Tizenegy (Remény)

Sziasztok! :) Meghoztam az újabb kis fejezetet, jó olvasást hozzá, a következőt nagyon szerettem írni, úgyhogy alig várom, hogy hétvége legyen, és ti is láthassátok! ^^
Mindenkinek szép hetet kívánok,
Nilla


Fogtam a cuccaimat, és hazaköltöztem, amíg nem találtam új albérletet. Magamnak. Ahol egyedül fogok élni. Megfogtam a gyűrűsujjamat, amelyet már nem díszített ékszer. Szinte szíven ütött a kis karika hiánya.
Viszonylag könnyedén sikerült összeszednem magam, és kimennem Karoláék elé a reptérre. Idegesen vártam, hogy végre megjelenjenek, de a gépük késett vagy fél órát. Felpattantam a helyemről, amikor végre feltűntek a színen. Szinte rohantam feléjük.
– Végre! – borultam Karola nyakába, és fél kezemmel Francest öleltem. Majdnem összerogytam a boldogságtól, hogy végre viszontláthattam őket. Karola kacagott.
– Alig egy hete mentem el! Ugyan, mi történt?
Nyomtam egy puszit a tündérem buksijára. Ugyanúgy örült nekem, mint bármikor máskor, ki is nyújtotta pici kezecskéjét felém.
– Minden – leheltem Karola felé.
– Miért nem hívtál fel? – érezte meg a helyzet komolyságát azonnal, és az arcomat fürkészte. Pillanatokon belül... – Te sírtál. És nem alszol pár napja.
– Kész káosz az életem. Gyertek, együnk valahol, biztosan éhesek vagytok.
Karola elkapta a bal kezem, megállásra késztetett.
– Mi a baj?
Egy pillanatig néztünk egymásra, aztán megérezte. A gyűrű hiányát az ujjamon. Elképedve emelte fel a kezemet, és meredt rám falfehér arccal.
– Addig sehova sem megyek, amíg ezt meg nem magyarázod!
– Elhagyott – suttogtam, és kitöröltem a könnyeket a szemem sarkából. – Azt mondta, elenged, mivel nem ugyanazt akarjuk már az élettől.
– És mindezt egy hét alatt?!
– Azt mondtam neki, hogy még nem akarok gyereket.
– Ő pedig erre kirúgott?
– Nem. Elengedett.
– Hol a különbség? – csattant fel Karola indulatosan. Becsatolta Francest a gyerekülésbe, és beültünk a kocsiba. – Majd én vezetek... – biccentett.
– Köszönöm...
– ... és egyenesen elütöm Iant.
Még ennek a keserves helyzetnek az ellenére is elmosolyodtam.
– Még mindig ki akarsz nyírni néhány pasit?
– Csak bizonyos alakokat.
– Kérlek, mesélj. Hogy élted túl Austin mellett?
Elindultunk hazafelé, és Karola nagyot sóhajtott, mielőtt belekezdett volna. Félretette a napszemüvegét, hogy ne zavarja vezetés közben. Ekkor tűnt fel, milyen csodálatos napbarnított színű a bőre.
– Hát... – húzta el a száját. – Először azt hittem, felrobbanok mellette. Aztán láttam, hogyan bánik a lányával... Hiába nem látogatta meg három hete, ennek nyoma sem látszott rajta. Ő etette és altatta is.
A hangja egészen ellágyult. Ez a tónus mély szeretetről árulkodott, és már tudtam, hogy valami történt közöttük.
– Próbáltam neki elmagyarázni, hogy ez nem így, és...
– Karola, összejöttetek? – tértem a lényegre.
– Majdnem. Végre együtt voltunk, mint egy normális család, és ahogy rám nézett... Nem bírtam magamat távol tartani tőle, érted?
Ezt nagyon is átéreztem.
– Aztán?
– Azt mondtam neki, hogy nem esek hasra egy hétvégétől. Ha a családját akarja, akkor mutassa meg. Tegyen érte.
– Hiszel abban, hogy így lesz?
Egy másodpercre rám nézett.
– Reménykedem.
Azt hiszem, a lelkünk mélyén mindketten ezt tettük. Reméltünk.


Ahogy sejtettem, nem kellett túlzottan sokat várni arra, hogy Austin felbukkanjon Savannah-ban. Éppen Karolánál voltam, amikor megjelent. Frances a szőnyegen játszott, Karola egy könyvön dolgozott, én meg csak ültem, és próbáltam valamit kezdeni az életemmel. Karola kérte, hogy látogassam meg, én pedig jöttem, mert nem tudtam mást tenni. Ebbe az „idillbe” érkezett meg Austin, mindannyiunk legnagyobb döbbenetére. Szemmel láthatólag ő is meglepődött, hogy engem is ott talált. Frances hangos kacagással adta tudtunkra, hogy örül az apukájának, Karola egy kicsit elsápadt, de a szemében tüstént csillant valami melegség. Én meg igyekeztem kipréselni magamból egy mosolyt, miközben Aus megölelt.
– Hogy s mint, Sage? Régen láttalak.
– Minden okés. Megyek is, nem zavarlak titeket.
– Dehogy mész! – parancsolt rám Karola, majd az exére nézett. – Megtudhatjuk a látogatásod okát?
– Látni szerettelek volna titeket.
– Óh. Másodszorra egy héten? – gúnyolódott Karola, jogosan is.
– Mondtam, hogy mostantól több időt fogok eltölteni itt. Ami azt illeti, vettem egy házat is – huppant le Frances mellé, és vidáman a karjába kapta. – Itt van apuci szeme fénye!
Döbbenten néztünk egymásra Karolával. Austin visszaköltözik a városba?
– Mégis hol?
– A közelben. Csak pár utcányira innen.
Ahogy Karola és Aus egymásra pillantottak, abból határozottan éreztem, hogy nekem mennem kell. Ha nem is esnek egymásnak két percen belül, valami történni fog. Ami azt illeti, sem hallani, sem nézni nem akartam. Ám Austin ekkor hirtelen felém kapta a pillantását.
– Mi újság, Sage? Milyen a suli?
– Nagyon jó.
– Hallom, bulizni is szoktatok – vigyorogta.
– ????!!!!?
Elkerekedett a szemem. Ezt mégis honnan a...
– Ajaj, elszóltam magam? – nézett fel rám bűnbánóan. Elővettem a „válaszokat akarok” arckifejezést, és Austin vette a lapot. A térdére ültette Francest, miközben megadva magát beszélni kezdett. – Nevan mesélte, de ne akadj ki, oké? Csak boldog volt, és el akarta mondani valakinek. Mióta szüneten vagyunk, tudod, kevesebbet beszélünk. Régebben minden percben ott voltunk egymásnak, és most nem. Úgyhogy dumáltunk egyet.
– Dumáltatok. Király.
– Még mindig utálod?
– Nem – nyeltem egyet. – Viszont felettébb örülök, hogy elment a városból.
– Tegnap este visszajött.
– MI?! – ugrottam fel a kanapéról a hír hallatán. – Miért?
– Öööö, nem tudom?
– Ugyan már! – reccsentem rá. Kit akart ezek után hülyének nézni, most komolyan?
– Talán a koncert miatt.
– Milyen koncert?
– Sage, átmentél terminátorba – nevetett Austin. – Úgy faggatsz, mint valami FBI-nyomozó.
– Akkor melegen ajánlom, hogy válaszolj.
– Ed fog énekelni egy kis pubban, akusztikus, zártkörű, minden, ami chill out.
– Ed? Ed Sheeran? – felejtettem el még levegőt venni is.
– Igen.
– Itt, Savannah-ban?
– Aha.
– Mikor?
– Péntek este.
– Most fogok szívrohamot kapni – néztem Karolára falfehéren.
– Semmi gond, megoldjuk – biztosított barátnőm.
Visszalestem Austinra. Ennyivel szinte jött nekem, amiért lebeszéltem Karolát a meggyilkolásáról.
– Te is mész?
– Nem, ezt most sajna kihagyom.
– Pedig menni fogsz – sziszegtem rá. Félig elképedve, félig nevetve vizslatott.
– Komolyan furcsa vagy. Régebben nem voltál... ilyen.
– Hosszú történet – sóhajtott közbe Karola. – Remélhetőleg hamarosan visszakapjuk a régi barátunkat.
– Karola! – fordultam meg. – Úgy beszélsz rólam, mintha én lennék az ördög!
– Hát az fix, hogy már nem vagy az angyali Sage sem.
– Na, jó, én inkább hazamegyek. Aus, neked adok egy napot meggondolni magad a koncerttel kapcsolatban. Valahogy bejutok, akkor is, ha vér fog folyni.
– Jézusom – röhögött ki.
– Inkább ne is kérdezd – ajánlotta Karola.
Nyomtam egy puszit Frances kobakjára.
– Én leléptem. Ha valamelyikötők kinyírja a másikat, akkor hívjatok, mert van ásóm. Puszi!
Gyorsan eltűztem onnét. Vártak otthon a kiadó lakásokról szóló hirdetések és a javítatlan beadandók. Meg a rakás gondom, ami elől nem futhattam messzire. Austinnak valójában átkozottul igaza volt velem kapcsolatban. Valami megváltozott bennem. Valakit elvesztettem. És kegyetlenül hiányzott Ian. Napjában majd’ hatszázszor akartam felhívni, hogy megkérdezzem, mi újság vele, és halljam, hogyan mondja azon a bársonyos hangján, hogy helló, bébi. A magányos estéimen a lelkemet is eladtam volna ezért a pillanatért.
Ennek tetejébe Ed Sheeran a városba érkezik, és ha nem lehetek ott azon a koncerten, bizony isten, megölök valamit.
Nagyon nehezen csöppentem álomba. Mintha ennyi megnyugvás sem járna nekem. Hogy még éjjel is érezzem, milyen életet vívtam ki magamnak a döntéseimmel.
Már az ébresztő megszólalása előtt magamhoz tértem. Lassan készülődni kezdtem, és percenként az órámra lestem. Azon nyomban fel akartam hívni Austint, és megkérdezni, hogyan döntött. Bevállalja ezt a koncertet úgy, hogy én lehessek a plusz egy fője? A másik opcióra gondolni sem bírtam.
Nyolc óra után nem tudtam tovább várni, és bombázni kezdtem az üzeneteimmel.
Austin, ugye meggondoltad magad?
A régi barátságunkra tekintettel, kérlek, tegyél meg nekem ennyit...
Légy kedves, oké? Most igazán nagy szükségem van erre.
Kössünk üzletet! Te is kérhetsz cserébe valamit, rendben?
Aus, válaszolj!!!
És még csak tíz óra volt. Lassan megkörnyékeztem Karolát is, aki annyit ígért, megtesz minden tőle telhetőt, de Austin még az este folyamán lelépett tőle, úgyhogy jelenleg nem tudja válaszadásra bírni.
Csalódottan horgasztottam le a fejem a tanáriban. Rosszulesett, hogy kérnem kellett, sőt könyörögnöm, az pedig még borzasztóbb volt, hogy süket fülekre találtam. Hiszen Aus tegnap kijelentette, ezt az eseményt kihagyja, és mégis, ki vagyok én, hogy rákényszerítsem az ellenkezőjére? Soha nem voltunk olyan nagy barátok, hogy ezt megtegye értem. Már a sírás kerülgetett, de úgyis elküldtem neki az utolsó üzenetem.
Bocs. Többet szóba sem hozom.
És erre sem válaszolt. Momentán nem is bántam, akarta látni a nyavalya az elutasítását. Néha a csend a legnagyobb üzenet.
Tanítás közben egy olyan nyilvánvaló dolgot számoltam el, amiért mérhetetlen zavarba jöttem. Az egyik kislány mutatott rá a gondra, hogy sehogy sem jön ki neki a jó eredmény, így kénytelen voltam újra levezetni az egészet. Ekkor láttam meg az orbitális hibát a táblán, és azt sem tudtam, mivel magyarázzam meg nekik a tévedésem. Ez határozottan nem az én napom volt. Az sem dobott sokat a helyzeten, hogy erős kialvatlansággal küzdöttem.
Így talált rám a péntek. Magányosan, már majdhogynem tébolyultan, haraggal az egész világ iránt. Úgyhogy hazafelé megálltam a benzinkúton, és vettem némi piát. Szükségem is lesz rá, hogy ép ésszel túléljem az estét. Anya még nem ért haza, amikor én igen. Levágtam a cuccaimat az asztalra, befészkeltem magam a régi kanapé számomra legkedvesebb sarkába, és lepattintottam a kupakot az első üveg sörről. Soha nem szerettem különösebben, a hangulatom viszont megkívánta.
Kanapén, magányosan, sörrel a kezemben. Ez igen. Erről aztán igazi dalt lehetne írni. Közben ez ki is akasztott, mikor lettem ennyire szánalmas? A helyzet is csak bizonyította, milyen csapnivaló szülő lennék most.
Ekkor jelzett a telefonom bejövő üzenetet. Unottan pillantottam a képernyőre, ám rögtön feltűnt Austin neve.
Még mindig menni akarsz? – írta.
Meggondoltad magad?
Mondhatni. Nyolctól kezdődik a buli, hétre légy készen.
Igenis, főnök!
Öt óra volt, úgyhogy jobbnak láttam sietni. Még a sörömet sem ittam meg, azonnal a fürdőszobába rongyoltam. Elmerültem egy kádnyi forró vízben, és máris azon kattogott az agyam, mit vehetnék fel egy Ed Sheeran-koncertre. ED SHEERANRE! A következő gondolatom viszont az volt, milyen szívesen osztanám ezt meg Iannel. Szinte láttam magam előtt az önfeledt mosolyt az arcán, és hallottam fülemben a hangját. Azt a mindenit, bébi!
A könnyeim a kád vizébe csorogtak. Hogy lehet ezt az érzést elviselni?
Kénytelen-kelletlen magamba erőltettem egy fánkot, hogy ne ájuljak el a nagy buli közben, és csupán kétszer öltöztem át, mert többre sajnos nem jutott időm.
– Jól nézel ki – mosolygott rám anya, miután látta, hogy tíz percre meredek a tükörképemre. Próbáltam lazára venni a figurát, és a térdénél kiszakított, fekete nadrágot, piros tornacipőt és egy sima, minta nélküli fehér felsőt vettem fel. A csuklómon zörgött néhány karkötő, a hajamat egy copfba fogtam össze. Már csak a piros bőrdzsekim hiányzott. – Nagyon alter vagy.
– Tessék? – fordultam felé mosollyal az arcomon. – Ezt honnan tanultad?
– Mégis mit gondolsz? Nem vagyok olyan őskövület!
Kuncogva öleltem meg.
– Soha nem is leszel az.
– Vigyázz magadra, jó? – fogta két tenyere közé az arcomat.
– Ugye tudod, hogy már felnőtt vagyok?
– Nekem sosem leszel az – puszilt meg. – Ahogy hallom, megjött a fuvarod.
És valóban, egy kocsi parkolt le az út szélén, láttuk az ablakból. Táskát nem vittem magammal, minden fontosat – személyi, hitelkártya, mobil – a zsebembe süllyesztettem.
– Nem tudom, hogy mikor jövök, ne várj meg. Puszik.
Utoljára megöleltem anyát, aztán kiléptem az ajtón. Elindultam a kocsi felé, ám ahogy jobban szemügyre vettem a járgányt, földbe gyökerezett a lábam, és a kertünk közepén megálltam. Ekkor szállt ki a járműből valaki: határozottan nem Austin.
– Te meg mit keresel itt? – csattantam.
– De jó téged is látni.
A homlokomat ráncoltam.
– Viccelsz velem?
Nevan megvonta a vállát.
– Te szeretnél elmenni arra a koncertre, vagy rosszul tudom?
– És ez már indok arra, hogy átvágjatok a palánkon?
– Nem vágtunk át. Austin nem mondta, hogy ő jön érted.
– Azt sem említette, hogy te lennél az.
Léptem egyet hátrafelé. A szöszi az a személy, akivel nem akartam ezt végigcsinálni. Ő az, aki minden boldogságomat megmérgezte, úgyhogy nem hagyhattam, hogy még a zenét is elvegye tőlem.
– Ne menj el, kérlek – bökte ki sürgetően, nagyot nyelve a mondat végén.
– Miért kéne maradnom?
– Nem foglak zavarni. Csak elviszlek, aztán bemegyünk, és utána azt teszel, amit szeretnél.
– A dolgok soha nem ilyen egyszerűek, ha te is a képben vagy.
Betaláltak nála a szavaim, ez látszott rajta.
– Ezúttal nem fogom megnehezíteni a dolgodat.
– Miért?
– Mert belefáradtam – ingatta a fejét. – Szerinted ez jó bármelyikünknek is?
– Akkor miért vagy itt?
– Mert mindezek ellenére mégis törődöm veled.
Összeszorítottam a számat. Régen ez volt minden, amit hallani akartam, most az utolsó. Ugyanis ez borított fel mindent.
Igyekeztem keményen nézni Nevanre, miközben ezt mondtam:
– Nem fogok jópofizni vagy társalogni veled. Már nincs mit mondanom.
– Rendben van.
Meglepett, hogy ilyen egyszerűen, szemrebbenés nélkül belement ebbe. Arrébb lépett, ezzel jelezve, hogy szálljak be a kocsiba. Még mindig óriási volt és feleslegesen giccses. Városi terepjáró, komolyan, használt ilyet valaki a sznobokon kívül?
Bekapcsoltam a biztonsági övet, Nevan pedig lassan indított, és kigurultunk az ismerős utcáról.
– Azt viszont nem ígérem meg, hogy én nem szólok semmit.