Tizenhárom (Eszelős)

2017. május 21.
Sziasztok! :))
Háát, jó szórakozást kívánok, remélem, meglesz, nekem legalábbis így volt, amikor írtam. Csak annyit mondok: "aha" :D


– Van egy söröd? – sandítottam a szöszire. Kizárt, hogy az estét végig tudom csinálni ital nélkül, és ráadásul sörös hangulatba jöttem.
– Mióta szereted a sört?
– Tovább folytatod a kérdezősködést erről, vagy adsz is egy üveggel?
Nevan a konyhába caplatott, kinyitotta a hűtőajtót, és felém nyújtott egy üveg Guinnesst. A homlokomat ráncoltam.
– Komolyan?
– Mit vársz tőlem? Ír vagyok – vonta meg a vállát, mire elvettem tőle az üveget.
– Ha pedig megéhezem, van egy kis Lucky Charmsod*, igaz?
Igyekezett visszanyelni a mosolyát, de a szája így is felfelé görbült.
– És mindenre van egy csípős válaszod.
– Hát, ja, ez vagyok én – vontam vállat, és lepattintottam az üveg kupakját. Belekortyoltam a sörbe, teljesen más íze volt, mint annak, amit a kocsmában ittam. Ez nehezebb volt, keserűbb. – Amikor összetörik a szívem, ilyen leszek. Ismerd meg a szánalmas Sage-et. Helló, mondanám, hogy örülök a találkozásnak, de... – húztam el a számat. Nevan is felpattintott egy üveget, és a konyhapult másik oldalára ment, hogy szemtől szemben legyen velem.
– Akkor is ilyen lettél?
– Parancsolsz?
Elhalkult a hangja. Mintha nem tudtam volna, mire céloz.
– Amikor elmentem.
– Nem – mély levegőt vettem. – Az rosszabb volt.
– Nem kéne erről beszélgetnünk.
– Akkor fejezd be a kérdezősködést.
– Bárcsak be tudnám!
– Mármint? – biccentettem félre a fejem. A kupakot forgattam ide-oda az ujjaim között.
– Hisz tudhatnád, mire gondolok. Próbálok tenni valamit, mégis az ellenkezője történik.
– Aha.
– Ne aházz! – próbálta keményen mondani, de a vigyorgása meghiúsította a tervet. – Baromira irritáló.
– Akkor már átérzed ezt a szenvedést.
Aha.
– Hé! – rivalltam rá ezúttal én. A legtökéletesebb és a legidegesítőbb hangot vette elő hozzá, ezért egy picit még jobban utáltam. És imádtam, egyszerre.
– Régen is ennyire... húztuk egymást?
– Nos – gondolkodtam el. – Nem hinném. Akkor mások voltunk.
– Nem hinnéd? „Nem vagyunk barátok” – macskakörmözött a levegőben. Felkacagtam, és odahúztam a pulthoz egy magas bárszéket. Ahogy ezt kimondta, egy csomó dolog az eszembe jutott.
– Ezt most miért használod fel ellenem? Tudod, milyen nehéz volt kimondani?
– Neked volt nehéz? Azt hittem, felrobbanok.

– Túlzol. Te voltál a nyugodtság mintaszobra. Én meg csak álltam, mint egy hülye kislány, és néztem, ahogy bosszúból megöleled azt a... Nem is tudom, kit.
– Pedig hidd el, hogy a lelkembe gázoltál – bólogatott Nevan egyre nagyobb jókedvvel. – Akkor már határozottan veled akartam lenni, te meg így lepattintottál... Nem volt szép.
– Jó, de utána meg is kaptam tőled a magamét. Emlékszel még, hogy rontottál nekem abban az üres parkolóban? Az a beszéd, amit levágtál, nem volt semmi.
– Akkor megint kihoztál a sodromból.
– Mert páros randin voltak, és nekem nem szóltak! – elevenítettem fel azt a megalázó pillanatot.
– Na ja, tekintve, hogy te lettél volna az én randim, csak basztál rá a dologra.
Egy pillanatra megütköztem ezen a kifejezésen, de legyen. Ma még a trágár szavak is jöhettek.
– Teljesen különböző aspektusból látjuk a dolgokat. Mindig is ez volt – megráztam a fejem, hogy elűzzem a gondolatot. – Aztán ott volt a jósnő. Emlékszel még rá?
– Sosem tudtam elfelejteni. Hogy mondhatta meg előre?
Legalább egy percig nem szólaltunk meg. Ezek szerint mindkettőnk emlékezetében élénken éltek a banya szavai.
„Nem lesztek együtt.”
„Imádni fogod a zenét és utálni is.”
„Neked nem az eszeddel van a baj.”
– Khhm. De ami utána történt... – mosolyodtam el, hogy újra visszahozzam az előbbi derűt. – Megért egy misét.
– Momentán nem kéne arról az estéről beszélgetnünk – ellenkezett Nevan.
– Miért nem?
– Mert el fogom veszteni a fejem.
Hátrahőköltem, és ekkor találkozott a pillantásunk. Nagyot nyeltem.
– Az igazság az, hogy rengeteg szép emlékünk van együtt. A vacsora is, amire anyám hívott meg. Bár én azt hittem, nem fogom túlélni.
– Valóban, az mókás volt. Ha már itt tartunk, hogy van az anyukád?
– Jól. Még mindig ugyanott dolgozik, egy orvossal randizik. Radiológus!
– Ezt jó hallani. Sok boldogságot kívánok.
– Kösz, átadom.
És ezzel elakadt a diskurzus. Mindketten inkább az italunkra koncentráltunk, minthogy kínosan meredjünk egymásra.
Nevan megköszörülte a torkát.
– Sage.
Sikerült a nevembe rengeteg forróságot, könyörgést és érzelmet sűrítenie. Már csupán ettől az egy szótól meghűlt az ereimben a vér.
– Tessék? – leheltem.
– Nem véletlenül szerettem volna, hogy itt maradj ma este.
Rettegtem a választól, ezért kellett feltennem a kérdést. Hogy ne kísérthessen meg.
– Hanem miért?
– Nem csinálhatom ezt tovább.
– Mit?
– Nem lehetek a közeledben – fújta ki hosszan a lélegzetet. Nekem pedig úgy dübörgött a szívem, hogy alig hallottam tőle valamit. – Mert úgy érzem, csapdában vagyok. Visszajöttem, mert te voltál minden gondolatom, és ugyanezért megyek most el. Ha együtt vagyunk, kinyírjuk egymást. De én már nem bírlak bántani.
– Azt akarod mondani...
– Igazad volt. A múltunk a hátunk mögött van. Nem lehet felhígítani a jelennel.
– Megint elmész? Megint hátat fordítasz nekem? – ugrott meg a pulzusom.
– Nem tehetek mást.
Nyoma sem maradt bennem a korábbi nyugalomnak. Annak a felhőtlen derűnek, amit a nevetés váltott ki belőlem. Most harag fűtött belülről, sőt: égetett.
– Frászt nem! Mégis milyen alapon hagyod el kétszer is azt, akivel állítólag törődsz? A dolgok nem így működnek, Nevan!
– Nagyon jól tudom, hogyan működnek – sziszegte. – Rászántam magam a legnehezebb dologra, hogy szembenézzek veled annyi év után, mert már aludni sem tudtam. Ezt akarod hallani? Még a kibaszott sötétségben is téged láttalak!
Összeszorítottam a számat. Legszívesebben káromkodtam volna, hogy a mocskos szavak kifejezzék a gondolataimat. A könnyeim a szememet égették.
– Tehát azért mész el, mert még mindig törődsz velem?
– Azért megyek, mert külön utakon járunk. Tudod, amikor megláttam a gyűrűt az ujjadon, azt mondtam magamnak, hogy menjek a pokolba, ha nem teszek meg mindent érted. De most rájöttem, hogy nem szakíthatlak ki az életedből. Megbántam, hogy visszajöttem, megbántam, hogy ezt tettem veled. Én csak...
Megtöröltem a szemem. Egyszerre akartam ezer dolgot mondani és némán az ölelésébe bújni.
– Mégis visszajöttél. Megváltoztattál mindent. És van egy részem, ami ki nem állhat ezért.
– Nem kérhetem, hogy megbocsáss...
– Csakhogy van egy másik részem is – folytattam –, ami azóta várt rád, hogy magára hagytad az utolsó reggelen. Ez a részem remélte, hogy egyszer visszatérsz, és remélte, hogy mindent megváltoztatsz. Kettő vagyok egyszerre, és nem tudom, mit tehetnék eztán.
Nevan a lélegzetét is visszafojtva kérdezett rá:
– És melyik részed az erősebb?
– Ezt próbálom kitalálni. Mióta megjelentél, szó szerint vagyok fent és lent. Robbannék a dühtől és úszom a boldogságban. Mind a kettő én vagyok. Mind a kettő miattad vagyok. Eszelős és derűs, tomboló és bágyadt. És jelenleg nem akarom, hogy elmenj – ráztam a fejem. – Szükségem van arra, hogy elkapd a derekam, és azt mondd, berángatlak a házba, ha nem jössz magadtól. Szükségem van arra, hogy mosolyogj, amikor nekem sírhatnékom van. Szükségem van rád.
– Ezt most valóban elismerted?
– Bárcsak ne tettem volna! Kegyetlen érzés.
– Ilyen, amikor kell a másik, Sage. Kegyetlen.
– Menj, ha menni akarsz – megakadályozhatatlanul kezdtek potyogni a könnyeim, remegő kezemmel törölgettem őket. – Viszont nem követem el kétszer ugyanazt a hibát, úgyhogy elmondom: nem szeretnélek elengedni. Mert rájöttem, hogyha legszívesebben föl is robbannék, akkor is jobb az őrület veled, mint a nagy semmi nélküled.
– Mi lesz, ha maradok? Szerinted tudom másodvonalból nézni az életed?
– Adj egy kis időt nekem. Hagyd, hogy összeforrjon a szívem. Nem ígérek semmit, csak azt, hogy próbálkozni fogok. Szeretnélek újra megismerni, dobozos kólát inni, énekelni és nézni, ahogy gitározol... Ennyi az, amit most adni tudok. Mert ez vagyok én. De ha valakivel elkezdem ezt elölről, akkor az te leszel.
– Ezt most komolyan mondod? – kérdezte feszülten.
– Szerinted brahiból bőgök?
Még a könnyeimen keresztül is láttam a Nevan arcára kúszó mosolyt.
– Meg kell hagyni, mindig jól állt neked a színpadiasság.
– Menj a pokolba, Neil!
– Ha te odamész, én is megyek.
Ekkor kerülte meg a pultot, és zárt gondolkozás nélkül az ölelésébe. Ahogy az arcom találkozott a mellkasával, és megéreztem a közelségét, a támogatását, zokogássá fajult a sírásom. Megállíthatatlanul folytak a könnyeim, Nevan pedig csendes támogatásával csitított.
Váratlanul szólalt meg, amivel egy mosolyt is sikerült az arcomra varázsolnia:
– Gyere, üljünk le, már zsibbad a lábam.
Arra számítottam, hogy a nappaliban kötünk ki, de végül a hálószobáig terelt. Zavarba is jöttem volna, ha nem éppen kiborulok.
Néhány eldobált cuccon, egy akusztikus gitáron és egy fejedelemi méretű ágyon kívül szinte semmi sem volt a szobában. Megszabadultam a piros tornacipőmtől, elkaptam egy nagy párnát, és magamhoz öleltem – olyan illata volt, mint Nevan hajának –, aztán kiterültem az ágyon.
Ő is ledőlt velem szembe, és csak nézett a kék szemével.
– Megbántam, hogy itt hagytalak.
– Miért mondod ezt most? – suttogtam.
Annyira jó érzés volt ilyen közel tudni magamhoz, és csendesen beszélgetni fontos dolgokról. Nem ordítani és egymásra mutogatni.
– Mert passzoltam a múltkor.
– Ahogy egy másik kérdést is...
Futólag elmosolyodott.
– Igen. Vigasztalódtam másokkal, noha kevés sikerrel.
– Én mindig csak mosolyogni láttalak. Te voltál a legélénkebb, legkedvesebb, legvidámabb tagja az egész brancsnak. Soha nem láthattunk szomorúnak.
– Akkor jobb színész vagyok, mint hittem.
– Ne vicceld el.
– Beledöglöttem – vallotta be. – Ha nincsenek a többiek, beleértve Karolát is, most nem beszélgetnénk itt.
– Karolát?
Nevan alig láthatóan biccentett.
– Sokat mesélt rólad. Rengeteget. Együtt osztoztunk a bánatban, tudod, hogy elvesztettünk téged.
– Karola annyira dühös volt rám, amikor egy évvel később visszajött... – emlékeztem.
– Ahogy én is. De nem állhattam meg, mert akkor nem csináltam volna tovább az egészet.
– Akkor ezért viselkedtetek olyan furcsán, amikor megjöttél. Egyébként a dühről én is tudnék mesélni. Az egész világom egyik napról a másikra... eltűnt. Arra sem emlékszem, mivel telt el a nyaram. És hogyan bírtam visszamenni ugyanarra az egyetemre. Tudod, én is láttalak téged, de nem csak a sötétben. Mindenhol. Azt reméltem, ha befordulok azon a folyosón, és kinézek a focipályára, ott fogsz edzeni a többiekkel. És a legrosszabb, hogy amíg csak messziről láttam a mezeket, el is hittem mindezt.
A szöszi kinyújtotta a kezét, ujjai az enyémeket súrolták. Nem bántam, hogy hozzám ér. Nem bántam semmit, ami ma történt közöttünk.
– Továbbra is találkozgatni fogsz a „kémiai kapcsolatoddal?”
Nevan összekulcsolta a kisujjainkat. A múltunk elöntötte a szívemet: ott voltam az óceánparton, a szikrázó napsütésben, évekkel ezelőtt.
Mintha nem értené a helyzetet, rákérdezett:
– Miért, zavarna?
– Dehogy. Halálos nyugalommal fojtanálak meg.
Ekkor már kacagott, a szeme megtelt élettel.
– Meg tudom védeni magamat.
– Az én karatetudásom meg sokat fejlődött az elmúlt időkben.
Megint nevetett. És nevetett. És nevetett.
– Nem kétlem.
– Tényleg. Mesélj kicsit arról a mozdulatról, amitől a közönségetek estéről estére megőrült.
– Mire gondolsz?
– Arról a nagyon dögös, csípőmozdulatos táncról.
– Szóval dögösnek találod?
– Hát – tért belém vissza a kisördög. – Mértékkel. Nem minden este ellőve.
– Nem is lövöm el mindig. Amúgy az egy poén miatt született meg, és úgy döntöttünk, berakjuk a show-ba.
– Aha.
– És különben is, miért nézel rólam ilyeneket a neten? – vigyorgott.
– Mindenkiről megnéztem mindent. Ne érezd magad különlegesnek.
– Nehogy. Véletlenül sem.
És közben, ahogy egymásra néztünk, belebolondult a szívem.
– Imádom a hajadat.
– Tessék? – hitetlenkedett.
– Így. Ez a kedvencem.
– Feltűnt, hogy összevissza beszélsz?
Kiöltöttem rá a nyelvem. Kezdtem túl fáradt lenni a felnőttes és komoly viselkedéshez. Lenni akartam, aki vagyok.
– Számomra mindennek van értelme. Kimondom azokat a dolgokat, amiket eddig elnyomtam. Sajnálom, ha neked kaotikusan hangzik, de próbálj meg elmondani egy egyenletet rímekbe szedve.
Nevan elgondolkozott, homlokát ráncolta, és édesen hümmögött. Amikor azonban megszólalt, majdnem eldobtam az agyam.
„A szerelem ritka prímszám, kettőnkkel
elsőre nem tűnik oszthatónak.” **
– Mi? – döbbentem meg, a mosolyt nem bírtam letörölni az arcomról.
„Nézd, egy kétváltozós egyenletben,
ha kivonod magad, úgy minden borul:
csak ülünk itt, mint két ismeretlen,
ix és ipszilon megoldatlanul.” **
– Jól van, te nyertél.
– Már vártam, hogy halljam ezt.
Még a fülemben csengtek a szavai, miközben elnyomtam egy ásítást. Egy percre behunytam a szemem, éreztem Nevan ujját az ujjamon, meg a párnából áradó illatot. Félig rásandítottam, és meg sem lepett, hogy ő is engem néz.
– Te a kanapén alszol.
– Hogyan?
– Ügyesen.
– Mi van? – kacagott.
– Most elfoglalom az ágyadat. Bocsi. Bár igazából nem sajnálom.
– De elég nagy kettőnknek. Sőt, ha hárman lennénk is elég lenne.
– Remélem, hogy soha nem leszünk benne hárman!
– Hát...
– Ki ne mondd. Majd kapcsold le a villanyt, légyszi – nyilván, amikor kimész, gondoltam, de nem mondtam ki, az már túl gonosz lett volna.
– Téged el sem tudlak hinni.
– Pedig valóság vagyok.
Ekkor fölém hajolt; a közelségére azonnal reagált a testem. Izgalmamban összerándultam, és még levegőt sem vettem, amíg Nev adott egy óvatos csókot az arcomra.
– Szerencsére – suttogta a fülembe, mielőtt elhúzódott. A libabőr végigszántotta a bőrömet, és minden egyes négyzetmilliméterre forró ígéreteket vésett.

* gabonapehely, amelynek a dobozát egy zöld leprechaun (ír kobold) díszíti
** részletek Závada Péter: Vers a szerelemről és a matematikáról című verséből #link

4 megjegyzés: