Sziasztok!
Az utolsó fejezettel érkeztem. Kicsit szomorú is vagyok, noha nem most fejeztem be - nem most engedem el. Csak mégis... Tavaly nyár óta minden egyes héten részévé váltunk Blanka életének, én is, újra. Szeretem ezt a lányt, szeretem ezt a regényt... *sóhaj*
Köszönöm nektek, hogy itt voltatok. Hétről hétre olvastatok. Biztattatok. Kedves üzeneteket írtatok. Őszinték voltatok velem. Köszönök mindent! (Erről egyébként a napokban a blogomon posztoltam is, itt tudjátok elolvasni. Sőt, kérlek titeket, tegyétek meg!)
Nincsenek nagyon szavaim. Azt hiszem, egyszerűen hagynom kéne, hogy a történet beszéljen helyettem...
Mint azt bizonyára tudjátok: április elsejétől új történet indul majd itt, és egy hét múlva a blog is átalakul! Ne feledkezzetek meg rólam ;)
Köszönöm, hogy leírhattam ezeket a sorokat, és a blog gazdagabb lett több mint száz rendszeres olvasóval.
Utoljára is jó olvasást kíván a Búcsúzóul örökkéhez:
Nilla
Anya elsírta magát, sőt még Laci is
könnyezett, amikor megálltam a nappaliban, magam után cincálva a szobámból a
batár bőröndömet. Indulni készültem. Nem terveztem, hogy előttük fogok sírni,
pláne nem velük, de bennem is megtört valami, ahogy azt néztem, hogyan ölelik
egymást, hogy támogassák a másikat. Nehéz helyzet volt, hisz egy újabb fél évet
szándékoztam tőlük távol eltölteni. Egy nagy családi összeborulás után végül
kiléptünk Lacival és a csomagjaimmal az ajtón, hogy a főváros felé vehessük az
irányt. Mert Európa másik felén tárt karokkal várt rám egy másik főváros...
Vettem magamnak egy magazint, és
mielőtt felszálltunk volna, azt lapozgattam. A tippeket gyors fogyáshoz,
hatékony diétákhoz rögtön elolvastam, vagy inkább azzal kezdtem, sőt fokozom:
csak azért vettem meg. Kiszúrtam a kulcsszavakat a címlapon, és gondoltam,
valami isteni ötletet adnak, de csalódnom kellett. Csak olyasmit olvastam, amit
már amúgy is tudtam, úgyhogy egy kicsit kedveszegetten lapozgattam tovább. A
számomra ismeretlen sztárokról/filmekről szóló részeket lendületesen
átugrottam, aztán egyszer csak szembe találtam magam egy hirdetéssel. Meg sem
kellett volna, hogy akadjon a szemem azon a reklámon, de amint rápillantottam a
főcímre, elborult az agyam. Az állt hatalmas, aranyszínű betűkkel az oldalon
(parfümhirdetés volt egyébként), hogy: megtaláltuk az örök szerelem titkát.
Hah! Az örök szerelem titka! Meg a frigyláda is ott volt mellette, nem? Először
dühös lettem, aztán még dühösebb, végül csalódott. Hogy lehetséges, hogy a mai
világban a szerelem a legnagyobb reklám? A hirdetés szerint az örök, de én
tudtam, hogy olyan valójában nem létezett. Csak múló fajtája volt. Hogy
létezhetett, hogy valaki meglátta ezt, rohant megvenni, magára fújkálta, és azt
gondolta tőle, hogy az első vele szembejövő férfi örök szerelemre lobban
iránta? Pláne, hogy az kölcsönös lesz? Arra gondoltam, hogy felháborodásomban
kitépem az oldalt, összegyűröm és lenyelem. Na, jó, vagy azt talán nem, de
minimum apró darabokra szaggatom. A szerelem nem vicc! Nem egy reklámfogás!
Amibe millió szív szakadt bele nap mint nap, minden egyes percben, az nem lehetett
nevetség tárgya. Aki annyi fájdalmon, keserűségen és csalódáson volt túl, mint
például én, nem etethették azzal, hogy megvan az örök szerelem eszenciája! Ez
vétek az emberiség, az érző szívek ellen.
Felháborodásomban odafordultam a
mellettem ülő fiatal sráchoz, megütögettem a vállát, mire letolta a
fülhallgatóját a fejéről. Kedvesen nézett rám, de nem értette, hogy miért
zavartam meg, mire felmutattam neki a reklámoldalt, és közben beszélni kezdtem.
– Szia. Először is, ne haragudj, hogy
így, ismeretlenül megszólítalak, viszont lenne hozzád egy nagyon fontos
kérdésem. – Rám nézett a zöldes barna szemével, amibe ha belesütött a nap,
egyértelműen zöldnek tűnt, kicsit távolabbról pedig világosbarnának. Gyönyörűen
tekeregtek benne a színek. Kedvesen pillantott rám, ferde mosollyal, és várta,
hogy mi lesz ennek az egésznek a vége. – Arra kérnélek, hogy nézd meg ezt a
pofátlan, szemtelen és... Bocsánat, szóval ezt a reklámot.
Majdhogynem az orra alá dugtam az
oldalt, ő pedig hosszú másodpercekig nézte, összevonta a szemöldökét, hümmögött
egyet, és visszatolta a kezemet. Óvatosan ért a csuklómhoz, alig éreztem, de
finom volt a bőre, és ahogy mozdult, megéreztem az illatát is. Megszólalt, és
ezt mondta:
– Sorry, but I don’t know what you’re talking about.[1]
Óóóóó, jaj. Még szerencse, hogy mondjuk
nem németül vagy franciául szólalt meg, az lett volna csak az igazán ciki.
– Oh my god, I’m so sorry! – néztem rá
teljes zavarban. Régen égtem be ennyire utoljára. – I just asked you about this...
Nevermind.[2]
Megpróbáltam bűnbánóan, kedvesen rámosolyogni,
de elég nehezen ment, mikor legszívesebben kiszaladtam volna szégyenemben a
világból. Utoljára ő is elmosolyodott, majd visszahúzta a fülhallgatóját a
fülére, én pedig az ablak felé fordultam. Legközelebb majd tudni fogom, hogy
nem tárgyalunk az anyanyelvünkön idegenekkel egy repülőn, mert nagy
valószínűséggel nem fogja érteni. Legközelebb, aha. Addig meg üldögélek még egy
kicsit teljes megszégyenülésben.
Az út felében erőteljesen kibámultam az
ablakon, a felhőket szemléltem, mert imádtam őket megfigyelni. Földről is,
levegőből is. Mindenki gondolt már arra, legalább egyszer, hogy milyen érzés
lenne hemperegni bennük, ugrálni rajtuk, takarózni velük, de én azok közé
tartoztam, akik állandóan erre gondoltak. Imádtam a felhőket. Felhő-mániás
voltam.
Egyszer csak, amikor nem figyeltem,
megszólalt egy hang, közvetlen a hátam mögül. Ráadásul ismerős is volt, ami
csak azt jelenthette, hogy újdonsült, szép szemű ismerősöm beszélhetett hozzám,
csakhogy amit mondott, az magyarul volt.
– Én hiszek benne. – Olyan gyorsan
pördültem meg, hogy neki hátra kellett húzódnia. Most már határozottan bátran,
széles mosollyal nézett, a szeme ebből a szögből barnának tűnt. – Ne haragudj
rám, nem akartalak átejteni, de nem hagyhattam ki a helyzetet.
A kezembe temettem az arcomat, oda
rejtettem a nevetésemet. Ez egy olyan sztori lesz, már előre éreztem, amit
évekkel később is mesélni fogok, nevetve. Felemeltem a fejem, az idegen meg
tovább mosolygott, aztán felém nyújtotta a kezét.
– Patrik vagyok.
– Én meg Spongyabob. – Kezet ráztunk,
miközben megremegett a válla a nevetéstől. Nem akartam visszaadni neki az
előbbi húzását, de amint eszembe jutott a bugyuta, kedves kis tengeri csillag,
én sem hagyhattam ki a helyzetet.
– Megérdemeltem, ez jogos volt –
bólintott egyet. – Nos, kedves Spongyabob, örülök, hogy megismerhetlek. Merre
tartasz, ha nem vagyok túl személyes?
Stílusosan rávágtam volna, hogy a
Rozsdás Rákollóba, de inkább felhagytam a humorizálással. Mielőtt válaszoltam
volna, magamban megállapítottam, hogy nemcsak a szeme gyönyörű, de a haja is
jó, szőkés barna, se nem hosszú, se nem rövid, kicsit kócos, de nem lóg a szemébe.
A kockás ing, amit fekete pólóval viselt, jól állt neki, és Converse-t hordott.
Ezt mondjuk már korábban észrevettem, de nem kukkoltam!
– Madridba utazom vissza, itthon voltam
látogatóban. Fél éve élek kint, ez volt az első, hogy hazajöttem.
– Madridba? – csillant fel a szeme. –
Akkor tuti biztos, hogy látjuk még egymást. Én is oda tartok.
Megtudtam, hogy ő már két éve élt kint,
de csak két hónapja költözött Madridba, miután szétmentek a barátnőjével.
Grafikusként dolgozott, huszonhat éves, és otthon egy kisebb garázsbandában
énekelt, amit a barátaival alapított. Nem is rossz arány ahhoz képest, hogy ő
még a valódi nevemet sem ismerte. Szemmel láthatólag ez a tény nem is zavarta,
ugyanis inkább arról érdeklődött, hogy mit csinálok kint, meg hogyan boldogulok
egyedül. Röviden, tömören elmeséltem, hogy szerencsére ott voltak a barátaim,
így viszonylag könnyebb dolgom volt. Tényleg, nélkülük elképzelhetetlenül
vészes lett volna az indulás, de a Bea az első pillanatoktól kezdve mindenben
támogatott, minden segítséget megadott, Eve szintén. Jó, amikor ki akarta vágni
a ruhatáramat, az nem volt valami segítőkész, de megértettem az okát.
Úgy nőttem fel, hogy belém nevelték a
„hogyan kell helyesen viselkedni?” szabályokat, de az új énem előszeretettel
rúgta fel a benne leírtakat. Például az is szerepelt ezen a listán, hogy nem
barátkozunk idegenekkel egy repülőn/buszon/vonaton, és aztán nem mesélünk
magunkról, végül pedig nem cserélünk e-mail címet, hogy a későbbiekben is
kapcsolatban tudjunk maradni. Neeem, hát persze hogy nem. Ha nem szegjük meg
néha abban a nagykönyvben leírt szabályokat, akkor hetvenhat évesen tizennégy
macskával fogunk együtt élni, és ők lesznek az egyetlen szeretetforrásaink. Mert
útközben minden jóról, tapasztalatról le lehet így maradni. Sok sztori
kezdődött úgy, hogy „amikor a rossz ember leült a jó mellé”. Ezek a példák
elrettentők, és sok esetben megestek, az igaz, de létezett olyan történet is,
ami úgy szólt, hogy „amikor a jó ember leült a jó mellé.”
Spanyolországban megtanultam nyitottan
hozzáállni a dolgokhoz, befogadni, a jót keresni és a jót meglátni, a
lehetőséggel élni. Nem terveztem. Semmit sem terveztem el előre, minden csak
megtörtént. Nem agyaltam, nem bonyolítottam túl. Ettől függetlenül, közel sem
alakult úgy minden, ahogy szerettem volna. Sokszor kellett nehéz döntéseket
meghoznom, amelyek egyáltalán nem fakasztottak mosolyra, sokszor kellett búcsút
intenem számomra fontos embereknek, sokszor nem azt történt, amit szerettem
volna. Valaki sokszor hiányzott, más meg egyáltalán nem. Sokszor kellett
összeraknom magam, aztán megint szétestem. Sokszor ez, sokszor az... Ebből áll
az élet: csupa sokszor. De nem volt unalmas, sosem volt az, valami mindig
történt, ami felkavarta az állóvizet. Aznap a repülőn például az, hogy megszólítottam
Patrikot, ő pedig válaszolt. Csak egy újabb állomás volt, egy megálló, ahol
eldönthette az ember, hogy leszáll-e vagy továbbmegy. Kockáztat, vagy kockázat
nélkül él.
Én kockáztattam, ő is kockáztatott.
Végignevettük- és beszéltük az utat, anélkül ismertük meg egymást, hogy
igazából, valóban megismertük volna. Paradox, mert nem tudtam róla szinte
semmit, de rövid idő alatt kiismertem a stílusát, a kedves, viccelődős
stílusát, és mintha a lelkébe láttam volna. Megnyugtatott a közelsége, áradt
belőle a jóság, és hiába egy órája ismertem csak, valami kötött hozzá. Én, az
örök nem-romantikus lélek, azt gondoltam magamban, hogy mintha két fél
találkozott volna.
Miután leszálltunk a gépről,
előkerítettük a csomagjainkat, és kissé ügyefogyottan, tanácstalanul álltunk a
reptér fotocellás főbejárata előtt, egymással szemben. Illett volna valamit
mondanunk, de mintha elfogytak volna a szavak. Csak néztük a másikat, egészen
addig, amíg meg nem érkezett a taxim. Segített bepakolni, aztán elköszöntünk,
és mielőtt teljesen eltűntem volna az autóban, még utánam kiáltott.
– Legalább a nevedet áruld el!
Visszafordultam, és mielőtt megadtam
volna a választ a kérdésére, gondolatban lefényképeztem, ahogy ott állt a
fekete bőröndje mellett, hanyagul lóbálva a karját, kockás ingben és
tornacipőben, a nyakában lógó, méretes fülhallgatóval.
– Blanka – mosolyogtam rá, Patrik pedig
viszonozta a gesztust. Biccentett és intett egy utolsót, én pedig beszálltam a
taxiba.
Miután elhajtottunk, nem fordultam
hátra. Csak előre néztem, ugyanis ha még fel fog bukkanni az életemben, az a
szemem előtt fog történni, nem a hátam mögött. Belenyúltam a farzsebembe, ahová
begyűrtem a cetlit az elérhetőségével, amit egyébként a „kedvenc”
parfümreklámomra írt fel. Csak kitéptem végül, aztán félbe, ráírtuk a saját
e-mailünk, és cseréltünk.
Halk
sóhajjal nyugtáztam, hogy a cetli ott lapult a hátsó zsebemben, biztonságban.
III.
Az utolsó sorok elolvasása után ránézek
a nagymamámra. Nézem őt, a legfontosabb embert az életemben, aki akkor vett
magához, amikor a szüleim eldobtak. Ő nevelt fel, ő gondoskodott rólam, ő
tanított meg az életre, és ezer év is kevés lenne, hogy ezt megháláljam neki.
Lepillantok a kezemben szorongatott kincsre, összeszedem minden erőmet, és
megkérdezem:
–
Ott ér véget a napló, hogy megismerted a nagyapát?
Amikor hatéves voltam, a papám
autóbalesetben meghalt, nem nagyon emlékszem rá. Kósza emlékeim maradtak csak
róla, az arca fotókról él a fejemben. Biztos, hogy olyan csodálatos ember volt,
mint a mamám, ezt így is tudom.
– A napló ott ér véget, igen. De a
történet nem.
Hirtelen nézek fel rá, a szavai
teljesen meglepnek. Várom, hogy folytassa, de hosszú percekig meg sem szólal,
nézi az ölében összekulcsolt kezét. Szeretnék mondani valamit, de képtelen
vagyok, nem érzem megfelelőnek a szavaimat. Vesz egy mély lélegzetet, majd
halkan hozzáfűz valami olyasmit, amitől kis híján leáll a szívverésem.
– Nyisd
ki leghátul, egy beragasztott fülben ott van egy boríték.
Azonnal így teszek, olyan gyorsan
lapozom hátra, mintha az életem múlna rajta. Óvatosan szétnyitom a plusz oldalt
a hajtásnál, mire a kezembe pottyan egy sárga boríték. Leteszem a
naplót, majd tanulmányozni kezdem keltezést rajta: öt éve adták fel.
Amerikában. Ahogy elolvasom a feladó nevét, megjelenik a fejemben egy szőke
hajú, tengerkék szemű fiú képe, és hirtelen elszorul a torkom.
– Hol van ő most? – kérdezem, amikor
támad egy nagyon rossz előérzetem.
Óvatosan megvonja a vállát.
– Amerikában telepedett le, harminc
évvel ezelőtt. Azóta – bök a fejével a boríték felé – nem tudok róla semmit.
Még az is lehet, hogy... – hallgat el hirtelen.
Vet egy hosszú pillantást a kezemben
tartott levélre. Én pedig nézem őt, a megtört asszonyt, aki kiállta az élet
összes próbáját, teljes szívéből szeretett, még akkor is, amikor gyűlölnie
kellett volna. Nézem, amint elmosolyodik. Így tesz, holott bőven lenne oka a
sírásra. Mosolyog, és ezzel a gesztussal, szavak nélkül, tanít engem. Tanít az
igazi életre, a csodára. Az ő története azt sugallja nekem, hogy a szeretetet
sosem lehet megbánni. És sosem lehet megfosztani tőle a másikat.
Megzörren a kezemben a boríték, ahogy
akaratomon kívül megszorítom. Ő is felkapja a fejét a hangra, feláll mellőlem, és
magamra hagy. Bentről még hallom, hogy megkéri Miguelt, teregesse ki a ruhákat.
A szennyeskosár-robot kissé vontatott hangon válaszol neki, biztosítja afelől,
hogy azonnal megcsinálja, és már hallom is, ahogy a kerekei surrogva
megindulnak a parkettán.
Visszanézek a borítékra, és egy
másodpercre megint elfog a rossz érzés, ahogy kiveszem a levelet, de igyekszem
lenyelni. Legyűröm, mert tudni akarom ennek a fájó történetnek végét, amit nem
a nagyi, nem Robi, nem Olivér és nem a nagyapám írt, hanem az élet.
Kicsi Blanka!
Először is engedd meg, hogy így
hívjalak. Berögzült már.
Most lehetnék újra ugyanaz a
tizenéves, tudatlan kölyök, aki voltam? És te leszel megint az a gyönyörű lány,
aki, amikor boldog volt, egészen feketén csillogott a szeme? Emlékszem a
mosolyodra, elbűvölt, ahogy kivillantak a fogaid, de mindig csak a felsők.
Sok dolog történt velünk azóta,
ugye? Felnőttünk, családunk lett, megkomolyodtunk. De nem azért akartam írni
neked, hogy nosztalgiázzak. Más okom volt. Válaszokkal tartozom, és most
igyekszem leróni, ha ez egyáltalán lehetséges.
Ott voltam a repülőtéren, amikor
először elmentél, Blanka. Én is ott voltam, bár későn érkeztem, így nem tudtam
elköszönni, bevallani vagy tenni egy kísérletet arra, hogy megállítsalak. Öt
percet tölthettem azzal a lánnyal, akinek öt perce volt, hogy maradjon.
Amikor elkezdtem megöregedni, rájöttem,
hogy az idő nagyon fontos. Hogy folyamatosan peregnek lefelé azok a bizonyos
homokszemek, és egyszer el fog jönni az utolsó is. Nem pótolhatom, ami elmúlt,
pedig megtenném. Nagyon szívesen megtenném, mert mostanra már rájöttem, hogy
mit és hol rontottam el. Mindent. Mindenütt. Nem érdemelted meg azt, amit a
büszkeségem kényszerített ki belőlem. Létezik erre bocsánat? Hogy időt vettem
el tőled? Csak egy kissrác voltam, aki úgy gondolta, hogyha nem enged közel
magához téged, megúszhatja a csalódást. Aztán felnőttem, és rájöttem, hogy
ezzel okoztam magamnak a legnagyobb fájdalmat. És neked is.
Sajnálom. Egészen a mai napig,
életem utolsó szakaszáig, minden egyes nap, ezt ismételgetem magamban. De nem
hiszem, hogy segítene. Erre nincs megoldás, mert elmúlt. Talán ezért zavar
ennyire? Mi lehetett volna belőlünk, Kicsi Blanka? Meghódítottuk volna a
világot, vagy egymás agyára mentünk volna? Egy biztos: amikor együtt voltunk,
nagyon jó volt.
Szeretet vagy. Különösen az én
életemé – amit tőled kaptam, azt azóta sem tudta megadni senki. Lobogó,
erőteljes, vitathatatlan szeretet vagy te, maga a nagybetűs. Ezt mindig nagyra
értékeltem benned, hogy oda tudod adni valakinek a lelkedet, és nem kérsz érte
cserébe semmit. Sose változz meg.
Fontos voltál. Fontos vagy.
Ölellek, várlak, gondollak és
búcsúzlak. Örökké:
A fiú,
aki egyetlenszer merte átölelni a válladat
V É G E
Jaaj :/ De fognak hiányozni!! :( Elég ütősre sikerült, és meredt szemekkel olvastam végig, lélegzetvisszafojtva xD nem is tudom, mit írhatnék... Olyan szomorú ez az egész :(
VálaszTörlésPuszi!
Szia!
TörlésTudod jól, nekem is hiányozni fognak...:( De örülök, hogy sikerült meglepnem téged a végére <3
Puszi :)
Kedves Nilla!
VálaszTörlésEgy történet végén nehéz mit írni az írónak... Ilyenkor a kommentelő is valami nagyon bölcs és magasztos dolgot szeretne, amivel erőt adhat az alkotónak, hogy még sok csodálatos művet osszon meg a közönségével... De néha ezt nem lehet. Most én sem tudok.
Ahogy te sem világmegváltó gondolatokat közvetítettél, hanem egyszerűen csak az igazságot ebben a műben. A szó legjobb értelmében egyszerű, de ettől még elgondolkodtató, de mégsem túlgondolt regény. Egyszerűen csak az igazság van benne, nem a rózsaszín álomvilág, amit oly' sokszor lehet olvasni. S, ez az amiért tetszett ez/ezek a regények. Igazad volt, amikor azt írtad, hogy egy élet regénye ez. Mert tényleg valóságos, minden szava hihető.
Az esetek 95%-ában nem tud meglepni az író a mű végén, talán már túl sokat olvastam (bár, magam sem hiszem, hogy létezik ilyen), talán csak azért mert én is írok, vagy csak könnyen át tudom venni más gondolkodásmódját... nem tudom, találgathatnék még sokáig... A lényeg, hogy már részek óta éreztem, hogy ez lesz a vége. Mégis sikerült azt elérned, hogy faltam a betűket, s vártam, hogy lesz-e egy utolsó csavar. De nem, minden az volt, mint amire számítottam.
Mikor először eszembe jutott egy ilyen vég féltem, hogy vajon hiteles lehet-e a lezárás? El tudom-e fogadni. (A hitelesség mind íróként, mind mikor véleményt mondok egy írásról a vesszőparipám.) Tudtam, hogy nagyon jó író vagy, de ebbe a legnagyobbak is belebuktak már nálam. Neked viszont sikerült hibátlanul venned az akadályt. Elhittem, s együttéreztem Blankával. A regény végére megbocsájtottam neki minden hisztijét, s szerintem az író ennél többet ha megfeszül sem tud tenni. Hiányozni fog ő, s a mű minden szereplője.
Ettől függetlenül egyrészt örülök is, hogy így döntöttél, s megmutattad, hogy nem kell mindennek mindig a két főszereplő lakodalmával záródni, de a tragédia sem feltétlen muszáj. Remekül egyensúlyoztál a két véglet között, - csak ismételni tudom magamat -, egy igazán lebilincselő, valós történetet olvashattunk.
Fenti soraim közül egy-kettő első olvasatra talán negatívnak tűnhet, de minden egyes szavam jószándékú, s a legnagyobb tisztelettel, főhajtással írom, mind dicséret akart lenni a magam - sokszor különc - stílusában.
Nem tudom mással zárni ezt a kommentet, mint néhány nagyon egyszerű, de mindent leíró szóval:
Nagyon szépen köszönöm az élményt, és gratulálok!
Üdvözlettel:
Pilgrim
Kedves Pilgrim!
TörlésEgyetlen szavad sem tűnt negatívnak. Mint már oly sokszor, ezúttal is köszönöm neked a részletes, csodálatos véleményt! Ha hiszed, ha nem, sokszor ezek az apróságok visznek tovább. Hogy van, aki megérti a soraimat, és ez számomra rettenetesen fontos. Köszönök minden egyes sort!
Azt hiszem, tökéletesen összefoglaltad, mit próbáltam átadni, létrehozni. Szeretem, amikor az olvasóim megértik, mi járt az én fejemben.
Szívből remélem, hogy a jövőben is "találkozhatok még" veled! Itt, akár máshol.
Nilla
Szia Nilla!
TörlésTudom mit jelent, mikor eljut az olvasóhoz, amit írok, ahogy azt is, hogy mennyire rossz érzés, ha éppen nem úgy sikerül az adott fejezet, amilyennek szántad.
Ezért is igyekszem mindig részletes véleményre, hiszen tudom, hogy nekem is mennyit számít, ha ilyet kapok.
Biztos vagyok benne, hogy találkozunk még. Amikor időm engedi szoktam olvasgatni a Facebook oldaladon, vagy valamelyik blogodon. Most közöltél egy fanfic írással kapcsolatos véleményt, aminek nagyon örültem, hiszen nagyon hasonló véleményen vagyunk.
Tény, hogy a fanfiction világa mára már sokkal megengedőbb, mint volt. Például az "out of character", vagy az "alternative universe" miatt már sokkal megengedőbb lett ez a "műfaj" - talán nevezhetem így. - Hiszen, régebben ezeket például sokszor keményen felrótták a fanfic íróknak. Talán emiatt gondolják sokan, hogy könnyű fanficet írni, pedig nem az. Ha az eredeti környezetben, minden karakterrel hiteles, de új történetet akarsz, ahhoz rendkívül erős történet kell, ahogy a manapság megengedőbb műfajoknak is megvannak a hátulütői, de egyszerűen lehetetlen mindenkinek megfelelni.
Úgyhogy egyetértek veled, hogy nem ez határozza meg egy mű értékét. És ha még esetleg nem is olyan színvonalú, úgy gondolom a próbálkozást és a belefektetett energiát mindig értékelni kell.
Kíváncsian várom az új fanficedet, bár bevallom a Teen Wolfhoz semmi közöm nincsen. Bevallom, az És mégis figyelek rád című írásodat is elolvastam, úgy hogy akkor még csak hírből ismertem az Éhezők viadalát. Azóta abból legalább a filmeket behoztam, a könyvek már a polcomon, most némi időt keresek, hogy el is olvashassam őket :) Mivel szereplőről szólt, gondoltam egye fene teszek egy próbát... Had ne mondjam milyen jót derültem, mikor kiderült, hogy mi a kiindulási alapja a történetnek :) Illetve ott is nagyon élveztem, hogy a gimis korosztálynál kicsit idősebb vizekre evezünk :)
Úgyhogy mindenképpen olvasni fogom a következő történetedet is, a kedvcsináló videót már megnéztem hozzá, tetszett, érdekesnek hangzik. Ami egyedül zavaró volt, hogy néha a szöveg túl gyorsan tűnik el.
O, és majdnem elfelejtettem. Nagyon szép lett az új design :) Miután megláttam igaz, kicsit el is szomorodtam, hisz, így lett tényleg Blankáék történetének befejezése, noha a történet itt marad, és én is tudtam már, hogy vége, illetve, hogy ez lesz. Szomorú, de egyben várakozással is tölt el :)
Remélem még sok történetet olvashatok tőled, illetve ilyen eszmefuttatásokat, amiket a másik oldalodon közöltél :)
Üdv:
Pilgrim
Szia!
TörlésIgazad van az ff-ekkel kapcsolatban, jól összefoglaltad a lényeget. Ahogy abban a posztban is említettem, egyszerűen csak elegem lett a sok negatív hozzáállásból. De nem baj, mint tudjuk, ez is egy tapasztalat, és erősebbé tesz! ;)
Igazából ez az új sztori élvezhető lesz a Teen Wolf ismerete nélkül is. Mivel egy saját szereplő lett a fő karakter, és egy általam kitalált "fajhoz" is tartozik, sok bajod nem lesz a korábbiakkal. Egy-két utalás viszont azért becsúszik, úgyhogy... Először is köszönöm, hogy így, ismeretlenül is bizalmat szavaznál neki! Másodszorra pedig kérlek, ha majd valami nem elég világos, kérdezz, írj bátran! Szívesen elmagyarázom. :) Sőt.
Köszönjük a dicséretet a videóra! Én is imádom. :) Igazság szerint a zene üteme nem engedte, hogy lassabb legyen a szöveg, már így is sokat javított rajta Noémi, a szerkesztő.
A dizájn pedig teljes mértékben szerelem nálam. Igaz, fájt egy kicsit a szívem, hogy el kellett engednem a bordót, Blankáékkal együtt, de hát... Sajnos ez a "blogélet" rendje.
Köszönök még egyszer mindent! :) Örülök nagyon, hogy itt, az olvasók között tudhatlak.
Ejj, te lány, átvertél engem! :) De nagyon jól tetted, szép befejezést kerekítettél ki belőle. Gratulálok, és köszönöm az élményt. Mint tudod, volt, hogy megríkattál. :)
VálaszTörlésAnnyit szeretnék még mondani, hogy nagyon szépen látszik a 3 részen keresztül, miként fejlődtél az írásban. Bevallom, az első két részben voltak olyan mondatok vagy bekezdések, amelyeket úgy ahogy van, kihúznék vagy átírnék (ha a bétád vagy a szerkesztőd lennék, ez szakmai ártalom, bocsi :D), de a harmadik részben már tényleg nagyon szépen, választékosan fejezed ki magad.
Szóval egyre jobb vagy, tessék ezt tovább csinálni! :)
Szia!
TörlésRemélem, bocsánatos bűn, hogy átejtettelek :P Ne viccelj, én köszönöm, hogy végigolvastad és gyakran szántál időt véleményírásra is. <3
Igen, tökéletesen igazad van. :D Ha most nyúlnék hozzá (amit nem akarok), valószínűleg minden mondatot átírnék. Nagyjából két éve született ez a regény, meg is látszik rajta.
Csinálom-csinálom, és köszönöm! ;)
Nem is tudom hol kezdjem..Én nem az elejétől olvastam, csak később bukkantam rá, de fantasztikus élményt nyújtott. Rengeteget nevettem és sírtam, bosszankodtam. Egyszóval köszönöm hogy megírtad ezt a történetet, rendkívül tehetséges író vagy!
VálaszTörlésKíváncsian várom a következőt!:)
Szia!
TörlésKöszönöm szépen, hogy végigolvastad. <3 Nagy örömöt jelent ez nekem, a kommented meg főleg :)
Április elsején jön az új írás! :)
Kedves Nilla!
VálaszTörlésSokat adott számomra ez a történet. Rávezetett azokra a dolgokra, amit a saját életemben nem láttam. Megtanítót a tovább lépésre és arra, hogy akit elégedünk, mindig velünk marad. Köszönöm, hogy részese lehettem.
Azt mondják az a jó történet, amit az olvasó még olvasna tovább ez számomra ilyen.
Ez nem csak egy történet volt hanem: Az élet története, ami örökre velünk marad olvasókkal. Köszönöm!
Niki
Szia, Niki!
TörlésKöszönöm, hogy olvastál és gyakran szántál időt a véleményírásra! Sokat jelentett nekem. <3
Igyekeztem úgy megírni ezt a történetet, hogy adjon valamit, amit máskülönben talán nem vennénk észre, vagy nem a jó időben. Sajnos az elmulasztott lehetőségek nem jönnek vissza.
Köszönök még egyszer mindent! :)
Nilla
Kedves Nilla
VálaszTörlésElőször is szeretném neked megköszönni ezt a fantasztikus történetet. Három napja találtam a blogodra és ennyi idő alatt fel is faltam a fejezeteid. Köszönöm, hogy egy olyan történetet alkottál aminek minden pillanatát át tudtam érezni. Én az elejétől kezdve Olivér parti voltam. Teljesen megértem amit üzentél vele. Hogy néha bizony a szerelem nem elég. Őszintén bevallom sokkolt a vége. Sok mindenre számítottam de egy harmadik fiú megjelenésére nem. Számomra egy kérdés maradt. Mi lett Olivérrel? A levéllel a Robis dolgot le tudtam zárni, de Olivér? megtalálta a boldogságot? Túllepett Blankán? Találkoztak még ők? Egyszerűen meghalok,hogy tudjam a válaszokat. Kitalált történet tudom(vagy mégsem az lenne?). De annyira kíváncsi lennék neki milyen sorsot szántál. És még valami. tudom Attila mellékszereplő, de mi lett vele és Nikével? az ő párosuk is imádtam. Tudom hogy nem valószínű, hogy megválaszolod ezeket a kérdéseket, de fel kellett őket tennem. Köszönöm még egyszer ezt a csodás történetet, köszönöm,.hogy Blankával együtt nevethettem és sírhattam.
Szia!
TörlésElőször is inkább én szeretném megköszönni, hogy időt és energiát szántál erre a történetre, és végigolvastad! Ennél többet nem is kívánhatnék.
Ahogy fentebb is említettem egy véleményben: szeretek olyanoknak írni, akik értik soraimat. Kifejezetten örülök, hogy eljutott hozzád az "üzenet", vagy nem is tudom, minek nevezzem. Gondolat? Nézőpont? Mindegy.
Igazad van, talán maradhatott egy pici hiányérzet az olvasóban, nem zártam le mindenkit. De, hogy valamit válaszoljak erre is: Olivér megtalálta a boldogságot, de hogy túllépett-e Blankán? Őszintén nem tudom. Blanka is túllépett rajta, noha nem felejtette el sosem. Úgy hiszem, Olivér is valami hasonló helyzetben lehet. És találkoztak még, igen. Ha jól emlékszem, Blanka mondja is, hogy "találkozunk még, amikor szüksége lesz rám, amikor szükségem lesz rá", vagy valami ilyesmi.
Arról, hogy mennyire kitalált történet, szeretek hallgatni és sejtelmes válaszokat adni. Maradjunk annyiban, hogy nem teljesen fikció, és nem is valóság ;)
Attila... <3 Ahogy visszagondolok az ő karakterére, valószínűleg nem maradt együtt Nikével. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, miután kifejezted, mennyire szeretted őket, de... Valószínűleg szakítottak évekkel később.
Én köszönöm ezt a szép és csodást véleményt! Ha bármilyen kérdésed van, vagy a segítségedre lehetek, ne habozz írni!
Nilla
szia Nilla
VálaszTörléshát, szóval, ugye történet vége, írni kéne valami szépet, jót, valami nagyot ami megfog.
de igazából, csak annyit tudok mondani, hogy a klisé nem klisé, hogy annyira emberízűek, életszagúak a karaktereid, érzed őket, uralod, s te vagy mindenikben.
meg a másik, hogy tökéletes keret, meg, hogy a mondatok amik annyira klisék lehetnének, igazából értelemmel telnek meg, s kontextusból kiragadva még mindig klisé volna, de a történetben helye van.
szerettem, nagyon.
nem váltotta meg a világot, s igazából nem is kellett megváltania.
de maradtam valamivel, s szerintem ez a lényeges.
gratulálok a történethez és az úthoz ami hozzá elvezetett. :)
Szia, Zsófi!
TörlésKöszönöm szépen! Valójában egyáltalán nem "kell" írni semmit sem, az olvasó maga dönti el, hogy pötyög-e néhány sort az írónak vagy sem. Úgyhogy köszönöm, hogy te az előbbi mellett döntöttél :)
A szavaid kellően kifejezik, amit a történet "jelent". Nem váltotta meg a világot. Nem is fogja. És nem is akarta, hogy megtegye. Csak meg szerettem volna írni, és azután megmutatni nektek. Igazán örülök, hogy ez sikerült, és hogy valamit kiváltott.
Az úthoz, ami hozzá elvezetett, hát, ez nem igazán volt a legegyszerűbb út, de nem bánom egyetlen pillanatát sem. Így kellett lennie.
Köszönöm szépen még egyszer! :)
Nilla