Hét (Szeress újra)

Sziasztok! :) Egy ízig-vérig pörgős fejezetet hoztam, nevetős, sírós, sírva nevetős... :D Mikor melyik éppen. Jó olvasást!
N.


– Oké, emberek! – Karola tapsolt kettőt, hogy mindenki felfigyeljen rá. – Felkészültetek az este csúcspontjára?
Mi? Milyen csúcspont? Nekem minden pillanatban csúcs volt elviselni Nevant. Vagy úgy mosolygott rám, mintha az ágyába csalogatna, vagy játszi könnyedséggel nézett keresztül rajtam. Mintha ott sem lennék. Eldönteni sem tudtam, melyik a rosszabb érzés.
– Juhhú, igen, ez az, naná! – zúgta a tömeg.
– Akkor gondolkozzatok el rajta... – síri csend, izgatottan várták, min is kéne elmélkedniük, amikor a szülinapos robbantotta a bombát –, hogy mit szeretnétek énekelni!
Hogy mit? Semmit! Nagyon-nagyon semmit.
– Yeeeee – kiabálták a többiek egyszerre. Körbenéztem, merre menekülhetnék.
– Először párokban kezdünk, hogy ne legyen lámpalázatok – nevetett Karola. – Itt, ebben a kalapban mindenkinek szerepel a neve. Mivel én vagyok a házigazda, így én húzom ki a szerencséseket.
– Igeeen! Alig várjuk!
Nekem nem lámpalázam, hanem pánikrohamom volt éppen, legalábbis úgy éreztem. Megpróbáltam a legcsúnyább pillantásomat lövellni Karola felé, ő viszont nem vette észre. Vagy nem akarta észrevenni, mindegy. Még egyszer körbenéztem, és a teraszajtó felé lopakodtam. Ha úgy tűnök el, hogy senki sem vesz észre, nem is fognak keresni majd. Jó tervnek tűnt, ebben mester voltam.
Ám ekkor... A balszerencse rám mutatott. Méghozzá a középső ujjával.
– Sage! – kiabálta Karola. Hirtelen mindenki megfordult, és rám nézett. – Gyere csak ide, segíts nekem.
Jaj ne. A lábam magától indult előre, miközben minden erőmmel megpróbáltam nem hasra esni. Az kéne még csak.
Amikor odaértem Karola mellé, belekapaszkodtam a kezébe. Reméltem, ez kellően jelzi, mi a véleményem a hülye akciójáról. A mosolya válaszolt helyette – és kellően jelezte, hogy direkt rendezte így a dolgokat.
– Oké, az első páros...
Nem nagyon izgatott, egyikük sem én voltam. Énekeltek valami nyálas dalt, jól megtapsolták őket, aztán ennyi. Jött a következő két szerencsétlen... Pechére Karolának sikerült saját magát kisorsolnia, úgyhogy fogtam a fényképezőgépet, és készítettem néhány fotót. Pont elkaptam egy pillanatot, ahol a fejét hátravetve nevet, és a kivetítőről visszaverődő fények kékre festik az arcát. Gyönyörű. Vidáman tapsoltam meg, noha a mosoly hamar az arcomra fagyott, amikor kimondta a nevemet.
Az az ujj megint rám mutatott, nem is akárhogyan.
– Sage. Te jössz, kislány!
Nyeltem egy nagyot. Karola az ajkába harapva matatott a párom neve után a kalapban. Valahogy rosszat, rettenetesen rosszat sejtettem.
– Ééés a szerencsésünk nem más, mint...
Rajtam kívül nagyjából senkit sem érdekelt, ki lesz az, amíg a szülinapos ki nem ejtett egy bizonyos nevet a száján. Onnantól kezdve hirtelen mindenkinek felcsillant a szeme.
– Nevan! Nahát – nevette Karola. – Az ír srácot kérjük ide!
Legszívesebben megvétóztam volna ezt a hülyeséget. Fejben gyorsan ki is számoltam, mekkora ennek a párosításnak a valószínűsége. Lehetetlenül kicsi. Biztos, hogy bunda!
Megérkezett a szöszi valahonnan hátulról, az ágyba bújós mosolyával együtt. Hát, annyi szent, hogy nem egyedül fog távozni, ha másokra is így néz.
– Mit énekeltek? – vigyorgott angyalian Karola. Az hát, angyal. A bukott fajtából. Ezután majd Azazelnek hívom.
Nevan meg mosolygott, mint egy...
– Nekem van egy ötletem. Viva La...
– Felejtsd el – szereltem le azonnal. – Jó lesz valami Ed Sheeran is.
– Nem – rázta a fejét Karola.
– Miért nem? – döbbentem meg. Eközben barátnőm a laptophoz lépett, és elindított nekünk valamit. A ritmusból hamar rájöttem, mit is, és elfehéredve fordultam Nevan felé. Persze rajta szemernyi kétség sem látszott, miközben fél kézzel beletúrt a hajába, előrelépett, és karcos, mélyebb hangon énekelni kezdte a Love Me Againt. Hogy választhatta Karola pont ezt?!
– Know I’ve done wrong, left your heart torn, Is that what devils do? Took you so low, where only fools go, I shook the angel in you.
Ne, ne, ne, végem. Úgy éreztem, menten megáll a szívem, ahogy ezeket a sorokat hallgattam. Mintha ezt a dalt rólunk írták volna. Nevan énekelt tovább, az én torkom viszont lehetetlenül elszorult.
A „can you love me again?” résznél majdnem felrobbantam.
Nevan látta, hogy mi történik velem, felém fordult, fél kezével elkapta a derekamat, és a fülemhez hajolt.
– Nem kell ezt csinálnunk.
Érzékeltem, hogyan dermed meg körülöttünk a levegő. A zene pedig csak ment tovább... Elérkeztünk egy fontos részhez. Erőt vettem magamon, ellöktem Nevant, és a szemébe nézve énekeltem a szöveget.
– I told you once, I can’t do this again, do this again, oh no. I told you once, I can’t do this again, do this again, oh no...

Úgy ért véget a számunk, hogy parázsló tekintettel meredtünk egymásra. Ezúttal külső máz és vigyor nélkül, nyersen. Ez a dal felkavart valamit, amit nem lett volna szabad. Nem véletlenül mondják, hogy ne bolygassuk a múltat.
– Ez... elképesztő volt. Egészen jó újraértelmezés – Karola igyekezett elterelni rólunk a figyelmet. – A következő párosunk pedig...
Félrenéztem, nem állhattam tovább Nevan pillantását. Halkan utánam szólt, sőt jött is.
– Sage, várj meg.
Elvonultunk az összes kíváncsi tekintet elől. Amikor négy fal között, kettesben maradtunk, hagytam, hogy az érzelmek kiüljenek az arcomra. Minden elkeseredettségem, félelmem, elnyomott sérelmem.
– Ne haragudj.
– Én... – mondani sem bírtam semmit. Csak néztem, és közben tudtam, hogy összedől a világom, amit felépítettem magamnak. Összedől, mert Nevan betette a kapun a lábát, és nincs lehetőségem védekezni. Ekkora túlerőre ugyanis nem számítottam.
– Nem kellett volna idejönnöm.
– Tényleg nem.
Leültem Karola vendégszobájában az ágyra. A tenyerembe temettem az arcom, de így sem volt jó. Éreztem a kimondatlan szavak súlyát a csendben. Ahelyett, hogy felolvadtak volna, agyonnyomtak.
– Nem tudok mit mondani – ráztam a fejem.
– Biztos?
Nem akartam a szemébe nézni, mert féltem, hogy nem tudnék újra elszakadni tőle. Visszajött miattam. És én még csak örülni sem tudtam neki, mert rettegtem attól, mit fogok érezni. Káoszt. Őskáoszt a mellkasomban.
– Nem teheted ezt velem. Nem bánthatsz folyamatosan.
– Soha nem akartalak bántani.
– Tényleg? – mosolyogtam fanyarul. – Az előbb sem?
– Az csak... – zavarában leszegte a fejét. – Fel akartam kavarni a rohadt állóvizet, érted? Elérni, hogy érezz valamit, hogy a nyamvadt jég megtörjön.
– Azt hiszed, nem érzek semmit?
– Azt látom rajtad. Mintha kiégtél volna.
– Te talán ugyanolyan vagy, mint évekkel ezelőtt? Mert akkor közlöm, hogy nem. Egyikünk sem az már.
– És szerinted attól – vált élessé a hangja –, hogy valaki megváltozott, érezheti még mindig ugyanazt, mint régen?
Felszisszentem. Ezzel akart szíven szúrni? Hogy a fejemhez vágja, még mindig ugyanúgy nézek rá, mindazok ellenére, amiken átmentünk?
– Semmit sem tudsz rólam.
– Mert nem hagyod!
– Mert akkor megint elmész! – fakadtam ki. – Vagy ez volt a célod? Beugrani, felborítani mindent, és aztán újra elhúzni?
– Természetesen nem, miért mondod ezt?
A fejemet ráztam.
– Attól még, hogy ártatlanul nézel, nem hiszem el rólad, hogy ártatlan is vagy.
Nevan szemöldöke a magasba emelkedett. Eddig valahogy gyötrődőnek látszott, ezúttal azonban teljesen döbbentnek.
– Komolyan érdekel, mi fordul meg a fejedben rólam?
– Hát erre nem fogok válaszolni.
– Pedig kellene. Néha úgy nézel rám, mintha hatrendbeli emberölésért ítéltek volna el, máskor úgy, mintha az ördög lennék személyesen, és akkor még nem is beszéltem az OMG-pillantásról.
– A miről?!
Felsóhajtott, közben a fejét ingatta. Félre is nézett.
– Amikor az „úristen, ez a fasz meg mit keres itt?” nézéssel küldesz a padlóra. Fogadjunk, hogy észre sem veszed, de annyi indulat és szó szerinti lenézés sűrűsödik benne, hogy ember legyen a talpán, aki állni tudja.
– Nem értem, miről beszélsz.
Valahogy sosem adódott lehetőségem az éles helyzetekben kívülről figyelni magamat. Jézus, ezen még gondolkozni is hajmeresztő volt.
– Ha már itt tartunk, és ilyen ügyesen kielemeztél engem, ejthetnél pár szót az aháról is!
Nevan ráncolta a homlokát.
– Aha – ejtettem ki az ő hangsúlyát utánozva.
– Nem is szoktam ezt mondani.
A szememet forgattam.
– Tényleg? Most tényleg ezt akarod játszani? Több mint elégszer mondtad ahhoz, hogy már én is megjegyezzem.
– Hmm.
– Ne hümmögj!
Egy pillanatra ledermedtem. Még magamat is sikerült meglepnem, milyen indulatosan csattant a hangom. Ő meg csak állt, és nézett rám ártatlanul. A szeme csillogott, és gyűlöltem az érzést, hogy oda akarok menni, és átölelni. Lecsókolni az arckifejezését, olyan közel húzódni, amíg a fülembe nem könyörgi, hogy legyek az övé. Újra. És újra.
Éreztem, hogy elpirulok. Krákogva elfordultam.
– Már az is zavar, ha hümmögök? – találta meg a hangját elsőnek Nevan.
– Térjünk vissza az ahára.
– Ez a híres aha biztos valami berögződés. Nem tudatos.
– Aha! – nyögtem be.
Nevan olyat tett, amire nem számítottam: elnevette magát. A hang egy pillanat alatt hidalta át a köztünk lévő távolságot, és törte meg a jeget. Igyekeztem visszanyelni, de már nem tudtam elrejteni a mosolyomat. Ez a nevetés talán száz év múlva is ugyanígy fog hatni rám.
– Miért veszekedünk tulajdonképpen?
– Én nem veszekedem veled. Ezt már megmondtam – felálltam az ágyról. – Ideje visszamennünk a bulira. Biztos hiányolnak... téged. Engem nem annyira.
Nev közelebb lépett. Azt hittem, beleszakadok a feszültségbe, amit az egyszerű mozdulat idézett elő. Ezúttal már nem vert le a víz a közelségétől, éppen ellenkezőleg, melegség ömlött szét bennem. Éppen ezért Nevan nem lehetett ugyanazon a négyzetméteren, ahol én. Sőt, talán az lenne a legjobb, ha ugyanazon a kontinensen sem lenne.
– Nem kéne visszamennünk. Karola éppen ezt akarta. Nem vetted észre?
– Ha már itt tartunk – bólintottam. – Nem kéne elmesélned vele kapcsolatban valamit? Úgy néz ki, mintha nektek titkaitok lennének.
– Én azt hittem, itt csak kettőnknek vannak titkai.
Újra fellángolt a zavarom, na meg az arcom is.
– Hihetetlen, hogy még mindig el tudsz pirulni – mosolyodott el, ajkát félig beharapva.
Elfordultam, nem állhattam a tekintetét, és az ajtó felé indultam volna, ha nem áll ott előtte. Ekkor jöttem rá, csapdába estem. Beszorultam egy szobába, amelynek minden szegmensét Nevan jelenléte töltötte be, és csak akkor menekülhettem meg, ha közel lépek hozzá, és lenyomom. Ám ekkor, mint aki látja a gondolataimat, az ajtónak támasztotta a hátát. A fenébe. Megköszörültem a torkom.
– Csak melegem van.
– Igazán? Akkor vegyél le valamit.
Hirtelen villant rá a tekintetem. Megpróbáltam távol tartani magam még a tekintetétől is, de valósággal provokált, hogy figyeljek rá.
– Alábecsülsz. Ki tudok én mászni az ablakon is.
– Megpróbálhatod.
Elfordultam. Aztán vissza. Meggondolás nélkül robbant ki belőlem a kérdés:
– Mióta lettél ilyen szemtelen?
– Rávilágítottál, hogy mindketten megváltoztunk. Ez is része a csomagnak.
– Szerencsére – morogtam.
– Nézőpont kérdése.
– Állj el onnét, erre innom kell.
Nevan összefonta a karját a mellkasán. A vállán megfeszült az ing. A csudába. Tényleg ki kellett bújnom a farmerdzsekimből, vagy fennáll az esélye, hogy meggyullad az agyam.
Nevannek a szeme sem rebbent. Cakkra ugyanúgy állt ott, mint az előbb, de le mertem volna fogadni, hogy így jobban tetszett neki a látványom. Éreztem.
– Kicsi ez a szoba kettőnknek – tettem csípőre a kezem.
– Nem tudom – körbekémlelt. – Nekem komfortosnak tűnik.
– Ne táncolj már az idegeimen!
Nem válaszolt. Ennek örültem is egy pillanatig, de sajnos csak addig, mert rájöttem, hogy a csend sokkal veszélyesebb a szavaknál. A csend hallgat, sunyi, alattomos. Önfegyelmet és felnőttséget erőltettem magamra.
– Mesélj inkább. Milyen vad bulikon vettél részt, és hány csajt... Ismertél meg? – korrigáltam időben.
– Azt hittem, erről nem beszélünk.
– A múltkor még nem is. Azóta viszont sok minden megváltozott.
– Például?
– Loptál tőlem egy fényképet, elénekeltél egy olyan dalt, amit jobb lesz soha többé nem említeni, és bezártál ide! Szerintem ez bőven elég indok arra, hogy kiteregesd a szennyesedet.
– Nem vagy bezárva. A másik kettőt nem tagadom.
– Hah!
– Ha elkezdjük ezt a játékot, úgy fair, ha te is válaszolsz.
– Úgy lesz a legfairebb, ha arrébb mászol vagy tíz méterrel, és hagyod, hogy kisétáljak.
Nevan színpadiasan felsóhajtott.
– Az ajtó nyitva van.
– Viszont az útban szobrozol!
A félelmetesen magabiztos mosoly az ajkán, amivel jelezte, hogy tudja, nem merek a közelébe kerülni, megakasztotta a lendületemet. Letettem a tervről, hogy elterelem a figyelmét, és elfutok.
– Jól van – bólintottam pár pillanat gondolkodás után. – Mehet a játék. Csak egyszer tagadhatod meg a válaszadást vagy a kérést. Amint másodszorra is passzolsz, a játék véget ér, és kiengedsz.
– Rendben van.
– Én kezdem. – Nevan rábólintott. – Mutasd a képet.
Összeszorította az ajkát. Sejtettem, hogy ezt nem fogja annyira szeretni, mint a vérem szívását. Kelletlenül előhúzta a telefonját, és feltartotta, hogy láthassam a képernyőt. Közelebb léptem, a mobilt viszont nem adta a kezembe.
A szöszi felszabadult félmosolya és a mellkasához simuló alakom döbbenetes hatást nyújtott együtt. Az a két ember ott, a fotón... Valahogy összetartozott. Ez a kettő viszont itt, a valóságban egy kicsit sem.
Elrakta a telefonját.
– Mutasd a tetoválásod. Leültem az ágyra, és a lehető legnagyobb büszkeséggel raktam át az egyik lábamat a másikon. Egyenes háttal felhúztam a szoknyám alját, és kivillantottam a tetoválást a bokámon. Egyedül a tekintetem lángolt a felháborodástól – ezt a pofátlan kérést.
Nevan otthagyta az ajtót, és hozzám hajolt. Noha nem engedtem túl közel, nagyjából úgy, ahogy ő tartotta a képet előttem.
Elolvasta a szavakat. Halkan sóhajtott. Nem nézve a szemembe támaszkodott vissza korábbi helyére.
– Bon Iver?
– Én jövök – nyomatékosítottam. És már tudtam, hogy szemét leszek. – Vigasztalódtál utánam más lányokkal?
Nevan gondolkodás nélkül rávágta:
– Passz.
Azt a...!
Csípőből érkezett vissza a kérdés:
– Vigasztalódtál utánam másokkal?
Kis híján a nyelvembe haraptam, hogy ne jöjjön ki belőlem egy káromkodás. Közben viszont eldöntöttem, hogy nem én leszek az, aki elveszíti ezt a játékot. Olyan sokat buktam már! Megacéloztam magam.
– Nem – préseltem ki a szót, ami súlyosan lógott a levegőben. Láttam Nevan tekintetében a csodálkozást, és azt is, hisz nekem. Ideje volt lerendezni a többit. – Megbántad, hogy itt hagytál?
Összeszorította az ajkát. Vívódott a felelettel. Halk és hideg volt a hangja, amikor megszólalt.
– Passz.
Valahogy sejtettem. Éreztem, hogy ez lesz. Már nem tartotta olyan keményen a vállát, alig láthatóan arrébb is húzódott. Felkeltem, és megingathatatlanul indultam az ajtó felé. Így is közel kerültünk egymáshoz, a hidegség viszont határozottan elviselhetővé tette ezt.
– Én nyertem – suttogtam, és magára hagytam.
Miközben egy olyan helyet kerestem, ahol egyedül tölthettem néhány percet, hogy összeszedjem magam, a dal járt a fejemben, amiből egy részletet magamra tetováltattam. Ezúttal a többnél is többet jelentett.

„So try to be somebody, so try to feel somebody, so try to leave somebody, so hard to be somebody.”