Sziasztok! :)
Koszonom a kedves szavaitokat, amit barhol nekem szantok, igazan jolesik ♥ Szeretnem idoben elmondani nektek, hogy mar csak het, azaz hetes fejezet varhato. Hat, igen, olyan hamar elrepult, tisztan emlekszem, mikor kezdodott... Csak a kivancsisag miatt: leirjatok nekem, hogyan talaltatok ra a tortenetre, hogyan ismerkedtetek meg vele, es mikor? Olyan kivancsi vagyok!
A tengerpart egyebkent gyonyoru, imadom Svedorszagot!!! Kicsit huvos, de gyonyoru, es az emberek is igazan kedvesek. Ah, fantasztikus...
Szep hetveget Nektek! :)
N.
A tengerpart egyebkent gyonyoru, imadom Svedorszagot!!! Kicsit huvos, de gyonyoru, es az emberek is igazan kedvesek. Ah, fantasztikus...
Szep hetveget Nektek! :)
N.
XXIV.
Zene:
"Nothing looks the same when your eyes are open..."
A legkomolyabban
mondom, hogy nem akartam megszegni azt a szabályt, amit Josh állított fel az
internettel kapcsolatban. Sőt valójában nem is én szegtem meg, hanem mindenki
más, aki olyan dolgokat linkelt az adatlapomra, és küldött üzenetekben,
amelyeket tilos lett volna megnéznem. Első körben azzal kezdtem, hogy
titkosítottam minden oldalon a profiljaimat, kitöröltem azokat, akik nem
tartoztak a legközelebbi ismeretségi körömbe, így próbáltam kiszűrni, hogy
bármi is kiszivárogjon rólam. Persze, azon kívül, ami már amúgy is kint volt.
Csináltam egy nagyon titkos e-mail címet, minden fontosat és halaszthatatlant
arról intéztem, de nem adtam meg senkinek. A jelszavaimat bitang erősre
cseréltem, olyanra, amit fel kellett írnom egy post itre, és kiragasztanom a
laptopomra, mert különben elfelejtettem volna. Ezeket a tanácsokat nem magamtól
kaptam, hanem Max, Josh ügynöke adta őket, és miután mindent megcsináltam,
sokkal nyugodtabb lettem.
De egyetlen twitter
kiírást mégsem sikerült elkerülnöm, pedig mennyivel egyszerűbb lett volna az
életem! Gyanútlanul klikkeltem a hivatkozásra, hisz még nem igazán szoktam meg,
hogy mi mindennel találhatom szemben magam. Aztán belefeledkeztem a
nézelődésbe, és szembejött velem egy olyan kiírás, amitől kis híján
sikítófrászt kaptam.
„Több, mint hétmilliárd ember él a Földön. Majdnem a fele
nő. És Josh Hutchersonnek EGY barátnője van. Kezdődjön hát Az éhezők viadala!”
Felfoghattam volna
viccesen is, de nem voltam humoros kedvemben. Azonnal nyúltam a telefon után,
Josh pedig két csörgés után fel is vette.
– Josh – szóltam
bele megrettenve. – Figyelj...
– Te sírsz?
– Nem. De nemsokára
ott tartok... Ülök a gép előtt, és...
– Óóóó, ne. Mondd,
hogy nem!
– De igen! – És
akkor felolvastam neki a rövid üzenetet, ami kiverte a biztosítékot. Josh,
velem ellentétben, egyáltalán nem kattant be, sőt nyugtatott, hogy ez még nem
is olyan vészes ahhoz képest, amik vannak, higgyem el. Nehezemre esett, mit ne
mondjak. Végül mégis sikerült valahogy rábeszélnie, hogy kapcsoljam ki a gépet,
és ne foglalkozzak tovább a dologgal. Megtettem, mert a hangja valósággal kimosta
az agyam, és valami olyasmit tett, amit azelőtt sohasem hittem volna: segített
nem törődni a gátló tényezőkkel, az akadályozó világgal.
Végül, Three Days
Grace-t hallgattam, és nekiláttam vacsit készíteni, mert azt beszéltük meg,
hogy átjön este. Voltak elképzeléseim a programjainkról... Az az igazság, hogy
a menstruációm miatt az elmúlt egy hetet teljes testi gyönyörök megvonásában
töltöttük, ami meglátszott mindkettőnkön. Sosem hittem volna, hogy a szex is
okozhat függőséget, de amióta hivatalosan is együtt voltunk, és véget ért az
„addig tartózkodom tőled, amíg” korszak, rengeteget voltunk együtt. Na, jó, nem
mindig és nem mindenhol, de azért nagyjából. Elég sokat. Felhívtam a
nőgyógyászomat is, hogy egyeztessek vele időpontot, mert tablettát akartam
íratni magamnak. Évek óta nem szedtem, mert nem láttam értelmét, de most
kötelezőnek éreztem. Nem sokkal rosszabb létezett annál, mint egy nem kívánt
baba, én már csak tudtam.
Többek között, azt
is nagyon kedveltem Joshban, hogy meg tudott lepni. Bár eleinte ez zavart, sőt
mi több, aggasztott, mostanra már egészen megbarátkoztam a gondolattal. Ez
egyszerűen hozzá, hozzánk tartozott.
Ezért nem is lepődtem meg annyira, amikor egy félszeg mosoly kíséretében
átnyújtott egy sima, fekete zacskót. Szinte még nem is köszöntünk rendesen
egymásnak, csak egy gyors csókot kaptam, aztán csillogó szemmel máris arra
kért, hogy nézzem meg, mi van benne.
– Ennyire nem lehet
sürgős – néztem rá megjátszva, hogy zavar a hevessége, de ő tudta, hogy csak
szórakozom, olyan rossz színész voltam.
– De hidd el, az –
vigyorgott sokat sejtetően.
– Még meg sem
beszéltük, hogy milyen volt a napunk, meg ilyesmik. Ezt a részt nem szoktuk kihagyni
– húztam tovább szerencsétlen agyát. Kíváncsi voltam, meddig bírja. Eddig
hősiesen helyt állt.
– Jó volt – vágta
rá, és közelebb lépett hozzám. A keze már szorosan a derekamra is fonódott, és
hiába próbáltam kifordulni az öleléséből, nem engedett.
– Így nem leszünk
jóban, Joshua Ryan! – kuncogtam. Hirtelen elengedett, és szembe fordított
magával. Érdeklődő arckifejezés ült az arcán, a szeme csillogott, még jobban,
mint az előbb.
– Már csak azt
kellett volna hozzátenned, hogy Hutcherson, és elkezdek azon gondolkodni, mi
rosszat is tettem. Anya hívott mindig így, ha bajban voltam.
– Mondd még
egyszer, hogy Hutcherson. Annyira kívánatos a szád közben! – hajoltam közel
hozzá, az ajkaim súrolták az övéit, miközben beszéltem.
– Nézd meg, hogy mi
van benne, aztán azt teszek az ajkaimmal, amit csak szeretnél. – A kezei
lejjebb vándoroltak a derekamról, és nem fájdalmasan, de elég határozottan
belemarkoltak a fenekembe.
Elfogadtam az
ajánlatot, aztán kissé eltartottam magamtól, hogy ki tudjam bontogatni a papírt.
A zacskóban még egy zacskó volt – fő a biztonság. Aztán megláttam, hogy mit is
rejt a csomagolás legbelseje. Fehérneműt. De nem ám olyan szűzlány-félét! Még
csak nem is vadmacskásat. Olyasmit, amit a férfiak első látásra le akarnak
tépni. A harisnyakötő szexi volt, aláírom, a bugyi még az én ízlésemnek is túl mini, a melltartó pedig egész csinos
darab. Szóval játszadozni akart. Megpörgettem a melltartót az ujjaimon, és
kérdő tekintettel néztem fel rá.
Óvatosan megvonta a
vállát.
– Gondoltam,
tetszeni fog.
Jól gondoltad. De
mielőtt elmentem volna átöltözni, valamit meg kellett még kérdeznem tőle. Egy
gondolat nem hagyott nyugodni.
– Valahogy nem
tudom elképzelni, hogy ott állsz a ruhaboltban, és bugyikat válogatsz. Nem fér
össze.
– A netről
rendeltem – informált. – Nem kockáztatok.
Bevonultam a
fürdőbe, gyorsan lekapkodtam a ruháimat, aztán végigmértem magam a nagyméretű
tükörben. Kicsit megigazítottam a hajamat, és fújtam egyet-kettőt az új
parfümömből is. Végül magamra kaptam a köntösömet, mert még nem akartam így
Josh elé állni. Volt egy tervem. Már a hálóban várt rám, mire visszaértem. Az
ágyam szélén ült, a kezein támaszkodva a háta mögött, és vigyorgott, mint a
vadalma.
Behúztam teljesen a
sötétítőket, meggyújtottam néhány illatgyertyát, de az ajtót nem zártam be,
csak félig becsuktam, hogy félhomály legyen.
– Vetkőzz – mondtam
tántoríthatatlanul. Látszólag nem számított erre.
– Oké – felállt, és
lassan az övcsatjához nyúlt, de csak kikapcsolta. Aztán belekapaszkodott a
pólója aljába, és kínzóan lassú mozdulatokkal lehúzta magáról. Alig állt tőlem
két méterre, a fény tompán esett a vállára, a nyakára, az izmos karjára, és
ettől a természetes mozzanattól, cselekedettől, istentelenül megkívántam. Hamar
lerúgta magáról a nadrágot is, csak a fekete alsó maradt rajta, amikor így
szólt: – oké, te jössz.
Nekem könnyebb
dolgom volt, csak a köntöst kellett ledobnom, és majdnem annyi ruha volt
rajtam, mint rajta.
– Éreztem, hogy ezt
kell választanom... – A szája birtokba vette a nyakamat, a vállamat, aztán
haladt lefelé, egyenesen a pillangóim irányába. Óvatosan végigcsókolta a három
lepkét, majd az apró bugyi ívét, és éreztem, hogy remegek azért, hogy hozzám
érjen. De kínozott még egy darabig. Most a harisnyakötő vonalát simította végig
puha, kutató ujjaival, majd a combom belső felét, és mielőtt elért volna a
legérzékenyebb pontomig, továbbsiklott a keze a hasamra. Összerándultam, mert
olyan leheletfinoman ért hozzám, hogy csiklandozott. Halkan felnyögtem, ahogy
mindenhol végigcirógatott, a nyakamtól kezdve a térdemig, kivéve a, hmm... leglényegesebb területeket.
Aztán valami
hirtelen megváltozott bennem. Általában megőrzöm, megfigyelem, eltárolom a
lelkem bizonyos szegletébe az együttlétünk pillanatait, de akkor elborult az
agyam. Mondom, megváltoztam. Teljesen. Nem próbáltam visszafogni magam, kezdeményeztem,
és onnantól kezdve elmosódott minden. Csak bizonyos emlékképek, mozzanatok
maradtak meg. A fogai harapása a vállamon. A lassú csókom az ajkán. A kezünk,
amint összekulcsolódik. Hogy végigsimítok a hátán. A halk sóhaj, ami elhagyja
az ajkát. Pillanatok. Összefűznek. Összeláncolnak. A másikévá tesznek. Kisajátítanak,
miközben mégis magad maradsz. Emlékeznivaló pillanatok.
Okoztunk már
egymásnak örömet vadul, szenvedélyesen, de akkor teljesen más volt. Mint a hullámokon
lassan áthatoló fénysugár csodája. Szeretkezni, nem pedig csak kielégíteni és
kielégülni. Összehangolódni, feltöltődni, a másik karjaiban azt hinni, hogy
megállt a világ. Kiteljesedni, odaadni neki a lelked, hogy cserébe kölcsönkapd
az övét. Ezt mindet éreztem abban a pillanatban, ahogy a meleg, selymes bőre
hozzásimult az enyémhez, ahogy éreztem a szívét vadul dobogni a mellkasában, a
tenyerem alatt, a fülemben hallani a jóleső, örömteli sóhajait – mintha annyiból
állt volna csak a világ.
Pihegve néztünk
egymásra, miközben szemben feküdtünk a másikkal, és Josh óvatosan a kezével
cirógatta a hajamat, arcomat, a kezemet. Behunytam a szemem és belepusziltam a
tenyerébe, amikor rásimította az arcomra. Mikor kinyitottam a szemem, halványan
mosolygott. Nem fáradt volt, hanem örömittas.Sokáig így
maradtunk. Nézett. Néztem. Amikor megszólalt, a hangja halk volt, kicsit
rekedt. De nem bántotta a fülemet, dehogy bántotta! Nem mondott sokat, mégis
annál többet jelentett. „Jó veled”.
Veled is jó –
gondoltam magamban, de mégsem mondtam ki. Pedig akartam, esküszöm, de amint
elhatároztam, hogy kinyitom a számat, és kiejtem ezt a néhány szót, mégsem
sikerült. Éreztem már, igen, hogy mennyire nagyon jó mellette, de még nem
álltam azon a szinten, hogy erről beszéljek is. Szükségem volt még egy kis
időre. Nem tudom, miért. Itt most én voltam az, aki eltemette az érzéseit, sőt
világ életemben én voltam az. Így születtem, vagy valamikor kialakult az évek
során, amikor elcseszett dolgok történtek velem, mindkettő lehetséges. De
valójában nem is érdekelt a válasz: én elfogadtam ezt így, és aki engem
elfogad, ezt is el fogja fogadni. Vajon ő lesz az? Ezek az állandó, a hasamban
jelentkező liftezős, izgatottságra utaló jelek és érzések ezt jelentenék? Vajon
választ kapnék, ha egyszerűen kijelenteném, hogy vele is mennyire,
elképzelhetetlenül jó? Esküszöm, ha tudom, hogy mi ketten ilyen világot tudunk
összehozni, hamarabb felkutatom. Vagy mégsem. Mindegy. Inkább csak közelebb
bújtam hozzá, élvezve a pillanatot és helyzetet, az időt és a helyet, ahelyett,
hogy olyan dolgokon morfondíroztam volna, amelyekre, sima földi halandóként, úgysem
tudtam a választ. Azt legalább éreztem, biztosan éreztem, hogy mennyire jó a
közelében lenni.
Nagyon romantikus és erotikus volt ez a rész. Élveztem, és bele merültem :)
VálaszTörlésAnnus