Öt (Híresség)

2017. március 12.
Hahó! Mindenkinek aki kíváncsian várja Sage életének alakulását: itt az új fejezet. És akik szeretik Nevant, remélem, nem fognak csalódni ;)
Jövő héten találkozunk ugyanitt valamint a Wattpaden is, szép hétvégét!
N.


Sejtettem, hogy kicsit késni fogok, mert már kettő is elmúlt, és én még az osztályteremben ültem, egy fiúcskának próbáltam segíteni a házi feladatával. Félve kérdezte, elmagyaráznám-e neki még egyszer az órai anyagot, mert nem igazán érti. Láttam, hogyan pislákol a kíváncsiság a szemében, és a zavar helyét lassan átvette a tudás. Imádtam ezt az érzést.
Egy lapra írtam neki néhány plusz feladatot, amit hálásan megköszönt. Összekócoltam a haját, hogy érezze, nem csak a tanára, de a barátja is vagyok.
– Sage – kopogott be az egyik kolléganőm, Rahel. – Ráérsz egy percre?
– Persze, gyere be nyugodtan.
Abból, ahogy somolygott, sok mindenre következtettem.
– Itt van egy fiatalember, és téged keres.
– Óh.
– A tanárinál vár.
– Mindjárt megyek.
– Megmondom neki. Egyébként nagyon... sármos.
Az hát.
– Úgy gondolod? – mosolyodtam el.
Rahel megvonta a vállát, és szinte már-már táncoló léptekkel vonult el. Martin közben összepakolta a táskáját, és az ajtó felé indult.
– Viszlát holnap, Miss Sanders!
– Szia, Martin!
Összepakolásztam a dolgaimat, kezembe vettem az osztálynaplót, és komótosan elindultam a tanári irányába. Ettől függetlenül majd’ kiugrott a szívem a helyéről.
Nevan tényleg a folyosón várt rám, a tablókat nézegette. Már értettem, miért ájult el tőle úgy Rahel: a szöszi a szokásosnál is dögösebben festett. Koptatott nadrágot, pólóján farmeringet és magas szárú tornacipőt viselt. A haja oldalt felnyírt és barna színű, de a tetején szőke, kócos és...
Sage, fejezd be! Kit érdekel, hogy milyen jó lenne beletúrni azokba a tincsekbe? Ekkor értem mellé.
– Mindjárt jövök – közöltem cseppet sem barátságosan, bevezető nélkül.
Amikor megjelentem, a tanáriban a nők egy emberként engedték ki a lélegzetüket. Hirtelen túl nagy figyelmet szenteltek nekem. Amíg a helyére csúsztattam a naplót, lyukat égettek tekintetükkel a hátamba.
– Sziasztok. Holnap találkozunk.
Vigyorogva csuktam be magam mögött az ajtót. Ennek visszhangja lesz, holnap mindenkit ez fog érdekelni. Sebaj, most valahogy egyáltalán nem bántam.
– Szia – köszönt rám Nevan. Biccentettem. – Remélem, nem bánod, hogy bejöttem, de sehol nem találtalak.
– Semmi gond. Attrakciónak számít az ittléted, mostantól mindenki tudni fog róla.
Elhúzta a száját, nem tetszett neki a dolog.
– Sajnálom.
– Ugyan. Azt hiszem, ezzel jár, ha az ember világszerte ismert híresség, nem?
– Ez vagyok neked most? Egy híresség? – kérdezte halkan, miközben elindultunk a csendes folyosón.
Jó kérdést tett fel. Sikerült mélyen elgondolkodtatnia vele.
– Még nem tudom, hogy mi vagy – feleltem végül őszintén.
– Ez egy fokkal jobb a seggfejnél.
– Igen, de csak egy fokkal.
Nevan elnevette magát, a hang a szívembe karmolt. Pont ugyanolyan volt, mint régen. Ugyanaz az önfeledt, vidám hang. Jó tudni, hogy legalább ez nem változott, még ha minden más igen. Kiléptünk az utcára, ahol verőfényesen sütött a nap. Csakhogy ketten kétfelé parkoltunk, ez volt a gond.
– Gyere velem.
Ránéztem, minden kétségemmel együtt. Aki a tűzzel játszik, megégeti magát.
– Az lenne a legjobb, ha külön mennénk.
– Ne viccelj. Külön asztalnál is akarsz enni?
– Még megfontolom.
Nevan vigyorra húzta a száját, és lassan ingatni kezdte a fejét.
– Hihetetlen nőszemély vagy.
– Igen. Az vagyok.
A szememre csúsztattam a napszemüvegem, és örültem, hogy nem láthatja a tekintetemet. Egy ilyen kijelentést egyértelműen bóknak vettem, és nem viseltem valami jól a Nevantől érkező bókokat.
Beültem mellé az autóba. Nagystílű volt, drága, luxus.
– Kisebbségi komplexusod van? – érdeklődtem, bekapcsolva a biztonsági övet.
– A kölcsönzőben sózták rám. Nem tudtam ellenállni a csinos asszisztensnek.
– Aha.
Jaj ne. Elkezdtem aházni! Vajon ez mennyire súlyos?
– Úgy értem, az jó. Amúgy nem jársz valakivel? Mintha azt olvastam volna.
Fecsegtem, hogy elrejtsem a zavaromat. Nem a legjobb módszer, de működött.
– Sok mindent elhiszel, amit a neten olvasol? – vágott vissza Nevan.
– Általában szkeptikus vagyok.
– Csak általában?
– Nem válaszoltál a kérdésre.
Nevan megint nevetett. Mintha hat évvel ezelőtt kocsikáztunk volna. Valami hasonló járhatott az ő fejében is, mert így szólt:
– Már csak egy kis Coldplay hiányzik.
Uhh. Bár ne mondta volna! Mesterien értett hozzá, hogyan vágja haza a hangulatot.
– Nem, ezt így nem csináljuk. Vagy tisztességes maradsz, vagy kiszállok.
– Igazad van. Sajnálom.
Bólintottam, hogy elfogadom a bocsánatkérést. Bámészkodtam, nem igazán szándékoztam új témába kezdeni, vagy egyáltalán szólni valamit. Kaméleon képességem még mindig jól működött, gyakran vettem hasznát a láthatatlanná válásnak.
– Amúgy nem járok senkivel.
– És a srácok? – kérdeztem komoly érdeklődéssel, mégis tartva Nevan reakciójától.
– Hát... Harper egy modell csajjal kavar, Lane egyedül van, Aus pedig...
– Ja, tudom, hogy neki is van valami flörtje.
Nevan hallgatással értett egyet. Azt hittem, túllendültem már ezen a témán, de a gúnyos megjegyzések szó szerint kiszakadtak belőlem.
– Gondolom, most kiélvezi a szabadságát. Hosszú elvonás után csajozhat kedvére. Zsivány élet, mi?
– Úgy vágod a fejemhez ezeket, mintha én lennék Austin.
– Dehogy.
– De igen. Azt hiszed, nem adok neked igazat? Austin egy segg! A családja mellett lenne a helye, és megoldani a gondjait, nem futni előlük. Az ő életét viszont ő éli, nem én.
– Nos...
Itt félbe is maradt a mondatom. Semmit sem tudtam hozzáfűzni. Nevan kifakadása őszintének hatott, de ki tudja, az volt-e.
– Bocs – böktem ki. – Igazad van. Csak tudod, ki vagyok akadva Austinra. Olyan fantasztikus az a két csaj... Megérdemelnék, hogy mellettük legyen.
A szöszi nem szólt. Beértünk a belvárosba, és félreálltunk egy olasz étterem előtt. Kikászálódva a kocsiból a tömött utcán találtuk magunkat. Turisták, suliból szabaduló diákok, bevásárolni indulók özönlötték el a helyeket. A levegő száraz volt és párás, az ég felhőtlen. Még mindig imádtam ezt a várost.
Egymás mellett lépdelve indultunk az étterem felé, de nem szóltunk semmit. Legközelebb arra kaptuk fel a fejünket, hogy egy csapat közelünkben álló lány felsikolt, és felénk mutogat. Földbe gyökerezett a lábam, első reakcióként körbenéztem, vajon mi történt, aztán leesett.
– Basszus – motyogta Nevan, és a szemem láttára villantott fülig érő mosolyt. Ekkor indultak meg felénk a lányok.
– Óh.
– Állj mögém – kérte, és előlépett, hogy hozzám ne nagyon jussanak el a lányok. Legalábbis mintha törődtek volna velem... Még csak egy pillantást sem vetettek rám. Izgatottan, egymást túlkiabálva közölték Nevannel, hogy mennyire imádják, kértek autogramot a matekkönyvükbe (jézusom!, szívroham kerülgetett), és persze közös fotót. A szöszi meg igyekezett olyan kedves lenni, amennyire csak lehetséges, váltott mindenkivel pár szót, és miután aláírta az összes függvénytáblázatot, beterelt az étterembe.
Egyszerre sóhajtottunk nagyot.
– Hát...
– Nem örülök, hogy ezt látnod kellett.
Elfoglaltunk a sarokban egy asztalt, miközben néhányan megbámultak, de úgy vert a szívem, hogy nem is nagyon figyeltem oda. Nevan viszont nyugodt volt, túl nyugodt. Sőt, olyan közönyös. Megfáradt.
Ekkor esett le, hogy válaszolnom illene neki.
– Ne kérj bocsánatot, nem volt olyan vészes.
– Ha még mindig ugyanaz a gyerek lennék, akinek te ismersz, ilyen egyáltalán nem történt volna.
Keményen néztem rá, és még én is meglepődtem a magabiztosan csendülő hangomon.
– De már nem vagy az a gyerek. Most már ez az életed, és aki veled van, tiszteli ezt.
Nevan elcsodálkozott a szavaimon. Ez egyszerre esett jól és rosszul.
– Te is tiszteled? – hajolt hozzám közelebb.
– Mivel jelenleg én vagyok veled...
Megrázta a fejét.
– Nem így gondoltam.
Ekkor bukkant fel a pincér. Illedelmesen megkérdezte, mit kérünk, míg próbáltam az étlapot tanulmányozva gyorsan kinyögni valamit. Csirke és sajtos tészta ásványvízzel. Tökéletes lesz. Nevan pizzát rendelt.
– Szerintem itt a legjobb a városban. Egészen hasonlít az echte olaszra.
– Ez hihetetlenül nagyképűen hangzott.
– Pedig nem annak szántam – nevette. – Csak megállapítottam.
– Azért egész kicsit irigyellek – vallottam be. – Rengeteg helyen jártál már, még több emberrel találkoztál... Az én világom egészen kicsi. Pont belefér ez a város.
– Néha a kis helyek hiányoznak a legjobban.
– Hmm. Mély.
– Ne gúnyolj ki.
– Bocs. Még szoknom kell, hogy veled beszélek.
– Ennyire furcsa? – kortyolt bele a vizébe.
Halk sóhajjal válaszoltam.
– Nagyon.
Ránk telepedett a hallgatás. Mindketten éreztük, hogy ebben a szóban több történelem van, mint amennyit egy dalban el lehet mondani.
– Nekem is.
Összevillant a tekintetünk. Kimondatlan kérdések sokasága sűrűsödött a levegőbe. Hirtelen kipattanó feszültség, néhány pillanattal tovább tartó egymásba mélyülés követte. Felszisszenve hajoltam hátra. Megrántottam a vállam.
– Milyen érdekes, hogy tudunk normálisan beszélgetni, ha akarunk.
– Ez a kulcsszó. Akarni.
Sok dolgot eszembe juttatott az egyszerű bölcsességeivel.
– Írsz még dalokat?
– Elvétve.
– Például?
– Meglep, hogy még nem olvastál el mindent a neten – élcelődött Nevan. Egy másodpercre kiöltöttem rá a nyelvem, amit újabb nevetés követett. – Temporary Fix.*
– Aha! – nyögtem be ezúttal szándékosan, méghozzá pont a megfelelő hangsúllyal. Nevan szemöldöke a magasba szaladt, vette a jeleket.
– Aha? – próbált utánozni, de nagyon nehezen nyelte le pimasz mosolyát.
– Hogy is van? „All that I can see’s you waking up in my t-shirt.” És ez még a legvisszafogottabb sor belőle.
A szöszi végre engedte arcára kúszni a szemérmetlen vigyorát.
– Ki gondolta volna, hogy minket hallgatsz?
– A szenvedélyem a zene, ne viccelj.
– A zene? – kérdezett vissza forró hangsúllyal. Hárítottam a próbálkozást, mindkettőnk érdekében. Az ilyeneket nekem jobb meg sem hallani.
De egy egész kicsit mégis belém bújt a kisördög. Már nem tudtam visszafogni magam.
– Sok személyes tapasztalatot használtál fel ehhez a dalhoz?
– Mit gondolsz?
– Tudod, én csak kérdezek. Ezúttal te válaszolsz.
Úristen, ha valaki látta volna a kacérságomat!
Megérkezett az ebédünk, illemtudóan megköszöntük, és amíg a pincér a közelünkben volt, egymásra sem pillantottunk. Úgy éreztem magam, mint egy tini, aki kénytelen rejtegetni a személyes holmijait a szülei elől.
– Szeretnéd, ha a megnyugtató válaszomat mondanám?
– Nem. Az őszintét szeretném.
– De csak mert szépen kérted. A dalokban elég sokat hivatkozunk a saját életünkre. Még szerencse, hogy csak páran tudnak róla.
– Zenész élet. Nem semmi.
– Mit tetováltattál magadra? – váltott témát élesen. A szeme kíváncsian csillant fel.
– Azt te nem nézheted meg.
– A lábadon van!
– És? Személyes.
– Akkor azt mondd meg, miért csináltattad.
– Három televarrt gyerekkel töltöd az életed nagy részét. Mit csodálkozol ennyire?
– Ne is mondd – kuncogott. – Jó egyedül lenni kicsit.
– Hát, nekem azért hiányoznak.
– Mégsem szeretnéd összehozni újra a bandát.
– Te komolyan gondolod, hogy jó vége lenne? Taylor és Sophia, már régen beszéltem velük, de utoljára, hogy finoman mondjam, nem támogatták volna ezt a „minden szupi, frissítsük fel az emlékeket” bulit. Vagy te talán örülnél ennek a grandiózus exek találkozójának?
– Ha úgy vesszük, akkor ez az ebéd is exek találkozója, nem? – dobta vissza a labdát.
Elhúztam a számat.
– Annyira nem. Ők évekig voltak együtt.
– Aha.
Rávillant a szemem. Fejezze már be ezt az indokolatlan aházást! Ami pedig még rosszabb volt, hogy kezdtem átvenni tőle.
– Szóval akkor a mienk – mutatott rám és aztán magára –, nem is számít igazán?
– Miért, számít?
Nem fog zavarba hozni, nem fog zavarba hozni! Már túljutottam rajta. Boldogan éltem az életem. Az édes mosolya semmilyen hatással sincs rám. A zebrák nem csíkosak.
– Ezt a kérdést nem fogom megválaszolni – rázta a fejét.
– Oké – reagáltam ártatlanul, és dumálás helyett inkább megrágtam egy darab tésztát. Csak sejtettem, hogy az étel finom, mert az ízét nem éreztem. Az izgalom, amit elnyomni próbáltam, és a nyugodtság, amit magamra erőltettem, mindenről elvonták a figyelmem.
– Mi történt veled, miután... – Nevan készségesen lenyelte a mondat végét. Jó is, hogy nem mondta ki: „miután elhagytalak”.
Megvontam a vállam.
– Befejeztem az egyetemet.
Mintha fintorgott volna, mielőtt feltette a következő kérdést.
– Pasik?
Egy hitetlenkedő mosollyal válaszoltam. Felvontam a szemöldököm, hogy ráerősítsek a döbbent hatásra.
– Tessék?
– Tudod, olyanok, akiknek a képébe vághatod, hogy menjenek a pokolba.
Szóval ugyanúgy emlékezett sok dologra, akárcsak én. Nem lenne bölcs tőlem, ha ebbe belemennék, úgyhogy lenyeltem a szívből jövő válaszomat, és egy semlegest kreáltam helyette.
– Ezt a kérdést nem fogom megválaszolni.
Nevan arcán megint mosoly suhant át. Tetszett neki – és nekem is –, hogy így vágunk vissza, egymás szavaival.
– Nem is vártam mást.
– Meddig maradsz itt? – tértem át egy komolyabb témára, bár a könnyű hangnemem mögött irtózatos félelmek rejtőztek. De egyszerűen tudnom kellett. Tudni, hogy mire számítsak.
– Megyek, amikor itt az ideje.
Bólintottam. Ebben sajnos már akadt tapasztalatom.
– És akkor most semmi kötelezettséged sincs? Koncert, album, gondolom ezek jegelve egy időre, de mi van a többivel?
– Lesz néhány esemény, mert az mindig van.
– Megváltoztatott a siker?
Sóhajtott.
– Nem tudom. Szeretném azt hinni, hogy nem. Jó magamra úgy gondolni, mint a hétköznapi, ír srácra, aki szereti a zenét, és imád jókat enni, meg ökörködni a haverjaival. Ennyi. Ez vagyok én.
Nem tudtam felelni. Mindig is érdekelt, hogyan gondolkozik a felhajtásról, az elismerésekről, a világhírnévről. És csak remélni mertem, hogy belül még mindig ugyanaz a fiú, akibe egyszer belezúgtam.
– Téged viszont megváltoztatott a... Bármi legyen is az.
Ezúttal keserűen mosolyodtam el.
– Az élet volt. És igen. Hónapokig úgy éreztem, semmi sem történik velem, csak a változás. Napról napra, dalról dalra lettem ez – mutattam végig magamon. – Felnőttem. Szembenéztem a dolgaimmal. Mit mondhatnék még?
– Semmit, Sage. – Egymásra néztünk. Megértettük, hogy a szakításunk után egy új élet kezdődött. Elfogadtuk. De valahol azért sajnáltuk is, hogy így alakult. – Semmit sem kell mondanod.

* Ideiglenes megoldás

2 megjegyzés:

  1. Annyira, de annyira kíváncsi vagyok a végére 😍 És Nevan-t még mindig imádom ❤

    VálaszTörlés