2017. június 18.

TIZENHÉT (MIT MONDHATNÉK)

Sziasztok! Utolsó előtti fejezet, nagyon kellemes olvasást kívánok, és köszönöm szépen a visszajelzéseket! <3


– Mi a fasz – motyogtam kiszáradt torokkal, amikor felébredtem. A saját ágyamban hemperegtem, fél zoknim hiányzott, és a fejemben úgyszólván égi háború dúlt, de... Minden a helyén volt. Ismerősen.
Akkor miért káromkodtam?
Aztán eszembe jutott minden. Az egész tegnapi nap, a szívfájdalom, a kocsmabuli, a táncolás és természetesen Harper. Hogy a késdobáló előtt megcsókolt, amíg szoborrá dermedve el nem toltam magamtól.
Kimásztam az ágyból, azonnal innom kellett egy pohár vizet. A konyháig jutottam, ott megtorpantam. Az asztalnál maga Harper ült. Anyám már nem volt otthon, a kocsiját sem láttam a felhajtón. A fürtöske véreres szemmel kortyolgatott egy óriásoknak szánt adag kávét.
Mielőtt megszólaltam volna, a mosogatóhoz mentem, és sietve ittam, amennyi csak belém fért. Nagyot sóhajtva fordultam vissza Harperhez.
– Szia.
Ő szégyenlősen, sőt, félve lesett felém.
– Szia.
Kihúztam a széket, leültem. Harper feltűnően kerülte a pillantásomat, a feszültséget tapintani lehetett a levegőben. Nehéznek tűnt belekezdeni. Mint sötét örvény, kavarogtak bennem a szavak.
– Mi történt... tegnap? – jobbnak láttam a lényegre térni, amint meg bírtam szólalni.
Harper hosszan fújta ki a levegőt.
– Iszonyatosan szégyellem magam. És... zavarban is vagyok.
– Látom – beharaptam az ajkamat. – Mondjak valamit? Én azon már túl vagyok. Még részegen túllendültem rajta.
A fürtöske rám nézett, tekintetében ezúttal kemény megdöbbenéssel.
– Nem akadtál ki?
Elgondolkodtam.
– Nem. Be voltunk nyomva. Legalábbis erről van szó, ugye? – kaptam a szám elé a kezem. – Mondd, hogy nem zúgtál belém, vagy ilyesmi!
– Mi a...? Nem! Mégis miből...
– Hál istennek. Akkor meg jól értelmeztem a helyzetet. Egy botlás volt, amit felnőttként kezelünk. Nem csinálunk belőle nagy ügyet, mert nem az.
– Igen... Mármint, persze, igazad van.
– Szuper – felálltam. – Reggeli?
– Ja, az jól jönne.
Mindent elmondtam, amit terveztem, Harper mégis távolságtartó maradt. Túl feszült. Túl zavart. Miközben palacsintákat melegítettem, fáradt hangon szólt közbe:
– Már csak azt kell eldöntenünk, ki mesélje el Nevannek.
Tejszínhabos flakonnal a kezemben megfordultam, összehúztam a szemem.
– Hogy zajlana az a beszélgetés, mit gondolsz?
Harper a fejét vakarta.
– A „bocs, Nev, hogy sakál részegen lekaptam életed szerelmét, ígérem, többet nem fordul elő” nem hangzik túl jól.
Megdermedtem.
– Mi?
Harper felvonta a szemöldökét.
– Mi mi? – értetlenkedett.
– Mi az, hogy élete... – csíptem le a mondat végét, mert a hajam tövéig elpirultam.
– Ah, franc – sóhajtotta a göndörke. – Újat mondtam?

– Hát... – hápogtam.
– Szóval ezt is elcsesztem. Sok mindent elcseszek mostanság.
– Azt hiszem, ez rendben van. Mindannyian ezt tesszük. Elcseszünk dolgokat, és próbálunk a felszínen maradni.
Harper a fejét csóválta.
– Én beszélek vele. Úgyis ki akar majd ütni, szóval jobb ott helyben letudni.
– Nem lesz semmiféle bunyó – jelentettem ki. – Hülyeség lenne ezért összeugrani.
– Ezért? – horkant fel. – Számára te nem vagy egy sima „ezért”.
Újra – a csupasz kislábujjamig – zavarba jöttem.
– Jobb lenne, ha én mondanám el. Talán el tudnám magyarázni neki.
– Meghiszem azt – bombázott a fürtös újabb sejtelmes megjegyzéssel.
Kis híján belebolondultam azokba a szavakba, amiket kimondani készültem.
– Tudod, hogy nincsen köztünk semmi.
– Dehogy nincs. Maximum nem nevezitek nevén.
– Aranyos, hogy próbálod előre mozdítani az ügyünket, már ha van ügy, és kiállsz a barátodért, de...
– Kiállok érte, miután tegnap hátba szúrtam – morogta.
– Meg fogja érteni.
– Nem fogja. Én sem tenném.
– Ez aztán sokat segít – reccsentem rá.
A beszélgetéssel simán lezártam volna az ügyet, de Harper hangsúlyából hallottam, ő sokkal komolyabban veszi. És ez nem tetszett nekem.
Ha tudtam volna, kitépem a fejünkből azt a tegnapi félresikerült pillanatot. Felsóhajtottam.
– Azért nem dőlt össze a világ. Amint visszajött, beszélek vele. Kérlek, hogy addig ne szólj neki semmit. Lerendezem.
Harper oldalról nézett rám, enyhén felvont szemöldökkel. Hosszú pillanatokkal később beleegyezően bólintott. Fellélegeztem.
– Az lesz a legjobb, ha megyek. Még beugrom Austinhoz. Kösz mindent, Sage.
Futólag megölelt, semmitmondóan és felszínesen.
Néztem, ahogy Harper letörten távozik, és nem tudtam szólni vagy megvigasztalni, mert semmi olyasmit sem mondhattam neki, amit korábban még nem. Részemről lezártam a témát, ő azonban keményebben sínylődött, mint kimutatta volna. És ez, akárhogy is próbáltam figyelmen kívül hagyni – szar érzés volt.
Tessék. Vészesen rövid időn belül másodszorra káromkodtam.

A kezemet tördeltem, a lábam szüntelenül rugózott a kocsim alvázán. Még jó, hogy leállítottam a motort, még véletlenül belenavigáltam volna magam egy balesetbe. Anélkül is épp elég katasztrófával kellett megküzdenem.
Jelen pillanatban éppen azzal, hogy Nevan visszatért a városba, és az autója a szemem láttára gördült be a bérelt lakás felhajtójára. Megállt a járgány mellett, térdig érő zsebes nadrágban, világos atlétában, fején napszemüveggel, ami mögül tudtam, hogy engem vizslat. Éreztem. Vettem egy nagy levegőt, és kiszálltam a kocsiból. Az ajtó csapódott mögöttem, kissé össze is rázódtam. Ekkor néztem újfent Nevanre, szája sarkában kis mosoly bujkált. Ez nehezebb lesz, mint gondoltam.
– Szia – köszönt mély hangján. Arcán már teljes szélességben villant fel a mosoly. A bejárat felé biccentett. Beleegyezően követtem. – Hogy vagy?
– Jól – böktem ki, noha a hülye is láthatta rajtam, mennyire nem vagyok jól. – Remekül! – fokoztam tovább.
– Ennek örülök – nyitotta ki előttem az ajtót. Beengedett, és ő is bejött utánam. Megszabadult a napszemüvegétől, a kulcsait egy üvegtálkába dobta. Tengerre emlékeztető, kék szeme melegen nézett rám, és nem akárhogy – kihagyott egy ütemet a szívem.
A nappaliba mentünk, bár nem éreztem magamat jobban itt sem. Sőt, konkrétan sehol nem éreztem volna jól magamat abban a pillanatban.
– Mi újság? – erőltetett lazaságot magára Nevan. Én pedig lefagytam. Torkomra forrtak a „valamiről beszélnünk kell” szavak, és csak álltam leforrázva, mint egy hülye. Megvontam a vállamat, de olyan erőt sikerült vinni a mozdulatba, hogy szörnyen természetellenesnek hatott. Kivert a víz.
– Sage, mi a baj? – ráncolta a homlokát Nev.
– Én csak, én...
Szédültem. Miért tűnt hirtelen olyan nehéznek az igazság beismerése?
– Jó, üljünk le – törtem ki. Az ír kobold továbbra is velem szemben szobrozott. – Akkor csak én ülök le, mielőtt elájulnék.
Nevan nézett. Nem értette. Ketten voltunk.
– Néhány napja itt volt Harper.
– És?
– Elmentünk bulizni. Kiengedni a gőzt, tudod, ilyesmik.
– És? – kérdezte megint, nyugodt hangon. Nem mertem ránézni, vajon mit árul el az arca.
– Berúgtunk – lenyeltem egy gombócot a torkomból. – Történt valami.
Nevan halkan, élesen vett levegőt. Fel sem tűnt, hogy én viszont visszatartom az enyémet. Nevan teste megfeszült, pillantása megkeményedett. Elvesztem benne. Tekintete egyszerre telt el félelemmel, döbbenettel és talán... haraggal. A legerősebb mégis a rettegés maradt. Talán kérdezni szeretett volna, végül mégis összepréselte az ajkát.
– Megcsókolt – vallottam meg halkan. A tény elismerésével átlendültem a holtponton, és már tudtam, hogyan kell folytatnom tovább. Megjelentek a szavak. – Részegen. Eltoltam magamtól, és nem is jelentett semmit. Bárkit megcsókolt volna, ha akkor ott van vele, ez nem nekem szólt. Ez a kétségbeesésének szólt. És annak, nagy részben, hogy olyan rohadtul szánalomra méltó vagyok. Mindegy is... Iszonyatos lelkiismeret-furdalása van, és azonnal el akarta mondani neked, én kértem, hadd beszélhessek veled előbb. Egy botlás volt, és én már túlléptem rajta. Kérlek, tedd ezt te is.
Csakhogy Nevan némán, szoborrá dermedve álldogált. Tekintete kék lánggal égett, azon kívül semmi. Mintha el sem mondtam volna neki ezeket.
– Válaszolnál valamit, kérlek?
Alig láthatóan megrázta a fejét.
– Szerinted mit mondhatnék?
– Nem tudom, én csak...
– Hogy oké? Felejtsük el? Nincsen gáz? Hadd mondjak valamit: igenis van! Óriási gáz van.
– Csalódott vagy, értem én, csupán annyit kérek, hogy gondold át a dolgot, mielőtt...
Amikor Nevan legközelebb megszólalt, csöpögött a hangjából a gúny.
– Remélem, megbocsátod, ha próbálok nem sokat gondolni arra, ahogy Harper csókolgat téged.
– Nem csókolgatott! Egyszeri eset volt, egy hiba, és elmúlt.
– Mondod te – szúrta közbe.
Tudtam, hogy Nevan haragja jogos, és bár fájt, hogy elárultnak érezte magát, nem volt alaptalan. Csakhogy nekem magamat kellett védenem, Harpert kellett védenem, mert már tisztán láttam a helyzetet. Nevan agyát elborította a düh, én viszont tudtam, mi történt. Semmi, ami számítana.
– Elmeséljem, miért történt az egész?
– Nocsak, nem azért, mert berúgtatok? – reccsent rám.
– Korrigálok: miért rúgtunk be. A válasz egyszerű: túl szerencsétlen vagyok. Senki nem bír megmaradni a közelemben józanul. Ez talán válasz lehet arra, miért is hagy el mindenki. Nézd, nem hibáztatlak. Viszont te se tedd meg, ha próbálok élni legalább egy pillanatot nélküled. Kiakasztottál, mert azt hitted, csak játszom veled – vágtam a fejéhez a dolgokat, amelyek a félresikerült SMS-ezés óta gyűltek. – Hogy ez az egész nekem csak egy tréfa. Én nyitni próbáltam feléd, érted? Erre mi történt? Bezárkóztál. Hát elmentem és megittam pár pohárral, mivel nem bírtam elviselni a gondolataimat. Emészd meg, mert nekem is nagyon sok dolgot kellett megemésztenem!
Felálltam a kanapéról, és az ajtó felé indultam. Úgy éreztem, mindent kimondtam, Nevan pedig hadd főjön a saját levében. Néha ő is megérdemli, hogy szar legyen neki.
– Sage – szólt utánam, amikor már az ajtónál jártam. Megálltam. – Maradj itt.
– Miért? – kérdeztem keserűen. – Hogy kínozz még egy kicsit?
– Hogy veled lehessek.
Visszafordultam, tekintetem találkozott az övével. És ez a szempár – félredobva minden büszkeséget, csalódottságot – könyörgött nekem, hogy maradjak.
Aprót bólintottam. Visszamentem a nappaliba, és leültem a szőnyegre. Karommal átöleltem a térdemet, és próbáltam kitalálni, mivel űzzem el a kínzó csendet.
– Hol voltál? – kérdeztem meg egyszerűen. Nevan sóhajtva mellém telepedett, vagy félméternyi távolságba. Nem néztünk egymásra.
– Dolgoztam – felelte megkönnyebbülten. – Két kampányt szervezek. Az egyiket azért, hogy felfedezzük Írország golftehetségeit, a másikkal egy rákkutató intézetet támogatunk. Pár dologra kifejezetten jó a hírnév.
– Nagyszerű vagy. Törődsz másokkal. Mindig is ezt tetted.
– Nem mindig – állt ellen. És rám nézett. Szinte hallottam ki nem mondott szavait: veled nem törődtem. Szerencsére hamar váltottunk. – És te hogy vagy? Minden órában a telefonomat ellenőriztem, írtál-e. Valaki azt mondta, megszállott lettem – mosolygott a fejét csóválva.
– Nem tudtam, mit mondjak – vontam vállat. – Tényleg azt hiszed, játszom veled?
– Megváltoztunk mindketten, és sosem tudom, mi lesz a következő lépés ebben az eszement játszmában. Nem akarok megint elbukni.
– Ebben, azt hiszem, egyetérthetünk – bólintottam rá.
Nevan kicsit közelebb húzódott, és egyre melegebb tekintettel nézett rám. Az előbbi fagy teljesen leolvadt róla.
Az orrát a hajamhoz érintette, és beszívta az illatomat. Szavait a copfomba mormolta.
– Mióta az ágyamban aludtál... Ott van az illatod mindenütt... És imádom.
– Perverz – somolyogtam, hiába volt kedvemre való a dolog.
– Egy kicsit.
– A tied is – haraptam ajkamba a vallomás közben. – Ugyanolyan. A hajfixáló, a sampon és a tusfürdő alatt... ugyanolyan.
Akaratlanul fordítottam felfelé az arcomat, és fúrtam Nevan nyakába. Ajkam végigszántotta a kulcscsontját, csókot leheltem a vállgödrébe. Beleremegtem ebbe az édes, természetes illatba.
Nevan keze mögöttem a kanapéba markolt. Éreztem megfeszülni a testét. De nem akartam elhúzódni – egek, de mennyire, hogy nem.
Felszegtem a fejem, hogy szavaim egyenesen a fülébe súghassam.
– Gitározz nekem.
– Most? – suttogta vissza rekedten.
– Kérlek.
Egy hosszúra nyújtott pillanat után Nevan elhúzódott. Fél perccel később egy akusztikus gitárral tért vissza, és miután félresöpörte a haját a homlokából, elhelyezkedett a szőnyegen. Megköszörülte a torkát, pengetett egyet-kettőt, csuklóján forogtak a fonott karkötők.
Egy másodperccel később játszani kezdett valamit, továbbra sem pillantva felém. Már az első verzénél felismertem a dalt, csak nem tudtam eldönteni, szeressem-e ezért Nevant, vagy gyűlöljem.
„Well you only need the light when it’s burning low
Only miss the sun when it starts to snow
Only know you love her when you let her go”
Egyikünk sem énekelt, ő játszott, én hallgattam. A lelkemben rezdültek tovább a hangok. Fájdalmas területekre terjedve, és mégis, abban a pillanatban jólesett. Kirázott a hideg, magamhoz öleltem a lábamat, és néztem Nevant, néztem a fehér bőrét, az ujjait, a szemét. Megnyugtató látvány volt. Fájdalmas, de megnyugtató. Akár egy keserédes dal, ami egyik pillanatban kínoz, a következőben mosolyra késztet.
És döntöttem: szeretem. Úgy szeretem, hogy közben nagyon fáj, de egy percig sem húznám nélküle. Ő az, aki helyén tartja a világomat; a kezdőpont a koordináta-rendszerben, ahonnan rajzolni kezdjük a függvényt.
Még mindig játszott. Libabőr csipkézte a bőrömet. A dalból következett a másik, szünet nélkül. Ezt is felismertem, ez is a szívembe mart, és ezt is imádtam.
Azt hiszem, menthetetlen vagyok. Szeretem, ha fáj valami.

1 megjegyzés:

  1. Ooommggg!!
    Ez a beszééd! Örülök, hogy megbeszélték a dolgokat, mind Harperrel, mind Nevannal. Nevan szerintem viszonylag jól reagálta le a dolgokat. Háát...ja.
    A vége atom édes volt, végre Sage is teljesen belátta, hogy nem tud Nev nélkül elni.
    Szerettem olvasni, viszont fáj a szívem, hogy megint vége egy évadnak.:(
    Nagyon várom az utolsó fejezetet, esetleg még egy folytató évadot is hozzácsaphatnál.:D (Az biztos, hogy nem csak én örülnék neki;))
    Ölelés xo
    Melody

    VálaszTörlés