Sziasztok!
Sokan vártuk már ezt a pillanatot – én is nagyon –, úgyhogy nem is húznám sokáig az időt. Köszönök minden megjegyzést, kattintást, feliratkozást! Csodálatosak vagytok. Válaszoltam a hozzászólásaitokra! ;)
Az e heti képszerkesztésünk Gál Szandi munkája, akit az alábbi oldalon értek el. Köszönöm ezúton is neki!
Ne feledjétek, továbbra is várom a kérdéseiteket, és jövő hét végén hozom a következő részt. Jó olvasást kívánok,
Nilla
–
egy héttel később –
Ha tudtam volna, hogy rémálommá változtatja
az életemet, sosem csókolom meg. Ha gondoltam volna, hogy bántani fog, nem
mosolygok rá. Ha sejtettem volna, hogy megöl, sosem jövök ebbe a városba.
Stiles kedves volt, ártatlan és
vicces. Egészen addig, míg rám és másik tíz emberre nem támadt. Egészen addig,
míg meg nem próbált kinyírni.
Vért adni mentem a kórházba, miután
egy súlyos baleset történt, és minden potenciális véradót behívtak vészhelyzet
esetére. Miután levették a szokott mennyiséget, kissé kótyagos fejjel indultam
meg az automata felé. Szükségem volt egy óriási adag kávéra, és azt csak onnan
szerezhettem ilyen késői órán.
A véradástól embernek érezhettem
magam, ezért rendszeresen éltem is a lehetőséggel. Igaz, hogy rendelkeztem
néhány extra, megmagyarázhatatlan képességgel, a vérem azért hétköznapi maradt.
Kettőt kortyoltam csupán, amikor kitört
a káosz. Ordítozás támadt, a felsőbb szintekről ijedt és sérült emberek
rohantak le, orvosok és nővérek tessékeltek minket biztonságos helyre. A tarkóm
úgy bizsergett, mint még soha, szinte egész testemben éreztem a
természetfeletti erőket. A kávéspohár kiesett a kezemből, tartalma
szétfröccsent a fehér padlón. Nem gondolkodtam sokat, nem húzhattam az időt. A
szívem majdnem kiugrott a helyéről, úgy féltem, mégis tudtam, hogy tennem kell
valamit. Védelemmel születtem, ez volt létemnek egyik alaptörvénye – segíteni
és oltalmazni másokat.
Futva indultam meg a második emelet
felé. Mindenki onnan menekült, engem viszont odavonzott valami. A kihalt
folyosón én keltettem az egyetlen zajt, olyan hevesen kapkodtam a levegőt, hogy
még egy halottat is felráztam volna vele.
Egy pillanatra behunytam a szemem, és
elmormoltam a legerősebb védelmi igémet. Azonnal érzékeltem is, hogy működésbe
lép, és egyfajta láthatatlan burokkal veszi körbe a testemet. Merengésre nem
jutott túl sok időm, úgyhogy nekiiramodtam, és a következő folyosón
belefutottam abba az emberbe, akibe nem kellett volna.
– Stiles? – leheltem első
meglepetésemben.
A második akkor ért, amikor tudatosult
bennem, hogy valósággal lüktetett a tarkóm. Méghozzá miatta.
– Mit keresel te itt? – kérdeztem rá,
noha igazán rosszat sejtettem.
Stiles félrebillentette a fejét. Apró mozdulatától
kirázott a hideg. Semmi meleg, semmi derű, semmi emberi nem látszott rajta.
Olyan volt, mint egy... pszichopata.
Lassan lépkedtem hátrafelé, ő pedig sátáni
vigyorral sápadt arcán követett. Akárcsak ragadozó a prédáját.
– Nem gondoltam volna, hogy ilyen
könnyű lesz. Azzal, hogy idekeveredtél, megfosztottál a vadászattól, és emiatt szörnyen csalódott vagyok.
– Miről beszélsz? – leheltem.
Hátborzongatóan mosolygott, és az a rémes
balsejtelem ébredt bennem, hogy nem tudok elmenekülni előle. Több méter
távolságból is fojtogatott, és annyira megijesztett, hogy földbe gyökerezett a
lábam.
– Szeretek vadászni, úgyhogy adok
neked egy kis időt. Bánj vele okosan – suttogta kísértetiesen, mielőtt eltűnt
minden fény a folyosóról. Élesen beszívtam a levegőt és futásnak eredtem; úgy
rohantam, ahogyan a lábam csak bírta.
Próbáltam valami biztonságos menedéket
találni. Behúzódtam egy vizsgálóba, kezemet a szívemre szorítottam, és
megpróbáltam minden erőmet bevetni, hogy megnyugodjak. A szívem iszonyatos
verése bármilyen természetfeletti előtt leleplezett volna, úgyhogy cselekednem
kellett.
Két perc múlva viszont megéreztem egy
korábban már tapaszalt vérfarkas-bizsergést. Éreztem, hogy itt az alkalom tenni
valamit, gyorsan előbújtam a rejtekemből. A radarom nem tévedett: egy ismerős
alakba, Stiles barátjába ütköztem. A fiúnak most vörösen világított a szeme. A
lány, akit a múltkor is velük láttam, egy katanát tartott maga előtt. Meg sem
lepődtem.
– Arrafelé volt az előbb – mutattam a
második emelet irányába. – És azt hiszem, meg akart ölni.
A srác szeme újra barna lett. Talán
miattam, nem akart megijeszteni. Nem is sejtette, hogy valójában elég sokat
tudok a fajtájáról.
– Menj olyan messzire, amennyire csak
tudsz! – És nyomában a lánnyal már tovább is állt. A fenébe! Nem akartam
kijátszani a kártyáimat, egy alfa előtt azonban nem adhattam tovább az
ártatlant.
– Azt hiszem, tudok segíteni nektek.
– Nem tudom garantálni a biztonságodat
– rázta meg a fejét a fiú.
– Én viszont tehetek valamit a
tietekért. Higgy nekem!
Úgy tűnt, nem igazán teszi meg,
úgyhogy behunytam a szemem, és egy nagyon amatőr igével erőt képeztem magam
köré, amely élénken világított és vibrált. Nagyjából ötévesen tanuljuk ezt meg.
Láttam, hogy habozik, és könnyedén
kiolvashattam a szeméből, hogy másként döntene, ha nem szorítana az idő.
– Legyél nagyon óvatos, és maradj
mögöttünk!
Azzal elstartolt az emelet felé, én
meg gondolkodás nélkül futottam utána, mert igenis tenni akartam valamit. Nem
nézhettem tétlenül ártatlan emberek halálát, és most már nem voltam egyedül. Megérkezett
az erősítés. Nem menekültem el, bármit is mondott a kísérteties Stiles. Tudni
akartam, mi a fene folyik itt, és ehhez a legjobb emberbe futottam bele. Egy kis
balhé pedig igazán hiányzott már az életemből. A szuperhős-hajlamaim
felerősödtek, az adrenalin szétáradt a véremben. Az egész világnak nekimentem
volna!
Scott – tudtam meg a fiú nevét útközben
–, érezte, hogy merre kell keresnie az elmebeteg barátját. Hamar rátaláltunk,
csakhogy nekem nagyon úgy tűnt, inkább ő várt miránk.
Az egyetlen fegyverem a mágiám volt, úgyhogy
beleadtam mindent, és megpróbáltam megvédeni őket. Folyamatosan igéket duruzsoltam,
míg a többiek a semmiből előbukkanó, fekete alakokkal küzdöttek. Esküszöm, mintha
árnyékból lettek volna, nem lehetett őket eltalálni! Úgy néztek ki, mint valami
sötét szamuráj, és tutira nem emberiek voltak. Maszkot viseltek az arcuk előtt,
semmi sem állíthatta meg őket. Soha nem hallottam róluk korábban, így egyetlen
igével sem tehettem ellenük. És ez bosszantott meg kétségbe is ejtett
egyszerre. Ahhoz, hogy elpusztítsam az ellenfelemet, ismernem is kell azt.
Tehát zsákutcába futottam.
Ha egyedül maradtunk volna, percek
alatt kivégeznek minket. Csakhogy pillanatokon belül segítségünk érkezett:
újabb farkasok támadtak rá a szörnyekre. Gyorsan mozogtak, nehezen bírtam
követni őket. Minden erőmet összeszedtem, hogy valamennyi védelmet nyújtsak
nekik, csakhogy ennek megfizettem az árát. Folyamatosan gyengültem, és a
többiek sem bírták sokkal tovább. Volt, aki elterült a földön, és percekig nem
kelt fel onnét.
Ebben a káoszban jött el értem a vég.
Rémesen lüktetett a fejem, és nem
tudtam kiszabadulni a váratlan szorításból. Valaki két kézzel ragadott meg, és rángatott
el a folyosóról. Próbáltam sikítani, ám a számra tapasztott tenyér lefogta a
hangot.
Amikor az alagsoron keresztül
távoztunk, rájöttem, hogy Stiles kaparintott a karmai közé. Gúzsba kötött a rettegés,
és minden erőmet felhasználtam, hogy megerősítsem a védelmemet. Csak ebben
bízhattam, semmi többen.
– Te nem vagy valami okos teremtés,
Kennedy. Megmondtam, adok egy kis időt, mégis borzasztóan használtad fel. Nem
is értem, miért vagy te olyan érdekes – suttogta rettenetes hangon a fülembe.
Bevágott egy kocsi hátsó ülésére,
megbilincselte a kezemet. Alig bírtam mozogni, már a szememet is csak nagy
nehézségek árán sikerült nyitva tartanom. Az összes erőmet mágiába öltem.
– Miért csinálod ezt?
– Ó, én csak játszadozom – válaszolta
a kísérteties hang. – Bár jelenleg nem veled, te a járulékos veszteség vagy.
Volt egy kis csatánk Stilesszal, és én nyertem. Ennek értelmében sajnos te...
nemsokára halott leszel.
– Mi vagy te?
– Hát nem az, ami te. Sajnálatos, hogy
ilyen gyenge vagy, máskülönben még értékes is lehetnél.
– Scott megtalál.
– De meg ám. És én várni fogom őt.
Ezt mondta utoljára. Lehúzták a
függönyt.
Égető fájdalom cikázott végig a
testemen. Azt hittem, talán meghaltam, és a Purgatóriumba jutottam, ahol minden
ég, én is. Sikítani tudtam volna a fájdalomtól, és valószínűleg tettem is.
Minden olyan ismeretlen és rettenetes volt. Csak szabadulni vágytam ettől az
egésztől, valami azonban visszatartott. Nem adhattam fel, ezt verték belém. Túl
értékes voltam a halálhoz.
Erőt vettem magamon, és kinyitottam a
szememet.
Egy állatklinikán tértem öntudatra,
és ez csak fokozta a bizarr érzésemet. A gyógyszerek és állatok jellegzetes
szaga bekúszott az orromba. Kapkodtam a fejemet, hogy felmérjem a helyzetemet. Megláttam
Scottot, meg egy orvost, aki felém közeledett. Azt hiszem, tartózkodott a
szobában még valaki természetfeletti. Talán a vörös hajú lány. Csak ezután
hasított belém újra a fájás, szorosan behunytam a szemem.
– Semmi baj, Kennedy – mondta a doki.
– Minden rendben lesz. Helyre jössz.
– Ki a fene maga?
Elmosolyodott, vagy legalábbis valami
olyasmit, miközben próbált bizalmat ébreszteni bennem. Mégis úgy vibrált a
belőle áramló feszültség, mint egy elektromágneses mező.
A karomba fúrt tű ellenére felültem,
és megpróbáltam leküzdeni a szédülésemet. Mindent tudni akartam, lehetőleg azonnal.
Scott lépett mellém.
– Örülök, hogy élsz. Rendesen ránk
ijesztettél.
– Mi történt? – kérdeztem meg karcos
hangon.
– Konkrétan...
– Meghaltál – válaszolta helyette a
vörös hajú lány. – Megtaláltalak
hajnalban, hívtam segítséget, és kiderült, hogy valójában élsz – vonta meg a
vállát.
Bár néhány perce tértem magamhoz, ezt
az okoskát máris ki nem állhattam. Megpróbáltam csúnyán nézni rá, noha nem
igazán vette magára.
– Tudom, hogy halott voltál. Jó lenne rájönni,
most miért nem vagy az. Mi vagy te?
– És te mi vagy? – kérdeztem vissza
csípőből. – Merthogy csak annyira vagy hétköznapi, mint én.
– Kennedy, elismerem, hogy ez
rémisztő neked, de tudnom kell néhány dolgot. Miért választott téged Stiles?
Mit mondott neked? Hogyan élted túl? – vonta újra magára a figyelmemet Scott.
Mélyet lélegeztem. Nyilvánvalóan nem maradt
okom tovább titkolózni előttük.
– Mert én más vagyok. Bírok bizonyos
szintű... mágiával. – Éreztem, hogyan mélyül a csend a teremben, és
összpontosítanak a jelenlévők rám. – Sajnos nem sokkal, mert leléptem, mielőtt igazán
kiképezhettek volna. Amit tudok, az csak arra elég, hogy megvédjem magam és
néhány másik embert. Bár ezt sem csinálom valami fényesen.
– Akkor ezért vagy még életben.
Valahogy sikerült visszahoznod magad – mondta a lány, és először láttam rajta
igazi érdeklődést. Valami kicsit emberit. Bólintottam.
– Minket is megvédtél az onikkal
szemben. Köszönöm. Sajnálom, hogy ez történt veled – biccentett az alfa.
– Túlélem. Egyébként azt mondta,
várja, hogy megtaláld és magyarázott egy játékról, ahol Stiles vesztett... Nem
igazán értettem.
A többiek jelentőségteljes pillantást
váltottak egymással, csak engem hagytak ki belőle. Ettől sikeresen magamhoz
tértem annyira, hogy válaszokat követeljek.
– Tudni akarom, mi folyik itt. Mi
történt vele?
Scott sóhajtott egyet.
– Néhány hónappal ezelőtt tettünk
valamit, ami legyengített minket mentálisan. Stiles így tökéletes célpontot
nyújtott egy úgynevezett gonosz szellemnek, ami megszállta a testét. Káosz és
kín táplálja az erejét, úgyhogy amerre jár, ezt hagyja maga után. Próbáljuk
megmenteni, de elég rosszul állunk.
Egy gonosz szellem... Végül is
ilyesmivel minden nap találkozik az ember az én világomban.
Eszembe jutott a nevető szemű fiú, aki
még egy légynek sem tudna ártani. Eszembe jutott, hogyan mosolygott rám és
milyen ízű volt a csókja, ettől pedig elszorult a torkom. Rettegés fogott el,
hiába tudtam, hogy nem ő számolt le velem. Arra kellett emlékeznem, ki volt ő
korábban, és nem a karikás szemű gonosztevőre.
– Sajnálom – ráztam meg a fejemet. –
Nem tudok segíteni nektek.
Amilyen gyorsan csak lehetett, úgy szándékoztam
elhúzni a városból. Kihasználtam, hogy Stiles, vagy ami beléköltözött,
halottnak hitt.
Nem sokkal később elhagytam a
rendelőt. Nem állítottak meg, megértették. Túl sokat veszthettem, és eddig sem
jártam jól. Az, hogy gyakorlatilag meghaltam, kimerített, és szült néhány újabb
tetoválást a bőrömre.
Összeszedtem néhány ruhát, kellő
mennyiségű pénzt, majd elhagytam Beacon Hillst. Legközelebb csupán néhányszáz
mérfölddel később álltam meg, és álnéven kivettem egy hotelszobát.
Az első dolgom volt beállni a zuhany
alá, és folyatni magamra a forró vizet. Meg kellett tisztulnom.
A tükörben később jó alaposan szemügyre
vettem a bőrömet. Szőke hajamat a fejem tetejére kontyoltam, így zavartalanul
nézhettem végig magamon. A hátamat és a bordáimat már teljesen belepték a
haloványan körvonalazódó, megfejthetetlen mintákból álló tetoválások. Gyűlöltem
őket. Azt jelölték, használtam az erőmet, egy olyan erőt, amelyet sosem kértem.
Ez volt az ok, amiért elhagytam a
családomat is; nem vágytam arra, hogy kontrollálják az életemet, és megszabják,
mikor használhatok mágiát és mikor nem. Viszont ezzel veszélybe sodortam magam,
majdhogynem védtelenül néztem szembe a gonosszal. Stiles gond nélkül
megölhetett volna, valójában, ha egy
kicsit több energiát fektet a dologba. Az életem a kezében volt, és ő el is
vette azt.
Kirázott a hideg, ahogy a fiúra
gondoltam. Valósággal magamra parancsoltam, hogy úgy lássam őt, mint a klubban,
csakhogy a fülemben hallottam a saját elkínzott suttogásomat... Nem lelhettem
békét a gondolatokban, amelyek róla szóltak. Nem találtam megnyugvást, mégsem
tudtam kiűzni a fejemből.
Valami megváltozott.
Észrevétlenül vonzott a szörnyeteghez.
Nem, korrigáltam magam, a sráchoz, aki
előtte volt.
De hisz ez nonszensz! Nem is ismerem.
Egyszer megcsókoltam, na és?!
Éreztem, hogy ő más. Vagy talán csak annak
akartam hinni? Megbolondultam volna? Biztosan megmérgezett magával. A
sötétbarna, csillogó szemével... Kisfiús mosolyával... Természetes
őszinteségével... Elég legyen!
Megölt engem! Nem is akárhogyan:
egyszerűen kivégzett, bűntudat nélkül!
Az nem ő volt.
Attól még ugyanúgy fájt!
Ő sosem tenne
ilyet.
Nem bírtam tovább, bevettem egy
nyugtatót, és sikeresen átaludtam fél napot. Amikor felébredtem, zúgott a fejem
és fájt a hátam. Milliószor jobban éreztem magam, mint tegnap éjjel, ám még nem
sikerült meggyógyulnom. Odakint sötétedett. Rendeltem magamnak vacsorát, amihez
nem igazán nyúltam, betettem egy filmet, ami nem érdekelt – mindent
megpróbáltam, csak ne kelljen az idegállapotommal foglalkoznom.
Csakhogy a csend ördögi erővel bírt.
Elérte, hogy gondolkozni kezdjek, emlékekkel bombázott, és még arra is rávett,
hogy folytassam a veszekedést saját magammal. Tudtam, hogy ez így nem mehet
tovább.
Meg kellett őriznem a józan eszemet,
úgyhogy felöltöztem, és nekivágtam a nagyvárosi éjszakának. Felejteni akartam,
méghozzá mindent. Nem kellett több málnaízű gondolat vagy édes emlék. Annyi az
egész, hogy úgy lássam őt, ahogyan valójában volt: egy pszichopatának.
Megpróbáltam kitáncolni magamból a
feszültséget és leszarni a külvilágot. Szükségem volt erre. Az, hogy lényegében
meghaltam, olyan frusztrációt okozott, amelyet nem bírtam kiheverni némi ital
és szórakozás nélkül.
Három körrel később már egész jó
kedvem kerekedett. Hálát adtam a sorsnak, hogy kiváló kamu személyire tettem
szert, és zavartalanul iszogathattam. Tizenkilenc évesen az embert nem sok
helyen szolgálták ki. A melóról csaposként meg már ne is beszéljünk...
Végre élveztem az életemet, és kihasználtam
azt a cseppet sem elhanyagolható tényt, hogy egyszer sem bizsergett meg a
tarkóm. Emberekkel vettem körbe magamat. Persze nem mintha ők olyan nagyon
megbízhatóak lettek volna, például több idiótát kellett visszautasítanom egy
óra alatt, mint ahányszor pislogtam.
Nem állt szándékomban senkit sem pofán
verni, úgyhogy hajnali háromfelé leléptem. Amint a hideg levegőre értem, kicsit
kitisztult a fejem, és zökkenőmentesen tettem meg az utat a hotelig. Általában
ez így szokott lenni: amikor erőt is éreztem magamban ahhoz, hogy
szembeszálljak egy elmebeteggel, egy sem akadt az utamba.
Lerúgtam a magas sarkúmat, bedőltem a
kellemesen steril idegen ágyba. Forgolódtam egy keveset, míg megtaláltam a
megfelelő pozíciót, és sikerült elszenderednem.
Egy doboznyi édes és
hívogató málnáról álmodtam.
Szia! :)
VálaszTörlésHű, máris milyen eseménydús, és szuper jó első rész! *0* Alig várom a következőt is! :) <3
Szia!
TörlésBizony, ebben az első fejezetben elég sok minden történt, és remélhetőleg, ez érvényes lesz az összes többi fejezetre is :))
Köszönöm, hogy írtál!
Szia!
VálaszTörlésEddig nagyon tetszik, nem csalódtam. A történet csodálatosan ki van dolgozva, és az első fejezet kellően eseménydús volt - nem túl sok, de nem is kevés. A karakter tényleg jó, nem esett bele Stilesba az első pillanatban, de érezhető, hogy a fiú neki többet jelent, mint kéne :) Remélem, hamar folytatod, mert nekem nagyon tetszik, és imádom a történetet :) <3
Xoxo
Szmiszi
Szia!
TörlésKöszönöm szépen, nagyon kedves vagy. Jól ráéreztél a dologra, lényegében össze is foglaltál minden fontos infót. ;)
Folytatás jön a hétvégén, ahogyan ígértem. Köszönöm, hogy írtál! :)