Tíz (Ugyanaz a szalag)

Két nappal azelőtt, hogy Karola visszatért volna a városba, felhívott. Nálunk már este tíz is elmúlt, náluk viszont még csak délutánra járt az idő.
– Sage? – szólt bele kétségbeesetten, amivel azonnal rám hozta a parát. Felültem az ágyban, felkészülve a legrosszabb hírre. Felgyorsult a légzésem.
– Igen? – kérdeztem rettegve.
– Engem átvertek!
– Tessék?
– Itt van Austin! Most érkezett meg.
Levert a víz, a szívem verését olyan durván hallottam a fülemben, hogy alig értettem tőle Karola szavait.
– Tes... Mi?
– Austin! Egyszer csak felbukkant, ugyanabban a városban, ugyanabban a szállodában! Túl sokat láttam már ahhoz, hogy ne gyanakodjak.
Visszadőltem a párnára. A tenyeremmel próbáltam leszorítani a szívverésemet. Még a mellkasomon is éreztem, milyen erős.
– Nem lehet, hogy véletlenül van ott?
– Ugyan, ha te ezt elhiszed, van egy hidam, amit megvehetnél!*
– Jó-jó – sóhajtottam. – Igazad van. Akkor mi lesz most?
– Leordítottam haját.
– És?!
– Bűnbánó képet vágott. Olyan furcsán viselkedik, Sage. Nem akarok a közelében lenni.
– Azonnal gyertek haza!
– Nem tudok – nyöszörögte. – Már ellenőriztem, a leghamarabbi járat csatlakozással az, amivel amúgy is mennénk.
– Akkor is gyere el onnan, majd megoldod valahogy!
– Cibáljam Francest magammal a bizonytalanba, egyik országtól a másikig? Azt már nem.
– Igaz – fújtam ki a levegőt. – Mik a releváns lehetőségek?
– Itt kell maradnom. Csak félek, hogy megölöm – suttogta Karola.
– Ne tedd. Sokat kapnál érte, és a lányod...
– A francba is. Igazad van.
Persze egyikünk sem vette komolyan ezeket a szavakat, és ez olyan egyértelmű volt, hogy kimondani sem kellett.
– Annyira nehéz látni!
– Tudom – mondtam megértően. – Hidd el, tudom.
– Átkozott gyökerek! – morogta.
– Nevan biztos, hogy tudott róla – merengtem. – Máskülönben miért ragaszkodott volna annyira, hogy elmenj? Tuti, hogy bűnös. Érzem a vesémben.
Egészen belelovalltam magam ebbe az elméletbe. Minden porcikám tudta, hogy Nevan segédkezett ennek a kitervelésében. És én szembesíteni akartam vele.
– Ne is mondd! Hívtam, de nem veszi fel.
– Csakugyan?
– Ajaj. Nem tetszik ez a hang. Mire készülsz?
Kiugrottam az ágyból. Úgy, ahogy voltam, kockás pizsamanadrágban és pímintás pólóban.
– Meglátogatom a kis barátunkat, és kérdőre vonom.
– Biztos?
– Visszahívlak utána. Próbáld meg nem kinyírni a lányod apját!
Kinyomtam a telefont, a zsebembe gyűrtem a jogsimat, és egyre növekvő idegességgel beugrottam a kocsiba. Ezúttal örültem, hogy Ian a kocsmában melózott, és nem tudott kérdéseket feltenni. Nevan címe viszont azonnal kellett, úgyhogy az autóban ülve tárcsáztam Ian számát. Vagy egy örökkévalóságig csak búgott a vonal...
– Bébi? – szólt bele, háttérben zúgtak az idegen hangok.
– Kell Nevan címe. Azonnal.
– Miért?
– Mert átverte Karolát, és most leszámolok vele.
Ez elég alapot nyújtott, Ian diktálta a címet. A házszámot nem tudta, de olyan pontos leírást adott a kégliről, hogy eltéveszteni sem lehetett.
– Hívj, ha bármi van.
Na, azt már nem. Nem fogok elbújni mások háta mögé, a saját csatáimat én vívom meg! És itt volt a legfőbb ideje kiiktatni az ellenséget. Azóta sem békültünk ki Iannel, ám ez most a hasznomra vált, tovább szította bennem a tüzet.
Leparkoltam a kocsit a forgalommentes utcán, és lendületesen bevágtam magam mögött az ajtót. A bejárathoz mentem, megnyomtam a csengőt egyszer, kétszer, jó sokszor, és közben kopogtam. Thrillerekben látni ilyeneket.

Nevan nem akarta kinyitni, pedig a fényekből nyilvánvalóvá vált, hogy otthon tartózkodott. Aztán egyszer csak megjelent. Kócos hajjal, atlétában és alsóban. Az ágyból mászhatott ki. Döbbent tekintettel nézett rám.
– Sage?
Felháborodásomban semmibe vettem az etikettet, elléptem mellette, így a tágas nappaliban találtam magam. Szikrázó szemmel meredtem a srácra, még a mutatóujjamat is a mellkasára szegeztem.
– Te! Elküldted a legjobb barátnőmet a világ másik felére csak azért, hogy Austin karjába lökhesd! Hogy lehetsz ennyire aljas?
– Adj egy percet, és megmagyarázom.
– Nem! – tomboltam. – Tudod, hogy Karola milyen rosszul érzi magát? Meg akarja fojtani Austint!
– Azt kötve hiszem.
– Mit tudsz te egyáltalán? Mindenkinek az életébe ártod magad, de jóval több kárt okozol, mint hasznot! Az lenne a legjobb, ha elfelejtenél mindnyájunkat egyszer, s mindenkorra.
– Figyelj rám, most nem annyira...
Nem tudta befejezni a mondatot, a következő pillanatban azonban nyilvánvalóvá vált a folytatása. Egy magas, modell-vékony, noha irigylésre méltóan formás nő lépett a szobába, aki Nevan ingét viselte félregombolva. A haja ugyanúgy zilált, mint az árulónak. Egyértelműen együtt szálltak ki abból az ágyból, nem is olyan régen.
– Nevan? – pislogott a csaj kérdőn a szöszire.
Nem akadtam ki, mert ennél jobban már nem lehetett kiakadni. Nevan lesütötte a szemét, mint aki szégyelli magát. Elfordítottam a tekintetem a bombázóról, a ténnyel az arcomon, hogy össze sem lehet hasonlítani bennünket.
– Tartsd magad ahhoz, amit mondtam, mert utoljára kértem. Haverkodhatsz Iannel, ameddig csak akarsz, adhatod neki a laza, ír csávót, de hadd mondjak valamit: előbb-utóbb ő is át fog látni rajtad – a fejemet rázva az ajtó felé hátráltam. Még közölnöm kellett valamit, ezt nem bírtam ki. – Ideiglenes megoldás, ha’?
Vette, hogy a „nőjére” gondolok. Talán az is tudta, de nem néztem felé, hogy megbizonyosodjak róla.
Elhagytam a helyiséget, el ezt az egész tébolyt, és bepattantam a kocsiba. Csak mentem, amerre akartam, gondolatok nélkül. Összetört bennem valami. Talán az éledező bizalom. Mit képzeltél, hülye Sage?
Alig húsz perccel később ismerős helyen találtam magam. Ezúttal már kedvtelenül, zombiként mozogtam, és másztam el az ajtóig. Kettőt kopogtam, mire megjelent a személy, akire legjobban vártam.
– Mit csinálsz te itt? – nézett rám meglepetten. – Pizsamában?
– Szia, anya.
– Gyere beljebb! Elkapta a kezem, behúzott. Először az ölelésébe zárt, és én eddig tudtam tartani magam. Kitört belőlem a sírás, az elmúlt napok felhalmozódott feszültsége.
– Mi történt? – kérdezte lágy hangon.
Leültünk a kanapéra, én ugyanabba a sarokba húzódtam, ahová mindig, ha összetört a szívem. Évekkel ezelőtt sokat gubbasztottam itt, anya meg mellettem.
– Teljesen össze vagyok zavarodva. Tudnál valami okosat mondani arra, hogyan tovább? Mert én most nem látom a jó utat.
Megfogta a vállamat.
– Mi bánt, kicsim?
Elmeséltem neki. Kezdve azzal, hogy Nevan visszajött, egészen addig, hogy mi történt alig fél órával ezelőtt. Kiadtam magamból mindent, amit jelenleg sem Karolának, sem másnak nem bírtam volna elmondani. Özönlöttek belőlem a szavak, anya pedig figyelt, pont úgy, ahogyan mindig is tette. Ahogy mindig figyelt rám.
– Érted? – ömlöttek a könnyeim. – Csak azt szeretném, hogy minden olyan nyugodt legyen, mint volt. Nem bírok el ennyi történéssel, ez az idegesség már kicsinál. Minden napra jut valami, és ez egyszerűen... Túl sok.
– Azt hiszem, tudom, mi a baj – mondta halkan anyám, miközben hátradőlt. Nagyot sóhajtott, egy hajtincs előrebukott az arcába. – De nem fog tetszeni neked.
– Csak mondd el – könyörögtem.
Úgy nézett rám, mint aki tudja, hogy belém fogja mártani a tőrt, de nagyon sajnálja, nem tehet mást.
– A szíved és az eszed. Az egyik nem ugyanazt akarja, mint a másik.
A szalag ugyanaz, mint évekkel ezelőtt. Valahol elakadhatott abban a rohadt lejátszóban.

Mit tehet az ész, ha a szívnek más kell?
Mit tehet a szív, ha az ész mást parancsol?
Anyánál töltöttem az éjszakát, a kanapén aludtam, és megpróbáltam erre a két kérdésre választ találni. Iannel röviden és tömören közöltem, hogy anyámnál alszom, ne jöjjön utánam, aztán kikapcsoltam a telefonom. Kellett a nyavalyának az ellenőrzés. Ittam a citromos teát hajnalig, és próbáltam kitalálni valamit. Csakhogy már régebben is rossz voltam ebben. Akkor sem tudtam dűlőre jutni, és egy jó megoldást találni. Akkoriban a szívemre hallgattam, talán most az eszemet kéne előtérbe helyezni.
Amikor eljött a reggel, elköszöntem anyától, és hazamentem. Ahogy sejtettem, Ian várt rám. Az éjjeli virrasztás miatt fáradtan néztem rá, ő szimplán csak értetlenül pislogott rám.
– Mi történt? – kérdezte.
– Karoláék jól vannak.
– Te hogy vagy? – fonta össze a karját a mellkasa előtt. Felsóhajtottam. Ha most hazudok, akkor az meg fog fojtani. Csakis az igazat mondhattam.
– Nem annyira jól.
– Mi történt?
– Valahogy... – vettem egy mély levegőt. – Nem tudom, hogy merre tartok. Hogy ki vagyok. Hogy mit akarok.
Ian a homlokát ráncolta.
– Mitől érzed így?
– Nem tudom. Egyszer csak előtört.
Felém lépett, lassan és megfontoltan, kezét a nyakamra csúsztatta, és felfelé fordította az arcomat, hogy a szemébe nézzek. Finoman, de tartott, hogy ne mozduljak el.
– Én itt vagyok neked, érted ezt? Kételkedhetsz az egész rohadt világban, de soha ne kételkedj bennem. Bármi is van, segíteni fogok. Csak engedd. Nincs olyan dolog, amit ne tudnánk ketten megoldani.
– Ja, csak éppen azok a hülyeségek, amiken összeveszünk... – Értette a célzásomat. Halványan elmosolyodott.
– Ezek adják a színt. És Istenemre mondom, imádom azt a hirtelen lobbanó haragodat.
– Hát...
– Hozzuk előre az esküvőt, bébi! Mi értelme van tovább várni? Sőt, van egy azonnali ötletem a babaprojektre is – búgta a fülembe, miközben keze lecsúszott a derekamról, és ujjai a fenekembe markoltak.
Bennem viszont megállt az ütő. Hogy milyen projekt?
– Ian, mégis mire...?
Újra a szemembe nézett.
– Minél többet látlak Francesszel, annál erősebb bennem az érzés. Leginkább már őrült vágy. Családot szeretnék alapítani veled, Sage.
A hangja szinte lángolt a heves érzelmektől. A szeme csillogott. Én pedig... Csak álltam, és nem forróság volt, amit éreztem, hanem hideg. Hideg a felismeréstől, hogy én nem erre vágyom. Egyelőre nem egy saját babára és családi életre.
– Mi a baj? – húzódott távolabb Ian. Az arcomra ült minden érzésem, a tekintetében láttam a felismerést. – Mire gondolsz? – kérdezte, és a hangja már nem parázslott.
– Én csak... – makogtam. – Én, azt hiszem... – megráztam a fejem, noha a gondolataim nem igazán tisztultak ki. – Annyira fiatal vagyok.
– És? Az élet ettől még nem ér véget, éppen, hogy elkezdődik.
– Még nem vagyok kész erre – összegeztem a nyilvánvalót. Egy napon belül másodszorra kellett kimondanom ugyanazt, noha két különböző helyzetben. – Még semmit sem tudnék tanítani a gyerekemnek.
– Nap, mint nap gyerekeket tanítasz.
– A matematikára! – léptem arrébb, miközben igyekeztem csitítani a bennem dúló vihart. Úgy éreztem, még magamat sem ismerem abban a pillanatban. – De mást nem tudok adni nekik, mert nekem sincs másom.
– Butaságokat beszélsz.
– Nem! – csattantam fel. – Hát nem látod, hogy ez vagyok én? Még saját magamat sem tudom a helyes útra terelni, mégis hogyan tehetném ezt másvalakivel? Úgy akarom felnevelni a gyerekemet, hogy minden nap mosolyogva ébredjen fel.
– Sage, ne csináld ezt – szólalt meg Ian is valamivel keményebben. – Beszéltünk már a családról. Tudtad, amikor gyűrűt húztam az ujjadra, hogy a közeljövőben ezt szeretném!
– De nem két évvel számoltam!
Ekkor éreztem először gondnak és nem áldásnak a közöttünk lévő nyolc évet. Ian már ott járt, ahová én még nem jutottam el. Nagy ház, sok gyerek, családi furgon... Abban a percben olyan távolinak tűnt, mint a Szaturnusz.
– Akkor most mit akarsz, hm?
– Mi lett azzal, hogy együtt kitaláljuk?
Elhúzta a száját.
– Együtt – gúnyolódott. – Amikor még velem sem akarsz lenni?
– Én nem ezt mondtam!
– Ja, nem, tényleg, csak azt, hogy nem akarsz családot.
– Nem most!
– Hanem mikor? Amikor ötven éves leszek? Hogy meg se érjem, amikor a gyerekem leérettségizik?
– Hova sietsz?
– Nem sietek – rázta a fejét. – Hanem erre vágyom.
– Még nem készültem fel rá.
Ian felhorkant.
– Akkor tényleg nagy a baj.
Olyan erőset dobbant a szívem, hogy fájt tőle a mellkasom. A pulzusom az egekbe szökött, és minden ösztönöm súgta, hogy most valami sorsfordító következik. Megremegett a lábam.
– Miről beszélsz?
– Hogy miről? – kiáltotta. – Nyilvánvalóan nem tudsz velem maradni, az előbb ismerted be! Te A-t akarsz, én pedig B-t. Szerinted mi a megoldás?
– Tényleg ekkora kérés, hogy adj nekem még pár évet?
Makacsul összeszorította a száját, a szeme villámokat szórt.
– Az nagyon sok idő.
Nyeltem egy nagyot. Vagy ötszáz könnyet vissza. Kiegyenesítettem a hátamat.
– És akkor mit szeretnél?
– Szerinted van közös jövőnk?
– Hogy kérdezhetsz ilyet? – sziszegtem. Az idegrendszerem kezdte felmondani a szolgálatot, a sok stressz, a nem alvás és most ez... Vagy elbőgöm magam, vagy összetörök valamit, más opciót nem láttam.
– Válaszolj, Sage.
– Én szeretlek téged!
– Nem ez volt a kérdés.
Kegyetlen, ez a szó ugrott be róla. Mégis miért tette ezt velem?
– Azt hittem, jól megvagyunk együtt – mondtam már nagyon nehezen fogva vissza a sírásomat.
– Én is – felelte dacosan. – Erre kiderült, hogy teljesen más terveid vannak a jövőre nézve.
– Csak szeretnék még dolgokat látni, érted? – vágtam a fejéhez. Sem a dühömet, sem a könnyeimet nem bírtam takargatni tovább. Mindkettő jött egyszerre. – Idegen helyeken járni, hogy aztán tudjam, milyen érzés hazaérkezni! Emberekkel találkozni a világ különböző tájairól, és beszélgetni velük. Szeretném megtudni, ki vagyok én, és ezért nem ítélhetsz el!
– Nem elítéllek – vált a hangja egy pillanat alatt komollyá. Beletörődővé. Fájdalmassá. – Utadra engedlek.
– Tessék? – leheltem.
– Ez a legtöbb, amit tehetek érted, még akkor is, ha szétcsesz belül.
– Azt akarod mondani...
– Segíteni szeretnék, és ez az egyetlen módja. Nem foglak kalitkába zárni, hogy velem maradj, aztán utáld az életedet és engem is. Épp magad mondtad, dolgod van még az életben.
– És melletted nem tudom beteljesíteni? – csuklott el a hangom.
– Hogy közben mindketten boldogok legyünk? Nem.
– De én...
– Hirtelen megváltozol? Családot szeretnél? Feladod az elveidet? Ugyan már, az nem te vagy.
Ekkor esett le igazából, hogy min vitáztunk. A közös életünkön. Azon, hogy itt véget ér, mert már nem ugyanazok az emberek vagyunk, mint anno, amikor egymásba szerettünk.
És én mondom, ez a legszajhább érzés a világon. Elveszi tőled az utolsó darab jót is.

* Amerikai szólásmondás (and if you believe that, i have a bridge to sell you)