe
ringatta a hallgatóinkat, hogy több van köztünk, mint munkakapcsolat, és fél
Massachusetts azt hiszi, hogy járunk, de a mai betelefonálós játék keretében, a
kedves hívó féllel karöltve, kiszipolyozott belőlem egy randit! Igent kellett
mondanom, mert addig nem hagyta abba a kérlelést, és az élő adás
mindenekfelett, ez a rádiózás egyik alapszabálya. Feszült volt a hangulat a
stúdióban az alatt a néhány másodpercnyi csönd alatt, amíg Xavier és a fél
állam a válaszomra várt. Csak bámultam, dühös tekintettel, de ő magára sem
vette, úgy vigyorgott, mintha megtalálta volna az elveszett kincset. Ijesztő.
Láttam, hogy amikor igent mondtam, a hangszigetelt falak mögött néhány kolléga
úgy ünnepelte Xaviert, mintha eljegyeztük volna egymást, komolyan.
Aztán... Aztán nem sokkal később
történt valami, aminek nem kellett volna megtörténnie. A filmadaptációkról
beszélgettünk, a Harry Potter és az Alkonyat sikeréről, majd jött a
reklámblokk, amit én személy szerint utálok, de mindig kell, és a néhány perces
szünetben Xavierrel Az éhezők viadaláról
beszélgettünk, ahogy azt majd a reklám után is tenni fogjuk. Amikor elárultam
neki, hogy nem teljesítettem a házi feladatomat, és nem olvastam alaposan utána
a dolognak, rögtön a tanítóbácsi szerepében tetszelgett. Ez bejött neki, rá
volt írva az arcára, hogy más dolgokban is szívesen mentorálna, de inkább nem
gondoltam bele részletesebben.
– Arról szól, röviden, hogy volt
egy világégés, és azután Amerikát tizenhárom körzetre osztották fel.
– Amerikát? És a világ többi
része?
– Azt nem tudom – vonta meg a
vállát egyszerűen. Ja, oké. – És egyszer fellázadt a Tizenharmadik körzet, mert
elnyomás és terror van, és ezért elpusztították. De hogy az elnyomók példát
statuáljanak, minden évben megrendeznek egy játékot, aminek Éhezők Viadala a
neve, és a tizenkét körzetből kiválasztanak egy fiút és egy lányt, tizenkét és
tizennyolc év között, és bezárják őket egy arénába. Ahol az győz, aki életben
marad. Mondanom sem kell, csak egy ilyen lehet.
– Ez beteg dolog! Gyerekeket
küldeni, hogy öljék meg egymást? Ki élvezi ezt?
– Senki. Éppen ez benne a lényeg.
És az egyik elszegényedett körzetből, a Tizenkettedikből kiválasztanak egy
lányt, Katnisst és egy fiút, Peetát.
– Katniss? Milyen hülye név ez?
Xavier elmosolyodott, majd
gyorsan folytatta, mert már nem volt sok időnk a reklámok végéig.
– Egy növényről kapta a nevét,
Macey. De mindegy, szóval Jennifer Lawrence lesz Katniss, és Josh Hutcherson
meg Peeta. Röviden ennyit kell tudnod. A színészgárdában még ott van Donald
Sutherland és Lenny Kravitz is.
Annyi volt a név, hogy a felét
meg sem jegyeztem. És miután Xavier elmondta az utolsó mondatot, bólintottak az
üvegfalon túlról, hogy befejeződött a reklám, újra mi jövünk. Az agyam tudta,
hogy nem kellene már mondanom semmit, mert ezt mindenki hallja, de képtelen voltam
megfékezni, a szavak kibuktak belőlem, és nem lehetett megállítani a lavinát.
– Ki a tököm az a Josh
Hutcherson?
Xavier tátott szájjal nézett rám,
hirtelen olyan csend lett, mint amilyen csak a kínos pillanatokban lehetséges.
Aztán megszólalt a Give your heart a break, Demi Lovato
slágere, és arra gondoltam, hogy a helyzet nem lehet ennyire súlyos! Hogy
jutott eszükbe éppen ezt a számot bejátszani? Ez még az általam előidézett
katasztrófánál is katasztrofálisabb! A legnagyobb bajom az volt ezzel a dallal,
hogy soha nem kerültem olyan állapotba, hogy örüljek és mosolyogjak egy ilyen
számon, mert előttem ismeretlenek a benne megfogalmazott érzések. Velem volt a
baj. És csak miután ezt végiggondoltam, jutott eszembe azzal foglalkozni, hogy
hoppá, elszóltam magam. Tudtam, hogy nem fognak kirúgni, csak megfeddnek, de az
éppen elég. Viszont ezek után még nagyobb meglepetésben részesültem: az emberek
imádták a bénázásomat! Sorban érkeztek a telefonok, hogy mennyire
megnevettettem őket, és mennyire imádták, mert olyan spontán volt. Nos, ami azt
illeti, tényleg az volt. Visszakapcsoltak minket élő adásba, ahol elmondtam,
hogy „mennyire sajnálom, nem akartam senkit sem megbántani, csak éppen nem oda
figyeltem, ahová kellett volna, és már természetesen tudom, hogy ki az a Josh
Hutcherson, mert néhány kedves telefonáló elmondta.” Erre megint kollektív
röhögés volt a válasz, bár a nap végéig mindenki ezt a kis bakit emlegette.
Eszembe sem jutott, hogy szégyelljem magam miatta, mindig felvállaltam a
tetteim következményeit, sosem alkudtam meg egyetlen helyzetben sem, erre
büszke voltam. Ez voltam én. Ilyen voltam én.
Aranyköpés lett
a beszólásomból, és legnagyobb döbbenetemre, még Rissa, a nővérem is szóvá
tette. Amikor odaértem a Központba hozzá, a zongora mellett ült, és egy popdal
átdolgozását gyakorolta. Nagyon szépen játszott, szerettem hallgatni. Amikor
megkérdeztem, hogy milyen napja volt, rögtön azt mondta, hogy unalmasabb, mint
nekem. És elmesélte, hogy tetszett neki a beszólásom, mert az igazán én voltam.
Egyébként Josh az a színész, aki ebben és ebben a filmben játszott... Annyira
meglepődtem a viselkedésén, a beszélgetésünkön, hogy végre kicsit felengedtem,
és önfeledten kacarásztam mellette a saját hülyeségemen. Legalábbis kezdetben
azon nevettem, aztán már mindenen, ami eszembe jutott. Ő pedig csak ült
mellettem, és mosolygott, de nem olyan halványan, ahogy általában mindig, hanem
sokkal igazibban, kedvesebben, és én azt éreztem, hogy megérte végigcsinálni
egy újabb napot, hogy láthattam ezt a mosolyt.
Azt sejtettem,
hogy a hallgatóink nem fogják egyhamar elfelejteni az alakításomat, de arra,
ami lett belőle, egyáltalán nem számítottam. Megjelentek az első vicces posztok
a Facebookon, összeszerkesztett képek azzal a bizonyos felirattal, majd később
Twitter trend is lett belőle. #KiatökömazaJoshHutcherson? Eldobom az agyam!
Sose becsüld alá a hallgatóság, a közönség erejét – megjegyzés magamnak.
Néhány nap
lecsengési időt adtam ennek az egésznek, direkt nem is tettem utalásokat a
műsorban rá, bár néhány lelkes telefonáló – sőt, majdnem az összeset ez
érdekelte –, megkérdezte, hogy mit gondolok erről az egészről, szóval nem
tudtam teljesen kiszűrni a hétköznapokból. Xavier folyamatosan képeket
mutogatott, például egy olyat, amin egy zöld figura, UFO, áll egy kisgyerekkel
szemben, és szövegbuborékban az a híres mondat van a feje felett. Ő élvezte az
ilyeneket, én kevésbé. Na, mondom, hogy nem illünk egymáshoz!
Nem maradt el a
letolás sem a főnökség részéről: többet ne forduljon elő, figyeljek oda, és a
többi és a többi, de azért, amikor kijöttem az irodából, hallottam, hogy
röhögtek. Erről akkor ennyit.
Utánanéztem
egyébként a srácnak, miután kezdett csillapodni a felhajtás a dolog körül.
Egy-két filmet még láttam is, amiben játszott. Sőt, még Az éhezők viadalába is beleolvastam, de hamar le is tettem róla,
mert egyáltalán nem az én világom. Én nem fogok arról olvasni, hogy emberek
gyilkolásszák egymást, miközben elég kinézni az ablakon, hogy a való világban
ezt láthassuk! Beteg egy dolog. Ettől függetlenül biztos van benne valami, mert
milliókat állított már a maga oldalára. De így nem tud érdekelni.
Mindezt a
kutatómunkát, amit már napokkal ezelőtt meg kellett volna tennem, arra a
délutánra időzítettem, amikor randira voltam hivatalos Xavierrel. Kihúzta
belőlem, hallgatóság előtt, így már nem hátrálhattam meg. Minden egyes perccel
próbáltam késleltetni a készülődést, az öltözést, de sajnos nem jött be. Így is
túl hamar jött el a hét óra, és vele együtt Xavier. Percre pontosan érkezett,
most komolyan! Melyik nő szereti, ha a férfi másodpercre pontosan érkezik? Na,
ugye.
Egy menő
étterembe foglalt asztal, és az egész odáig tartó utón arról beszélt, hogy
milyen nehéz volt helyet szerezni, mert ez az étterem olyan bitang jó, hogy
ajaj! Nem akartam neki mondani, de azért gondoltam, hogy ha egy Mekibe vitt
volna, akkor is pontosan ennyi hajlandóságot mutatnék a randinkra.
Sejtettem én,
hogy szörnyű lesz. Hogy szenvedni fogok. Hogy azt kívánom, bárcsak ne követtem
volna azt a fontos rádiózási szabályt. De arra nem gondoltam, hogy ennyire
kiborító lesz az egész! Azt hiszem, akkor tört el bennem valami végleg, amikor
megjelentek a pincérek, körbeállták az asztalt, és Xavier... Jaj, édes istenem,
énekelt velük! Nekem! Valami embertelenül csöpögős dalt, nem is igazán
figyeltem a szövegre a nyilvános megszégyenülés közepette. Könyörögve néztem
rá, de nem hagyta abba. Miután elmentek a pincérek, és csak ketten maradtunk,
csak annyit bírtam kinyögni, hogy csodálatos volt, köszönöm, de szeretnék
hazamenni. Nem értette. Hát persze, hogy nem értette, hisz sohasem érti a
jelzéseimet. Nem tudom, mit kéne csinálnom, de egy ilyet még egyszer nem bírok
elviselni, az tuti. A középkori, brutális kínzásokat gyengének éreztem a
közösen eltöltött esténk mellett.
Ennél még Az éhezők viadalát is szívesebben!
Komolyan. Katniss, mi? Egy frászt! Xavier!
Szia, Nilla :)
VálaszTörlésNagyon sajnálom Macey -t Xavier miatt. Tényleg, szörnyű lehet egy kényszerrandi és az, hogy még énekeltek is! Hjaj.
Nagyon jó volt ez a rész is :)
Puszi, Julos
Szia, Julos! :D
TörlésHát igen, én is. :D És ez még csak a kezdet volt az ő részéről! :D Az énekléstől nekem is égnek állna a hajam, de hát ő ilyen romantikus típus... :D
Köszönöm a kommentet, puszi! :)
Jajj de vartam mar*-* De ki a tokom az a Josh Hutcherson? Okeeee:DD Orultem, hogy altalam "szuletett meg" a fanfic elso kommentje, bar ha ezt tudom valami szebbet irtam volna(: Mindenesetre nagyon varom a kovetkezot, olyan rossz ez igy..:/ Mintha egy konyvet fejezetenkent engednenek elolvasni. Olvasok Viadala.. Na mindegy, puszii:*
VálaszTörlésSziiia! :)
TörlésNekem így is nagyon jólesett olvasni, tényleg! :D
A ki a tököm azóta elhíresült a barátaim körében, annyiszor mondjuk, emlegetjük :D Meg röhögünk rajta, persze.
Óh, köszönöm szépen a könyves hasonlatot! Jólesik hallani, hogy olyan ez neked, bár tény, én is úgy kezelem.
Köszönöm a soraidat most is, puszi! :)
Szia!
VálaszTörlésKezdesz megnyerni magadnak. :D Már most szeretem a humorodat, hihetetlen milyen jókedve lesz tőle az embernek. "Ki a tököm az a Josh Hutcherson?" - ez szerintem mindenki imádja. Szegény Macey túl van egy borzalmas randevún, de legalább a nővére jobban van.
Olvasok is tovább! :)
Szia! :)
TörlésJááááj, köszönöm! :D Ha ilyesmit olvasok, akkor mindig úgy vigyorgok, mint a vadalma. Ennél jobbat nem is kaphatnék, tényleg! :D
A Ki a tököm? az a barátnőimmel köztünk is egy mondássá vált, előszeretettel hangoztatjuk. :D
Jaj, Macey és Xavier, hát igen. Ők aztán egy érdekes páros. Az biztos, hogy nem lettem volna a helyében, ott az étteremben. :D
Köszönöm a kommentedet! :)
A végén még tényleg trend lesz belőle. Nagyon imádom,bár még csak nem rég akadtam rá :DD
TörlésFaképnél kellett volna hagynia. De komolyan! Akkor talán Xavier rájött volna, hogy valamit elszúrt, bár a fene tudja...
VálaszTörlésNa, szóval... Szia! :D
Jártam már itt egyszer, pár napja, körülnéztem, aztán elmentem. Bevallom töredelmesen, most is csak azért jöttem vissza, mert unatkoztam. :$ De eddig nem bántam meg, mert nagyon jól írsz, élvezet olvasni, a beszólásaid, a fogalmazásod, és úgy az egész teljesen a helyén van! (Szemet szúrt néhány helyesírási hiba, de én csak ne szóljak, aki sokadik átolvasás után is úgy nyomtattam ki a szöveget, hogy utólag láttam benne hibát.)
Na, megyek is tovább, olvasni. :)
Szia Nilla!
VálaszTörlésÜgyesen írsz, bele tudom magam élni a történetbe. Különösen tetszik, amire az első fejezet előtt fel is hívtad az olvasók figyelmét, hogy lassan haladnak az események. Tényleg így van, de mégsem unalmas, élveztem ezt is. Amikor pedig arról olvashattam, hogy Macey nővérének helyzete ha nem is sokkal, de javult melegség öntötte el a szívemet. (Ebben nyilván az érzelgős zene is közre játszhatott amit épp hallgattam)Ami még nagyon tetszik az az, ahogy belevonod a történetbe Josht, okosan, valósághűen. Vannak ötleteim, hogy vajon mi lesz a folytatásban, de jobbnak látom, ha nem találgatok tovább magamban, hanem inkább elolvasom.
ui: imádom a humorérzéked! :D
Szia Nilla!
VálaszTörlésEz aranyos volt! Tetszett az elszólás, tetszett, hogy a nővére is jobb színben van. Olvasok tovább!
Annus