Sziasztok!
Köszönöm a látogatásokat és a véleményeket először is! Válaszoltam rájuk. :)
Közben pedig, utolsó előtti fejezet... Hát, mit is mondhatnék? Egy kis bevezetés, vagy amolyan "akció előtti csend"? Talán. Mindazonáltal szívből remélem, hogy tetszeni fog nektek, és talán felmerül bennetek a kérdés: na, de mi lesz itt még a végén?
Sokatokat érdekelt a következő történet - előzetesen annyit árulhatok el róla, hogy most egy Teen Wolf fanfiction költözik az oldalra, de rögtön ezután egy újabb saját, gimis történetet olvashattok majd! :) Örülnék, ha velem tartanátok.
Jó olvasást, szép vasárnapot:
Nilla
Hatalmas pólóban, rövidnadrágban,
ezerfelé göndörödő, kócos hajjal és felemás zokniban nyitottam ajtót
ébredés után. Este későn értem Győrbe, és utána hajnalig tartó traccspartin
vettem részt anyával és Lacival, akik reggel ugyanúgy dolgozni mentek.
Szegénykék. Fel kell őket hívnom.
A nem teljes Csapat állt az ajtóban,
ugyanis Ádám régóta Londonban élt: Hunor, Robi, Kristóf és középen az én
eszeveszettül vigyorgó bátyám, Attila.
– Hola[1], hugi! – kiáltotta
átszellemülten, majd felkapott, és miközben összevissza szorított, jól
megforgatott. – Épségben hazaértél. Nem kell kinyírnom senkit.
Miután mindenki megszorongatott és
puszival üdvözölt (igen, még Robonisz is), beültünk a nappaliba, és Attila
kiadta parancsba, hogy most azonnal meséljek el mindent, a fél év összes
történését, aztán főzzek spanyol ebédet. Nagyon kedves. Miután odaadtam a
szuveníreket a srácoknak, alig jutottam szóhoz, mert azzal voltak elfoglalva,
hogy a tőlem kapott focis relikviáikat versenyeztették.
Első ránézésre minden teljesen
átlagosnak tűnt, azaz összeült egy baráti társaság, akik régen nem látták
egymást, sztorizgatnak, röhögnek, jól érzik magukat. Csakhogy a felszín alatt
ennél sokkal több rejtőzött, azaz egy egyáltalán nem átlagos kapcsolat egy fiú
és egy lány között, akik megtanultak kitűnően színészkedni az évek alatt. Így
nem láthattam Robin semmi különöset, és ő sem rajtam. (Az öltözékemen és a
hajamon kívül.)
Hunor és Kristóf nem maradtak ebédre,
állítólag valami családi programjuk volt, de nem nagyon akartam elhinni. Pedig
már rég felnőttem, képes voltam eltartani magamat, és ők továbbra sem vették
komolyan, hogy tudtam főzni. Féltek, mert Attila bemagyarázott nekik valamit. A
spanyol ebédből amúgy nem lett semmi, rakott krumplit választottam végül, és
amikor a konyhában készülődtem, Robi besunnyogott mellém. Aha. Szerette ezt a
módszert.
– Aranyos a zoknid – mondta lazán,
aztán felkapott egy kést a pultról, és segített nekem krumplit hámozni.
– Ez kint az új trend. Csak itthon még
nem nagyon ismerik.
Elgondolkodva bólintott, aztán újra a
kezében tartott krumpli felé fordult. Én is így tettem, hisz ha nem
beszélgetünk többet, hát nem. Elmúltak már azok az idők, amikor görcsösen
kerestem valami témát, hogy megtörjön a csend, hogy hallhassam a hangját...
Most más helyzet állt elő. Ha nincs mit mondania nekem, akkor hát nincs.
– Soy feliz, que has vuelto.[2]
Elképedve fordultam felé, de ő továbbra
is a kezét nézte, eszébe sem jutott rám pillantani. Gondoltam, hogy zavarba
hozom, és spanyolul válaszolok neki (mert a kiejtésén hallatszott, hogy a
webfordítóból tanulta meg ezt az egy mondatot), de annyira meglepett, hogy még
gonoszkodni is elfelejtettem.
– Gracías.[3] Örülök, hogy itthon
lehetek.
Többet nem szóltunk a másikhoz, annak
ellenére, hogy még vagy tíz percet toporogtunk egymás mellett, és együtt töltöttük
a fél délutánt. Ez teljesen hétköznapi dolog nála, az ilyeneken már fent sem
akadtam, sikerült az évek alatt kiismernem. Ő ilyen fura volt, és kész.
Mire hazaértek anyáék, már csak ketten
maradtunk Attilával, és olyan jó volt rájuk nézni, egyszerűen sugárzott róluk
az öröm, hogy mindketten itthon voltunk. Laci meg is jegyezte, hogy most minden
olyan, mint régen, amikor még gimibe jártunk. Nos, igen. Hasonló. Csak
időközben felnőttünk.
Két hétre
látogattam haza, de már az elején tudtam, hogy túl gyorsan fog eltelni.
Igazságtalanság. Fél évig erre a két hétre vártam, gusztustalan dolog, hogy túl
hamar elfogyjon!
Krisztivel egy egész napot együtt
lógtunk, és szemtelenül örültünk annak, hogy újra találkozhattunk. Barátnőm
sosem volt az az ölelkezős fajta, de mikor megpillantott, percekre a nyakamba
borult. Én is nagyon örültem neki.
Az első napok őrültek voltak, mert
délelőtt aludtam, este összefutottam a többiekkel, mivel a meló miatt csak
ekkor értek rá, aztán vagy késő éjjelig, vagy kora hajnalig beszélgettünk,
buliztunk, egyszer még sikerült berúgnom is. Hú. Kellemetlen emlékek.
Aztán eljött a lelki mumus ideje, a
találkozás Olivérrel. Ő keresett meg, hogy szeretne látni, én pedig nem
ellenkeztem. Nem váltunk el rosszban, még mindig egy nagyon fontos szerepet
töltött be az életemben, annak ellenére, hogy már nem volt aktív résztvevője.
Szerettem még. Hát persze hogy szerettem: ő volt az első, így mindig szeretni
fogom. Továbbra is összerándult a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy hogyan
vesztettem el a hitem a kapcsolatunkban, magamban, a szerelemben, de mindezek
ellenére már nem taszított lelki mocsárba, már nem nyilallt belém fájdalom a
neve hallatán. Minden, ami köztünk volt, elmúlt, a szerelem és a kínok is.
Egy kávézóban futottunk össze, ő
javasolta a helyet, és amikor megérkeztem, ő már ott várt. Megtorpantam, ahogy
megláttam, ugyanis teljességgel lehetetlen és felesleges volt tagadni a
vonzerejét. Puszival köszöntöttük egymást, de hosszú percekig meg sem
szólaltunk, csak néztük a másikat. Ittam a látványát, piszok jó érzés volt újra
vele lenni, és még jobb volt azt érezni, hogy nem fáj, hogy nem rándít össze
egy sírógörcs, hogy nem akarok belehalni egy pillantásába. Az idő... az idő
csodákat tett.
Hosszan diskuráltunk, szóba került a
kapcsolatunk, a szakításunk, az együtt töltött éveink, és végre képesek voltunk
felnőttek módján látni a dolgokat, úgy beszélgetni erről az egészről, hogy
meglássuk a miérteket, elfogadni. Ez volt a legfontosabb. Nem változtathattunk
már rajta, hisz ami történt, megtörtént. Nekünk ez volt megírva. Vagy mi
csináltuk saját magunknak. Teljesen mindegy. Nem mehettünk vissza, és nem
írhattuk át a történetet: ez már örökre így marad meg bennünk. Azt mondta, hogy
bármikor, bármelyik életében újrakezdené. Hát én is. A tekintete a csuklómra
siklott, aztán, ahogy meglátta a tőle kapott búcsúajándékot, elmosolyodott.
– Veled vagyok – mondta.
Óh, igen, nagyon jól tudtam, hisz
mindig velem volt. És velem lesz.
– Ebben,
meg egy másik életben is – biccentettem mosolyogva.
Olyan
szorosan öleltük meg egymást, ahogy ilyen múlt nélkül senkinek sem sikerült
volna.
–
Látlak még? – kérdezte Oli suttogva.
Nem kellett semmit sem mondanom, az
arcomra volt írva a válasz. Látni fog. Találkozni fogunk. Amikor szüksége lesz
rám, amikor szükségem lesz rá. Mikor még együtt voltunk, elvesztettük egymást. És
miután elváltunk, újra rátaláltunk a másikra.
Aznap este, az ágyamon ülve, megint
Olivérre gondoltam, de már nem keserűen. Elsírtam magam, az igaz (na, jó, ezt
még mindig nehéz volt kontrollálni), de már nem bánatcseppjeim folytak.
Elsirattam életem egy korszakát. Egy fájdalmas-gyönyörű korszakát. És Olivért.
Meg talán egy kicsit a régi önmagamat.
Olyannak éreztem az életem abban a két
hétben, amíg otthon voltam, mintha még gimis lennék, és csak szünet lenne.
Pontosan olyan gondtalanul, szabadon és kicsit gyerekesen töltöttem a
napjaimat, mint akkoriban. Először is, délután keltem fel. Rengeteget aludtam,
de ebben az is közrejátszott, hogy általában reggel, vagy hajnalban feküdtem
le. Szinte minden este csavarogtunk Krisztivel vagy Attiláékkal valamerre, de
délutáni programokat szintén szerveztünk. Például egy hétfőn kivettek
mindketten egy szabadnapot, és felmentünk Pestre, a vidámparkba. Újra gyereknek
éreztük magunkat, a hullámvasúton egymás után három kört lenyomtunk, a szellemvasúton
meg hülyegyerekek módjára sikítoztunk (igen, mindhárman), hiába ismertük már a
fordulókat, a félelmetesnek szánt szobákat. Az Elvarázsolt kastély hordója akkor
is, mint addig minden egyes alkalommal, kifogott rajtam. Én csak azt a
technikát ismertem a kijutásra, hogy lehasaltam és végigkúsztam, még jó, hogy
nem fehéret vettem fel. Attila és Kriszti a térdüket csapkodva röhögtek rajtam,
miközben fényképeket sem felejtettek el készíteni. Még az sem érdekelt, hogy a
Facebookon fog kikötni a beégésem, annyira jól éreztem magam. Viszont utána
kizsaroltam a bátyámtól a csúnya viselkedésért (nem ér kiröhögni azt, aki a
földön fekszik), egy hatalmas, lila vattacukrot. A tömény cukorbombától újra
úgy éreztem, helyreállt a világ rendje.
Egy este még Robival is összefutottam.
Nem sokkal előtte rám csörgött (életében nem csinált még azelőtt ilyesmit),
hogy nem lenne-e kedvem találkozni vele. Természetesen volt, mert a múltkori
közös napunk kalandja még élénken élt az emlékezetemben. Hatalmasat dobbant a
szívem, és mintha hirtelen kiszorítottak volna minden levegőt a tüdőmből, amikor
megláttam. Egyetlen pillanatra bukfencet vetett a világ, perdült, fordult,
beleszédült. Én is, a látásába. A hajdani fájásába. Minden megváltozott
köztünk, az égvilágon minden, mi is, csak az maradt biztos, hogy ő egykor
fontos volt, nagyon fontos, és az is maradt. Már nem úgy, máshogy, de fontos. Beültünk
egy kávézóba, és órákig beszélgettünk egymással szemben ücsörögve, a lelkem
boldog volt közben. Hiányzott a szőke srác, akiről már annyiszor gondoltam
rosszat, mégis képes volt mosolyt varázsolni az arcomra a letargia közepette.
Nem tudtam, hogyan csinálta, de ügyes volt. Annyi jegeskávét megittam (és annyi
fagyit ettem rá repetaként), hogy félő volt, másnap nem lesz hangom, de
képtelen voltam ellenállni az édességnek. Fel is szedtem két kilót, egyetlen
hét alatt! Kezdtem visszanyerni a „töltött galamb” alakomat, ezért
elhatároztam, hogy miután visszamegyek, súlyos diétára fogom magam.
Robi éjfél körül hazavitt, két puszival
elköszönt, és megint magamra hagyott. Ingattam a fejemet, miközben felbaktattam
a szobámba. Ennek egész egyszerűen így kellett lennie.
Hey! :)
VálaszTörlésWááháááá :D Ez a fejezet is csodálatos lett! :) Olivér és Robi... Képtelen lennék dönteni közöttük :P Blanka érett viselkedése... Tetszik! Így kell ezt csinálni :D Hiányozni fognak :(
(De azért Stiles majd pótolja őket ;) )
Puszi!!
Szió!
TörlésKöszönöm szépen, hogy mindig elolvasod és hagysz lábnyomot is magad után *-*
Nos, igen, Olivér vagy Robi? Mindkettőnek megvan a maga bája. Na, de... Az utolsó fejezet még sok mindent elrendez ;)
Stiles pedig.... Hát tudod, hogyan vélekedem róla ;)
Puszillak :)
Szia!
VálaszTörlésEbből mi lehet még? Nekem kicsit rövidnek tűnt de élveztem minden sorát. Egy valamire kíváncsi leszek remélem kiderül a végére. :) Hihetetlen mennyire megérintenek a soraid. Örülök hogy rá találtam a történeteidre és már nagyon várom az újakat is :)
Niki
Szia, Niki!
TörlésNagyon jó kérdést tettél fel: ebből még mi lehet? Bízz bennem, a végére azért tartogatok még egy-két meglepetést ;)
A fejezet valóban rövidebb volt egy kicsit, de a következő meg hosszabb lesz.
Köszönöm a véleményedet! Hihetetlenül örülök, hogy megérintenek a soraim - hogy el tudok jutni hozzád. Ennél többre nem is vágyom. :)
Puszi :)
egyszeruen imadom ahogy irsz megvagyok orulve erte:3 most elem a tini korszakomst 12 eves vagyok par honap es 13:)) szoval ezek a romantikus blogok nagyon nagyon erdekelnek:) irtal meg ilyen gimis szerelmes blogot mert ha igen kivancsian olvasnam:) csak kerlek leirnad a cimeket lehet tobb is mert en falom a blogokat:D Elore is koszonom:)
VálaszTörlésPuszi,:) ( es ha tudaz ajanlani meg blogokat a cimeket leirnad :)koszonom:*
Köszönöm <3
TörlésÍrtam még egy ilyen gimis szerelmes regényt, majd a Teen Wolf fanficem után lesz itt olvasható ;)
Sajnos blogokat nem tudok ajánlani neked, nem sokat olvasok... Ne haragudj.
Puszi :)
Az utolso fejezet meg nem jott ki?:oomikorra varhato?:3
VálaszTörlésNem, még nem, ahogy oldalt a modul is jelzi: vasárnap :) Örülök, hogy várod!
Törlés