Málnaízű Te – tizenkettedik fejezet

Sziasztok! :)
Szerda van, friss is van. Köszönöm az újra fellendült érdeklődést a történet iránt! Mondtam én, hogy csak egy kicsit bízzatok bennem ;)
Ezúttal is eseménydús fejezetet hoztam, viszont van egy rossz hírem is, a történet feléhez érkeztünk. Csak úgy repül az idő, ugye? Főleg, hogy hetente kétszer írok nektek. Na, de egyelőre nem kell aggódni, ez így is fog maradni, majd csak a legvégén lesz apróbb változás. :)
Jó olvasást kívánok! A képet ezúttal is Gál Szandi készítette, köszönjük!
PS: borítókészítő (képszerkesztővel ügyeskedő) kerestetik! Ha van hozzá kedvetek, időtök, kérlek, írjatok nekem!
Nilla

– a Maddox-átok –

Nyugtalanul és fáradtan mentem munkába. Ami, mondjuk, nem is csoda, hiszen az egész éjszakát ébren töltöttük, és Stilesszal egymást próbáltuk megnyugtatni. Még reggel is siralmas volt a hangulat, amikor ő haza, én meg a fürdőbe indultam. Nem a legromantikusabb rész, amikor az ember lánya közli, hogy lehetséges, elkövetkezendő halálát álmodta meg.

Megráztam a fejemet, hogy elűzzem ezeket a gondolatokat. Muszáj volt a feladatomra koncentrálnom. Semmi más nem jöhetett szóba. Tehát bementem, átöltöztem, arcomra ragasztottam a mosolyt. Acélidegekkel még azt az embert is elviseltem, akiről egy nappal korábban  azt gondoltam, elviselhetetlen. Kibírtam Maddox Frye társaságában úgy a napomat, hogy egyetlen szót sem szóltam hozzá. És ez bizony aggasztotta is őt. Nagyon. Mondhatni, elég viharosan váltak el az útjaink tegnap a parkolóban, úgyhogy biztosan számított valami folytatásra. Csakhogy én passzív maradtam vele szemben, akárhogy is próbálkozott, nem tudott kizökkenteni.

Túl feszült voltam ehhez a gyerekes játszmázáshoz. Ahogy reggel bejöttem és megláttam, tudtam, hogy nem akar bántani. Valóban igaza volt, amikor azt mondta, már réges-régen megtehette volna. Mégsem csinált semmit, a nagy szájától eltekintve. Ezért hát úgy, ahogy voltam, teljes életnagyságomban leszartam. Sokkal nagyobb problémák aggasztottak Maddoxnál.

Például az, hogy a közeledő halálomról álmodtam-e múlt éjjel.

Vagy az, hogy mindennek köze volt-e ahhoz a furcsa bizsergéshez, amelyet a latin bulin éreztem először, és itt-ott azóta is felbukkant?

Esetleg, hogy amennyiben rövid időn belül valóban eltávozom, Stiles hogyan vészeli majd át?

Sok, gyötrő kérdés. A francba velük!

Egy szó nélkül hagytam el délután az éttermet. A műszak végére az összes életkedvem elment, úgyhogy valósággal rohantam. A kocsimnál azonban Maddox elcsípett, és nem tudtam meglógni előle, mert egyszerűen beült mellém.

– Mit művelsz? – dörrentem rá.

Ez kritikusan szörnyű ötletnek tűnt, különösen, hogy éppen Stileshoz készültem.

– Te mit művelsz? – Mintha egy olyan vicc poénjára kérdezett volna rá fapofával, amin rajta kívül mindenki sírva röhög, ő meg egyedül nem érti.

– Elindulnék, ha nem zaklatnál – forgattam a szemem. – Nem elég nyilvánvaló?

– Az nem elég nyilvánvaló, hogy nem erre gondoltam? – pillantott végig rajtam egészen lesajnálóan, amolyan „ennél többet vártam tőled” módon. Hah! Egye meg a fene őt is! Kinek hiányozna, ha eltűnne? Nekem aztán nem! Maddox Frye egy rohadt nagy és fájó púp a világ hátán.

– Hagyjál engem lógva! – kiabáltam rá. – Megvan a magam baja, és nem érdekel a tied.

– Én igazából csak informálódni jöttem, nem barátkozni. Ezt kikérem magamnak!

– Jó, kérd ki nyugodtan, a kocsin kívül – biccentettem az ajtó felé.

– Indíts, aztán majd beszélhetünk róla. – Kényelembe helyezte magát, még a biztonsági övet is bekapcsolta. A fogamat csikorgattam, és átkoztam azt a percet, amikor a sors összehozott ezzel az idiótával. Akkor még rémisztőnek tűnt, most már rémisztően hülyének.

– Neked nincsen életed, vagy mi van? – morrantam rá, miközben sebességbe raktam az autót. – Rosszul fogsz járni az enyémmel.

– Most a hipszter pasidra gondoltál? Mert akkor nagyon berezeltem. Vajon mit tud elkövetni ellenem, rám ad egy vastagkeretes szemüveget, meg egy nagymamapulcsit? Már rettegek is!

– Stiles nem hipszter! – védtem meg azonnal. – Neki sajátos stílusa van.

– Stiles sztájl, vágom én – biccentett Maddox dölyfösen.

Meg tudtam volna nyúzni, esküszöm az égre. Maddox arroganciáját egy külön skálán lehetett mérni. Minden, ami csak a földön létezett, az ő egóját táplálta. Sőt, eleve azzal a céllal született, hogy az istenverte magabiztosságát növelje!

– Az apja a seriff, én a helyedben... – próbáltam fenyegetőzni, hogy még azelőtt kiszálljon az autómból, mielőtt túl késő lenne.

– És mit csinál, lelő? Netán a nyakamba zúdít egy adag farkasölőt? Ne viccelj már.

Hivatalosan, rövid, ám viharos smeretségünk után is biztosan kijelenthettem: Maddox túlságosan... Maddox az élethez. Mintha minden csak egy játék lenne számára. Ő úgy is vérfarkas, egy különleges teremtmény, hát hódoljon csak be neki a világ! Én legszívesebben a hátsójába hódoltam volna a lábamat. Nagy erőkkel. Nekifutásból.

Annyira elkalandoztak a gondolataim, hogy mit csinálnék vele, ha én lennék az erősebb, hogy csak arra eszméletem fel, amikor leparkoltam Stilesék háza előtt. Ajjaj. Ebből határozottan baj lesz!

– Még elmehetsz – próbáltam jó tanácsnak álcázni a könyörgésemet. – És mindketten jól járunk.

– Ugyan már, csibém! Én nem félek.

Amikor kiszálltam, és amikor Maddox is kiszállt utánam, Stiles megjelent az ajtóban. Kulcscsomót pörgetett az ujjain, és amikor felnézett... egyszerűen elejtette a csomót. Minden érzelme kiült az arcára: düh, sértettség, kíváncsiság. Nem a legjobb kombináció.

– Ken? – Bár engem kérdezett, a szemét le sem vette Maddoxról. Az persze elővette a vérfarkas-nézést, azzal bámult vissza rá. Olyan feszültségek csaptak össze a levegőben, hogy még a vesémben is éreztem.

Egy fél perccel később Stiles mindnyájunkat meglepte, amikor így szólt:

– Scott, ide tudnál jönni egy kicsit?

Arrébb léptem, hogy el tudjak kukucskálni a válla fölött. Scott abban a pillanatban nyitotta ki a bejárati ajtót, és nagyon bosszúsnak tűnt. Maddox meg zavartalanul tovább ácsorgott, mint aki jó műsort lát.

– Szuper, hogy így összegyűltünk, nem? – kérdezte végül mézes-mázos mosollyal, negédes hangon.

Az égre emeltem a pillantásomat. Te, aki odafent laksz! Mégis mit vétettem én, hogy ezzel a figurával sújtasz le rám?

– Miért jöttél ide? – tért rá a lényegre Stiles.

– Kennedy hozott – biccentett felém az „isten áldása”.

Scott és Stiles egy emberként néztek rám. Sütött a pillantásukból, hogy: te megőrültél?

– Ez azért nem teljesen igaz – fordultam Maddox felé. – Próbáltalak meggyőzni, hogy szállj ki a kocsimból.

– Mivel ő és az asztrálteste is itt vannak, próbálhattad volna jobban is – motyogta Stiles mögöttem. Lenyeltem a mosolyomat.

– Nem akarok balhét, srácok. Azért jöttem, hogy kicsit jobban megismerjük egymást.

Noha Maddox a kocsiban egész végig valami információról magyarázott, eszünk ágába sem jutott hinni neki. Minden szava gúnyolódás volt. Elég jól szórakozott rajtunk, ami azt illeti.

– Kennedy, majd holnap találkozunk! – búcsúzott, amikor rájött, hogy nem vagyunk vevők rá. – És ezt jó alaposan megbeszéljük – kacsintott rám, majd előhúzta a zsebéből a telefonját. Elindult az utca vége felé, miközben elindított egy hívást. A srácok felé fordultam, akik csak most fújták ki a levegőt.

– Megmagyaráznád? – kérdezte Stiles feszülten.

– Egész nap próbálkozott, de rá sem néztem. Amennyire csak lehetett, kizártam, aztán egyszer csak bevágta magát mellém, és itt kötöttünk ki! Valamit nagyon tudni akart.

Scott hosszan nézett utána.

– Bármi is az, nem kéne elárulni neki. Nem bízom benne.

– Még maga Maddox Frye sem bízik Maddox Frye-ban – sóhajtottam fel.

– Nem tetszik, hogy a teljes nevén szólítod – rázta a fejét Stiles. – Sőt, egyáltalán nem tetszik, hogy egy helyen dolgoztok, és együtt kocsikáztok! Különösen a tegnapi éjszaka után nem.

– Ugye, nem a féltékenység beszél belőled? – ráncoltam a homlokomat.

– A pánik beszél belőlem.

Rákulcsoltam a kezemet az övére, miközben bementünk a házba.

– Egyébként mit csináltatok? Megleptél, Scott.

– Jöttem a különleges és életbevágóan fontos gyűlésre, ahol kitaláljuk, ki és miért akarna az életedre törni. Hamarosan itt lesz mindenki.

Sejtettem, hogy ezek nem Scott szavai. Sejtettem, hogy... Megálltam a lépésben.

– Stiles! – dörrentem rá. – Miért ijesztetted meg őket is?

– Sajnálom, Ken, de ha tényleg baj van, akkor kell a többiek segítsége is. – Odalépett hozzám, tekintetét az enyémbe fúrta. – Nem fogom hagyni, hogy meghalj, érted? Esküszöm mindenre, ami szent.

Mondhatjuk, hogy a különleges gyűlésen semmivel sem lettünk okosabbak. Igazából csak arra szolgált, hogy még inkább kiakasszuk egymást, és közös erővel megállapítsuk, hogy egyelőre semmit sem tudunk. Viszont annál inkább kétségbeestünk, úgyhogy egyikünk sem repesett a boldogságtól.

Miután ketten maradtunk Stilesszal, és békésen összebújtunk a kanapén, hallgattuk a csendet. Ólmos fáradtság költözött belém, amit nem is csodáltam, hiszen éjjel alig aludtam. Az is szörnyű volt.

Stiles karja között, meleg bőréhez simulva, érezve az illatát azonban kezdtem laposakat pislogni. Amint viszont elszenderedtem, felkaptam a fejemet, mert féltem attól, mi következhet.

– Aludj – mondta a fülem mellett selymes hangon. – Semmi baj nem lesz.

– Nem tudhatjuk. Én még nem... Nem akarom látni.

– Néha el sem hiszem, hogy milyen egyformák vagyunk – sóhajtotta, amivel meglobogtatta néhány elszabadult hajtincsemet.

Én minden egyes nap, minden egyes pillanatában elhittem, ugyanis ő volt a másik felem. Már akkor is hozzá húzott valami, amikor nem ismertem. Minden lépésem ide vezetett.

Élveztem, hogy cirógat, hogy olyan gyöngéden bánik velem, mint egy rendkívüli porcelánnal. Ketten együtt valami utánozhatatlan alkottunk. Ketten együtt voltunk egy világ. Éppen ezért nem akartam elaludni – nem akartam látni, hogy meghalok. Sok mindent kellett még együtt elérnünk, és addig rengeteg csók, könny és nevetés várt ránk.

Én nem...

Elaludtam.

Egy napfényes mezőn találtam magamat, ahol százszorszépek nyíltak lépésenként, a közelben pedig egy méhecskék zümmögtek. Tökéletes, természetes csend honolt. Minden olyan emberinek tűnt, békésnek. Tettem néhány lépést, körbekémleltem. Sehol senki. Egy virágot a hajamba tűztem, és csak élveztem a pillanatot.

Váratlanul ért a hang. Összerezzentem. A hátam mögül érkezett – de mire megfordultam, már sötétség ölelt körbe, és a csendet elűzte néhány terepjáró berregése. Hunyorítottam a hirtelen fénytől, és vacogtam az éjjeli hűvöstől.

Közelebb mentem az autókhoz.

– Hé! – kiabáltam. – Hahó!

Kiléptem az egyik kocsi mögül. Csak ekkor vettem észre, hogy körbezártak egy másik négykerekűt.

– Mi folyik itt?

Nem válaszolt senki. Nem is látott senki. Mintha ott sem lettem volna. Körbesétáltam, de semmi. Nem értem el a kívánt hatást. Újból megborzongtam a hűvös széltől, amikor egy csapódó kocsiajtó hangja vonta magára a figyelmemet. Odanéztem.

A szüleim szálltak ki a járműből.

Fölbe gyökerezett a lábam.

– Anya! Apa! – ordítottam. – Itt vagyok!

Hiába akartam, valami a földhöz szegezett. Nem tudtam megmozdulni, csak nézni őket, bámulni tehetetlenül. Fiatalok voltak, akárcsak az emlékeimben. Gyönyörűek. És rettegtek. Érzékeltem a feszültséget a levegőben, és minden porcikámban tudtam, mi fog következni.

Meg fogják őket ölni.

Ekkor már tomboltam a dühtől, fájdalomtól és elnyomott haragtól – miért nem tudtam lépni egyet? Miért ragasztott egy különös erő a földhöz? Patakzottak az arcomon a könnyek. A szemem láttára végeztek az édesapámmal, és én csak nézni tudtam, semmi mást...

Az anyámmal együtt sikítottam fel. Minden kín felszakadt a mellkasomból, az elmúlt tíz év minden keserves emléke, magánya és hiánya. Egész testem égett a fájdalomtól. Láthatatlanul szenvedtem és hangtalanul sikoltottam – semmi sem juthatott el a szüleimhez. Mindketten a hideg földön feküdtek.

Bárcsak elhamvadhattam volna ott, abban a másodpercben! Bárcsak elevenen emésztett volna fel a tűz, hogy ne kelljen ezt átélnem!

Amikor elhomályosult előttem a kép, megszédültem, és előre zuhantam. Mielőtt azonban nekicsattantam volna a földnek, felébredtem.

Egy hátborzongató sikítás tört elő a torkomból. A könnyeim nem csak az álmomban potyogtak – a valóságban is zokogtam. A szívem úgy lüktetett, hogy attól féltem, bármelyik pillanatban megállhat. Stiles mellettem térdelt, falfehér arcán természetfeletti pánik tükröződött.

– Édes... édes istenem – suttogta eltorzult hangon. Remegett a keze. – Nem hiszem el, ezt nem hiszem el.

– Én... én... – hüppögtem. – Láttam... őket... meghalni. Ott voltam, és... Éreztem a tüzet, a fájdalmat... Én...

Stiles egy szó nélkül belekapaszkodott a kezembe, felrántott a kanapéról, és maga után húzott a fürdőszobába. Nem kérdeztem, hogy mit csinál, nem tudtam szólni sem, gúzsba kötött a félelem.

Úgy, ahogy voltam, és ahogyan ő is volt, ruhástól vont be a zuhanyzóba. Langyos vizet eresztett, hogy egy másodperc múlva már mindketten a vízsugár alatt álljunk. Vacogott a fogam, noha nem a víz miatt. Belülről fáztam. Belülről vacogtam. A kezem görcsösen kapaszkodott Stiles ingébe, nem bírtam elengedni.

Lassan apadtak el a könnyeim, miután összekeveredtek a cseppekkel. Csak akkor szólaltam meg, amikor biztosra vettem, hogy képes vagyok rá. A szavak kicsúsztak a számon, és még nagyobb galibát okoztak.

– A szüleimről álmodtam. Végignéztem, ahogyan megölik őket. Nem tudtam közbelépni, nem tudtam... semmit sem, csak sikítani. Az anyám is sikított. Sosem fogom elfelejteni a hangját.

Stiles elzárta a csapot, és gyorsan kerített két törölközőt.

– Leírtam, amit mondtál – nyelt egy nagyot. – És láttam, hogy szenvedsz. Nem reagáltál semmire – megrázta a fejét, elhaltak a szavai. Olyan kétségbeesett volt, olyan törékeny!

Mielőtt visszamentünk volna a nappaliba, hogy megnézzük a jegyzeteket, rendbe szedtük magunkat, és száraz ruhákba bújtunk. Kaptam egy baseballos pólót meg egy melegítőnadrágot, amelyek a világ legkellemesebb illatát idézték. Az övét. Ez nyugtatott meg annyira, hogy a feladatra tudjak koncentrálni, és kizárjam a fejemből a lidérces képeket.

Már tudtam, hogy az elmúlt időszakban semmi sem történt véletlenül. Hogy ez egy fontos üzenet, amelyet meg kell fejtenem. Egy mély levegő után ránéztem a papírra.

5Z1NR3 5Z1N 5Z1R6MR4 5Z1R6M K1C51 L1L16M

7UND3R V4GY J6L V1GY4ZZ

3GY5Z3RR3 3L5Z 3GY5Z3RR3 V4GY5Z

V4L4M1 M457

5Z1N35 C56D47

H6F3H3R 35 F3K373

P1P4C5V1R4G 4Z 3GY37L3N

K3DV3NC3D 5 K3DV3NC3M

GY3R3 4DD 4 K3Z3D 3LV15ZL3K M4G4MM4L

6D4 H6L V1R4G NY1L1K 4LK6NY4774L

Persze, első ránézésre nem volt semmi értelme. Másodikra sem. Megráztam a fejemet. Stiles ugyanolyan tűnődő és csalódott volt, akárcsak én.

Magamra húztam a takarót, hátamat az ágytámlának vetettem. Minden képtelenségnek és hülyeségnek látszott abban a pillanatban. Már abban sem voltam biztos, hogy normális vagyok-e.

Kifejezéstelen tekintettel bámultam magam elé. Mintha valami kiszívta volna belőlem az életet két éjszaka alatt.

– Ez volt a legrosszabb... – Nem tudtam befejezni a mondatot. Stiles átölelte a vállamat, megértően sóhajtott.

– Tudom. A nogitsune ehhez képest Disney-adaptáció.

A vállára hajtottam a fejemet. Bármit is hittem korábban, a világ valóban tele volt szörnyekkel, és nem lehetett előlük elrejtőzni.