Kedves Olvasóim!
Köszönöm, hogy itt vagytok velem! Mint mindig, most is jó olvasást kívánok Nektek, és remélem, tetszeni fog a fejezet :)
Szép estét Nektek,
Nilla-Erika
Akkor kaptam a legnagyobb ajándékot a
testvéremtől, amikor legkevésbé sem számítottam rá. Attila egyszer csak
megjelent a szobám ajtajában, miközben a történelem-jegyzeteimet olvasgattam,
felelésre készülve. Az utóbbi hetekben kevesebb időnk volt egymásra, méghozzá
ugyanazon okból kifolyólag: mindketten szerelmesek voltunk. Attila minden
szabad percét Nikével töltötte, én pedig Olivérrel. Megkérdezte, hogy
bejöhet-e, majd, mint aki felkészült a visszautasításra is, a magasba emelt egy
doboz sütit. Rögtön félretettem a jegyzeteimet, és intettem neki, hogy
foglaljon helyet.
Attila sosem tartozott azok közé, akik
hosszú bevezetőt szoktak tartani a lényeges mondanivalójuk előtt, ez abban az
esetben sem történt másként. Rögtön a tárgyra tért, és közben megkért, hogy ne
szakítsam félbe, ne sipítozzak. Mosolyogva bólintottam. Miközben kivettem egy epres
sütit a dobozból, Attila felvázolta a helyzetet: Olivérről szeretne beszélgetni
velem. Egy pillanatra megijedtem, ő ezt észrevette, és hirtelen jelzett, hogy
maradjak csendben, mert most ő beszél. Elmesélt egy történetet, aminek
szemtanúja volt minap, a suliban.
Lent ültek a fiúkkal a szokásos
helyükön, néhány lány pedig a lépcső aljában szobrozott nevetgélve, Attila fel
sem figyelt volna rájuk, ha nem jelenik meg Olivér a képben. Jött lefelé,
egyenesen elsétált mellettük, rájuk sem nézve, amikor az egyik lány
megszólította. Visszafordult, mire a lányok közelebb léptek hozzá, és az
egyikük megpróbálta elcsábítani. Még a kezét is a karjára simította! Attila
olyan átéléssel mesélt, mintha valami titkos megfigyelő akción vett volna
részt. Lényeg a lényeg, hogy Oli lerázta magáról a lányokat, és az arcukból
ítélve, nem mondhatott túl kedves dolgokat. Ekkor tűntem fel én is az aulában,
az egyik folyosóról kanyarodtam be, Olivér pedig rögtön elindult felém. Amikor
összetalálkoztunk, megölelt és megcsókolt – természetesen emlékeztem arra a
napra. Csakhogy nekem akkor nem tűntek fel a lányok, akiket Attila végig
szemmel tartott, és olyan fejet vágtak, miután Olivér átölelve a vállamat
elhagyta a sulit, mint akik éppen akkor jöttek rá, hogy Jack meghalt a Titanicban.
A történet csattanója annyi, hogy Attila látta, Olivér hogyan pillantott a
lányokra, hogyan rázta le őket, és aztán hogyan nézett rám, mielőtt megcsókolt
volna. Azt mondta, eleinte elég erősen kételkedett abban, hogy mi jó párost
fogunk alkotni, hogy Oli valójában szerethet engem, de azóta a délután óta
megszűntek a kételyei.
Csodálkozva néztem a bátyámra, miközben
a fülemig ért a szám, úgy mosolyogtam. Mostanában igaz, hogy megbékélt
Olivérrel és a kapcsolatunkkal, de az teljesen más, hogy időközben rájött, ami
köztünk van, végig igaz volt.
– Jó srác, Blanka. Komolyan mondom –
fejezte be végül a mondókáját, miközben beleharapott egy citromos süteménybe.
Az bizony, én már az első pillanattól
kezdve tudtam. És csak köszönhettem a sorsnak, hogy két ilyen jó sráccal áldott
meg, a testvérem és a szerelmem képében.
Ha nagyon mélyen akartam elmélkedni az
életről, vagy csak szerettem volna lenyugodni, esetleg magamba szállni, és
lerendezni egy-két belső bokszmeccset, mindig James Bluntot hallgattam. (És
Republicot, bár azt minden esetben.) Egyrészt nagyon szerettem a hangját,
másrészt páratlanok voltak a dalszövegei. Mindig találtam bennük olyasmit,
amire a lelkemnek éppen szüksége volt.
Mivel egyedül voltam otthon, üvöltettem
a hifit, és imádtam azt érezni, hogy senki sem szólhat érte. Nem is a dübörgő,
harsogó zenét szerettem igazán, hanem az érzést, hogy az esetek nagy
többségében ezt nem tehettem meg. Nem maga az esemény a lényeg, hanem az a
ritka pillanat, amikor végre megtörténik.
Náthás lettem, sikerült összeszednem
egy jó kis vírust a tavasz kezdetén, belázasodtam, így nem mehettem sehova,
pedig kint olyan gyönyörű, meleg idő volt! Pont, mint ahogy a versekben is meg
van írva: csicseregtek a madarak, hétágra sütött a nap, megkönnyebbülten
sóhajtott fel a természet a hideg tél után. A fiúk az utolsó heteik egyikét
töltötték a suliban az érettségi előtt, de egy-két tantárgy kivételével sokkal
lazábbak voltak a napjaik, mint bármikor máskor. A tanárok nem is nagyon
foglalkoztak már velük, bementek hozzájuk az órákra, aztán kellemesen
elcsevegtek továbbtanulásról, érettségiről, ilyesmik. Volt, akivel filmet
néztek, mással játszottak (!), de persze az érettségi tantárgyakkal nem álltak
le. A töritanár még nem fejezte be az anyagot, a matektanár az ismétlést, magyaron
pedig állandóan szívatták őket a tételdolgozatokkal, bár szerintem ez egy
hasznos módszer volt.
Olivér ellógott egy-két órájáról,
pusztán azért, hogy többet lehessen velem, de nem örültem neki. Ismertem az
osztályfőnöküket, jó fej volt így érettségi előtt, rengeteg hiányzást igazolt,
nem írta be a lógókat, így próbált enyhíteni a sok stresszes diákon. Bár nem
mondhatnám, hogy Olivéren vagy Attilán különösen kiütköztek volna az izgulás
tünetei, mert egyelőre magasról tettek az egész érettségi mizériára. Én nem
lennék ilyen nyugodt, de a fiúk mindig mások, egy idő után feladtam, hogy
megpróbáljam megérteni őket.
Délután fél kettő körül beállított
Olivér, egy zacskó naranccsal a kezében. Azt mondta, hogy ha kell, akkor belém
fogja pumpálni az összeset, mert meggyógyulni csak sok gyümölccsel lehet. Doktor
Olivér, a professzor, haha. Ledőltünk filmezni, és mivel én dönthettem, egy
Jennifer Garner-mozira esett a választásom. Kedveltem a tragikus filmeket, és
ez is pontosan úgy kezdődött: Jennifer vőlegénye meghalt, éppen az esküvőjük
előtt, számtalan titkot hátrahagyva. Oli mellkasára hajtottam a fejemet, onnan
néztem szuszogva, mert máshogy nemigen kaptam levegőt.
Néztem a képernyőn a megtört nőt, aki
próbált talpra állni élete alighanem legnagyobb pofonja után, megpróbált
találni egy biztos pontot a folyamatos szédülésben, és arra gondoltam, hogy
eljött az idő arra, hogy olyasmit kérdezzek Olivértől, amit eddig nem tettem
meg. Halkan megszólítottam, mert azt gondoltam, időközben elaludt, de válaszként
óvatosan végigsimított a hajamon, miközben azt mormogta: hmm?
– Beszélgetünk? – Ez elég érdekes
bevezető volt, nyominak is éreztem magamat tőle, de jobb ötletem nem támadt.
– Mit szeretnél kérdezni? – Tovább
simogatta a hajamat, ami olyan jólesett, hogy kirázott tőle a hideg.
– Tudom, hogy eddig nem mondtam még
ezt, de most sok minden elgondolkodtatott... Szeretném, ha... ha mesélnél. Arról
a korszakról.
„Az a korszak”, mindig csak így
emlegettük. Tudtam, hogy mi történt, amikor elszökött otthonról, ismertem már a
hazatérésének történetét, de nagyon sok minden titok maradt előttem. Nem azért,
mert nem bízott meg bennem ahhoz eléggé, hogy elmondja. Biztos, hogy nem ez
volt az oka. Bár néha megőrjített a kíváncsiság, visszafogtam magam, mert tiszteletben
tartottam a döntését. A döntését, miszerint nem beszél róla, de akkor mégis
kibukott belőlem a kérdés. Gyorsabban kezdett verni a szíve a mellkasában a
fülem alatt, tisztán hallottam.
– Azok nem jó emlékek, Mazsola. Nem
biztos, hogy azt akarnád hallani, amit mondani tudnék.
– Mindent hallani akarok, ami rólad
szól. – Ez volt az igazság. Nekem nem számított, mit tett vagy mondott
másoknak, feltétel nélkül szerettem és elfogadtam. Csak tudni akartam róluk,
ismerni minden szegletét az életének, múltjának, még ha önző dolog is.
– Tudom. És azt is, hogy te nem
fogsz tőle más szemmel nézni rám. Túl tiszta a lelked az enyémhez
képest.
Hosszú csend következett. Szívesen
megcáfoltam volna, hogy az ő lelke sem mocskos, én biztosan tudom, de nem
szakítottam félbe a szertartásos hallgatásunkat.
– Tudod, milyen rebellis vagyok –
kezdte halkan. – Régebben sok mindenbe belementem, mert jó bulinak találtam
olyat tenni, ami tilos. Nem láttam értelmét annak, hogy a jó srácok jó
átlagéletét éljem, érted? Kellett valami plusz. Ittunk, verekedtünk, egyre
többet, egyre többször. Egyszer be is vittek miatta, de nem történt durvább
dolog, szerencsére.
Egy puszit nyomott a fejem búbjára, és
amikor feltápászkodtam, szorosan megöleltem. Elhittem neki, és nem ítéltem el
miatta. Elfogadtam, nem firtattam tovább a dolgot, mert biztos voltam benne,
hogy egyszer majd többet is mesélni fog. Ha képes lesz rá. Én pedig mellette
leszek, csendes megértésben.
– Régen nem járok le közéjük, mióta
sulit váltottam, nem is láttam őket. Kerestek, de hidegen hagyott. Mást
akartam.
Hosszan néztem a szemébe, miközben
azokra a szörnyűségekre gondoltam, amelyekről manapság hallani lehetett.
Halálra késeltek egy fiút a buszmegállóban, egy másikat a diszkóban, a
harmadikat megfojtották, a negyediket pedig szamuráj-kardélre hányták. Hogy
létezhetett ilyen egy „civilizált” világban? Hogyan? És mi volt érte a
büntetés? Ez a legszánalmasabb az egészben. Tíz év, „jobbesetben” tizenöt, és a
gyilkos szabad. Mint aki már jól megbűnhődött azért, hogy elvett egy ártatlan
életet. Nevetséges egy életben éltünk.
Kirázott a hideg, de ez hátborzongató
volt, ahogy arra gondoltam, ő is lehetett volna egy közülük. Megláthatott
valamit rajtam, mert gyorsan magához húzott, és olyan erősen szorított az
ölelésébe, mintha attól félne, hogy elrepülhetek.
– Egy másik világot jelentesz számomra.
Ha melletted vagyok, esküszöm, szégyellem magam, amikor azok az idők eszembe
jutnak. Nem áll szándékomban visszamenni a sok selyemmajom közé, hidd el. Jó
itt, veled. A legjobb.
Két választásom volt. Az első, hogy
elsírom magam a sok érzelemtől, a boldogságtól, mert abban a pillanatban úgy
éreztem, belülről robbant szét a szerelem, ami teljesen kitöltött. A másik
pedig, hogy mondok valami vicceset, pont azért, hogy ne bőgjem el magam.
– Nocsak,
milyen kedves szavak egy gorilla szájából! – de a szemem fényes könnyektől
csillogott.
Olivér felnevetett, majd a hátamra
fordított, hogy fölém tornyosulva megcsókolhasson.
A közös programjainkat általában
otthonra szerveztük, mert a jó idő ellenére nem volt kedvünk kimozdulni.
Előfordult, amikor Attilával és Nikével beültünk valahova pizzázni vagy
biliárdozni, de ezek az alkalmak fordultak elő ritkábban. Otthon is jól éreztük
magunkat, nem kellett ahhoz felhajtás, hogy mindent tökéletesnek gondoljunk.
Nem untuk meg a filmezést, nem untuk meg az udvaron való focizást, nem untuk
meg egymást.
Ez egyik este is így történt, amikor
Olivér nálunk aludt. Nevetségesen néztem ki, és úgy is éreztem magamat, mert
anya egyik régi hálóingét viseltem, amit még a születésem előtt hordott bent, a
kórházban. A térdemig ért, fehér alapon kék pöttyös díszítéssel, a nyak- és
karrészénél pedig fidres-fodros, masnis kiegészítéssel. Azért vettem fel, mert
elromlott a mosógépünk, de anyáék csak a kedvenc szerelőjükkel voltak
hajlandóak megnézetni, aki éppen külföldön nyaralt. Pizsama után kutatva túrtam
bele a régi szekrényembe, amikor a kezembe akadt a ruhacsoda, amiről, mondjuk,
fogalmam sem volt, hogyan került oda.
Benyitottam a szobámba, ahol Olivér az
ágyon könyökölt, Két pasi meg egy kicsit nézett, és amikor
meglátott, úgy nevetett, hogy zengett tőle az egész helyiség.
– Nagyon csinos vagy! – Felállt, és
oldalról meg hátulról is megnézett, hogy a teljes összképet láthassa. – Ilyet
eddig csak a nagyin láttam, de neked határozottan jobban áll.
A nagy röhögésre bekukucskált Attila
is, de az ő reakciója sem tért el sokban Olivérétől. Nem sokkal később visszatért
a szobájából hozott fényképezőgépével, és mi ketten Olival, dilinyósan, őrülten
szerepeltünk a kamerája előtt, fintorogva és különféle pózokba vágva magunkat.
A
fotózás után leültünk a szőnyegre pókerezni, csak mi ketten Olivérrel, mert
Attila bezárkózott a fürdőbe, miközben a hifiből szólt a Green Day. Fogalmam
sem volt arról, hogyan kell játszani ezt a játékot, de ő jó mentornak, én pedig
lelkes diáknak bizonyultam. Az utóbbi napokban a szó szoros értelmében sokat
tanultunk egymástól. Átjött majdnem minden délután, magával hozta az érettségi
tételsorokat, és amíg én a humán tárgyak mélyébe vezettem be (különös tekintettel
az irodalomra és a nyelvtanra), ő rengeteget segített nekem a matekban. El
voltam veszve a geometria sűrű útvesztőjében, de Oli száztizenharmadszorra is
elmagyarázta a kör külső- és belső sugarának kiszámolása közti különbséget. Nem
volt könnyű dolga velem, mert matekból egy elveszett léleknek számítottam, de ő
meg magyarból számított annak. Kvittek voltunk. Egyszerűen nem értette meg,
hogy mi a különbség a stílusrétegek között, neki mind egyforma volt, a
szimbólumokról meg egyszerűen hallani sem akart. Imádkozott, hogy a szóbelin
Dosztojevszkijt vagy Radnótit húzzon, mert azokat a témákat kedvelte, így ebből
kifolyólag tudta is. Attila az összes tétel megtanulását az írásbeli érettségi
előtti utolsó hétre koncentrálta, mondván, ő csak sűrűsítve tud tanulni, mert
máskülönben minden kifolyna a fejéből. A szóbelijével még csak nem is
foglalkozott, de a gondolatával sem, mert addig még volt egy bő hónapja, és
csak egy héttel előtte akarta elkezdeni.
– Tudod,
Mazsola – kapta fel Olivér a fejét hirtelen, miközben kiterítette a rivert. –
Veled minden szarság értelmet nyer.
Szia! :) Nagyon szeretem a történeted, nagyon jól ki van dolgozva az összes karakter, és olyan jól esik olvasni a sorokat :)
VálaszTörlésNagyon kíváncsi vagyok, hogy ki fog meghalni (egy régebbi részben említetted a temetőt...), eddig azt hittem Robi, de most már, hogy bekerült Oli is a képbe, aki rosszfiú volt régen... hát, nem szívesen vennék egyik karaktertől sem búcsút :(
Remélem még sokáig olvashatom a történeteidet :))
Luca
Szia, Luca!
TörlésKöszönöm szépen a dicséretedet! Nagyon jólesik, hogy szereted a történetemet :)
Arról, hogy ki fog meghalni, annyit mondhatok, hogy majd a harmadik részben fog kiderülni, méghozzá annak is a végén. Ez még egy picit odébb van, de majd jön :P
A fiúkat én is imádom, attól eltekintve, hogy egyikük sem tökéletes, sőt... Mindegyiküknek megvan a maga "sötét" oldala. :)
Igen, én is remélem, hogy még sokáig fogsz olvasni! :)
Szép estét kívánok Neked,
Nilla
Hey Nilla! :)
VálaszTörlésMazsola *.* Nagyon jóó! Tetszik ez a megszólítás :) Már régen meg akartam kérdezni, hogy Nikének mi a teljes neve? :) Én is emlékszem a temetőre... kíváncsian várom! Kitartok a végéig annyit megígérhetek :)
Puszi: Anett
Szia, Anett!
TörlésMazsola! Imádom, amikor Oli így szólítja Blankát *-*
Hogy mi Nikének a teljes neve? :D Hát ezt én sem tudom... Sajnos nincs mindegyik karakternek teljes neve, főleg azoknak nem, akik nem olyan fontosak. Egyébként miért érdekel ez? :P
A temetőről annyit tudok mondani, amennyit Lucának is: a harmadik rész végén kiderül ;)
Köszönöm szépen a kitartásod és az állandó véleményezésed! <3
Puszi :)
Csak fura volt, hogy mindenkinek rendes neve van (Robi, Gyuri, Géza stb, :D ) és köztük van Niké :D
TörlésEz egy magyarul anyakönyvezhető, "rendes" név :D
TörlésIgeen? :D Soha nem hallottam még :) Akkor nem kérdeztem semmit :)
TörlésSzia Nilla! Nem tudom írtam-e már ide, de mindenképp el akarom mondani, hogy mennyire a szívemhez nőtt ez a történet. Egy hónapja találtam rá erre a blogra és nagyon örülök, hogy léteznek még igényes és normális blogok. Imádom ezt a sztorit, folytasd csak! :) Alig várom a következő részt! :D
VálaszTörlésSzia, Judit!
TörlésÖrülök, hogy itt vagy, üdv közöttünk! :) Köszönöm szépen, hogy szántál időt a sztorimra, és ilyen dicsérő, kedves kommentet hagytál magad után <3 :) Sokat jelent számomra!
Remélem, hogy a későbbiekben sem fogsz csalódni, a következő részek pedig hétvégenként jönnek ;)