Kettő (Fájva jó)

2017. február 1.
Sziasztok! :) Hoztam az előzőhöz hasonló pörgős fejezetet, remélem, tetszeni fog! :) Jó olvasást kívánok, és köszönöm a kommenteket, igazán jólestek!
Hamarosan jövök,
Nilla


Két órát aludtam összesen. A fejem zsongott, még két aszpirin után is. Sőt a forró zuhany után is, és akkor leginkább, amikor megszólalt a csengő. Összerezzentem, és gyors léptekkel Ian után iramodtam a fürdőbe.
– Megérkezett a haverod.
– Beengednéd? Vagy fogadjam ádámkosztümben?
– Miért ne? Nagy cimborák lettetek, nem? – kérdeztem vissza fapofával, de Ian arcán és felsőtestén és... Mindenén végignézve végül elnevettem magam. – Rendben van!
– Kösz, bébi.
Kifordultam a fürdőből, nem siettem el a dolgot. Még belenéztem az előszobatükörbe, és ellenőriztem a cicanadrág plusz kapucnis pulóver kombinációmat. A hajamat csapzottan fogtam össze a fejem tetején: élő példája lettem a vasárnapi viseletnek. Minél trógerebbnek néztem ki, annál jobb. Legyűrtem a fanyalgásom utolsó cseppjeit, és kinyitottam az ajtót.
Aúcs.
Napszemüveg, farmering, szakadt gatya. Nevan minden volt, csak vasárnapi viselet nem.
– Helló – biccentettem, és megpróbáltam nem felmérni őt. Segített, hogy a szemét eltakarta, mert egyáltalán nem hiányzott az óceánszín.
– Szia, napsugár.
Keményen néztem rá, és reméltem, ebből leveszi, hogy fogja vissza magát. Meg a száját is fogja, befelé. Csak azután kaptam a homlokomhoz zavaromban, hogy Nevan ellépett mellettem. A pillanatnyi, húszcentis távolság közöttünk, Nevan illata és már a puszta jelenléte is rossz hatással volt rám. Kiszáradt a szám, tekintetemet a járólapra szegeztem. A kétségbeesés hullámokban öntött el, először amiatt, hogy a szöszi az otthonomban tartózkodott, másodszor azért, mert az életemben is, harmadszorra pedig, hogyan mert napsugárnak szólítani?
– Sage? – kérdezte. Összerezzentem. Lassan sandítottam fel rá. – Jól vagy?
Összepréselt ajakkal bólintottam.
– Ian mindjárt jön.
Nevan egy hosszúra nyúló másodperc után elfordult, és körbenézett a nappalinkban. Számba vette a személyes csecsebecséket, a falon függő képeket és a dohányzóasztalon heverő dolgozatkupacot. A fél pár, szőrös mamuszomat.
– Nem vicceltél. Tényleg javítanod kell.
– Én nem szoktam hazudni – kértem ki magamnak.
Összeakadt a tekintetünk, és ezúttal ezerszer rosszabb volt, mint az előbb. Mert mélyebbre láttunk egymásban. A némaságban hallani lehetett a hatalmas szívdobbanásaimat. Nyeltem egy nagyot, és akaratlanul is pörgetni kezdtem a jegygyűrűmet az ujjamon. Megszakítottam a szemkontaktust, a konyhába léptem inkább. Remegett a kezem, miközben tányérokat szedtem elő.
Ekkor jött Nevan utánam, azonnal megéreztem a jelenlétét a helyiségben. Zsigerből éreztem, hogy meg fog szólalni, de mégsem azt mondta, amire számítottam.
– Van egy tetoválásod?
A lábamra néztem, a bokám alatt húzódó feliratra. Miért nem tudtam felkapni egy zoknit?! A válasz nyilvánvaló volt, úgyhogy nem feleltem neki.
– Mit jelent?
Jókora távolságra állt tőlem, lehetetlen volt, hogy kiszúrja az apró betűket. Ráadásul még el is fordítottam a lábfejem.
Ian jött be a konyhába, és hangosan, jókedvvel köszönt Nevanre, én pedig kihasználtam az alkalmat, hogy meglógjak. Felhúztam egy csíkos zoknit, de nem tértem vissza azonnal a társasághoz. Magamra néztem a tükörben. Közelebb léptem, az arcomat fürkésztem. Lerítt róla a zavartság.
– Mi a baj veled? – suttogtam. – Ne hagyd magad. Ne ereszd, amit felépítettél.
Elszántan néztem a saját szemembe. Tetszett ez az öntudatos lány. A régi, sötétben nevelt szobanövény már a múlté. Soha többé nem leszek ugyanaz a gyenge ember.

Felszegett állal mentem vissza a konyhába. Ian és Nevan egymással szemben ültek az asztalnál, egy-egy bögre kávé társaságában, és röhögtek valamin. Mintha legjobb barátok lennének. Nevethetnékem támadt.
Teát készítettem magamnak, és a pulton pihenő zacskóból előhalásztam egy jókora csokis fánkot. A reggeli nemhogy a nap legfontosabb étkezése, hanem a legjobb része. Tüntetőleg az asztal másik felére néztem, és meg sem kérdeztem, hogy kérnek-e valamit. Elintézik majd maguknak, nem?
Ian letette a bögréjét az asztalra, és ezzel egyidejűleg szólított meg.
– Bébi. Viccelsz velem?
A szeme nevetett, nem aggódtam.
– Nem akartam zavarni az ír köreiteket.
Jézus! Még nekem is feltűnt, milyen sértetten szól a hangom.
– Ugyan már, imádjuk az amerikai hátsódat – húzta az agyam Ian. Rávillant a szemem, amitől hirtelen elhallgatott, és inkább újra a reggelire koncentrált. Kettőnk között bárhol és bármikor tehetett megjegyzést a testrészeimre, de fültanú előtt! Ráadásul Nevan előtt! Elöntötte az arcomat a pír, mégis igyekeztem méltósággal elfogyasztani a fánkomat, és nem nézni semmire azon kívül.
– Meséljetek – kezdte Nevan. – Hogyan találkoztatok?
Akarattal kellett visszafognom magam, és rezzenéstelennek maradni. Még csak felé sem lestem. A hangja viszont ugyanolyan derült volt, mint mindig. Azt a tegnapi gúnyos árnyalatot csak mélyen szúrhattam volna ki, ha hajlandó vagyok kutatni utána.
– A kocsmában. Sage eljött a barátnőivel, és végig a sarokban ült, míg a többiek az asztalon táncoltak.
– Igazán?
– Szürreális látványt nyújtott egy pörgős buli kellős közepén, valamiért viszont azonnal megfogott.
– Aha.
Megint! Megint ugyanaz az aha, ugyanolyan hangsúllyal! Már nem bírtam tovább, Nevanre néztem. Figyelt valamit a tányérján.
– Amikor italt rendelt tőlem, megkérdezte, mi az ördögöt jelent a hely neve, és hogyan kell kiejteni. Öreg, hallanod kellett volna, ahogy mondta! Bármilyen nyálasan hangzik is, én aztán tudom, de...
– Jól van – köszörültem meg a torkom, nehogy Ian arról kezdjen mesélni, miként zúgtunk egymásba. – A vendégünket biztos nem érdeklik az unalmas részletek.
– Igazából de, nagyon is – dőlt hátra a székén Nevan. Mosolya mögül egy pillanatra elővillant a provokatív énje. – Jó régi ismerősökről hallani. És látni, hogy boldogok.
Legszívesebben a sípcsontjába rúgtam volna az asztal alatt.
– Ha már itt tartunk – vettem át inkább a szót. – Hogy vannak a többiek? Harper?
Elég régen beszéltünk utoljára. Igyekeztem nem zaklatni, az utóbbi időben pedig... Túl jól voltam, hogy kétségbeesetten rátelefonáljak. A jelek szerint ő is.
Egyetlen tizedmásodpercre szűkült össze Nevan szeme a fürtöske neve hallatán, alig láttam meg.
– Nem tudod? – a hangja nyugodtan csengett. – Pedig azt hittem, ti mindent megvitattok egymással.
Kihagyott egy ütemet a szívem. Nevan valahogy rájött, évekig tartottam Harperrel a kapcsolatot, velük, többiekkel pedig nem. A lebukás szégyene kiült az arcomra, még a korábbinál is rosszabbul éreztem magam.
– Én... – hebegtem. Aztán annyi. Egy hanggal sem jött ki több.
Nevan lassan felvonta a szemöldökét. Belülről mart a mozdulat gúnya. Tudtam, hogy igaza van.
– Úgy látom, lenne megbeszélnivalótok – szólt közbe Ian, ezzel rántott vissza a valóságba. Már majdnem bocsánatot kértem Nevantől, amiért túléltem a szakításunkat. Mekkora marha vagyok.
– Nem, nincs. Mindent letisztáztunk pár éve.
– Bizony – vigyorodott el a szöszi, és elfordult tőlem. – Haver, mikor megyünk horgászni?
Ian szeme felcsillant.
– Ezer éve nem voltam – Ian az órájára lesett. – Esetleg most, délután? Vigyünk sört, meg pár szelet húst a grillre.
– Benne vagyok. Elvégre szabadságon vagyok, vagy mi.
– Én meg nem nyitok ki holnap, szóval... Tényleg, bébi! Nem kérdezed meg Karolát is? Én majd babusgatom azt a kis tündérbogarat.
– Az nem lenne jó ötlet – ráztam a fejem. – Menjetek csak ketten.
– Most miért? Szerintem Karola megérdemel egy nyugis vasárnap délutánt. Vagy te nem így látod?
Ian az elevenemre tapintott. Bármit megtettem volna, hogy segítsek Karolának, és el kellett ismernem, egy összejövetel valóban jót tenne neki. Kevésbé érezné magát magányosnak. Csakhogy itt volt a szöszi... Ki tudja, akarja-e látni?
– Felhívom – döntöttem el a kérdést, és nyúltam a telefonért. Karola hamar felvette, a háttérből hallatszott Frances sírása.
– Sage?
– Baj van? – aggódtam ezúttal én.
– Nem, csak felébredt. Nyűgös.
– Van kedved kimozdulni egy kicsit a tópartra?
Ianre néztem. Vigyorogva bólogatott, és tűkön ülve várta a választ.
– Hát, nem tudom... Ma?
– Igen. 
– Kikkel?
– Velünk és... – nyeltem egy nagyot. Karola értette a hangsúlyt.
– Na ne. Ott van most?
– Itt.
– Akkord add oda neki a telefont! – vette elő az anyukás hangját, aminek nem lehetett ellenszegülni. Noha a kislánya csak egyéves, ezt a hangot Karola már tökélyre fejlesztette. Átnyújtottam a mobilom Nevannek, aki mélyet sóhajtva tette a füléhez.
– Szia.
Karola hangja a vonal másik végéről is kifogástalanul hallható volt.
– NEVAN JAMES! Visszatérsz a városba úgy, hogy nem szólsz? Hogy mered ezt?! És Frances? Rá nem gondoltál? Nem ezt vártam tőled. A többiek oké, de te? Mindazok után, amin...
De Nevan nem hagyta, hogy befejezze a litániát.
– Ki vagy hangosítva – köszörülte meg a torkát. Először uralkodott el rajta a zavar, furcsa volt és tőle idegen. Nem is tudtam, hogy ilyen jó barátok lettek. Karola nem említette. Bár igaz, nem is kérdeztem. Soha nem kérdeztem Nevanről. – Csatlakozzatok hozzánk, és akkor lesz alkalmunk megbeszélni. A kis hercegnőmmel pedig soha nem tudnám megcsinálni, hogy elmenjek egy látogatás nélkül. Még ajándékot is hoztam neki.
– Óh, igazán? – halkult el Karola. Biztosan el is lágyult, amit nem vettem jó néven. Ha ő nem rázza gatyába a szöszit, ki fogja?!
– Úgy bizony. Odaadom szívesen, ha...
– Mikorra is kéne ott lennünk?
Az eszem megáll. Nevan fél perc alatt rádumálta Karolát a horgászatra. Elégedetten nyújtotta vissza nekem a mobilt, és kacsintásra húzta a szemét. Vajon azt gondolta, hogy ez a fiúbandás sztárallűr még szexi?
A fiúk befejezték a reggelit, én viszont a fánkom maradékát tologattam a tányéromon. Nem számítottam semmi jóra ezzel a délutánnal kapcsolatban. Kezdjük azzal, hogy hogyan boríthatta fel Nevan az életemet fél nap leforgása alatt?
– Hozod a gitárod, ugye? – kérdezte hirtelen Ian, miközben már a nagy halfogásokat tervezték.
– Otthon nem hagynám.
Együtt fognak jammelni? Már csak ez hiányzott. És csak ekkor jutott el az agyamig, amit Nevan mondott. Otthon. Elhűlve néztem rá.
– Te itt laksz?!
– Jelenleg? Igen. Kibéreltem egy házat a belvárosban.
Nem, nem! Szó sem lehetett róla. Bele sem akartam gondolni, hogy itt lakjon, és még a pékségben meg az orvosi rendelőben is összefussak vele.
– És meddig szándékozol maradni?
– Mi ez, vallatás? – kérdezett vissza.
– Miért, van bevallani valód?
Egyikünk sem tágított. Egymásra meredtünk egy másodpercig, majd Ian mentette meg a helyzetet.
– Bébi, ne szívd úgy mellre. Elvégre ez egy nagy város...
Nem elég nagy. Nem elég ennek a két embernek. Megráztam a fejem. Tökmindegy.
– Rendben, akkor majd ott találkozunk.
Úgy húztam el a csíkot, hogy hátra sem pillantottam.
Ez az étkezés határozottan vitte a prímet a legrosszabbak között. Azt is simán kenterbe verte, amikor anyám meghívta Harpert vacsorázni. Az ötmillió éve történt, rémálmaimban néha mégis visszaköszönt. Még mindig. Még mindig álmodtam azokról a dolgokról, amelyekről nem kellett volna... És erre fel, menjünk horgászni, csapatosan! Nem lehetne, hogy inkább lefeküdjek, és senki ne szóljon hozzám?
Tehetetlenségemben magamra zártam a fürdő ajtaját. Leültem a vécédeszka fedelére, és hátradőltem. Most légy okos, Sage. Cifrát tudtam volna káromkodni.
Tíz perccel később felhangzott a kopogás.
– Beengedsz? – érdeklődött Ian.
– Attól függ.
– Egyedül vagyok.
Úgyhogy beengedtem. Nekitámaszkodott az ajtónak, én meg visszaültem a helyemre. Vártam a kérdéseit, bár azok nem jöttek. Felnyögtem.
– Ne csináld ezt.
– Azért várok valamiféle magyarázatot – bólintott.
– Ki nem állhatom! Begolyózom már attól, ha csak megjelenik.
Ian kissé félrebiccentette a fejét.
– Szerintem túlreagálod.
– Hogy?
– Ez a gyerek, szemmel láthatóan, csak vissza akarja kapni a régi barátait. Nem látod, hogy milyen normális próbál lenni?
– Ne védd!
– Na, most meg nekem támadsz majd – kacagott ki. – Komolyan, látnod kéne magad. Provokálod őt, és nem tetszik a válasz.
– Mi?! – pattantam fel. – Ez nem igaz! Vagy te talán nem hallottad a kétértelmű „ahákat” és láttad a sunyi pillantásokat? Azért jött ide, hogy engem kikészítsen!
– Bébi, megbuggyantál – nevette Ian. – Az egyetlen furcsaságot a te viselkedésedben láttam ma.
– Én is láttam, micsoda kebelbarátok lettetek. Sok bennetek a közös vonás?
– Sage, ne már.
– Fontos vagyok neked?
– A menyasszonyom vagy, mégis, mit gondolsz?
– Akkor hívd vissza, és mondd meg neki...
Ian közelebb lépett, kezével elkapta a derekamat.
– Én aztán nem. Viszont valamit nagyon szívesen megtennék – a fülemhez hajolt, aztán a nyakamhoz, végül meg... Elvesztettem a fonalat. – Igazából beindít ez a hirtelen ébredt hevességed.
– Akkor tegyél meg nekem egy apró szívességet – leheltem.
– Bármit. – Az ujjai már a pólóm alatt jártak, forró lehelete égette a nyakam bőrét. – Csak ne legyen benne egyetlen pasi se.
Felnyögtem, miközben a lehető legjobban hátrafeszítettem a fejem, Iannek helyet hagyva ezzel. A nyelve nedves köröket rajzolt az állam alá, a fülem mögé.
– Sajnálom, de akkor nem lesz hetyegés – préseltem ki magamból. Kevésbé hihetően.
Ian tenyere a fenekem alá siklott, és egy mozdulattal emelt a levegőbe. Lábamat a csípője köré fontam, így kapaszkodtam meg benne. Kivergődtem magam a pulcsimból, mire Ian ajka a vékony atlétán keresztül a mellemre talált. Éppen csak annyira harapott meg, hogy villámként szaladjon végig rajtam az inger.
– Ezt mondd még egyszer.
– Mit?! – nyögtem fel.
Beszélgettünk egyáltalán valamiről?
– Na, ugye.
Egymásba akadva jutottunk el a hálóig. Pontosabban a hálószoba puha szőnyegéig. A ruhák pillanatok alatt fogytak el rólunk, a sóhajok hangosabbak lettek. Ian utoljára a hülye zoknitól szabadított meg, majd a lábam közé térdelt. Végigcsókolt, ahol ért. A hajába túrtam. Ösztönösen emeltem a csípőmet, és vontam közelebb magamhoz. Behunyt szemmel élveztem a mámor és izgalom minden egyes forró percét, az egyre növekedő feszültséget. Számat erősen Ianére nyomtam, körmeimet a vállába mélyesztettem. Abban a pillanatban szükségem volt az érzés valóságára, a fájdalmasan kellemes szorításra, hogy egyben tartson. A vágy, mint valami ragasztó, szögezett egymáshoz minket.
– Szeretlek, Sage – búgta a számba két csók között.
Az ajkára haraptam. Az élet fájva jó.

2 megjegyzés:

  1. Szokásos fantasztikus!! Imádtam és kiváncsian várom az események alakulását. 😊

    VálaszTörlés