Sziasztok!
Íme, meghoztam az újraírt fejezetet teljes pompájában - remélem, előnyére változott a szöveg, és hogy tetszik majd nektek is! :) Ahogy a részben is elhangzik: "ez egy gyönyörű barátság kezdete." Részemről biztosan, remélem, ti is így lesztek vele! ;) Jó olvasást, és köszönöm a prológushoz érkezett kedves véleményeket!
Ha gondoljátok, csatlakozzatok az olvasói csoporthoz #itt.
Hamarosan jövök a folytatással,
Nilla
Első fejezet
R.
Szerintem
tökéletesen lehet álcázni valamit úgy, hogy szem előtt hagyjuk.
Titanium Park – ez a két szó
állt a bejárat melletti gigantikus márványtáblán, közvetlenül az elektromos
kapu mellett. Azt közölte a világgal, hogy a Park júniustól augusztusig fogad
látogatókat, máskor nem.
Ezen a helyen elbújhattunk
a világ elől.
Starlight a
repülőteréről és a nagy forgalom miatt kiépített, jó közútjairól vált híressé.
Azonban váratlanul bezárták a létesítményt, ami ezután magánkézbe került, és
amikor megépítették a forgalomelterelő autópályát, a hely feledésbe merült.
Mostanában egy kizárólag nyáron nyitva tartó bemutatóparkként üzemelt, többhektárnyi
területen.
Legalábbis a
köztudatban így élt. A valóságot csak nagyon kevesen tudhatták; mi.
Újra és újra
felmértem az impozáns épületet a busz ablakából, de újra és újra kétségekkel
töltött el. A tájékoztatón teljesen máshogy nézett ki.
Néhány
korombelivel ellentétben sosem gondoltam bele, milyen jó lenne megpattanni
otthonról. Mindig is ragaszkodtam a biztonságos közegemhez, az ismerthez – erre
fel kikötöttem a világ másik felén, nyakamon egy csapatnyi idegennel. A közös
bennünk annyi volt, mint békában és a levélben: megegyezett a szemünk színe.
Azért autókáztunk
öt órát a három helyett régi, kátyús utakon, mert azokat ma már néhány bátor
kamionoson kívül senki nem használta. Rejtőzködésből jeles.
Elgémberedett
lábbal kikászálódtam a buszból, nyomomban azzal a két lánnyal, akik tökéletesen
egyetértettek abban – és az utazás alatt másról sem beszéltek –, hogy Johnny
Depp a világon a legvonzóbb férfi, még akkor is, ha nem. Az indulástól
számított első fél órában mást sem hallgattam, mint filmcímeket és Jack Sparrow
idézeteket. „Van egy üveg földem” – és ez volt az a pont, amikor úgy gondoltam,
hogy nekem meg egy zenével telepakolt lejátszóm van, amit nem félek használni.
Terrakotta
színű, ódon épület tárult teljes egészében a szemünk elé. Mintha a két hosszú,
oldalirányba futó hangársor a karja lett volna. A főépület vonzotta a
tekinteteket magas ablakaival, az oromzaton a szeptemberi szellőtől lengedező
zászlókkal. Mindegyik ország, ahol kékszemű élt, ahonnan tanuló érkezett az
Akadémiára, képviseltette magát. Színek, formák, csíkok és alakzatok eltérő
összképe alkotott egy kerek egészet.
Tim, a velünk
utazó akadémiai vezető ekkor megköszörülte a torkát, és mindenki elnémult.
– Hölgyeim és
uraim, a Titanium Park!
Ha esetleg
valaki nem jött még rá...
Valahonnan a
tömegből ekkor megszólalt egy dallamos hang:
– „You shoot me down, but I won’t fall... I am
titanium...”
Többen
csatlakoztak a lelkes megnyilvánulóhoz, és együtt énekelték az ismert sorokat,
amikor Tim közbeszólt, és kicsit letörte a hangulatot.
– Ez itt nem a High School Musical, ugye tudjátok?
Hagyott nekünk egy
rövid időt, hogy ámuljunk és bámuljunk, mialatt ő csinált néhány guggolást és
négyütemű fekvőtámaszt, gondolom, hogy kinyújtóztassa a végtagjait, aztán újra
magához ragadta az irányítást. A többiek úgy hallgattak el, mintha némasági
fuvallat söpört volna végig rajtuk. Elővettem az oldaltáskámból a vizemet, de
kis híján rosszul is lettem tőle, annyira átmelegedett.
– Most jön az a
rész, amikor fogjátok a bőröndjeiteket, és bementek azon a nagy ajtón. Ott
további instrukciókra számíthattok tőlem. Ugye, menni fog úgy is, hogy nem
állítalak libasorba titeket?
Te jó ég.
Tizennyolc évesek vagyunk, nem óvodások! Csak gondolni mertem ilyen nagy bátorsággal,
az előbbi HSM-es megjegyzése után inkább bölcsebbnek láttam hallgatni.
– De
belecsípnék abba a fenékbe! – jegyezte meg egyik Team Tim, miközben elhaladt mellettem, vezetőnket követve. A buszon
mögöttem ült egy zajos társaság, akik nem féltek hangosan megvitatni Tim testi
adottságait, rögvest el is neveztem magamban őket Teamnek.
Addig
bámészkodtam, hogy a sor végére kerültem, így utolsónak értem be az épületbe.
Mögöttem az automatikusan záródó ajtó olyan csigalassúsággal tette a dolgát,
hogy gondoltam, rásegítek egy kicsit. Megragadtam a fogantyút, és húztam magam
felé, aminek eredményeképp az ajtó még lassabban záródott be.
Tim eközben
zavartalanul beszélni kezdett, én meg az ajtót cibáltam.
– Ez itt a
turisták fogadóhelye a nyári programban. Nem töltünk itt sok időt, ami rátok
vár, az ennek a falnak a másik oldalán van. És... – Olyan jelentőségteljes
három másodpercnyi szünetet sikerült tartania, hogy megéreztem benne a véget.
Lemerevedtem, és éppen akkor fordultam meg, amikor megszólalt. – Elnézést a
feltételezésért, de meg kell kérdeznem, szeretnél közelebbi kapcsolatba kerülni
a bejárattal?
A reakció a
következő volt: fojtott nevetés a többiek részéről, komoly ábrázat Timtől, és
egyre vörösödő fej tőlem. Csend. Semmi. Aztán hirtelen megszólaltam, sutba
vágva az „inkább hallgass” bölcsességemet.
– Nem, nem a
bejárattal. A kijárattal.
Tim nézett,
mindenki nézett, amitől egyre kellemetlenebbül éreztem magam. A virágos felsőm
szélét gyűrögettem, egy örökkévalóságnak érzékeltem azt a néhány feszült
másodpercet, míg a nálam jóval tapasztaltabb, idősebb, erősebb, magasabb
kékszemű a szavaimat mérlegelte.
– Élvezzétek ki
az utolsó nyugodt pillanataitokat! – fordította el rólam a tekintetét, amitől baromira
megkönnyebbültem. – Mert hosszú ideig nem lesz részetek benne.
– Csak mi
vagyunk itt? – kérdezte egy srác, aki talán Egyiptomból érkezett. Tim a fejét
rázta. – Pedig nagy a csönd.
– Ez itt egy
reptéri épület volt. A hangszigetelés mindenki érdekét szolgálta.
A kamerák pedig
– gondoltam, ahogy körbenéztem –, elméletileg az itt őrzött, felbecsülhetetlen
értékű repülőgép-modellek biztonságáért feleltek. Ha valaki el akart bújni a
világ elől, ennél jobb helyet keresve sem talált. Kiesett a forgalomból, csak
nyáron látogathatták turisták, hangszigeteléssel és riasztó berendezéssel szerelték
fel, félig az erdőben feküdt, abszolút tökéletes.
Tim a baloldali
részleg felé indult, a válla fölött hátranézve beszélt hozzánk.
– Ez a
B-szárny, a szobák mellett itt vannak a tantermek, közös helyiségek, tornaterem.
Emlékeztetnélek titeket arra a fontos szabályra, hogy mostantól kezdve ezt az
épületet csak vezető, vagy negyedikes társaságában hagyhatjátok el – a hangja
szigorúan szólt, semmi derű nem maradt benne. Beharaptam az ajkamat, ahogy
hirtelen rám nehezedett a helyzet súlya. – Isten hozott titeket az Akadémián!
Felrántotta az
ajtót, de a komoly százhatvan centis méretem miatt nem láttam semmit az előttem
állóktól. Annál inkább hallottam beszélgetést, nevetést, több hang keveredését.
Fogyott előttem a sor, a gyomrom meg egyre szűkült az idegességtől. A víz mégis
akkor vert le, amikor Tim elém lépett, és elzárta előlem az ajtót. Elég
egyértelmű jelzésnek vettem, hogy nem felejtette el a műsoromat. Félve néztem
fel rá, minden hamis bátorságommal együtt, egyenesen kék szemébe.
Nem tudtam, mit
gondolt, mert nem látszott az arcán semmi. Csak vizslatott komoly tekintettel,
amitől a frász jött rám. Eddig nem gondoltam róla, hogy különösebben ijesztő
alak lenne, csak egy átlagos fickó sötét ruhákban, most viszont minimum, mint
egy ninja. Már azon morfondíroztam, hogyan menekülhetnék el, amikor megszólalt.
Egy szót mondott csupán:
– Jópofa – és
elmosolyodott. Ellépett az utamból, én meg olyan gyorsan húztam el onnan a
csíkot, ahogyan csak tudtam.
Átlépve azt a
bizonyos küszöböt, egy teljesen másik világ fogadott: az épület csak kívülről
nézett ki hangárnak, belülről egyáltalán nem. Egy nagy helyiségben találtam
magamat, iszonyatos belmagassággal, hajópadlóval, rengeteg sürgő-forgó kékszeművel.
Elsősök, negyedikesek és vezetők sétálgattak, szerveztek és papírokat
osztogattak. Lekötött a látvány, a fából épített emelet, és a folyosók, melyek
innen indultak ki.
– Üdvözlök
mindenkit! – A harsanó hang irányába fordultam, a szoba másik feléből jött.
Közelebb kellett mennem, hogy jobban lássak, és azonnal felismertem az
igazgatót. Őszülő halántékú, jó kiállású, idősödő férfi volt, farmerben és
sportzakóban. – Nem fogom sokáig pazarolni az időtöket, csak néhány dolgot
mondanék el. Nemsokára megkapjátok a szobabeosztásotokat, a szabályzatot, a
térképeket, a listákat, és ami a legfontosabb: a mellétek kijelölt negyedik
évfolyamossal is megismerkedhettek. Ő majd mindent elmond nektek, és bármikor
fordulhattok hozzá segítségért. Ezt bizonyára már tudjátok, de azért megjegyzem
még egyszer, hogy cserére nincsen lehetőség, a párok véglegesek. Barátkozzatok
meg az Akadémiával, mert mostantól ez az otthonotok. – Körbefuttatta a
pillantását a kis társaságunkon, köszöntésképp biccentett felénk, majd sietősen
távozott egy másik ajtón. Hangzavar, zúgolódás támadt utána, pontosan olyan,
mint ami belépésemkor fogadott.
Idősebbek rohangásztak
körülöttünk és közöttünk csíptetős mappákkal, én meg szobroztam egyedül. Már
éppen kezdtem volna kiókumlálni, hogy egy tízes skálán mennyire is érzem magam
kellemetlenül, amikor...
– Rea
Stevenson? – állt meg előttem egy még nálam is alacsonyabb, lila hajú lány,
vidám mosollyal az arcán. Aprót bólintottam, mire átnyújtott egy fehér, gumis
mappát. A blúzára csatolt névtáblájára siklott a tekintetem: Orsi. Nem mindennapi név egy nem
mindennapi lánynak, jutott eszembe.
– Ebben
megtalálsz mindent, amire szükséged van.
– Köszönöm!
Biccentett,
amolyan „ez-a-dolgom” stílusban, aztán magamra hagyott. Néztem, ahogy odament
egy másik fiúhoz, majd elveszett a szemem elől. Alig maradtak néhányan a
teremben, ami afféle csomópont lehetett a B-szárnyhoz. Innen is az utolsók
között távoztam, úgy tűnt, mára ez jutott nekem.
A szobámat
könnyen megtaláltam a kettes folyosón, rengeteget segített a mellékelt térkép.
Az ajtóra már kifüggesztették a névtáblát: Isla
Mattila és Rea Stevenson. Fogalmam sem volt, ki lehet ez a lány, egyedül azért
imádkoztam, hogy ne az egyik Team Tim
legyen. Vettem egy mély levegőt, és beléptem, majd felnéztem a kíváncsi
szempárba, mivel eddig csak a lány tornacipőjét figyeltem meg.
Szerencsém
volt.
– Szia –
üdvözölt a kedves arcú, nyílt tekintetű szobatársam. A buszon pár sorral
előttem ült, egy szőke fiúval beszélgetett. Magasabb volt nálam, hosszú, szőke
haja meg-meglebbent az arca körül, amikor megmozdult. Egy melírozott tincse
vándorolt elő a füle mögül, vékony málnaszínű csík. – Isla vagyok.
Finnországból jöttem.
– Szia, Rea,
Egyesült Államok.
Egy hosszú,
kínos percig némán álltunk egymással szemben. Úgy éreztem, egy értelmes
mondatot nem tudok összekaparni. Szerencsére ő gyorsabban kapcsolt, mint én, és
megkérdezte, nem baj-e, hogy a baloldali ágyat választotta.
Levettem a
kabátom, a vékonyka sálam, majd leültem a jobboldali ágyra, immár az enyémre, és jobban szemügyre vettem a
lakóhelyiségünket. A két fekhely az ajtóval szemközti falnál állt,
éjjeliszekrényekkel elválasztva. Isla oldalánál sorakoztak a ruhásszekrények,
szám szerint három, mellőlem pedig a fürdőszoba ajtaja nyílt. A helyiség apró,
ám tiszta volt, zuhanykabinnal, vécével és mosdóval, de többre nem is volt
szükségünk.
Amíg felhúztuk
az egységes, Akadémia emblémájával ellátott ágyneműnket, bátorkodtam faggatni
új lakótársamat.
– Olyan
különleges, hogy ennyien vagyunk, nem? Mármint a világ körül... Szó szerint mindenütt. Régebben nagyon érdekelt,
vajon hogyan fogunk beszélgetni egymással? Bevallom, számítottam egy bábeli
zűrzavarra.
Isla tökéletesen
beszélt angolul, nem tudtam volna megállapítani ennyi alapján, hogy honnan
jött.
– Az angollal
növünk fel. Már az ovitól kezdve tanuljuk, muszáj, hogy tökéletes szinten
menjen, máskülönben elhalasztják egy évvel a felvételinket.
Rossz érzés
lehet otthon ülni és várni, elpocsékolni egy értékes évet, csak mert nem
megfelelő valakinek a nyelvi tudása. Engem legalábbis kiakasztana a dolog.
Legszívesebben
azt kérdeztem volna tőle, nem sajnálja-e, hogy ideküldtek minket. Hogy lemarad
az igazi egyetemről, és egy kollégiumban kell élnie, távol az otthonától. De
nem mertem belemenni. Attól is tartottam, hogy a válaszom még magamnak sem
tetszene.
Miután
végeztünk az elsőkörös feladatainkkal, megosztoztunk egy tábla csokin, amit két
lábszármelegítő közé rejtettem el még otthon. Először találkoztunk, először
beszélgettünk, de azonnal kialakult egy kellemes hangulat köztünk – van abban
azért valami szerencsés is, ha az ember másnak
született. Olykor adódik ebből előny is. Nekünk például az, hogy könnyen kötünk
barátságokat, alakítunk ki közeli kapcsolatokat, mert nem fertőzött meg a
bizalmatlanság és az ártani akarás.
Miután
kipakoltunk a bőröndjeinkből, leültünk a földre, és kezünkbe vettük a közeli
jövőre vonatkozó tervezetünket, és szinte egyszerre sóhajtottunk fel. Vagy
lehet, hogy ez már elkeseredett nyögés volt? Tájékoztattak már korábban, hogy
az első év lesz a legkegyetlenebb, hisz a fizikális és mentális erőnlétünkre
kerül a hangsúly. Megtanuljuk, hogyan kell megvédeni magunkat, kiszabadulni,
túlélni, de ami a legfontosabb, küzdeni. Régebben, a nagyszüleim idejében még semmi
ilyesmire nem volt szükség, de amióta háború állt a küszöbön, megszigorították
a rendszert.
– Futóedzés,
terepgyakorlat, harcművészetek elsajátítása – soroltam, fel sem pillantva a
papírlapból. – Most kezdem csak érezni ennek az egésznek a súlyát.
Együttérzést
láttam csillanni Isla szemében; sejtette, hogy mi ment végbe bennem. Érettségi
után elszakítottak az otthonomtól, bekerültem a kőkemény valóságba, amire egész
életemben próbáltak felkészíteni, és éppen ezekben a percekben szembesültem
azzal, hogy szanaszét lesz verve a fejem heteken keresztül, amíg meg nem tanulok
védekezni.
Könnyű lett
volna azt mondani, hogy bocs, oldjátok meg nélkülem, nekem nincs közöm a
háborúskodásotokhoz. Hisz csak tizennyolc múltam, és az égvilágon nem ártottam
senkinek! De valójában képtelen lettem volna megtenni. Mert pontosan annyira,
amennyire irtóztam az erőszaktól, féltem az elszeparáltságtól, szerettem volna
segíteni másokon. Ez volt a lelkem legmélyén. Ez volt a létezésem értelme. A
sorsom.
Kikerestem az
órarendemet, és újra átfutottam a sorokat. Négy hét komoly edzés – napi két
turnusban, délelőtt és délután. Nyolctól délig, valamint egytől háromig
terepen, tornateremben és mindenhol máshol, ahol lehetőség van rá. Ötig megint
üresjárat, szabadidő, aztán két óra hossza a negyedikesemmel, minden egyes nap.
Lapoztam: a tanórákra vonatkozó beosztás következett.
Mivel az
Akadémia kiszakított minket, maroknyi kiválasztottat a megszokott életünkből,
igyekezett megteremteni azokat a feltételeket, melyek a kinti életben fogadtak
volna minket. Ilyen alapvető dolog például az oktatás, előzetes leadás alapján
választhattunk fél évre órákat magunknak. Művészetek és történelem, vigyázat,
mert jövök! Alig tudtam kivárni, hogy elkezdődjenek az órák.
Nem sokkal
azután, hogy Islával néhány kedves szó segítségével
lelket öntöttünk egymásba –milyen jó dolog az empátia! –, kopogtattak. A
negyedikese szobrozott az ajtóban, méghozzá egy kócos, világosbarna hajú fiú.
Láttam, hogy lakótársam kissé elpirult a mosolyától. Amikor visszafordult, hogy
magára kapja a pulcsiját, ezt suttogta: „olyan,
mint Pán Péter!”
Miután magamra
maradtam a csendes szobában, és sokadszorra átgondoltam mindent az idekerülésem
óta, aggódni kezdtem, hogy az én negyedik évfolyamosom még mindig nem érkezett
meg. Elméletileg neki kellene körbevezetnie és elmagyaráznia a dolgokat, de eddig
színét sem láttam. Kilestem a folyosóra, hátha észlelek legalább valami
mozgást, de ott is néma csend fogadott. Nem tétlenkedhettem sokáig, ha már ide kerültem,
fel akartam fedezni mindent. Nem jött ő? Indulok én!
A térképemet
szorongatva jutottam el a nagyteremig. A vastag szőnyeggel borított padlós
helyiségben néhányan teázgattak, vagy olvastak a fotelekben, míg mások a
jelenleg nem üzemelő kandalló előtt beszélgettek. Pár pillanatig
belefeledkezetten néztem őket, megindító volt arra gondolni, hogy én is ilyen
leszek, tökéletesen ide fogok passzolni. Közéjük. Végre valahová.
Mivel nem
terveztem komolyabb eltévedést mára, és az összes folyosót egyformának
értékeltem, végigmentem a szárnyon, aztán a két hangársor által közrefogott
udvarra indultam. Az erdő takarta a másik felét, így idekint is biztonságban
lehettünk.
Odakint jóval
többen lézengtek, mint a falak között. Negyedikesek sétálgattak elsősökkel
(legalábbis gondolom, hogy azok voltak), barátok és barátnők nevetgéltek, fiúk
fociztak. Akárhová néztem, ismeretleneket láttam, és már megfordult a fejemben,
hogy odamegyek az egyik ilyen csapathoz, és megkérdezem őket, hátha ismerik a
negyedikesemet. Vagy az is lehet, hogy már elsétáltunk egymás mellett, csak
egyikünk sem tudta, ki a másik.
Ekkor láttam
meg Timet egy padon ücsörögni, könyvet tartott a kezében, de nem olvasta, a
távolba bámult. Ajjaj.
Végy egy nagy levegőt, Rea!
Muszáj volt
megkörnyékeznem, bármennyire is nem akartam. Ácsoroghattam volna egyedül
továbbra is, de inkább a másik megoldás mellett voksoltam.
– Fogadjunk,
hogy Poe-t olvasol ezen a kísérteties helyen.
Úgy gondoltam,
ha már egyszer jópofának titulált, legyek is az. Egyből felkapta a fejét, amint
meglátott, és mindennemű meglepetés nélkül mosolygott. Legalább tettethette
volna!
– Már megint te
vagy?
Erre mit
lehetett felelni? Hogy ja, öhm, igen, már megint? Összevonta a szemöldökét,
amikor újra felém fordult.
– Neked nem
kéne itt mászkálnod egyedül. Kit osztottak melléd?
– Nos... – Próbáltam
megjegyezni a srác nevét, de annyi mindent kellett befogadnom, hogy ez valahol
távozott. Maradtam az improvizálás mellett, az bejött párszor. – Adrian.
Tim halványan
felvonta a szemöldökét.
– Kötve hiszem.
Nincs ilyen nevű negyedikes. – Jelentőségteljes csend következett, körülbelül
megint három másodpercnyi, ami tuti Tim erőssége. – Még nem találkoztál vele,
igaz?
Már nem volt
mosoly. Tiszta Joker-érzésem támadt tőle a Batman-filmekből. Bolondos és
veszélyes egyszerre, egy megmagyarázhatatlan ellentét.
– Nem találtam
meg.
Összecsapta a
könyvet, felállt. Megfigyeltem, ahogy mozog; magas, erős testét, magabiztos
mozdulatait, rövid, fekete haját és a tekintetében lobogó tüzet. Ez a tekintet
mesélt. Nem sok jót, de mesélt. Nem szívesen szívóztam vele, ám mivel ő az
egyetlen, akivel Islán kívül váltottam néhány szót, így csak hozzá
fordulhattam.
– Szerencséd
van velem. – Valóban? – Mert
véletlenül éppen tudom, hogy ki az, akit keresel. Aidannek hívják, nem
Adriannak.
Erre elegánsan
nem mondtam semmit.
Feszélyezett
csendben visszasétáltunk az épületbe, majd lementünk a B-szárny alagsorába,
melynek létezése engem őszintén meglepett. Egy süllyedő folyosó vezetett a
tornateremhez, ajtót sehol nem láttam.
– Még egy
szertár van itt – felelte a ki nem mondott kérdésemre Tim. – Meg a kínzókamra.
Elértük a
tornatermet, majd a pálya szélére sétáltunk. Engedelmesen követtem Timet, és
élveztem, hogy láthatatlan lehetek az árnyékában. Azt ugyanis öt másodperc
alatt felmértem, hogy mindenki mást inkább ő foglalkoztatott. A srácok
eközben abbahagyták a lacrosse-ozást. Igyekeztem mindent szemügyre venni, a
fiúkat és a kispadon ülő lányokat egyaránt.
– Helló! –
kiáltotta valaki a pályáról, mire hirtelen odakaptam a tekintetem. Egy magas,
szőke fiú lépett ki a társaságból, a pólóját igazgatta. Huh.
A késésén kívül
felülmúlta minden várakozásomat. Szálkás, de izmos testalkatával első blikkre
amolyan „királyfi” típusnak tűnt. Akit meglát a királylány, beleszeret,
boldogan élnek, történet vége. Ő az, aki mindig otthon van időben, nem késik
sehonnan, és megkérdezi a kedvesétől, megcsókolhatná-e, mielőtt valójában
megteszi. Csakhogy sütött a mozdulataiból valami komolyság, amit még a vidám mosolya
sem tudott teljes mértékben elfedni.
Egy pillanattal
később utolérte az illata is, amit jólesően szívtam be, a mentafagyira
emlékeztetett.
– Éppen ideje
volt – jegyezte meg Tim.
– Menni
akartam, csak egy kicsit később. A lányoknak kell időt hagyni, míg
összekészülődnek, nem?
Két dolog
történt egyszerre. Az egyik, hogy röhögés szakadt fel a torkokból, én pedig
arra gondoltam, szívesen felvilágosítanám, mire is kell időt hagyni a
lányoknak. A másik, hogy realizálódott bennem, brit akcentussal beszél.
– Ne nekem
regélj.
– Szia –
köszöntött ekkor a fiú, teljesen felém fordulva. Élettel teli, szikrázó szempár
meredt rám, és ha ez nem lett volna elég, párosult hozzá egy meleg mosoly és
egy kifejezetten kedves arc. – Ne haragudj a késésért. Aidan vagyok.
Sőt, nem csak,
hogy az akcentusa brit, ő maga is az, már biztosra vettem.
– Rea a nevem –
nyújtottam kezet. A fiúk visszatértek a játékhoz, így már nem néztek minket, és
végre fellélegezhettem. Már csak ő figyelt. – És semmi baj, megtaláltalak én.
– Örülök neked.
Ha van egy perced, akkor körbevezetlek.
Miközben
ujjaival végigszántott a haján, kislisszoltunk a teremből. Otthagytuk Timet,
meg a jókedvű bagázst is. A folyosón már csend uralkodott, és csak egyre
mélyült, ahogy távolodtunk a teremtől. Megtartottuk az egyméteres távolságtól,
és ettől az egész helyzet nagyon idegennek hatott.
Az udvaron
kezdtük a körutat, és miközben elsétáltunk a padsorok mellett, lábunkkal elsárgult
faleveleket rugdosva, Aidan így szólt:
– Látom,
sikerült összebarátkoznod Timmel.
– „Ez egy
gyönyörű barátság kezdete” – idéztem a Casablancából fanyalogva. Tim biztosan
ki nem állhatott, csak megnehezítettem a dolgát, pedig igyekeztem visszafogni
magam.
Aidan nevetett,
majd miután odaintegetett jó néhány embernek, visszavezetett az épületbe.
Megmutatta a könyvtárat, a nagytermet, a filmszobát és a tantermeket, a teljes
másik szárnyat, a repülőgépek garázsát, bár oda csak bepillantottam. Sötét
volt, ennyi maradt meg.
A túra végén
beültünk az ebédlőbe, ami tulajdonképpen a nagyterem másik oldala, és én zöld teát,
Aidan pedig feketét ivott.
– Szóval
nincsen közös étkezés, ott eszel, ahol akarsz, és akkor is, amikor te
szeretnéd. Felveszed a konyhán, itt, de nem muszáj maradnod is. Hogy tetszik ez
a hely egyébként?
– Le vagyok
nyűgözve – mondtam őszintén. – Elképzelni sem tudtam, hogyan létezhet valami
így... Nagyon okos megoldásnak tartom a múzeumparkot, ez a belső világ meg
elképesztő. Minden megvan benne, úgy értem, a szobákhoz még fürdő is tartozik!
– Nem olyan
régen alakították ki ezt a helyet, azelőtt máshol volt az Akadémia. És mivel ez
egy modern kor modern építménye...
Fontolóra
vettem a szavait. Mondjuk az sem elhanyagolható szempont, hogy a családjaink –
az Akadémia támogatói – jó helyet akartak nekünk.
– Honnan
érkeztél?
Egy pillanatra
lendületemet vesztettem ettől a természetes és magától értetődő kérdéstől.
Valahol arra számítottam, hogy csak az itteni dolgok kerülnek majd szóba.
– Egy
kisvárosból Santa Fe környékéről. Hát te?
–
Manchesterből.
– Messze van
innen?
Aidan elmosolyodott.
– Eléggé. Innen
minden messze van.
– Teljesen
jogos. Tavaly végeztél?
– Igen.
– És mi vitt
arra, hogy taníts?
Megvonta a
vállát.
– Inkább azt
kérdeztem magamtól, miért ne.
Belőlem jöttek
a kérdések, belőle a türelmes válaszok. Végre lazítottam, mert megéreztem, hogy
mellette könnyebbek lesznek a dolgok. Aidan segítségével rá fogok jönni arra,
mit jelent kékszeműnek lenni. Mit jelent ebben a világban élni, mit jelent az
Akadémia rendszerében tanulni.
– Tényleg
örülök, hogy megismertelek, Rea – mondta, mikor már a szobám ajtaja előtt
álltunk. Visszakísért, hogy biztos ne nyissak be máshoz. – Holnap lesz egy
buli, a ti köszöntésetekre. Elméletileg velem kellene menned, de ha már
megbeszélted másokkal, nem gond.
– Nem, még csak
nem is hallottam róla. Ha szeretnéd, ha nem, engem kell elkísérned –
viccelődtem kevés sikerrel, mert Aidantől csak egy halovány mosolyra futotta.
– Jó, hogy itt
vagy – búcsúzott el.
Végignéztem,
ahogy ruganyos, lendületes lépteivel elhagyja a folyosót.
Szia Nilla!
VálaszTörlésEzt is "csodásan" megcsináltad. Megint csak tükön ülve várom a folytatást.
Niki
Szia, Nikol! Nagyon szépen köszönöm! :))
TörlésNilla! :)
VálaszTörlésÚristen már most imádom, Rea karaktere pedig a szimpatikusnál is szimpatikusabb! Milyen rendszerességgel várhatjuk az új részeket? :3
Puszi Lu :*
Szia, Drága!
TörlésEgyelőre nem tudok konkrét frisses napot mondani, függ az én gyorsaságomtól, valamint a bétám idejétől is. De mindketten igyekszünk! :)
Puszi :))