2017. június 26.

TIZENNYOLC (LÁNGOK A BŐRÖN)

Nos, most én is azt kérdezem, mint Sage: mit mondhatnék? Nem gondoltam volna, hogy ennyien fogjátok szeretni és várni ezt a történetet, iszonyú hálás vagyok nektek, amiért figyelemmel kíséritek a soraimat. Köszönöm, hogy írhatok nektek!
Minden utolsó fejezetnél ejtek pár szót a jövőről, hogy nagyjából milyen történet várható és mikor - na, ez most elmarad, ugyanis erre még nem tudok felelni. Lehet majd tőlem friss írást olvasni itt, de hogy pontosan mit és mikor, még a jövő zenéje. Úgyhogy szokás szerint arra kérlek titeket, ne feledjétek a blogot, hisz sok-sok befejezett történet vár még felfedezésre, a "Befejezett regények" fül alatt kedvetekre válogathattok.
Jó olvasást kívánok mindenkinek az utolsó fejezethez, és remélem, nem okozok csalódást!
Puszilok mindenkit,
Nilla


Szombat reggel lévén első utam a zöldségpiacra vezetett. Szerettem volna főzni egy finom ebédet anyának és Nevnek, és egyszerűen csak beszélgetni velük, élvezni a társaságukat. Hiányzott már egy normális, hétvégi ebéd, a nyugi, a pihenés. Hogy azokkal lógjak, akiket szeretek. Hiába hívtam Karolát is, azt mondta, kirándulni mennek a családdal, és csak holnap este érnek vissza a városba. Volt egy pillanata a telefonbeszélgetésünknek, amikor úgy éreztem, Karola elhallgat valamit előlem. Más lett a hangja, még a szavait furcsának találtam, egyszerűen nem olyan volt, mint bármikor máskor.
– Történt valami? – kérdeztem rá.
– Miért? – dobta vissza a labdát. Sóhajtottam, és vászontáskát húzva a vállamra elindultam a parkolóból a piac felé. Hétágra sütött a nap, legalább huszonhárom fok volt, és a meleg percről percre növekedett. Feltettem a napszemüvegemet, és próbáltam kitalálni, hogyan válaszoljak Karolának.
– Nem tudom. Mondd meg te.
Mély csönd költözött a vonalba. Kikerültem két szaladó kisgyereket, meg a mögöttük loholó, szatyrokkal felpakolt anyukát. Karola továbbra is hallgatott. Amikor megszólalt, hangja halkan csengett.
– Szeretem őt, Sage. Nagyon. Nem bírok elszakadni tőle.
Ezt az érzést én is jól ismertem.
– Nem akarom, hogy megint összetörj.
– Én sem. De tudom, hogy bánni fogom, ha eltaszítom magamtól. Tudom, hogy végződhet ismét rosszul, és óriási vesztenivalóm van, de a boldogságomról van szó. Nem dobhatom el magamtól. Nem bírnám ki.
– Hmm.
Nézegettem a dinnyéket és a paradicsomokat egymás mellé pakolva egy öreg néni standjánál, miközben Karola szavai vágtak szíven. Ugyanabban az átkozott cipőben jártunk. Megint.
– Azt hiszem, igazad van – mondtam rekedten. – Ragadd meg a boldogságodat, mert ki tudja, másként talán elillan.
– Most melyikünkről is beszélünk? – nevetett. Én is elmosolyodtam.
– Vigyázz magadra, majd később hívlak.
– Minden rendben van?
– Persze. Csak el kell intéznem valamit.
Elköszöntem, leraktam a telefont. Ragadd meg, basszus, ragadd meg! – üvöltött bennem a gondolat. És a saját szavaim is ott suttogtak: mert talán elillan.
Nem, döntöttem el. Többet nem hagyom elmenni.
Elszakítottam a tekintetem a dinnyéktől, lendületesen megfordultam, és egyenesen beleütköztem valakibe. A répák kiestek a lány kezéből, ő maga pedig felnevetett, ám a nevetése ismerősen hangzott. Levettem a fejemről a napszemüveget, és megnéztem, kit ütöttem el.
– Kitty? – lepődtem meg. Lehajoltam, hogy felkapjam a répáit. – Ne haragudj, annyira sajnálom! Telefonálni és bámészkodni nem a legjobb párosítás.
Kitty továbbra is nevetett, kecses mozdulattal megvonta a vállát. Szőke haja hosszú copfban himbálózott a tarkóján, bőre napbarnítottabb, mint amire emlékeztem.
– Ugyan, semmi gond. Én sem figyeltem valami kifejezetten. Örülök, hogy te vagy az, Sage. Régen láttalak – mosolygott rám. Kissé elszorult a torkom, a lány ugyanis a Leprechaunban volt az egyik csapos.
– Hát, igen – motyogtam. – Nem mozgok már arrafelé.
Kitty elhúzta a száját, és elvette tőlem az összeszedett répákat. Bevágta a táskájába, miközben félrenézett. Felismertem egy szánakozó pillantást, ha láttam egyet.

– Ilyen az élet, nem? – erőltettem kényszeredett mosolyt az arcomra. Kitty végre rám pillantott, tekintete csordultig telt valami...
– Sajnálom – szólalt meg.
– Áh, nem kell – próbáltam adni a lazát. Asszem, nem sikerült. – Megmaradok. Most már.
– Ezt legalább jó hallani.
– És figyelj... – nem bírtam bent tartani a kérdést. Tudnom kellett. – Hogy van Ian?
Kitty megint elhúzta a száját, és ez nem tetszett. Ugye, nem tartott első számú közellenségnek?
– Nem tudom, mit mondhatnék.
– Az igazat? – könyörögtem. Tudni akartam, mi van vele. Kész. Ezért hajlandó voltam félredobni a büszkeségemet. Amúgy sem maradt belőle valami sok.
– Oké, de nem tőlem tudod – sóhajtott. – Randizik.
Kitty az arcomat fürkészte, valószínűleg az idegösszeomlás jeleit kutatta. Én viszont csak bólintottam.
– Kivel?
– Ez az, ami érdekes. Toreyval.
Ekkor aztán megérkezett az idegösszeroppanás.
– A másik pultossal? – kérdeztem rá, hátha rosszul hallottam. Kitty bólintott.
– Vele bizony.
Véletlenül pont tudtam, hogy Kitty sosem kedvelte Toreyt különösebben.
Valószínűleg elfehéredtem, válaszolni nem tudtam.
– Torey régóta bele volt zúgva – bökte ki Kitty visszatérő, óvatos nézésével.
– Megmagyaráz pár dolgot – biccentettem nagyot nyelve.
– Sajnálom, Sage, hogy tőlem tudod meg. Mindig is kedveltelek.
– Én is téged, ezért is köszönöm, hogy őszinte voltál.
Még utoljára rám mosolygott, mielőtt magamra hagyott a stand előtt. Ezerrel zúdult rám a napfény, melegem lett, a szívem vadul dübörgött. Átkozottul fájt a felismerés.
Visszabaktattam a kocsiig, majd benyomtam a légkondit. Lassan visszaállt normális tempóra a szívverésem, és újra kaptam levegőt. Egy pillanatra a kormányra hajtottam a fejem, és hagytam, hogy fájjon az érzés. Hogy Ian mással van, hogy én sem tartozom hozzá többé – soha többé. Azt hiszem, ez kínzott a legjobban: a véglegesség.
Hiába döntöttünk úgy, hogy külön utakon folytatjuk, sokat köszönhettem neki, és egy részem még mindig nagyon szerette, egyfajta nyugodt szeretettel; ami lassan hömpölyög, de soha nem szűnik meg mozogni.
Hazavezettem. Felmentem a szobámba, és összegömbölyödtem az ágyamon. Aznap elmaradt a családi ebéd.
Nevan nem hívott fel, és nagyra tartottam, amiért nem „akaszkodott” rám. Tisztelettel kezelte a sötét pillanataimat, és megadta azt, amire olykor a legnagyobb szükségem volt – magányt. Mert nekem egyszerűen kellettek azok a pillanatok, amikor magamba zuhanhattam, és az idő leteltével, amit magamnak adtam a gyógyulásra, felálltam. Megráztam magam, és folytattam tovább az utamat.
Három nap telt el így, hétfőre beteget jelentettem a suliban. Sötétben kucorogtam, csendben, néha zenével, néha a sírásom hangjával. Senki sem zargatott, és így sikerült helyretennem magamban a dolgokat. Megértettem, hogy Ian továbblépett, és tiszta szívből kívántam neki a legjobbakat. Megértettem azt is, hogy nekem is tovább kell mozdulnom valamerre, mert két pont között szédelegni egyenlő a semmivel. A mérleg is billen egyszer erre, egyszer arra.
Úgyhogy amikor felkeltem, megfürödtem és lenge, nyári ruhába bújtam, nem voltam többé ugyanaz az ember, mint három nappal ezelőtt.
Tökéletesen tudtam, hogy mit akarok. És hol kell keresnem.
Anya elmosolyodott, amikor meglátott. Örült, hogy felbukkantam, és annak is, hogy szemmel láthatóan nem változtam zombivá. Megpusziltam, szorosan az ölelésembe zártam.
– Kösz, anya. Mindent.
– Épp ideje volt – jegyezte meg, de azért rám kacsintott. – Hova igyekszel?
– El kell intéznem valamit. Nem tudom, mikor jövök haza.
– Óh – váltott az arckifejezése sejtelmesre. – Hát, vigyázz magadra.
– Én mindig.
Bevágtam magam az autóba, letekertem az összes ablakot, hogy a szél a hajamba kapjon, és lassan átvágtam a városon. Nevan kocsija nem parkolt a felhajtón, ahogy arra számítottam. Elővettem a telefonomat, és rácsörögtem.
– Halló?
– Szia. Otthon vagy?
– Még nem. Kábé húsz perc. Miért, baj van?
– Nincs – mosolyodtam el. – Gondoltam, beszélhetnénk.
– Oké. Várj meg.
Sóhajtottam.
– Már ezer éve azt teszem.
Nevan letette a telefont.
Kiszálltam az autóból, és leültem a lépcsőre. A nap sütötte a lábamat, a szomszéd a füvét nyírta. Nem láttam a sövénytől, de a káromkodását jól hallottam. Egy copfos kislány biciklizett el a járdán, nem sokkal egy srác gördeszkázott utána. A környéken grilleztek, és valaki beindított egy porszívót.
Teljesen belefeledkeztem a bámészkodásba, amikor megjött a szöszi. A hajába túrva közeledett felém.
– Nocsak, kit találok az ajtóm előtt?
Elmosolyodtam, feltápászkodtam.
– Kezdem perverz kukkolónak érezni magam, amennyit utánad járkálok.
Nevan felnevetett, előhúzta a kulcsát a farzsebéből, és kinyitotta előttem az ajtót. Belépve a lakásba jóleső hűvösség csapott meg, és kellemes otthon-illat.
– Tudod, nagyon szeretem ezt a lakást – néztem körbe. – Csak olyan üres.
– Én is szeretem – jött utánam, lerúgva a sportcipőjét. – Ezért is vettem meg.
– Tessék? – pördültem meg.
– Mondom, tetszik.
– Felvágós.
– Dehogy – nevetett megint. – Előretekintő.
– Igen? Mire tekintesz előre? – tettem csípőre a kezem. Nevan egy kicsit közelebb lépett. Tekintetével az enyémet tartotta fogva.
– Szerinted mire? – kérdezte provokálóan.
– Nem tudom – feleltem ártatlanul. A szívem viszont iszonyatos durván vert.
Annyira közel hajolt, hogy érezzem a leheletét a bőrömön.
– Már mondtam. Kellesz nekem. Nagyon. Jobb, ha ehhez hozzászoksz.
Amint kimondta a szavakat, arrébb lépett. Maradtam leforrázva, libabőrösen, kiszáradt torokkal. Döbbenten. Boldogan. Hitetlenül.
– Kérsz valamit inni? – kérdezte már a hátam mögül.
Megfordultam, és elkaptam a kezét. Gondolkodás nélkül rántottam magamhoz, és ahogy a mellkasa az enyémhez ért, felrobbant bennem valami. A hasam görcsbe rándult, a fejem zúgni kezdett, és éreztem, elesnék, ha nem kapaszkodhatnék belé. Lassan felnéztem az arcába, Nevan szeme csillogott.
– Kérek valamit – mondtam. – Belőled.
Én csókoltam meg őt. A nyaka köré fontam a karomat, Nev pedig a derekamra simította az övét. Egy másodperc alatt sikerült összeforrnunk: tökéletesen passzoltunk egymáshoz. Aprót harapott az ajkamba, hogy jelezze, nyissam szét, és engedjem be őt. Halkan felnyögtem, amikor ez megtörtént, és Nevan a lehető leghátrább feszítette a fejemet, hogy teljesen rám tudjon hajolni. A keze már a tarkómba kapaszkodott, és alig érezhetően irányított, hogy megtaláljuk a tökéletes helyzetet. Megállás nélkül csókolt, durván és éhesen, nem finomkodta el a pillanatot. Úgy éreztem, lázam lett a gyönyörtől, miközben tartottam magam, hogy Nevan ne igázzon le teljesen. Nem igazán sikerült.
Kifulladva kaptam levegő után, és tartottam el magamtól egy kissé. Arcomat a mellkasába fúrtam, próbáltam fogódzót találni, hogy ne szálljak el a boldogságtól.
Aztán rájöttem, hogy ő maga a kapaszkodóm. Felnéztem rá, ő pedig leszegte a fejét, így összeért az orrunk.
– Miért várattál ezzel ilyen sokáig? – kérdeztem elhaló hangon.
– Te várattál engem sokáig.
Nem értettem. Magyarázta.
– Ezt neked kellett megtenned. Mert ha rajtam múlik, már az első éjszakán melléd szédülök. Vízszintesbe. De nem rajtam múlott.
Elképesztett az a türelem, az az önzetlenség, ami Nevanből áradt. Mindazok ellenére, amiket korábban gondoltam róla, meggyőződésem volt, hogy ő az egyik legjobb dolog az életemben.
– Vízszintesben? – kérdeztem.
– Ühüm.
– Gondolod, hogy ezúttal nagyobb sikerrel járunk?
– Micsoda? – hördült fel. – Szerintem akkor is nagy sikerrel jártunk. Mind a kétszer.
Elpirultam. Nos, ez igaz. Nem is erre gondoltam...
– Igen, csakhogy másnap elmentél. Nekem ez a két dolog összefügg.
– Válaszd külön őket. Hadd segítsek.
Szavai megmozdítottak bennem valamit, és elgyöngítették a lábamat. Éreztem, milyen forró Nevan bőre az ujjaim alatt, és sejtettem, hogy az enyém is hasonló lehet. A légkondi ellenére is pillanatok alatt lett itt forróság. Vajon belőlünk sugárzott?
Nevan végigfuttatta ujjbegyeit a karomon, és rákulcsolta kezét az enyémre. Szorosan mögötte lépdeltem, miközben elértük a hálószobát. Becsuktam magunk mögött az ajtót, ő pedig lehúzta a sötétítőket.
– Uhm – nyögtem fel, ahogy az ágyra siklott a pillantásom. – Ebben az ágyban...
Nevan megfordult, rám nézett. Torkomon akadtak a szavak.
– Szóval... Te és valaki más, itt... – böktem állammal az említett irányba.
A szöszi a fejét rázta.
– Ez a hálószobám – válaszolta olyan egyértelmű hangsúllyal, mintha én magam nem látnám. – Ide senkit sem engedtem be. Nos, rajtad kívül.
– Igazán? – leheltem a szót. Utáltam volna olyan helyen szeretkezni vele, ahol korábban mással került „vízszintesbe”.
– Igen, Sage. Ne döbbenj meg ennyire.
Mielőtt válaszolhattam volna, felém lépett, és a ruhám aljába kapaszkodva húzni kezdte rólam. Leküzdöttem a késztetést, hogy a melltartóm elé kapjam a kezemet. Hiszen már nélküle is látott.
Belecsókolt a vállamba. Aztán a nyakamba.
– Félsz? – kérdezte.
– Miért is?
– Mert szinte reszketsz. És lángol a bőröd.
– Az... az miattad van.
Állam alá helyezte a mutatóujját, és felfelé fordította az arcomat.
– Azt hittem, már nem lehet fokozni – mormolta.
– Mit?
– Hogy mennyire akarjalak.
Nyeltem egy nagyot. A pólója után nyúltam, és áthúztam a fején. Fehér bőr, de ugyanolyan feszes izmok, mint amire emlékeztem. Vállára simítottam a tenyeremet.
– Ígérj meg valamit – kértem lázasan. – Ha ezt most megtesszük... És később még sokszor megtesszük... Akkor ne hagyj el utána.
– Hidd el, ez áll a legtávolabb a terveimtől.
Bólintottam. Tudnom kellett.
Nevan finom mozdulatokkal megfordított, hajamat félrehúzta a nyakamból, és végigcsókolta a vállam ívét, a tarkómat. Kiszaladt egy rekedt sóhaj a számon.
Ledőltem az ágyra, a hátamat tartva felé. Nev mögém hengeredett, kezével mellettem támaszkodott. Csupasz bőre egy másodpercre az enyémhez ért, mielőtt ismét megéreztem az ajkát: finom csókokkal hintette végig a hátamat. Nyelve apró kört írt le a gerincem tövénél, amitől belemarkoltam a lepedőbe.
Amikor visszatért a nyakamhoz, már ziháltam. A gyöngédsége az ellenállásom utolsó darabkáit is felemésztette. És pokolian jólesett lángolni.
Elérte, hogy oldalra fordítsam a fejem, így hozzáfért a fülemhez. A fogával finoman harapott rá a legérzékenyebb pontra, és a nyelvével simított végig – ráadásul őrjítően lassan.
– Ahrrh... Én ezt... nem bírom.
– Várd ki a végét – ígérte mormolva. – Annyit vártam erre a pillanatra, hogy eszemben sincs elsietni.
És aztán hozzáfűzött valami mást is:
– Comhluadar.
– Már megint – kapcsoltam. – Ezt már mondtad egyszer.
– Nem felejtetted el.
– Mit jelent? – tartottam fel a csípőmet, hogy az övéhez érhessek. Ezúttal Nevan markolta meg mellettem az ágyneműt.
– Egyszerű jelentése van – folytatta halkan. – Egyszerű, de gyönyörű.
Ujjai hegyével végigszántott a hátamon. Észre sem vettem, és már kikapcsolta a melltartómat. Ügyes húzás.
– Az abból adódó harmónia, hogy együtt lehetünk. Ezt jelenti.
A hátamra hengeredtem. Elkaptam Nev sötétlő pillantását, amivel itta egyre fedetlenebb testem látványát.
– Valóban – értettem egyet. – Valóban gyönyörű.
Egy földi örökkévalóság óta az első éjszakánk telt el úgy, hogy egymást láttuk a sötétben – és ezúttal nem csak ábrándoztunk.

4 megjegyzés:

  1. Köszönöm Nilla, hogy megírtad ezt a történetet! Nemcsak hogy remek sztori, amit végtelenül imádtam, de egy eléggé stresszes időszakon kísért végig. Egyetem utolsó szemeszterében a naphossznyi szakdoga-kutatás/írás és a szigorlatokra, államvizsgára történő rengeteg tanulás között jó volt, hogy volt valami, amit várhattam, ami megtörte a lélekpróbáló napi rutint, és volt időm "lélegezni". (Komolyan, amikor láttam, hogy felkerült egy újabb rész, akkor jegyzetek félrelökve, jégkockás/citromos/szívószálas"fancy" itóka gyorsan elkészítve - adjuk meg a módját xD -, világ elfelejtve, és olvasás) :)
    Izgatottan várom az újabb sztorit! ;) <3
    U.i.: Államvizsga 5össel kipipálva. :)))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Nara! Inkább én köszönöm neked, hogy itt voltál, elolvastad, és talán a legjobban, hogy még a kommentelésre is szántál néhány percet! <3 Remélem, még találkozunk itt vagy ott ;)))
      Gratulálok az államvizsgádhoz, most már akkor neked is pihenés! Puszillak :)

      Törlés
  2. Drága Nilla!
    Áááárghhh! Nem akarom, hogy vége legyen!!:( Jó lett a befejezés, pont így kell lezárni egy ilyen fantasztikus történetet.
    Hiányozni fognak Sage-ék, Karoláék és Harper is ha nem a legjobban. Szinte a szemünk előtt nőttek fel, pont ezért ilyen nehéz elengedni őket és a történetet.
    Nagyon várom már mit hozol a következő kivégezendő sztorinak.:) Siess vele amennyire csak tudsz! Az írásaid felfrissítik a napjaimat:)
    Pihenj sokat!
    Ölelés xo
    Melody

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Melody!
      Köszönöm, hogy most is írtál, jólesett olvasni! Igyekszem az új sztorival is, de egyelőre még nem tudom, mikor és mi lesz az, de remélem, a várakozás nem tántorít el, és ha néhány hónap múlva is, de találkozunk még!
      Jó pihenést és szuper nyarat kívánok neked is, puszillak:
      Nilla

      Törlés